Van egy várrom az aradi szőlős hegytetőkön, melynek neve: «lucus a non
lucendo.»
E várrom alatt van egy kastély, e kastély kertében van egy igen szép
lugos thújabokrokból és jerichoi-rózsából; a lugosban egy fehér
márvany-asztal; a mellett ül Lávay Béla egyedül.
A kertben, a kastélyban, az udvaron, kinn az utczán, az egész helységben
és még kinn a mezőkön is tömérdek a vendégsereg. Soha annyi vendéget nem
látott egyszerre ez a kastély; még Mátyás király nagybátyja hirhedett
szakácsának idejében sem.
S a vendégek mindegyike olyan különös munkával van elfoglalva; komoly
férfiak titkosan súgnak-búgnak; kisírt szemű asszonyok találkoznak
egymással, kezet szorítanak, egy szót mondanak s tovább mennek; szekerek
érkeznek és távoznak; némelyik érkező vendég kocsisának súg néhány szót,
kiveszi tárczáját s pénzestül, a hogy van, rábízza, kezet szorít a
cseléddel, s odább küldi. A szobákban komoly férfiak irományokat égetnek
hamuvá; mások hajukat, szakállukat vagdalják le, a nélkül, hogy
eltorzított arczaikon valaki nevetne; némelyik mozdulatlanul ül vagy
hever, mintha nem érezné, hogy él, másik nyugtalanul jár, kel, mintha
kijárást keresne ebből a világból; néhol pendülés hangzik: valaki a
kardját törte ketté; egy szobában tompa csattanás szól: talán valaki
meglőtte magát.
A szomorú kastély egyik vendége volt Béla is. Ő egy félreeső helyet
keresett ki levélirásra.
A regényes, ábrándos kis lugos épen alkalmas volt ily szerelmes eszmék
születését látni.
Levelét irónnal irta tárczája pergamen lapjára.
«Kedves Juditom.»
«Több nap nem virrad reám: tudod, hogy nincs miért tovább élnem. Midőn
soraimat olvasod, én már azzá lettem, a mivé sorsom: – porrá. Elismerem,
hogy vétkezém ellened, midőn ily balsorshoz, mint az enyim, kötöttem a
tiedet; szülőid óvtak tőlem és igazuk volt. De jóvá teszem hibámat:
meghalok. Feloldalak egy fátum alól, mely bennem üldöz. Jövendő
napjaidat nem fogja megmérgezni egy elbukottnak beláthatatlan nyomorral
teljes élete. Reám e földön senkinek és semmi ügynek szüksége többé.
Azon nyugodt gondolattal zárom be soraimat, hogy te megbocsátasz nekem,
kibékülsz irántam, a nélkül, hogy elfelednél; s ha egykor ismét oly
boldog lész, mint a hogy én imádkozom utolsó órámban érte: még akkor is
becsülni fogsz, midőn nem szerethetsz többé. Lelkem, áldásom mindenütt
nyomodban jár…
«A siron túl is hű szeretőd, Béla.»
A mint az utolsó szót leirta, a háta mögül csendesen eléje nyult egy
fehér asszonykéz, s a leirt lapot kiszakítá a tárczából.
Béla meglepetten ragadta meg a fehér kezet s hátra tekinte… A fehér kéz
Judit keze volt.
Felszökött helyéből, odaborult lábaihoz, átölelte, megcsókolta és azután
azt kérdezé tőle:
– Hogyan jöttél te ide?
– Nem magad idéztél-e elő? szólt Judit a kitépett lapot felmutatva. Nem
tudod-e azt, hogy mikor a halált hívod, én egy perczczel hamarább
érkezem meg, mint az.
Béla nem állhatta meg, hogy ne sírjon, mint egy gyermek, midőn ezt a nőt
karjai közt tartá. Hogy állhatott volna ellen a könyeknek, a ki ennyire
szeretve volt és a ki ennyi boldogságot semmivé lenni látott?
– Hogy jöttél utánam?
– Csodálatos utakon. Később majd elmondom azt. Ezer veszély, merénylet,
ravaszság, futás, vakmerőség között; lelkem ösztöne vezetett, és fejem
fölött volt az Isten, ki a víz fenekén is megőrzött és visszahozott.
Elhozott idáig is.
– És miért jöttél? Tudod, hogy itt a végzetnek a vége.
– Miért jöttem? Azért, mert láttam, hogy sorsod balra fordul, hogy
minden veszve van már. Semmim sincsen, csupán te vagy: tégedet meg kell
szabadítanom. Életemnek feladata ez, magam kivántam, rám mérte az Isten,
s én elvállalom azt. Tudtam jól, hogy te mit fogsz tenni, ha a végpontra
érsz! Megölöd magadat. Azért jöttem utánad, hogy kezed és szived között
álljak. Most életed nem a tied többé; te elvetetted azt, ime e papir
bizonyítja, én fölvettem; tehát az enyim. Nem látok magam előtt semmit,
sem veszélyt, sem veszteséget, sem saját bajomat, sem a másét, én csak
téged látlak; – a te kezedet fogom és el nem bocsátom azt többé.
– De hát mit akarsz? Lehetséges-e élni tovább? kiálta fel Béla mély
keserűséggel.
– Oh oly messze én nem gondolkozom. Nekem csak egyik pillanattól a
másikig van gondolatom. Mi lesz velünk? hogyan jutunk tovább? hol állunk
meg? mi történik azután? az mind titok lelkem előtt; de hisz minden
perczben arról gondolkozom, s minden percz új gondolatot ad.
– Tehát azt kivánod, hogy fussak? én!
– Azt, hogy kövess, a merre én megyek.
– Gyáván? Meghunyászkodva?…
– Nem úgy. Álruhában. Közönyösen. Szekeret, lovat vettem, átöltözöl
kocsisnak; a hogy idáig eljutottam, innen ki is jutok: ahoz nem gyávaság
kell, ahoz bátorság kell. Vagy nagyobb erőnek hiszed azt, ha egy férfi
egy rövid percz alatt agyán egy golyót átröpít, mint mikor egy asszony
viharban, éjszakán, álutakon, csatázó táborokon keresztül, egyedül a
félországot átutazza, hogy hitves társára találjon?!
A nő oly erővel ragadta meg e szavaknál férje karját, hogy az leroskadt
előtte.
– Mondom én neked, folytatá heves szemrehányás hangján a nő, hogy gyáva
légy? – Én csak azt mondom, hogy légy velem. S ha élni nem lehet, ha
menekülni nincs mód, ha meg kell halni: én is ott leszek!
– Oh tudom. És ez fáj legjobban nekem.
– Légy férfi, Béla. Legyen erőd, mint van nekem. Nem az a legerősebb, a
ki akkor tudja elszakítani az életet, a mikor azt meg tanulta vetni;
hanem az, a ki újra fel tud állni, ha a sors lesujtotta. Újra fogjuk
kezdeni az életet, egészen elejétől újra. Elhagyjuk a ragyogó pályákat,
a miken eddig jártunk, s leszünk azok, a kik kezükkel keresik a
kenyeret. Kezünkön kéreg fog támadni, s az sziveinket is bevonja.
Elvonulunk olyan zugába a hazának, a hová hír sem jár s leszünk
földmívelők. Én a munkát szeretem, s ha te meg vagy, semmim sem
hiányzik; minden kenyér jóizű nekem, ha téged látlak. Nem érzesz-e
hasonlóan? – Egykor azt mondtad nekem: számodra egy egész világ vagyok;
most egy egész világ elveszett rád nézve: hát én mi vagyok most neked?…
– Egész világ! – sóhajtá Béla s kebléhez ölelé a drága nőt, kinek
szerelme magasabb, mint a csillagjárás.
– Tehát velem fogsz jönni? szólt az örömre gerjedten.
– Veled mindenüvé.
– Megfogadod, a mit én mondok? Rám bizod magadat?
– Felöltöm cseléded gúnyáját és szolgállak híven, mint egy rabszolga.
– Lesz bátorságod egy fényes mult után egy sötét, egy lemondott jövendő
elé menni?
– Ha nem lesz, tőled fogom azt kölcsönözni.
– Jó. Én hiszek neked. Hiszem, hogy nem akarsz megcsalni, nem akarsz
kijátszani látszó engedékenységgel. Ne szólj senkinek, jőjj rögtön
velem. A kapuban vár kocsim. A mint a szabadba kiérünk, az álruhát
felveheted. És azontúl bízd magadat reám. Engem sok ravaszságra tanított
már a kénytelen gyakorlat. Egyet ne felejts el. Mindennek, a mi téged
ér, örömnek, bánatnak, jó és balszerencsének, fele az enyém. A mit
magaddal tész, velem is teszed. Ha szabadulsz, engem is szabadítasz, ha
elbukol, veled bukom, ha kétségbe esel, magaddal rántasz. Ne félj:
szégyent én nevedre nem hozok; s ha úgy körülhálózna bennünket a sors,
hogy nem volna más váltság, mint vagy a fej, vagy a szív, akkor én
volnék, a ki azt mondanám: «férjem, a harmadik út még nyitva van. Pætus!
nem fáj a kés!»
Béla elragadtatva szorítá karjai közé Arria eszményképét s e rettentő
órájában a kétségbeesésnek boldogabbnak érzé magát, mint valaha.
… A Hit s a Remény összetörnek, meghalnak, de a Szerelem még akkor is
megmarad, túléli a testvérnemtőket!…
Egy könnyű szekerke állt az utczán, melyen Judit idáig utazott; négy
oszlopú ernyővel, a mit nálunk ekhónak hínak.
Könnyű volt észrevétlenül felülni és eltávozni. Ezernyolczszáz minden
alakú utazó-jármű volt ott sáncznak tolulva, ha egy eltünt közülök, ki
gondolt vele.
A mezőre kiérve, Judit kocsisa leszállt s átadta a gyeplüt Bélának.
Elmondta urának, hogy viselje magát, ha kocsisnak akar látszani: a
bajuszát kifenve bajuszkenőcscsel, s a kurtaszárú pipát a szája végébe
szorítsa; igyék pálinkát, hogy a hangja rekedt legyen; s ha valamit kér
a korcsmában, erősen kiabáljon; ha más kocsissal összejön a csárdában,
meg az istállóban, ne legyen hozzá kevély, de ne is traktálja; ha a
tekintetes asszonynyal beszél, levegye a kalapját; mihelyt a legkisebb
alkalom van rá, káromkodjék bőven és hangosan; aztán a lovakat meg ne
itassa etetés előtt, szénát elébb adjon nekik, azután abrakot; a rudas
lovat Csillagnak híjják, a nyergest Vidámnak; el ne cserélje őket, mikor
befogja, mert akkor össze-vissza járnak; a rudast kell mindig
szólongatni, mert a nyerges úgy is nagyon serény; aztán az ostorral csak
a hasát kell csipkedni a lónak, mert a ki a hátára üt vele, elárulja,
hogy ujoncz kocsis; az a jó paripa bőrén két nap is meglátszik.
Ez utasítások alatt Béla felvette a kocsis-jelmezt; a fényes díszes
öltözetet Judit elzárta a kocsiszekrénybe; a kocsis átadott ostort és
makrapipát; Béla visszafordult nejéhez s rekedtes hangon kérdezé:
– Merre hajtsunk tensasszonyom?
Olyan nevetni való ez! Egy férj, ki beszegődött saját feleségéhez
kocsisnak.
– Csak előre!
A kocsi odább robogott; a cseléd egy «megáldj Istent» kiáltott utánuk s
sokáig nézte biráló tekintettel, hogyan tudja ifju gazdája hajtani a
lovakat. Nagyon csóválta a fejét s odább ment. Bizonyosan sok kifogást
talált benne.
Már most merre a világba?
Nyugotnak, északnak orosz hadak; kelet felé ismeretlen hegyi utak, mik
rossz hirű erdők mélyébe vezetnek, a hol daczos népfaj lakik, szivére,
nyelvére nézve idegen.
A veszély köröskörül ért már!
Az országút észak felé visz.
Két óra hosszat haladt a szekér s még utitársra nem talált, ki vele egy
irányban haladt volna. Minden kocsi, melylyel találkozott, szemközt és
az oldalutakon jött felé, arra, a merre ez, egy sem igyekezett.
A szemközt jövők arczán egyre növekvő rémület tükrözött. A vágtató lovak
tajtékos szügye, az árkon-völgyön átnyargaló szekerek tanusíták, hogy a
sietség erős; – úgy bámult minden ember a velök szemközt haladókra,
mintha kérdené, hát ti hova akartok vesztetekre jutni?
A visszasietők között egy-egy ismerős arcz is feltünt néha, kiket Béla
és Judit a fővárosban láttak valaha; de a kik nem találták idején, hogy
most az ismeretséget megújítsák. Azok is bizonyosan megkisérték ez úton
a menekülést s visszafordultak sietve, mikor meggyőződtek, hogy az már
lehetetlen.
A vágtató szekerek egyre sűrűbb csoportban kezdtek szemközt jönni; nem
is fértek már el az országúton; sok leszorult az árkon keresztül törve a
sík szántóföldre, hogy társait megelőzze. Béla kénytelen volt sokszor
megállani az útfélen, hogy tengelyét ne törjék.
Még senki sem mondta nekik, hogy mi elől fut, de ők sem kérdezték.
Lassankint gyérültek a futó szekerek, hanem a szállingózók annál
sebesebben vágtattak.
Egyszer egy hatalmasan csörtető ernyős szekér gyékénye alól rákiált a
szemközt jövőkre egy kellemetlenül ismerős hang: «Judit nagysád!»
Judit megdöbbenve tekinte a gyékény-ernyő alól kibukkanó arczra.
Bárzsing volt az.
– Vissza, vissza! kiálta Bárzsing. A kozákok itt jönnek!
E kiáltásra Béla elfeledkezék magáról s oda tekinte. Bárzsing egyszerre
rá ismert.
– Servus Béla! Arra ne menj, Forduljatok vissza.
Judith szigorú arczczal tekinte kocsisára s parancsoló hangon kiálta rá:
– Minek állunk meg az úton?
– El vagyunk veszve, suttogá Béla. Ez az ember rám ismert.
– Hajtson «kend» előre! parancsolá Judit.
Béla a lovak közé vagdalt.
Bárzsing még a gyékényernyő hátulján kibujva is utánuk kiabált, hogy ne
menjenek arra, az egész orosz tábort útban találják, halál torkába
sietnek; – mikor aztán azt látta, hogy nem is hajtanak rá, akkor meg a
fuvarosát arra akarta rábírni, hogy fordítsa meg ő is a rudat, s
hajtasson amazok után.
Az a fuvaros ezuttal Kapor András uram volt.
Onnan a felvidékről jött el idáig a szekerével; a rudas lova bele is
veszett már a nagy útba; a lógóst kötötte helyébe. A pénztárt
szállította idáig, melyhez Bárzsing volt adva őrizőnek.
– Forduljunk vissza s hajtsunk utánuk.
Kapor uram feltolta a kalapját homlokáról, hogy jobban szemébe nézhessen
a parancsolónak.
– Menjünk bele a kozákokba?
– Nem ismert rá arra az asszonyra, meg a kocsisára?
– Nem én. Soha sem láttam őket.
– A kocsis Lávay Béla, az asszony pedig a felesége.
– Nem tudom én. Mit bánom én. Minek mennék én utánuk?
– Én meg akarom őket menteni.
– Vagy talán «hátrafelé» megmenteni, ugy-e? De hiszen hamis az úrnak
minden porczikája; nem láttam én még ilyen sok fábul faragott embert
többet.
– Hallja kend, ne gorombáskodjék.
– Ha nem tetszik, szálljon le a szekeremről. Én a pénztárt viszem. Az úr
az egész úton mindig olyan furcsa javaslatokkal kisértgette a lelkemet.
Hogy rejtsük el a pénztárt valami faoduba; úgyis veszve van már minden.
Most meg forduljunk vissza a kozákokra, valami szép asszonyt megmenteni;
vagy talán üldözőbe venni. Ne féltse azt az úr; azok majd átnádalnak
valamerre az üres szekérrel; de minket elfognak a pénzes ládával.
– Paraszt! Most azt parancsolom, hogy engedelmeskedjél! kiálta
összeszedve tekintélyét az aranyzsinóros úr.
– Már én, ugy-e? kérdé nyugodtan Kapor uram.
– Különben főbe lőlek!
De csak épen, hogy kimondta ezt a fenyegető szót, már a következő
perczben lent volt a szekérről a földön; Kapor uram úgy kilökte a fél
könyökével maga mellől az ülésből, hogy az árokpartig meg sem állt; mire
felszedte magát, Kapor uram szekere már a távol multban vágtatott; mire
aztán Bárzsing sántikálva kérezkedék fel az utána érkező szekerekre,
először nagy pénzt igérve nekik, ha visszafordulnak; utóbb aztán beérve
azzal, ha felveszik és elszállítják a hová akarják.
Így kellett neki elszalasztani azt az ellenségét, a kit oly biztos
martalékul látott már a sors tőreiben elesni, s a ki most újra meg fog
menekülni. Bizonyosan meg fog menekülni, mert hisz egy asszony van vele,
a ki érette csodákat képes tenni.
Judit szekere pedig csendesen haladt az országúton előre.
Még csak egy szekérrel találkoztak; ez négy vágtató paripával jött oly
gyorsan, mintha elragadták volna a lovak. Két nő ült rajta és egy
tizenkét éves fiu. Azok is megállíták Judit kocsiját. Arczaik el voltak
sápadva, ajkaik elkékülve a félelemtől. Ezeket már üldözték a kozákok,
lövöldöztek is utánuk; a növendék fiu mutatta a lyukat kalapján, a hol a
golyó keresztül ment s az egyik ló tompora vérzett. Csak az erdőn túl
maradtak el tőlük. Csupán gyors lovaiknak köszönhetik, hogy
megmenekültek. Vissza! vissza!
– Csak előre! monda Judit szilárdul kocsisának, s a két szekér vágtatott
délnek északnak.
Tehát közelít azon ellenség, kinek rémneve a Szajnától az Amurig, s a
Behring úttól az Aranyszarv öbléig rettegéssel és irtózattal tölti be a
szíveket.
Jön a kozák!
Az ellen, a kivel senki e hazában beszélni nem tud, a ki a rimánkodó
siralomszavát meg nem érti; az, a ki üszköt vet az elfoglalt városra s a
csecsemőt anyja kebléhez szegzi. Az, a ki a csatában sebesültet megöli s
a foglyul esettet ezer mértföldnyire hurczolja a jeges, fagyos, hosszú
földsarki északába. Az, a ki irt, a hol győz, temetőt hágy, a hol
átvonul. És a mi több halálnál, pusztulásnál: az az ellen, a ki a
fegyver mellett korbácsot hord kezében, s nemcsak öl, hanem üt! Mert nem
a kardcsapás, – a kancsukaütés az, a mi nem gyógyul be.
És ezen ellenséggel kelle szemben menni.
Csak egy erdő takarta el őket még az utazóktól.
Midőn az erdő szélihez értek, Béla megállítá a lovakat s nejéhez
hátrafordulva, szólt:
– Judit, én mindenre kész vagyok, csak egyre nem: arra, hogy előtted
meggyalázzanak. Ha valaki egy férfit neje előtt megüt, vagy a nőt férje
előtt megcsókolja, az több, mint a halál.
– Tudom, felelt Judit.
És azzal kezében tartott útitáskájából egy nagyöblű kettős pisztolyt
vont elő.
– Légy nyugodt. Mögötted ülök. Mielőtt megtörténhetnék az, hogy az én
arczomat ez ellennek egy csókja, vagy a tiédet egy ütése érhetné, az
egyik cső megszabadított téged, a másik engem. Jó helyen van kezemben,
ne félj, nem reszket az. Én meg tudlak ölni téged is, magam is. Isten
úgy legyen lelkemnek irgalmas…
– Köszönöm, szólt Béla, megszorítva neje kezét.
– És most ölelj meg, csókolj meg.
Béla hátrahajolt, neje átölelte őt s egy hosszú csókban elmondták
egymásnak mindazt, a mit a szív szavakba foglalni nem tanított. Az erdők
méla csendje hallgatott hozzá.
És e csók után életpiros lett mindkettőnek arcza, mely oly halvány volt
eddig. Béla megsuhintotta az ostort, a szekér tovább gördült, a kocsis
pattogtatni kezdett az ostorral s egy vidám dalt fütyörészett; erdők
madarai csevegtek, daloltak hozzá.
Judit pedig gyönyörtelten nézett üléséből férje szöghajú fejére, melynek
minden fürtét ismerték csókoló ajkai s szíve repesett, és keze a
pisztoly ravaszán volt.
Hogy fogja ő e szép kedves ifju főt, ha kell, egy percz mulva szerte
lőni!…
… Az erdő ritkulni kezdett.
Az út kiért a fák közül, s a mint a bokrok elmaradtak, a megnyílt síkon
végtül végig belátszott a széles országút.
És a milyen messze el lehetett látni az úton végig, az szakadatlan
lánczolatban volt rakva közeledő lovas és gyalog hadcsapatokkal,
ágyúkkal és podgyászszekerekkel.
Az előcsapat alig kétszáz lépésnyi távolban volt a szemközt jövőktől, s
széltében elfogta az utat.
Kozákok voltak.
Nagy prémes veres süvegeikről, hosszú dárdáikról messziről meg lehet
őket ismerni; fonott szíjkorbácsa mindegyiknek kezére akasztva lógott;
marczona vad tekintet jellemzé valamennyit.
Vezetőjük ősz, himlőhelyes arczú férfi volt, félszeme fehér kendővel
bekötve, a vér keresztül ázott rajta; azt nem rég üthették ki a
viadalban.
A közlovasok között is sok volt, a ki friss sebek nyomait viselte magán;
olyan csapat lehetett ez, mely valahol szuronynégyszöget ostromolt s azt
soká megemlegeti.
– Mindegy!
Béla előrehajtott. Hiszen Judit igéretében bízhatott.
«Nem érhet semmi: én vigyázok rád, én öllek meg.»
A kozák csapat és a szekér csendesen közelítének egymáshoz.
Mikor mintegy ötven lépésnyire voltak, a félszemű vezénytiszt rekedt,
durva hangon valamit kiáltott csapatjának, mire ez kancsukájához kapva,
gyorsabb mozgásba hozta lovait s azzal – – fele a csapatnak hátravonult
és utat nyitott a közeledő szekérnek.
És azután – – csendesen elhaladtak egymás mellett. Béla fütyörészett, a
kozákok daloltak, mintha nem is látnák egymást…
A széles országúton két csapás-út volt törve. A szembejövő ágyúk,
társzekerek mind rendes sorban jöttek a balcsapáson; a jobb-csapás
üresen volt hagyva, azon Béla hajthatta végig szekerét, a nélkül, hogy
valakivel szemben találkozott volna; órahosszat folyton vonult el
mellette a szembejövő hadtest; ágyúütegek egymás után, fényes
huszárezredek csupa fehér lovon, hegyes sisakú, hosszú kabátos
sorgyalogok, tányérsüvegű vadászosztályok, dzsidás szakaszok,
podgyászszekerek és fedezetük, fényes törzstisztek és rongyos
munkásosztály, mind halkan, trombitaszó nélkül, dobszótlanul vonultak az
út tulsó oldalán, három ölnyi távolban a menekülőktől s senki azok közül
még csak az arczát sem fordította feléjük, mintha láthatatlanok volnának
rájuk nézve, vagy mintha mind ez csak egy átvonuló álomkép rajzata
volna, mely nem tud semmit arról, a ki felőle álmodik.
Az utócsapat lódobogása is elhangzott, és a menekülőkhöz egy szót sem
intézett senki.
Béla megmenekülése a csodával volt határos; pedig oly egyszerű az, mint
a Columbus tojásának története. Egy utazó, ki egész bizalommal jő
szemközt az ellenségre, ki annak közeledtére nem fordul vissza, mint a
többiek, s folyvást nyugodt, közönyös arczot mutat, nem gerjeszthet maga
ellen semmi gyanút. Annyi mégis bizonyos, hogy ez minden csatai rohamnál
nagyobb merénylet volt! Keresztül menni hosszában az egész orosz
táboron, mikor köröskörül semerre sem lehet többé menekülni.
A legközelebbi falu határán túl már aztán nem volt semmi veszély.
Előttük állt a végtelen alföldi róna, ismerős népével, az eltakarta,
elvezette a menekülőket.
Ki tudja, hol pihentek meg végre?