Olyan vagyok, mint a búvár, ki a tenger fenekén jár, – odafenn tán vihar
zúg; ég és tenger ölelkezik, mesék óriás szörnyei verik egymást
szárnyaikkal, tán a vihar robajába emberi harcz is elegyíti szavát;
ágyúdörej, árbocztörés, gályák összeroppanása, elmerülő hajók
lakosságának halálkardala?… Idelenn nincs semmi: a búvár szedi a
kagylókat, mikben a gyöngyök termenek, jár a tengerfenék állatnövényei
között, s tán ha a korallok piros erdejében egy tört horgonyra bukkan
elszakadt kötéllel, egy iszapba elsülyedt ágyút talál, vagy egy halottat
lel, kinek arcza oly ismerős, akkor gondol csak azokra, a mik feje
fölött történnek, s tán a mire felbukik a víz felszinére, új lélekzetet
venni, már akkor se vihar nincs, se csata, síma és csendes minden.
Győztes vihar odább vonult, legyőzött tenger elpihent, a mi összetört,
elsülyedt…
Megint csak a leégett városban vagyunk: ah de most nem látjuk annak
romjait, tavasz van, virágzanak a fák!
Minden ház kertekkel, fákkal van körülvéve, fehér és rózsaszin virágerdő
takarja el a kormos üszköket, zöld fű is sarjadt már a falakon.
És a természet pompája nem volt elég, a kidűlt, bedűlt falak még
zászlókkal és májusfákkal is fel vannak diszítve. Tetőtlen épületeken
sokszor látni ilyen május-fákat, bevégzett építés örömczégéreül; ezuttal
a bevégzett rombolás örömjelei voltak azok; zászlók, virágok kormos
falakon, szétrepedt ablakodukba tűzve, magánosan álló tűzfalakra
felvonva, tornyok lecsüggő kapocsvasaiba felaggatva.
Egy kert az egész város képe, az utczák felszántva bombáktól s bevetve
vascserepekkel, a piaczok bezöldülve a legszebb zabvetéssel.
Egyik főtéren állt egy régi kétágú akáczfa; egy bomba úgy esett a két ág
közé, hogy derékig kétfelé repesztette, ott benszorult és nem pattant
szét. A széthasadt fa úgy nyomorékul is kivirágzott s valaki a beleékelt
bomba nyilásába tűzte épen a háromszín lobogó nyelét.
A gyermekek felmásztak a viruló fákra s a kormos házfalakra, onnan
ujjongtak és daloltak alá.
Egyetlen nagy torony maradt csodára épen, a mellől is le volt égve a
templom, nagy baj volt feljutni a harangjaihoz, de azért reggel óta
harangoztak benne ünnepre, pedig ki tudja? tán nem is ünnepnap volt.
Az utczákon pedig néptömeg hullámzott, mint Urnapján szokott, mikor
azokat a díszes zászlókat hordták a czéhek, a miken annyi szalag
lobogott, a hány leány férjhez ment a városban; a mik mind ott égtek el
a szép két tornyú templomban.
És ezen a napon minden ember ismerős volt és senkinek sem volt semmi
panaszkodni valója, s a kitől azt kérdezték: mi ujság? – bizonyosan azt
felelte rá: nagyon jó.
Ez volt a felmentő sereg bevonulásának napja.
De ki volna képes álomlátásokat leirni ébren, úgy a hogy azok álmodva
voltak? Az első lovast, ki keresztül vágtatott a hidon, vállán panyókára
vetett mentével, egy percz mulva koszorúkkal telefűzve mindkét karja.
Azután a harsogó zenekart, mely egy régvárt, rég elfojtott, titokban
énekelt dalt harsogtatva vonul végig az utczán; és aztán a dobszóra lépő
csapatot, mely ragyogó arczczal, rongyolt ruhában halad a romok közt
végig – és az apák, anyák, testvérek és szeretők örömét, kik rég látott
kedveseikre ismernek és azt az önfeledt tombolást, őrjöngést, mely
minden ház faláról omlik, kiált, aláviharzik az érkezőkre, mint dal,
mint üdvrivallás, mint virágzápor, mint köny, mint csók; a képet, mely a
napbarnította arczok, a közéjük vegyült ismerők, a lábnyomaikat csókoló
hölgyek és a paripák lábai elé boruló hajadonok rettenetes
csoportozatából támad? El e képpel! Ez az őrülésre vezet.
Más toll, más kéz, más lélek, más levegő kell arra, a mi ezt érthetővé
tudja tenni.
Kezemet idűlt fájdalom, fejemet lázas szédülés, szivemet sok év hideg
gondja, tollamat igen jól ismert tapasztalatok figyelmeztetik, hogy
irjunk csendesen, mert a felhevítő dolgok – nem valók beteg embernek.
Tehát el e lázas képpel! úgy is elmult ez már régen.
Távol a főutczák zajától, a városnak azon szegletében, melyet a tűz nem
hamvasztott el, állt akkor még egy ódon alakzatú ház. Még a franczia
háboru alatt épült, földszintre, mint szokás, hanem a háztető maga van
emeletre véve két sor ablakkal. A ház ablakait kiülő vaskosarak védik, s
redőnyei le vannak zárva az utcza felől. Kapuján alig látható már (tán
idő mosta le, vagy segítettek is kaparni) a salva quardia jelvénye. Két
oldalán kertek vannak, miknek vén gyümölcsfái a kerítésen át
nyujtogatják ki csonka, félig száraz karjaikat, mintha azok is mind
rokkantak volnának gazdájukkal együtt.
Ez a ház az öreg Kolbay őrnagyé.
Az öreg most is a régi vén csont. Az ő házát nem ékesíti zászló, mikor a
többi mind repülni készül, az ő kapujából nem bámészkodik ki látvágyó
nőcseléd, az ő ablakai nyitva sincsenek, még csak kertje fáiról sem hull
virág az utczára, mikor e nagy riadal végig megy a városon. Kapu és
ablak zárva marad.
Ez a ház nem égett le a nagy tűzvészben s Kolbay nem mozdult ki belőle
az egész ostrom alatt.
Szomszédai mind ott hagyták lakásaikat, mert ezt a részt különösen
járták a bombák; ő maga cselédet sem kapott, a ki az ottlakás rémeit
kiállta volna, de ő ki nem mozdult onnan.
Tizennégy bomba talált be az udvarába és kertébe, a szomszédjába
hullottakat nem számította. Egy sem gyujtott, csak a fákban tett kárt. A
kik ostromszünetek alatt bámlalódni arra vetődtek, gyakran látták a
hadastyánt, a mint keresztlábtójára felmászva, nagy nyugalommal
fürészelgeté a bombasértett fák tört csontjait s kenegette be a sebeket
iszapos agyaggal.
Néhány régi ismerőse az átváltozott világból a leghevesebb tüzelések
idejében meglátogatta, rá akarva birni, hogy hagyja el veszélyes
lakhelyét s menjen be velök biztosabb helyre, a várba.
Ezek késő éjjel is ott találták a hadastyánt ablakában könyökölve, a
mint nézte nagy gyönyörűséggel, hogy szeli keresztül az eget egy-egy
olyan tüszkölő csillag, s jön közelebb, mind közelebb, egyszerre aztán
hirtelen alácsap, mint az ölyv a martalékra, föld rendül, ég csattan
utána.
«Pompásan lőnek. Gyönyörűen lőnek» mondogatá ilyenkor az ablaka alatt
megálló ismerősöknek, mert a kaput magának kellett volna kinyitnia s azt
csak nem kivánhatták tőle, de nem is tette volna.
Mikor egy bomba fenn a légben pattant szét, figyelmezteté a vele
beszélgetőket, hogy álljanak a tulsó fal mögé, mert a szétrugott
érczdarabok ilyenkor minden irányba repülnek; de ő maga meg sem mozdult
az ablakból.
Ha aztán valamelyik elő találta hozni, hogy tán mégis jó volna rá nézve,
ha elhagyná ezt a magános bagoly-odut, már csak az élet unalmai végett
is, a veszélyt nem is számítva, akkor egyszerre félbeszakított minden
beszélgetést, s azt mondta:
– Szép tudomány a hadi tudomány.
És azzal betette az ablak redőnyeit a legjobb ismerőse orra előtt is s
nem állt többet semmi szép szónak.
Igy élte végig az ó-divat embere az új korszak divatjait is, azoknak
fényével és nyomorával, azon a helyen, a hol az utolsó franczia háboru
után lováról leszállt.
Mikor a bevonulási zaj, zúgás lecsendesült, a vártér felől egy fiatal
pár közeledett a bezárt ajtaju ház felé: egy szép fiatal hölgy, ifju
katonatiszt karján. A hölgy mindkét kezével kisérője karjába fogózott s
mintegy libegni látszott rajta, mint ugyanannak másik karjára akasztott
tarka nagykendője. Meleg volt – kivül is – belül is.
A Kolbay-ház elé érve, a fiatal hölgy finom ujját ajkára tevé, csendet
intett, s a messze elnyilt kapu-hasadékon bekémlelt az udvarra; azután
megfogta a zörgetyüt az ajtón, s nagyon erősen megkoczogtatta vele a
hangadó vasat.
De még azután kétszer is be kellett kukucsálni s újra kezdenie a
zörgetést, míg egy mogorva rekedt hang odabenn az udvaron megszólalt:
«no, ki az? mit akar itt?»
– Én vagyok itt, Kolbay bácsi, szólalt meg erre a legcsengőbb,
leghamiskásabb hang, én vagyok itt, Szerafine.
– No az más; dörmögött odabenn, jóval szelidülten a fogatlan oroszlán, s
kopogó nehéz léptek után nyikorgott a kulcs a zárban, nyikorgott az ajtó
sarkaiban, s a mint a fiatal hölgy kisérőjével belépett rajta, ismét
visszazuhant az: olyan volt már a járása, hogy magától is becsukódjék.
A hadastyán feszülten nézett végig a fiatal katonán, ki barna, vörös
zsinóros egyenruhában állt előtte, melynek hajtókáján három aranycsík
jelölé az ezredesi rangot.
– Van szerencsém vőlegényemet bemutatni Kolbay bácsinak, szólt rögtöni
bevezetéssel Szerafine a feszes öreg úrhoz, közelebb simulva hozzá.
– Kérem, kérem, huzódozék ez, ne nyuljon ahoz a vállamhoz, mert fáj. – A
kezemhez se, az is fáj. Tudja már, hogy minden tagom fáj. Régi sebek, a
miket ország és fejedelem védelmében kaptam, s a mik kiujulnak, kivált
«ilyenkor» – tavaszszal.
– Nem ismer rá? kérdé csintalanul mosolyogva Szerafine s közelebb vonva
az ifju tisztet a hadastyánhoz.
Ez még jobban megtámasztá állát a gőgtartó szőrnyakravalóba, s száraz
rövidséggel mondá:
– Nincsen szerencsém.
– Én vagyok Zeleji Róbert, szólalt meg akkor a tiszt maga, ismerős
nyájassággal.
Kolbay arcza csak mozdulatlan maradt, mint a kőoroszláné ott a kúton.
– Nem volt szerencsém.
Itt látni való volt, hogy az ismerkedés nem erőtethető, mert ha még
tovább fűzik, a harmadik válasz az fog lenni: «nem akar lenni
szerencsém.»
– Bácsikám, én pedig egy igen fontos kéréssel jöttem kegyedhez.
– Hozzám? kérdé elbámulva a hadastyán, – kéréssel? Az én kedves szép
hugom? Bámulok! Miben szolgálhatnék én, öreg csont, valakinek? Mostani
világban! Szép leánynak? A kinek vőlegénye van. Ezredes kapitány, a mint
látom. Ki kérne én tőlem valamit? Tessék besétálni hozzám, ott le is
ülhetünk. Halljuk, mit tehetek én a legszebb Szerafinnak. Uram, erre az
ajtó.
Róbert mondhatta volna az öregnek: «hiszen jól tudom én ez ajtók
járását, évekig mindennapos voltam a házadnál, itt sakkoztunk együtt óra
hosszat», azonban a hadastyán úgy viselkedett iránta, mint a kit először
lát magánál, udvariasan, de hidegen és e hidegség is oly epesárga volt.
– Tessék helyet foglalni, szólt az öreg úr, egy rozzant bőrpamlagra
mutatva. Rendetlen a házam, magam vagyok, a ki szolgál és takarít;
cselédnek nem tetszett ez a hely. Nos Szerafin, legszebb leány a
városban, hát mondja, mivel szolgálhat önnek a legvénebb, legostobább
öreg csont a világon, a ki olyan bolond volt, hogy elfelejtette magát
eltemettetni, mikor észrevette, hogy már meghalt?…
– Hát édes bácsi, én arra akartam kérni, hogy legyen nekem a násznagyom.
– Ah, ah, tehát lakodalom lesz! Tánczolni fognak! Sok vendég lesz. Sok
vidám újmódi ember; kell oda egy vén paróka is, a kin nevessenek a
többiek; a ki bolondokat mondjon, mikor okosat akar mondani, s tettesse
magát süketnek, mikor valami lefőzés érte, s nem tudja azt visszaadni.
Hát mulatságba hí engem, ugy-e galambom; legszebb tündérkisasszony a nap
alatt.
– Nem mulatságba kedves bácsi, arra nincs se helyünk, se időnk. Csak egy
rövid szertartásból fog állni az egész. Bácsinak kell képviselni
családunkat, mert anyám beteg s közelebbi rokonaim nincsenek
megtalálható állapotban.
– Tehát az asszonyság még mindig beteg?
– Tudja bácsi, hogy minő baja van; monda Szerafine kissé szomorúbban.
– Igen, igen. Nagyon megzavarta az a nagy szerencsétlenség. Lelkére
vette nagyon. Még mindig úgy fél, úgy retteg és nem mer kibujni a
kuczikból?
– Sőt ennek épen az ellenkezőjébe csapott át; a mióta a vár föl van
mentve, valami kegyetlenség szállta meg, ölni és halomra mészároltatni
akar. Róbertet azzal unszolja, hogy addig nem egyezik összekelésünkbe,
míg neki egy olyan napernyőt nem szerez, melynek a fogantyuja valamely
megölt hadvezér vállpereczéből készült, s a jó, szelid Lávaynénak egész
nap van vele küzdelme; erővel ki akar rohanni, hogy a mint ott a
hadifoglyok a sánczépítésnél dolgoznak, a konyhaedényeket a fejükhöz
hajigálja. Szegény mama.
Ezen a nagyon nevetni való állapoton könyezni kezdtek Szerafine szemei.
– Láthatja Kolbay bácsi, hogy ő szegény nem lehet jelen esküvőnkön.
Azért kérem, legyen olyan jó és legyen nekem násznagyom.
Az öreg úr erre csikorgó térdekkel kelt fel csikorgó karszékéből, s
rideg, kenetlen hangon, mely épen úgy csikorgott, mint minden kulcs,
zár, ajtósark, kútágas és szélvitorla a házon, viszonza a nyájas
atyafiságos kérésre.
– Én pedig kegyednek, legszebb és legbájosabb tündérkecsü hugom, nem
leszek násznagya a menyegzőjén.
Szerafine tréfásan tartá szemei elé kezét ernyő gyanánt, mintha azt
akarná lesni alatta: tréfa-e ez, vagy komoly szó?
– Kolbay bácsi nem fog az én násznagyom lenni?
– Nem fogok, mert nem akarok; ismétlé az öreg úr házsártosan. Nem vagyok
arra való ember, hogy valamely actióban részt vegyek, a mi ebben az
epochában történik, legyen az bár csak egy násznagyság viselése és nem
több, egy ujkori ezredes lakodalmán. Vén csont vagyok, vén hányt-vetett
csont, a milyent láthattatok eleget, kéz-, lábszárcsontokat a régi
rácztemető helyén heverni, a gyermekek lapdáztak velök, egymást
hajigálták, diót, mogyorót törtek velök. A vén csont engedte magát
ide-oda dobatni, nem protestált azért, hogy nyugalmából felzavarták, de
nem is adott tanácsot a gyerekeknek, hogy ne menjenek a jégre
sinkánkozni. Ilyen vén csont vagyok én is. Meghaltam, nem érzek semmit,
nem mozdulok helyemből se előre, se hátra. – Értek én valamit abból, a
mik itt történnek körülöttem? Nem; semmit; mint egy napfényre került
csont-koponya. Tudom-e én, mi a hűség, mi az árulás? mi a szeretet, mi a
gyűlölet? mi a hőstett, mi a szörnytett a mai világban? Én nem tudom
azt. Egy mult századból hazajáró lélek vagyok, a kit a felvilágosodott
gyermek is kinevet. Egy mumia. Ki ért engem? ki kérdezi az én
tanácsomat? De nem is adnék. Maradok, a ki voltam s új bőrbe nem buvok,
akárhogy fujják is a fülembe a feltámadás trombitáját.
Szerafine ki hagyta tombolni a rosszkedvű hadastyánt s remélte
kedélyével engedékenységre birhatni.
– Hiszen kedves bácsi, nem arra szólítjuk mi fel, hogy üljön lóra és
jőjjön a zászló után, hanem hogy mint családunk jelenlegi feje, adja
ránk, ha már ennyire vagyunk, áldását.
– Áldást! csattant fel az öreg úr, megrázva merev nyakát. Hát kell a mai
világban áldás is valamire? Szerencsejáték minden, koczka,
istenkisértés. Ez a házasság is az, mondjátok: va banque! aztán «vagy
hatot, vagy vakot!» Még czeremonia is kell? Még családfő is kell? –
Respublika! – Egyik őrmester az egyik oldalon, másik a másik oldalon s
megvan a násznagy. Minek arra az én öreg csontom?
Ez a fordulat már bántotta Szerafinét.
– Szóljon már ön is Róbert, talán ön jobban szivéhez tud szólni.
A fiatal tiszt megfogta az öreg hadastyán kezét, s olyan meleg hangon
kérte:
– Tegye ön meg ez áldozatot Szerafine kedvéért.
Az öreg pedans feszességgel válaszolt:
– Főhadnagy úr (ignorálta az ezredesi egyenruhát, ő csak főhadnagyul
ismeré). Ne higyje azt, hogy én tréfás kedvemben vagyok ma. Nálam az
enyelgés, tréfálózás napjai nagyon régen elmultak. Nekem ez az egész úgy
tetszik, mintha mind csak álom volna. Várostrom, hulló rakéták, ablakom
alatt szétpattogó bombák, síró asszonysereg, csörömpölő hadcsapatok:
mind csak álom és álmodás. Azután a diadalünnep, a felzászlózott romok,
az ujjongó tömeg: mind álom, a mi fejemet elkábítja. A kiket látok, azok
is csak mind álomalakok és mit azoktól hallok, az is mind álom, álom;
elmuló álom.
– De az, a mit mi mondtunk e perczben, az még sem álom; – az, hogy mi
szeretjük egymást és hogy férj és nő fogunk lenni. – Sietett közbeszólni
Róbert.
– Az is álom!
– Ah, bátyám, szólt neheztelve Szerafine.
– Az is álom. Ti nem szeretitek egymást; és az nem szerelem, mely
benneteket összekötött. Ez a fényes álomlátás volt az, mely benneteket
összehozott. A leány látott egy ifjut, paripán, koszorúkkal elhalmozva,
diadalmas hadjáratból visszatérve; az ifju látott egy leányt a
felmentett város küszöbén állva, zászlóját meghajtva előtte és mind a
ketten azt álmodták, hogy egymásba szerettek. Azután a leány beszélt
azokról, a miket szenvedett, az ifju hőstetteiről, a miket kivívott és
azt hitték, hogy nagyon szeretik egymást, pedig az nem igaz, ti nem
szeretitek egymást, s majd mikor föl fogtok ébredni, mindenitek azt
mondja: bánom, hogy álmodtam ezt!
– Bátyám! Kiálta fel Szerafine, mit akart ezzel mondani? Mondja ki
világosan.
– Kimondom világosan. Kegyed, tündéri szép hugom, most azt hiszi, hogy
halálig szerelmes egy ifjuba, mert az délczeg, hirhedett, ragyogó, hős,
mert fénybe is borítja azt, a kit magához ölel, mert hizeleg önnek, ha
majd mondják az utczán: ime itt megy Zeleji Róbertné, a kinek férje
ilyen meg ilyen vitéz volt; balladákat irtak róla, népdalokat énekelnek
a nevéről! De ha egyszer fordul a koczka, ha a délczeg, ragyogó hősből
száműzött földönfutó talál lenni, ha el kell tagadni a nevét, el, hogy
tud róla valamit, akkor átkozni fogja ön, a kit most dicsőít és a
szerencsétlenségben meg fogja vetni – és arról tudja meg, hogy az nem
volt szerelem!
– Uram! Kiálta fel Szerafine, túláradó indulattal, felhevült szivének
nem birva parancsolni. Ez sok volt. Ön utoljára látott engemet magánál.
– Adná az ég; de nem hiszem és nem fogok segíthetni rajtunk.
– Jerünk innen Róbert. Ha engemet szeret, egy üdvözlő szót se!
És azzal a leány hevesen karjára öltve vőlegényét, elhagyta nagybátyja
szobáját.
Kolbay nagy csendesen betette a nyitvahagyott ajtót, s halkan motyogta
magában, nyugodt, mogorva egoismussal:
– Tehát nem tartozom senkihez a világon.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Zeleji Róbert másnap oltárhoz vezette Szerafinét a jelenlevő
celebritások ünnepélyes megjelenése mellett; abban az utolsó kápolnában
esküdtek meg, mely körül a téli sátrak voltak építve s a mit épen
hagyott meg az ostrom. Semmi rokon sem volt jelen. És ők valóban azt
hitték akkor, hogy szeretik egymást.