A százasok gyanúsak voltak.
Nem arról, mintha hamis gyártmánynak látszanának, hanem, hogy nincsen-e
valami a tulsó lapjukra irva? Mert sokszor azt hazudja a papirlap, hogy
ő fehér, pedig élet-halál dolgai vannak rá irva láthatlan, észrevehetlen
betűkkel; olyan szerrel, mely eltünik és parancsszóra ismét megjelen.
Vannak azonban a tapasztalt embereknek chemiai reagenseik, a mik még az
üres lapból is kivallatják a titkot.
Melchiornak az mondatott, hogy várjon addig a vendéglőben, a míg a
százasait felváltják; különben is este van már, előfogatot reggelig nem
kaphat. Kész volt ráállni.
A vendéglőben szobát nyittatott magának s ha kitekintett az ablakán,
vagy az ajtaján kinézett a folyosóra, s itt is, ott is egy-egy szürke
köpenyeges vámőrt látott sétálni, azt is gondolhatta, hogy azok a maguk
mulatsága végett töltik ott az időt.
Hiszen egészen nyugodt lehetett; a százasok hátáról nem lehetett semmi
gyanús dolgot felfedezni, – mivel azokra valóban semmi sem volt irva.
Igen, de hát akkor hová tette a rábizott izenetet?
Hová? A fejébe. Megtanulta könyv nélkül.
Egy egész tömött levelet ilyen értelmetlen betűhalmazzal tele: «nacut zb
klbolblznczju ebkixnoa» elejétől végig megtanult könyv nélkül úgy, hogy
egy betű nem hiányzott belőle. Az eredeti levelet aztán elégette.
Ez már aztán erős munka volt.
Hanem hiszen mondtuk, hogy a sánta embernek a fejében adta ki a
természet, a mit lábában elvont tőle.
Vacsorálni átment Melchior a közös étterembe. Alig kapott helyet,
annyira tele volt minden asztal többnyire fegyveres vendégekkel.
Valahogy szorítottak neki mégis egy kis helyet.
Hanem a vacsorálni valóval nagyon szűken voltak. Korábban jött jó
étvágyú vendégek meglehetősen elfogyasztának már minden megehetőt. Épen
csak sajt és kenyér közt volt a válogatás.
– Se csirke, se lúd, se más baromfi nincs a háznál? Kérdé Melchior a
mentegetőző korcsmárostól.
– Bizony a mit reggel hoznak, azt estére rendesen elfogyasztják; semmi
sem vesz rajtunk.
– Galambjai sincsenek?
– Galambjaim? szólt a korcsmáros, élesen szemügyre véve a kérdezőt, azok
is elfogytak a padlásról.
– De hisz itt a szobában is látok vagy hatot a kalitkában.
– Ah uram, azok drága galambok, páva farkúak, nem látja? csak
ritkaságnak tartom a szobában.
– Tán bizony «beszélni is tudnak»?
E szóra megemelinté sapkáját a korcsmáros a jövevény előtt s halk hangon
mondá:
– Nem adnék belőlük egyet tíz pengőnél alább.
– Én pedig megadom a tíz pengőt, mert éhes vagyok. Teringettét, nekem
pecsenye kell.
A többi vendégek egy kicsit nevettek rajta; hanem végre is nem találták
valami különösnek. Volt közöttük elég olyan, a ki a hadjárat alatt egy
tányér puliszkát is fizetett tíz pengővel. Éhes ember jó fizető.
A korcsmáros tartotta a tenyerét az igért pénzért.
Melchior kivett tárczájából egy összehajtogatott tíz pengőst s átadta
neki.
De már ennek az üres lapjára fel volt irva az egész izenet apró irón
betűkkel.
Melchior azalatt irta azt le, míg azt hitték, hogy mosakodik.
A korcsmáros mindjárt kifogott egyet a galambok közül a kalitkából; még
pedig egyet a legszebbek közül, arany csillámos zöld tollal, legyezős
pávafarkkal, hófehér szárnyakkal; szép, okos nyulánk fejjel. Milyen kár
lesz ezt megölni, nyársra húzni.
– Jó lesz-e ez? kérdé Melchiortól.
– Csak sietve, mert az éhes gyomor minden sentimentalismust száműz.
A korcsmáros aztán kivitte a galambot a konyhába; voltak, a kik
kikisérték, vajjon megöli-e azt a szép galambot?
– Van eszem, hogy ezt ne fojtsam meg, nevetett a korcsmáros ravaszul az
utána tódulóknak; ezt felviszem a padlásra s lehozok a duczból egy
fiókgalambot helyette. Jó lesz az ennek a bolondnak a tíz forintjáért.
Nem ismeri meg sülve.
Ez igen természetes ötlet volt; a ki hallotta, nem is tehetett mást,
mint hogy nevetett rajta.
A korcsmáros aztán felment a padlásra; ott a sötétben a kapott
bankjegyet vékony zsineggel átszorítva, a galamb szárnya alá kötötte;
akkor megsimogatta, megcsókolgatta a kedves állatkát s tenyerére
fektetve kitartotta a házhéj ablakán.
A galamb néhányat bólintott karcsú nyakával, aztán vizsgálódva emelte
fel fejét, percz mulva szárnycsattogtatva emelkedett a magasba s
nehányszor körül kóvályogva a légben, megtalálta az irányt s azzal
nyílsebesen repült át a folyamon a távol sötétlő város csonka tornyai
felé.
A korcsmáros utána nézett, míg fehér szárnyait az est ködében kiveheté,
azután elégülten szállt le a gerendáról s benyúlva kezével a duczba,
kihúzott egy nagy orrú fiók galambot; azt le is hozta és megsütteté.
Mikor készen volt, bevitte Melchiornak.
Már akkor mindenki tudta odabenn a tréfát, hogy a galamb ki van
cserélve.
Akadtak gyöngédtelen példálózók, a kik felemlegették, hogy mikor a régi
nagy urak pávát süttettek, a fejét meg a farkát épen szokták hagyni,
hogy azokról megismerhető legyen, nem adott-e fel a szakács pulykát a
páva helyett.
Ámbátor, mondának mások, a csalódás nem kár. A ki úgy lakott jól a
kakassal, mintha fáczánhúst evett volna, arra nézve úgy is mindegy.
A korcsmáros látva, hogy nagyon köztudomású kezd lenni a tréfa,
átcsapott a nagylelkűségbe.
Mikor Melchior készen volt a vacsorájával, kivett a zsebéből egy
tízpengőst (egy másikat), «no hogy ne mondja uraságod, hogy ebben a
korcsmában rászedték, hát tudja meg, hogy nem a pávafarkú galambot
süttettem ám meg, hanem csak egy fiókot, a minek az ára két huszas: itt
a tíz pengő forintja».
Mindenki el volt ragadtatva a derék vendéglős becsületessége és
lelkiismeretes eljárása fölött.
Már erre Melchiornak is kezet kellett szorítani vele.
Amaz is visszaszorította szivélyesen.
– Tehát az a galamb, «a ki beszélni tud», jó helyen van? kérdé Melchior
sokat jelentő hangnyomattal.
– Bizony jó helyen, biztosítá őt a korcsmáros.
Melchior még ott szivarozgatott egy ideig, azután aludni ment s reggelig
ki sem nézett szobájából.
Korán reggel fölkeresé a vámbiztos s mosolygó arczczal adta át neki az
ezer pengőst.
– Tessék tovább utazni, uram, minden rendben van.
– Örülök rajta, felelt rá Melchior.
Ő tudta, hogy minek örül!