Tört hajódarabok uszkálnak körülem, ismerős halottarczok szállnak a
vízfenékre alá, s tört horgonyba botlik lábam.
A vihar utolsót zúdul odafenn; árbocz, vitorla eltünik, tört
deszkadarabokon úszók maradnak csak fenn a haragos hullámokon, kik
keresik a partot.
Mindennek vége van már, az utolsó ágyúszó elhangzott, mely az utolsó
hőst lováról leüté. Halottakkal fedve a csatatér, csak egy csoport kozák
portyázik alá s fel, a mocsár berkébe elbújt menekvők után vadászva.
Sásliliom, vizi rózsa jó oltalma az üldözöttnek, a széles kerek levelek,
mik a víz szinét ellepik, nem engedik meglátszani a felszivárgó vért,
mely a víz alá rejtőzött sebeiből feltör s elárulja ottlétét a
kutatóknak.
A sárga sásliliomok között két arcz látszik ki félig a vízből, hanyatt
fordulva.
Ifju, deli és halovány mind a kettő. Úgy hasonlítanak egymáshoz, mintha
testvérek volnának.
Az egyik arcz Zeleji Róbert, a másik Pusztafi arcza.
A harcz viszálya összeterelte őket; mikor már vége volt mindennek, akkor
találkoztak. Róbert egy csapat kozák ellen védte magát gyalog, nehány
szuronyos vitézzel; Pusztafi egy huszár-szakasz töredékével segélyére
rohant s kiszabadítá, visszaverve a kozákokat; egy percz mulva aztán
ágyút fordítottak ellenük s egy kartácslövés a mocsárba verte az
ellenállókat.
– Hágj kengyelembe s ülj mögém! kiálta Pusztafi barátjának; így vitte őt
magával be a mocsárba; még egy kartácslövést küldtek utánuk, az
megsebesíté Róbertet s megölte alattuk a lovat; mindketten a vízbe
hullottak.
– Siessünk a rekettye közé jutni, monda ekkor Pusztafi bajtársának. Itt
elárul bennünket a ló hullája.
– Én nem siethetek, viszonza Róbert. Ballábamat nem birom; bizonyosan
lövés érte. Pusztafinak úgy kellett magával vonszolni a rekettyésig.
Épen jókor rejtőztek el a sötétzöld zsombikok s a halvány liliomok közé;
a vad kozák csapat már ott zajgott fejük fölött, vad ordítozással
fürkészve a menekülteket. A lovak lubiczkolva gázoltak a vízben s
hallani lehetett néha egy-egy vadállati kaczajt s aztán egy hosszú
sikoltást, a mint egy víz alá bujt menekültet saját vére után
megtaláltak és leszúrtak.
Egy lovas csapat alig két ölnyire lubiczkolt végig a helytől, a hol a
két ifju vitéz rejtve volt.
– Végy egy nádszálat a szádba, azon keresztül lélekzhetel; s azután
fogózzál a nád tövébe s húzd le magadat a vízfenékre, monda Pusztafi
Róbertnek, – maga is úgy tett.
A kozákok megálltak ott fejük fölött lovaikat itatni.
Valamelyik közölük elkezdett egy dalt rekedt hangon énekelni, annak a
végén a többiek nevettek.
Azután valamivel távolabbról valami mérges parancsoló szó kiáltott
rájuk; arra egyszerre megindultak nagy csörtetéssel – épen azon hely
felé, a hol a két bajnok volt elrejtve.
Azok ott lenn megszoríták egymás kezét, hallották a közelítő veszélyt.
Egyik kozák egyenesen rájok hajtott. A ló prüszkölése egyre közelebb
hangzott már.
Hirtelen egy locscsanó zuhanat s egy halálordítás támadt. A közeledő
kozák paripája egyikébe azon feneketlen örvényeknek lépett, mik a
mocsárok hinárjában olyan jól rejtve vannak, s lovagjával együtt
belezuhant. A paripa megint felszinre jött s kivergődött, hanem a kozák
elmaradt. A két menekült ott látta őt vergődni egy ölnyi távolban saját
rejteküktől; az is meglátta őket, s hirtelen feléjük nyújtá kezét s
felnyitotta száját, talán társainak akart kiáltani: «itt vannak,
fogjátok meg!» az iszap megfojtotta.
Társai azután lóhátról utána nyujtogatták dárdáikat, keresték a víz
alatt, míg a hullát magától felvetette a víz, azt azután kilökték a
partra, pedig ha feléleszthették volna, az megmondta volna nekik, hol
van két előkelő menekült elbujva a víz alatt.
Azok azután kikerülték a veszélyes helyet s azontúl lándzsáikkal
vizsgálták elébb a víz fenekét, úgy haladtak odább. Lubiczkolásuk még
sokáig hangzott odafenn.
A mint eltávoztak, a két arcz ismét felmerült a víz szinére.
– Távol járnak, szólt Pusztafi széttekintve.
– Még vissza fognak jönni, súgá Róbert.
– Akkor újra eltününk előlük.
– Én nem soká állom ki, nyögé társa; most már érzem a seb lüktetését, a
mint a vér tódul ki rajta.
– Várj, én majd kendőmmel bekötöm sebedet, hogy a vérvesztés miatt el ne
alélj. A víz még jobban húzza a vért.
Pusztafi bekötötte zsebkendőjével társa meglőtt lábát.
– Hasztalan fáradsz velem, sóhajta Róbert. Az én dolgom be van végezve.
– Holt eb bánja dolgát, felelt rá a költő. Embernek küldetése van a míg
él. Légy nyugodt, a mint az éj beáll, én vállamra veszlek s keresztül
botorkálok veled a mocsáron.
– Mi haszonra? ott is vége van már mindennek.
– Ejh! A nap annyiszor feljön, a hányszor lemegy; nem fullad az
éjszakába soha. Nekünk még dolgunk lesz idefenn.
– Velem csak a férgeknek odalenn.
– Ne beszélj így, Róbert. Ha én azt mondom, hogy nekem e mai napon
mindenem elveszett, hát én igazat mondok. De neked még maradt valamid.
Neked van nőd.
Róbert nagyot sóhajtott.
– Szép, derék és okos asszony, folytatá Pusztafi.
Arra azután nagyot hallgattak mind a ketten.
Hosszú hallgatás után ismét megszólalt az egyik fő ott a víz szinén.
– Nekem még ma van nőm és holnap lesz özvegyem, igy van az megirva a
csillagokban. Nézd, hogy pirosodnak a habok körülöttünk; – ez mind az én
vérem.
Azután megint sokáig hallgattak.
– Csak egy bánt, beszélt tovább a víz fölötti fő a másik fejhez, az,
hogy ő még azt sem fogja megtudni, hogy özvegygyé lett. Évekig fogja
hordani a gyászruhát miattam, a nélkül, hogy azt és nevemet valaha
levethetné. Kötve lesz egy halott emberhez halálig.
– Ejh, verd ki fejedből ezt a gondot.
– Pedig csak ez az egy gondom van most. Hogy fog majd engem keresni!
Hogy fogja az országot végig-végig átbujdosni, hogy fog minden dombot,
minden bokrot megkérdezni eltünt férje után? Oh mi nagyon, nagyon
szerettük egymást.
– Találkozni fogtok még.
– Ez életben nem többet. Mindegyre jobban érzem elgyengülésemet. Az égen
még nem alkonyodik, de az én szemem előtt már igen. Homályos foltokat
látok mindenütt. Mellemet szorítja össze valami. Bajtárs, nekem itt meg
kell halnom.
– Legyen erős a lelked, ha a tested nem akar az lenni.
– Már vége… Hallgass arra, a mit most neked mondok… Majd éjszaka lesz;
abban te megszabadulsz, én pedig meghalok… Ha lesz annyi időd, hogy sírt
vájhass, temess el… Ujjamon van egy gyűrű, közepén opállal, az opálkőben
egy fekete kereszt, ez jegygyűrűm… Nőmtől kaptam azt menyegzőm napján…
Ezt vond le ujjamról és rejtsd el magadnál… Ha azután egyszer valamikor
a nagyvilágban őt feltalálhatod, add át neki az ereklyét, mondd meg neki
a napot, melyen kimultam, s tudasd vele a helyet, a hol el vagyok
temetve… Igéred-e ezt?
A beszélő arcz olyan halálsápadt volt már. E szomorú igéretet egy
kézszorításban meg kelle néki tenni.
A kozákok visszatértek a mocsárból, beljebb nem törhettek már.
– Gyorsan merüljünk a víz alá ismét, súgá Pusztafi Róbertnek. A
nádszálakat ismét szájukba fogták s hanyatt ereszkedtek a sásliliomok és
nymphæák tövéhez. A kozák csapat zajongva csörtetett, lubiczkolt
visszafelé.
A visszatérő kozák csapat most már óvatosan kikerülte a veszélyes
helyet, hol a két ifju lappangott, s félig-meddig csatárlánczban ügetett
kifelé a mocsárból.
Pusztafi halkan kiemelte fejét a vízből és utánuk nézett.
Aggódva vette észre, hogy a kozákok, a mint kiértek a kokojszásból,
leugráltak lovaikról, azokat kipányvázták, maguk nádkévéket hoztak a
gulába rakott csomókból s azokat meggyujtva, ott tanyát ütöttek.
Ezek itt fognak éjszakázni!
És még tüzet raknak, hogy elűzzék az éj jóltevő sötétjét, melynek
oltalmára a menekvők úgy számítottak; alig puskalövésnyi távolban három
őrtűz is lobog közelükben, a mint rejteküket elhagynák, rögtön észre
lennének véve.
Egyik csoport olyan közel volt, hogy czivódásaikat lehetett hallani. Az
elesettek zsákmányán osztoztak. Látni lehetett a tűz világánál, hogy
huzakodnak egy-egy feloszthatlan darabon, s csereberélnek, a mi a
másiknál valamelyiknek megtetszett. Ketten, hárman lehasalnak s
leterített köpenyegen zsiros kártyával játszanak ismeretlen
pénzjegyekre. Némelyiknek jó kedve támad s dalolni kezd, másik tánczol
hozzá, a tánczoló alak szilaj árnyképeit messze hajigálja a fellobogó
láng. És ez alatt egy a csapatból, távol a tűztől, lován ül
mozdulatlanul, arczczal a mocsár felé fordulva, kezében a hosszú dárda.
Ez az őrs.
Az ifjaknak lehetetlen volt a menekülés.
És Róbert életereje már végfogyatékán volt; vízből kiemelt feje alatt
Pusztafinak kellett karját tartani, hogy el ne bukjék.
– Kisértsünk szerencsét, bajtárs, suttogá Pusztafi. Mikor egyszer a
tűzre új nádkévét vetnek, akkor rövid időre elsötétül, te kapaszkodjál
nyakamba, s én útat vesztek hirtelen.
– Nem lehet… Ne vigy engemet innen tovább… Hagyj itt meghalnom… Neked
meg «kell» menekülnöd, hogy hírt adj halálom felől nőmnek… Neked nem
szabad koczkáztatnod… Megigérted nekem… Ha megmozdulunk, észrevesznek, –
nem akarok kezeikbe jutni, halva sem. Érted? Halva sem… Inkább itt a
békák között… A vizi férgek között… Pedig milyen hidegek, a mint
arczomhoz verődnek!… oh be rút!…
A szenvedő bajnok idegein már a láz képzelődése vett uralmat, mi vég
jelenése az életnek, mindent oly közel látott, hallott, érzett és mégis
eszmélt s a halál nagy és iszonyú gondolatán keresztül még átragyogott
két földi kép csillagsugára: a hősi öntudat, s a szerelmi hűség.
– Talán most rólam álmodik, sóhajta halkan és elmosolyodott. Tán
térdepelve áll szent képe előtt s nevemről szólít, s talán ez órában már
ott fogok állni nyugágya előtt, a hogy óhajtá; de fehéren és szótalanul,
s a csóktól, mely arczát éri, fázni fog… Oh bajtárs, gyűrűmet el ne
felejtsd.
Az éjszaka rémeihez még újak szövetkeztek; – a míg a parton az őrtűz
mellett az elesettek zsákmányörökségén koczkázott egy csoport, a másik
csoport előjött a csendes berkek mélyéből s a meztelen hullákon
osztozott. A farkasok ott marakodtak közelükben a bőséges lakomán,
egymást hivogatva baljós üvöltéssel.
A haldokló beszélgetett társához:
– Bajtárs, légy hű szavadhoz és eltemess… Eltemess, úgy, hogy rám ne
találjanak: se ezek, se amazok. Ne hurczoljanak szét bokorból-bokorba…
Ne űzzenek belőlem csúfot… A kardcsapás nem fájt nagyon, de a harapás, a
gúnyolás éget… Utálat!… Egy hullát, a ki nem védheti magát, megtépni.
Mélyen eltemess!… Mivel fogsz sírt ásni?… Megvan-e még kardod? – Az
nagyon jó… Hajamból egy fürtöt levágj és azt is tedd a gyűrű mellé.
Pusztafi biztató szavakkal édelgeté haldokló bajtársát, attól tartott,
hogy ennek lázbeszédét még meghallja valaki. A kozákdal, a farkasüvöltés
elnyomta a halk rebegést.
– Nézd, bajtárs, az ég már pitymallik… Az ugy-e ott a hajnalcsillag?…
Nézd, mint jön közelebb-közelebb… Lásd, a mit mindig mondtam… A
csillagok közelből megannyi szép emberarczok… Ez arcz olyan mint az
övé,… nemsokára együtt leszünk, – aztán… gyűrümet el ne felejtsd.
Most hirtelen lövések hangzottak, vad lárma, szitok, üvöltés, lónyerítés
támadt; egy csoport éhes farkas meleg vérre éhezett s a hideg lakomáról
kicsapott a kozákok pányván legelésző lovaira, azokkal támadt a csata; a
felriadt had sűrű tüzeléssel riasztá el új ellenségét; a golyók fütyülve
jártak a két beszélő fő körül.
Ez orvtámadásnak mégis annyi haszna volt, hogy a kozákok nem maradtak
ily veszélyes közelségben a nádberekhez, hanem beljebb terelték
paripáikat a sík mezőre, s elhagyva eddigi őrtüzeiket, távolabb raktak
újakat.
Pusztafi észrevette üldözőik eltávozását, kiemelte bajtársát a vízből s
vállára véve, megindult vele egyikén azon keskeny utaknak, miket
nádvágók szoktak gázolni a berken keresztül, ingadozó bürűhiddal egyik
láptól a másikhoz kötve; vadászok gyönyörére, járatlanok veszélyére.
A kettős teher alatt még veszélyesebb volt ez út. Mindenütt süppedt,
ingadozott a lépés alatt, pedig alant a legundokabb halál.
Egy nagy vén fűzfa volt a czél, a hova egyelőre Pusztafi eljutni kivánt.
A mocsárból magányosan emelkedik ki itt-amott egy olyan özvegy fűz;
jelezvén, hogy ott szilárdabb a földtalaj.
A vén odvas fához elérve, társát letette válláról, fejét a faderekához
támasztá és bátorítva monda neki: «Róbert, most már biztos helyen
vagyunk».
Róbert nem felelt rá semmit, – mert meg volt halva.
Pusztafi megtapintá szivét, az nem vert többé. Szemei nyitva voltak még,
de megtörve, tagjai merevek, a bőr rideg és fagyos. Bizony meg volt ő
halva jól.
A kartács czombját zúzta szét s a hosszas vizbenlét alatt elvérzett e
nehéz sebben.
A költő még sokáig elmelengeté keblére szorított bajtársát, beszélt neki
szép napokról, szép feleségről; nem felelt az már semmire. Ott tartá
kezét szivén hosszasan, hogy majd átmelegszik annak életmelegétől;
hasztalan, a kéz hült át a halott szív hidegétől.
Ekkor aztán beszélni kezdett neki arról, hogy mint fogja eltemetni?
– Ne félj öreg barátom (így hívták egymást, még mikor ifjak voltak: még
tegnap), eltemetlek téged, úgy, hogy sem ádáz fenevad, sem undok féreg,
sem a náluknál rosszabb ember meg nem háboríthat ottan. Nem fognak
mérges fogaikkal osztozni maradványidon. Nem fogják véres fejedet
diadaljelül hurczolni véres agyaraik közt. Eltemetlek, mint a római
hősöket szokták: tűzben, lángban. Tested atomjai felszállnak utánad a
légbe; még az is szellemmé válik belőled, a mi föld. Szép temetésed
lesz, a pattogó lángok lesznek a dobszó, az ének, a ravatal és az
engesztelő áldozat; a fekete füst a szemfödél, millió szikra a
gyászkiséret. Az emberi átokkal fertőzetes föld méhe helyett temetőd
lesz a tiszta lég. Nem fog fölötted egy ölnyi sár feküdni, szabadon
járhat minden porszemed a szél szárnyain, s förödhetik az isteni
napvilágban. Öreg bajtárs, én eltemetlek az égbe!…
A halott feje előre hanyatlott, mintha jóváhagyást intene rá.
A költő azzal levonta ujjáról a sokszor emlegetett gyűrűt s felhúzta
saját ujjára. Onnan csak levágott kezével vehetnék el erőszakkal. Egy
fürtöt levágott hajából, azt eldugta keblébe.
Azután fölemelte a hullát s az odvas fa üregébe elhelyezé. Az üreg épen
akkora volt, hogy a holttesttel betölt.
Akkor megcsókolá utoljára a szeretett ifju arczát s azután elkezdé a
fűzfát körülsánczolni egyikével azon nádgúláknak, miket a rétvágók a
szárazabb magaslatokra felhalmoztak. A csillagfénynél egész várat
épített körüle.
A máglya kész, csak meg kell gyujtani, s azután jöhet akár farkas, akár
keselyü, akár más.
Csakhogy a máglyához tűz kell, s a ki alkonyattól éjfélig a vízben
feküdt, az tűzszereit hiába fogja előkeresni.
Igen. Tűz kapható volt és nem messze. Ott voltak a mocsárparton az
őrtüzek, miket a kozákok hátrahagytak. Azokból lehetett hozni.
A költő elszánta magát, hogy visszatér tüzet hozni.
Tüzet «orozni» – éjszaka! éber vigyázók szeme láttára! Pedig annak meg
kell lenni.
Meztelen kardját elrejté öltönye alá, hogy ne csillogjon messziről a
tűzfényben, a míg szemben közelít, s azután visszatérve a tekervényes
vadászösvényen, az elhagyott őrtüzek felé tartott.
A legközelebb eső zsarátnak pont felé közelítve, úgy rémlett előtte,
mintha e tűzfény előtt koronkint egyes fekete tömeg szökellne át, de nem
birta a félhomályban kivenni, mi lehet az?
Fokozott vigyázattal lappangott közelebb; a fekete ugrándozó tárgyak élő
alakok voltak, – de nem emberek.
A farkasok nem szeretik a tüzet. Minden fenevad irtózik attól. Hogy ne
égjen ott lakomáik mellett, megförödtek a mocsár vizében s lompos
bundáikról ráfecskendték a nyirkot a parázsra. Kettőt a három őrtűz
közül már ki is oltottak így szépen.
Emberi léptek közeledtére szétriadtak a tűz vad gyűlölői s távolból
vonítottak az érkező felé. Pusztafi egy csóvát tartott kezében
összefogott nádcsomóból s azt beledugta a tűzbe, mely csak izzó parázs
volt már. A csóva lobbot vetett.
Ez rossz kisérlet volt.
Abban a pillanatban, hogy a láng fellobbant, a lovas előőrs kiáltása
hangzott nehány száz lépésnyi távolban: «hahó!»
Pusztafi hirtelen négykézláb termett a földön, a csóvát elgázolta
térdével, s a farkasokéhoz hasonló rivallással felelt az őr riadó
szavára.
Az őrök azt hitték, farkas jár ott megint, s nem törődtek vele.
Így nem lehet a tüzet odább vinni.
Szivarjai is mind össze voltak facsarónak ázva, különben azokkal
segíthetett volna magán; erről más ötlete támadt. Nádleveleket
csavargatott össze szivar gyanánt, mikor jó tömött volt a tekercs, akkor
meggyujtotta s szájába vette.
Azután visszaindult az elhagyott fűzfához.
A siska-tekercset színi kellett odáig, hogy el ne aludjék, fújni pedig
nem volt szabad, hogy lángra ne lobbanjon; a fanyar füst leette a bőrt
ajkairól, mire a fűzfához ért, de a tűz eltartott odáig.
Midőn oly messze járt már a nádcsalitban, hogy nem tarthatott többé az
üldözéstől, akkor ismét csóvát készített nádszálakból, a polyvás bugák
közé tette a szájában elhozott parázsvégű tekercset s egyet csóválva
rajta, lángra gyujtotta azt, s azután úgy járt vele, mint a fáklyával.
Midőn a fűzfához visszatért, irtózva látta, hogy nádkévéit azalatt mind
szétbontották a farkasok s utat akarnak nyitni maguknak a faoduig,
melyben holt bajtársa fekszik. Nehány czirmos kölyökfarkas szétfutott
közeledtére, de egy vén csikasz ordas szembeállt a közeledővel, peressé
téve a vitatott tért.
Emberhangnak nem volt szabad hallatszani.
Pusztafi összeszorított ajakkal, az undor és irtózat dühétől szikrázó
szemekkel rohant a véres száju fenevadra, mely görbe hátán felborzolva
sertéit, sunda pofával várta oldalogva megtámadóját s felső inyéből
elővillogtatá megsárgult fogait. Nősténye háta mögött állt, s fejét
keresztül téve hímje hátán, onnan biztatta azt idétlen üvöltéssel.
Pusztafi oly utálattal volt e czudar halottevők iránt, hogy kardjához
nem nyult ellenük, hanem a mint az égő nádcsóva kezében volt, azzal
rohant rájuk; a szikrázó fáklyával csapva szemközt az idétlen fenevadat.
A támadás használt. A farkas nem várt második köszöntőt; perzselt
pofával keresztül szökött nőstényén s a nádkötegeken s vadul kurrogva
rohant a bereknek; ott azután később nagy marakodás támadt, mely
lassankint mind távolabb vonult.
Pusztafi legelébb is egy nádkévét állított fel és azt meggyujtotta
felül, hogy világítson.
A míg az végig égett, kardjával körül levagdalta a nádat, hogy tovább ne
terjedjen a tűz, fel ne gyujtsa az egész berket; – sok jó bajtárs
lappanghat még abban!
Azután újra összerakta a szétbontott nádkévéket a vén fűzfa körül. Egy
piros szál vesszőt letört róla emlékül, s akkor köröskörül meggyujtá a
máglyát.
A lángok recsegve iparkodtak elérni a máglya tetejét, onnan felkaptak a
fűzfa galyaira; a terebélyes fa, mint egy tűz ágakkal, tűz levelekkel.
A gyors láng gyorsan emészt, nem lett volna már emberi erő, mely azt
elfojtsa többé; a költő nyugodtan mehetett tova. Hiszen az ő útja is
sietős volt.
A nádas sűrű bozótjain keresztül hatolni eltart reggelig, s a napvilág
már nem a menekülőké.
«Bajtárs! szép temetésed van. Isten veled.»
A máglya reggelig égett ott magában, csendes, szellőtlen éjben,
egyenesen fellobogva az égbe, mint Ábel áldozatja. Reggelre nem maradt
más ott, mint egy nagy fekete szérü, fedve hamuval, melynek lengeteg
felszinét ha olykor megbolygatta a regfuvallat, még izzó parázsszem
fénylett ki belőle.
Az égett szérü közepén állt feketén a tövig leégett vén fa csonka
törzse; kormos öble, mint egy gyászhamvveder, melyben egy hirét
bevégzett hős maroknyi hamva barnul, fű, fa hamvától elütő színnel.
E barna hamv Zeleji Róbert.
Az ifju, kit úgy szeretett a hölgy, kit úgy becsült a jó barát, kiről
dalt énekelt a nép, kit szárnyán hordozott a hír.
Ki találna itt reá? Ki tudhatná meg ezt?
És ha a megmenekült bajtárs is eltünik nyomtalan a halálhiradó gyűrűvel
együtt.
És ha azután évek mulva a vad szederinda ki fog hajtani az égett fa
öbléből, futó folyondárját messze elereszti, koszorúkat fonva belőle a
bemohosult földön.
És ha a kétséges özvegy még akkor is tudakozódnék álmaiban eltünt férje
hollétéről, nem súghatja-e neki az emberkínzó álomtündér: «férjed most
is a föld felett jár – és koszorúját fonja.»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Pusztafi pedig nem jutott el Szerafinhez. Eltünt, elveszett,
elhallgatott róla a hír; azt sem lehete tudni, mely föld nyelte el és
mikor?