A rendkívüli idők minden álló tárgyat kiforgattak sarkaikból. A kinek
semmi köze nem volt is a csaták sorsához, a politikai élet nagy
rendületeihez, benne élt azoknak szokatlan gőzkörében, mint mikor a
tizenhatodik századbeli üstökös három napra elborította sörényével a
földet, hogy az egész földteke úszott benne, s minden lélekző tárgy,
ember, állat és virág egy idegen égi test légkörét szívta.
Sajátságos légkör volt az!
Némely embert útnak indított: egy hónap alatt négy városban is
megtelepített, megint odább utaztatott; – másikat meg úgy egy helyhez
ragasztott, hogy még csak sétálni sem mehetett máshova.
Szeretőket összehozott, gyorsan egyesített, még gyorsabban
szétválasztott, menyasszonyból egy nap alatt özvegyasszonyt csinált, –
újra férjhez adta. Másutt meg egymást rég szerető szíveket úgy
elválasztott, hogy még csak hírt sem hallottak egymásról.
Új életpályát osztogatott az embereknek: ügyvédből tett hadbirót,
biróból tett hadszerelőt, az orvost megtette sebésznek, mérnökből
csinált utászt; korhely embereket rehabilitált, nagy fényes
celebritásokat elfelejtett emberekké sorozott be.
A gazdag nélkülözni tanult; jövedelméhez nem nyulhatott, azok a holdon
is túl voltak: más meg annyi pénzhez jutott, alig tudta, hogy adjon túl
hirtelen rajta.
Hát még a kinek valami sürgetős elintézni, végezni, megtudni,
végrehajtani valója volt! Az, a ki a parancsot adta, egészen más világba
tartozó ember volt, mint a kinek azt végre kelle hajtani. Ha mehetett
vele a hova kellett, ott új hatóságot talált, ki nem akarta ismerni, s
ha még odább járt, segített magán, mire visszajött, akkor megint más
hatóság volt már ott, a ki meg az új álláspontot nem fogta fel.
Ha keresett egy birót, a kire múlhatatlan szüksége lett volna, megtudta,
hogy az most olyan jó helyen van, mintha csak talppal állna feléje a
föld tulsó oldalán, s néha megtörténhetett, hogy ha keresett egy okmányt
valami levéltárban, azt is megtudta, hogy az egész levéltár utazik,
szekérre rakva, egyik határból a másikba; talán utól lehet érni, talán
nem. Vagy pedig egy bizonyos helyen megvan ugyan, ha még megvan; annak a
helynek csak az egy baja, hogy szüntelen tűzzel járnak körülötte, s
hozzájutni épen olyan könnyű a levegőn keresztül madár képében, mint a
föld alatt vakand alakjában.
Egy ilyen keserű foglalkozás gyönyörűségei jutottak Fertőynek, a midőn
unokahúga Judit öröksége után akarta kinyujtani kezét.
A gyümölcs az ő számára érett meg, csakhogy nem lehetett hozzáférni.
A végrendelet sorsáról nem lehetett semmi felvilágosításhoz jutni.
Vajjon elégett-e a nagy tűz katasztrófája alatt? Vagy valaki megmentette
talán? E felől kellett volna bizonyos tudomást szerezni; hanem ez volt
épen a minden lehetetlenséggel határos feladat.
Fertőy maga nem mehetett a körülzárolt városba.
Bárzsing barátját sikerült rábeszélnie, hogy mint futár küldesse be
magát, s akkor aztán tudakozódjék a végrendelet felől.
Bárzsing úr ez idő szerint épen azon rejtelmes életmódot követte, mely
nagyon kevés zajjal, annál több izgalommal és változatossággal jár, a
mit nagyon bőkezűleg szoktak jutalmazni, ha sikerül, annál rövidebben
büntetni rajtavesztés esetében.
Igen régi axioma a hadviselés tudományában, hogy a legjobb tábori kém
az, a ki mind a két félnek szolgál. Hogy melyiknek szolgál jobban, az az
ő titka. Talán mind a kettőnek egyformán. Ez háborún kívül békés időben
is így van.
Bárzsing úr az országos ügyek mellett magán vállalatokat is intézett s
szállítmányosoknak szívesen szolgált, illendő perczentekért, szükséges
tudakozásokkal és értesítésekkel.
Akármiket mesélt légyen is Bárzsing a veszélyek felől, a mik útját
állták, a míg az ostromzárlaton keresztül a hirhedett várba bejutott,
annyi bizonyos volt, hogy soha neki se jövet, se menet, egy hajaszála
sem szokott meggörbülni.
A mit azonban a városban ki birt nyomozni az akkori pusztulás idejében,
az nagyon kevés vigasztalót tartalmazott Fertőy úrra nézve.
Rátalált ugyan a régi levéltárnokra, a ki faluról szinte beszorult a
czigánymezői sátorutczába, de annak a tudósítása kevesebb
megnyugtatására szolgált az elébbi tudatlanságnál.
A nagy gyulladás alatt némely fontosabb okmányokat a levéltárban
hirtelen egy vasládába pakoltak; azt lepecsételvén, egy fiatal tiszti
ügyész még a tűzveszedelem hevében dereglyére tétetve, elszállíttatá
Neszmélyre; onnan a visszavonulás alkalmával ő is odább vonult, a ládát
is magával vitte.
Hová lett azután? Mit tett az iratokkal? arról kinek volna most
tudomása? Meglehet, hogy valahol utat vesztett és álnév alatt
elrejtőzött; az is meglehet, hogy együtt ment a ki tudja merre járó
hadakkal, s nem lehetetlen, hogy ha nagyon szorították, hátrahagyta a
vasládát, s a mi benne volt, azt szélnek is eregették már; talán
eláshatta valahol valami árokba, vagy beledobta a Dunába; – de az is
meglehet, hogy még folyvást őrzi, s valaha vissza is fogja hozni; hanem
az is a valószínüségek közé tartozik, hogy a megmentett iratok között
épen nincs jelen a keresett végrendelet.
Ez a bizonytalan tudósítás rosszabb volt a legrosszabb bizonyosságnál.
Mert ha elégett a végrendelet, okos ember még tudhatott magán segíteni;
de hátha megvan? Ki tud ennek nyomára akadni?
Bárzsing úr ezen az úton nem nyomozhatta tovább a keresett iratot: ha
annak gondviselője a felső hadsereggel kalandoz, ő oda utána nem megy.
Voltak igen érvényes okai, a mik tanácsosabbnak mutatták e hadtesttől jó
nagy lőtávolban maradnia.
Egyszer összetalálkozott Bárzsing Debreczenben egy régi ismerősével, de
a kinek a nevét nem tudta.
Egyike volt ez is a «közvélemény asztala» rendes ülnökeinek.
Így neveztek egy kerek asztalt az úri-utczai kávéházban, melyet
reggelenkint költők, lapszerkesztők, kritikusok, ügyvédi és orvosi
celebritások szoktak körülűlni. Ez asztal mellett olvasta fel Pusztafi
leglángolóbb költeményeit, a mik soha nyomtatásban meg nem jelenhettek;
itt beszéltek Louis Blancról, Micheletről, a népfenség tanairól; itt
mondott egy fiatal ember nagyon dobogó szívvel elragadó beszédeket; ide
jöttek alispánok, országgyűlési szónokok, későbbi miniszterek,
reggelijöket elkölteni; itt folyt a művészi vita esténkint classicismus
és romanticismus fölött; innen indult ki a taps és pissz – előbb csak a
szinpad, azután a szónokszék, végre a csatatér hőseinek és áldozatainak;
innen hangzott el a legelső szó, mely után a legelső tett következett;
ezért ama kerek asztalt elnevezték ama sokat igénylő névvel: a
közvélemény asztala. Azon kornak sok tragicuma és comicuma kezdődött ez
asztal mellett.
A kik ott mindennap találkozni szoktak, személy szerint természetesen
nagyon ismerhették egymást, a nélkül, hogy neveik után kölcsönösen
tudakozódtak volna. Bizonyos neme a collegialitásnak támadt időjártával
közöttük.
A résztvevők valódi megalakult testületnek tartották magukat, s tevékeny
ifjui hevük által a contrapondiumot vélték képezni a tudós akademiával
szemben.
Tehát Bárzsing úr is, bárcsak vidéki és levelező tag minőségben, itt
ismerkedék meg egy kicsi sánta ifjuval, ki a közvélemény asztalánál
rendes ülnökséggel birt, kit a többiek doktornak neveztek, igen jó
fiunak tartottak, s ki merész socialista volt, és a mikor szerét
tehette, a vegytan befolyását a nemzetgazdászatra élénken magyarázgatá a
táblakör hallgatóinak.
Mi is kétszer találkoztunk már e kis biczegő alakkal; egyszer, midőn
amaz emlékezetes napon Juditnak esernyőjét kölcsönözte, másodszor, mint
tanuval Judit és Béla menyegzőjén. Ez a mi Glanz Melchior barátunk.
Igazán barátunknak nevezhetjük, mert derék ember. Tört testben egyenes
lélek.
Mire jó az életben egy sánta ember, a kit gyermekkorában a dajka
elejtett, s kinek ez egyszeri esés miatt az egész életet nyomorékul kell
végig biczegnie?
Mikor más gyermekek elmennek játszani, neki félre kell ülnie és nézni
társait, hogy mulatnak; az ő lába sánta. – Mikor az ifju szív hevesen
kezd tombolni az áradozó érzéstől, társai járnak a nő szerelme után:
neki otthon kell maradni, belőle nem lesz se tánczos, se szívhódító; az
ő lába sánta. – És mikor a tettek mezeje nyitva, mikor a férfi karja,
szíve gyűlöli az álmot, mikor a trombita megszólal, a többiek sietnek a
hivogató szóra, előttük a dicsőség fényes útja: – neki pedig otthon kell
maradni, belőle nem lehet harczos, – hisz az ő lába sánta.
De hát épen nem lehetne-e a sánta embernek semmi hasznát venni a
világon?
Nem tehette-e a mostoha természet, hogy a mit megtagadott a lábától, azt
kipótolja az agyában? Nem adhatott-e neki lábak helyett szárnyakat,
lángészt?
Hát Tamerlán nem volt-e sánta s nem harczolt-e sánta lábbal a félvilág
ellen? Hát Byron lord nem volt-e sánta s nem harczolt-e magukkal az
Istenekkel?
Ki volt a világ forgatva a sarkaiból; minden ember mással küzdött, mint
a miben gyakorolta magát. Melchior olyan elhagyatottnak érezte magát a
nagy év elején; mikor reggelenkint csak egyedül ült kétszer-fehér
kávéjánál a közvélemény asztala mellett, a melyhez néha egy-egy olyan
arcz is telepedett le, a minek látása őt menten hazakergette.
Egyetlen öröme abban telt, ha délutánonként ellátogatott Judithoz s
elmondhatta neki, miket olvasott össze a hirlapokból.
Judit régóta nem hallott már Béla felől semmit. Ennek természetes okai
voltak.
Melchior látta a szép ifju arczot napról-napra halaványabbá lenni. Egy
napon azt mondta neki:
– Tisztelt asszonyom, kegyed beteg, miért nem gyógyíttatja magát?
– Az én bajom számára nem terem ír.
– De én tudom, hogy terem, azt is, hogy hol! el is megyek érte s elhozom
számára. A kegyed betegségének gyógyszere Béla lábnyomain terem. Én
elmegyek Bélát fölkeresni s hozok kegyednek izenetet tőle.
Judit mosolygott e szóra s Melchior ezért az egy mosolygásért elment
volna a holdba is.
Készíttetett magának egy mankót, mely belül üres volt, azzal járt fel s
alá s mikor már hozzá szoktak ismerői hogy őt mankón járva lássák,
el-eltünt a városból.
Hetek mulva aztán megint visszatért. Micsoda helyeket járt be az alatt?
mit végzett, mi dolga volt? azzal nem dicsekedett senkinek. Szakmája
volt a szemészet; azt adta ürügyül, ha kérdezték, hogy vidékre volt
beteghez híva, a kinek szürke hályogot kellett a szeméről levenni.
A szürke hályogot nagyon sokszor kellett műtőzni.
Judit azután nem volt többé oly halovány. Bélától még irott leveleket is
kapott. Azok is mind a sánta ember mankójában jöttek.
Tehát egyszer Bárzsing úr összetalálkozik Melchiorral a debreczeni
fajárdán, a mit akkor még pallónak neveztek.
– Ah, jó napot citoyen, hát hol veszi itt magát?
Melchior egy fogadj Istennel szabadulni akart tőle, de Bárzsing úrban
olyan nagy volt a viszontlátás öröme, hogy nem eresztette, karjába
kapaszkodott s ment mindenfelé, a merre Melchiornak útja volt, azon szín
alatt, hogy majd vezeti.
– Erdélybe vagyok híva egy nagy úrhoz, mesélt előtte Melchior, azért
jöttem ide útlevélért.
– Oh azt majd eszközlök én ki önnek. Meddig marad ott?
– A mikor műtételemnek sikeréről bizonyos leszek.
– S innen ismét vissza fog menni Pestre? Milyen világ van ott? Beszéljen
valamit.
Melchior éles szeme átlátta, hogy túlságos tartózkodás csak gyanút kelt,
azért inkább azt tette, hogy igen nagy nyiltsággal mesélt Bárzsingnak
mindenféle újdonságokat titok fejében, a miknek egy részét a hirlapokból
is lehetett tudni, másik részét pedig épen csak akkor gondolta ki.
Bárzsing nem hagyott neki békét, míg szállására nem vonszolta. Akkoriban
úgy is nehéz volt egy éjszakára helyet találni a kálvinista
Jeruzsálemben, a hova a jövevény fejét lehajtsa: úgy tele volt már
minden zug hírneves férfiakkal és hozzátartozóikkal.
– Mit tud, citoyen, a közvélemény asztalának tagjairól? a régi jó
pajtásokról? hová lett Pusztafi? merre ment Lávay? hová lett a kis
dadogó?
Melchior el mondta róluk a mit tudott és a mit nem tudott.
– Ön többször is volt már itt, nemde? Jól van, jól van, tudom: ez titok;
nem mondom senkinek. De mikor Pesten megismerkedtünk, akkor még ön nem
viselt mankót.
– Lábbajom azóta inkább kifejlett.
– Tudom: elhiszem. Mankóval könnyebb járni. De milyen könnyű ez a mankó.
Mintha belül üres volna. Egy ilyen üres mankóval jó szolgálatokat
lehetne tenni. Elférnének benne mindenféle tudósítások, egész lerajzolt
térképek, ugy-e bár? Hehehe! No én nem tudok semmit. Nem szóltam semmit.
Melchior úgy tett, mint a kinek a rejtett szavát kitalálták. Elnevette
magát.
– Biz ebben elfér akármennyi.
– És erre senki sem jöhet rá.
Ezen azután nevettek mind a ketten.
Ez őszinteségre mindjárt azt ajánlotta Bárzsing Melchiornak, hogy
tegezzék egymást.
– Te nagy kópé vagy. Te nemcsak Erdélyben jársz, hanem más mindenfelé
is. Nem voltál még a felső táborban?
– Oh akárhányszor.
– Ugyan kérlek, nem láttál ott valami komáromi táblabirót, a ki egy
lepecsételt vasas ládával a szekéren jár mindenütt, a főhadiszállással
együtt?
Melchior gondolkozott egy kicsit, azután azt felelte, hogy látta biz
azt.
– Ugyan kérlek igen nagyon. Egy igen jó szolgálatot tehetnél nekem. Ha
még egyszer oda fogsz menni, járj utána, tudakozd meg szép szerével
attól a táblabirótól, vajjon a megyeház leégésekor megmentett iratok
közt, miket magával hord, ott van-e bizonyos végrendelet, a mit egy
bizonyos Hargitay tett le a levéltárban?
Melchiort elfutotta a méreg erre a szóra. Hisz ő rég be volt avatva e
végrendelet titkába, a mit Bárzsing nem sejthetett. Egyszerre
félbeszakított minden barátságot.
– Uram; adja vissza a mankómat. Köszönöm a szállást; de én önnek semmi
olyan cselszövényben nem szolgálok, a mi Lávay Béla és neje ellen van
intézve.
Azzal kikapta Bárzsing kezéből a mankóját s ott hagyta a saját
bámulatának martalékát, ki sehogy sem tudta elképzelni, mint lehessen
az, hogy valakinek a gondolatában is olvassanak.
Bárzsing utána nézett az ablakon az eltávozó sántának s öklével
fenyegetőzött utána: «megbánod te még ezt!»
Melchior még azon éjjel elhagyta Debreczent.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A hadtudomány akademikus tudósai előtt legfontosabb probléma az, hogy
két különböző ponton működő barátságos hadvezér hogyan közölhesse
terveit egy nem barátságos harmadik számára készítendő meglepetések
felől?
Az emberi furfang sokat kitalált e nemben, a nélkül, hogy módszereit
kimerítette volna.
Tamerlán izeneteit Ázsia egyik végéről a másikra az izenetvivő simára
borotvált fejére iratta fel; a hosszú útban kinőtt a leborotvált haj s
eltakarta az irást; mikor helybe ért a követ, ismét lenyirták a haját s
elolvasták róla az izenetet. – Tepelenti Ali Janinából főtt tojásokra
vegytani tintával irt tudósításokat szövetségeseinek; kívül nem látszott
meg a tojáson semmi, de a kemény héj feltörésével a belső hártyán állt
az egész irás. Az is históriai dolog, hogy Sch. orosz tábornok
Szilisztria ostroma alatt még a kopogó szellemek akkor nagyon divatozó
expedienséhez is folyamodott hadműködési titkos értesülések végett.
Ily tudósításokat elvinni, pontosan kézhez juttatni annál becsesebb
szolgálat, mennél nagyobbak az akadályok, bonyolultabb a helyzet,
égetőbb a veszély, a miken az illetőnek keresztül kell magát színlelni;
kivált mikor az ellenfél is ügyes és éber.
A kisérletnek legaggasztóbb esélye az, hogy hátha az izenet épen az
ellenfél kezébe esik! Azért gondoskodni szoktak, hogy még azon esetre
is, ha felfedeznék az izenetet, ne tudjanak rajta eligazodni.
Legegyszerűbb ugyan a szóbeli izenet, mert az a hirnök nyelvébe van
elrejtve. De hát ha ez a nyelv áruló akar lenni! Vannak olyan nagy
dolgok, a miket egy ember becsületére bizni nem szabad.
Tehát titkos irást használnak hozzá.
Sokféle neme van a titkos irásnak; csakhogy vannak ismét emberek, a
kiknek feladatuk azokat megfejteni, s ezek oly ravaszok, oly kitanultak,
hogy az eléjük tett titkot addig forgatják, próbálgatják, míg csakugyan
rátalálnak a nyitjára.
Minden nyelvben vannak olyan két, három betűs szavak, melyek többször
elé szoktak fordulni: «és», – «az», «der», – «le», – «un»; csak egy
ilyen magánosan álló szótagocskát kell kitalálni és a kulcs kézben van!
Hanem van azután egy neme a titkos irásnak, melynek épen nem lehet a
kulcsára akadni: a dolog pedig nagyon egyszerű.
Az ábéczé betűi kétszer leiratnak egyenlő távolban, felosztva két külön
papirszeletre. Akkor felvesznek egy szót, például ezt: «Helion» s ezt
csak a két illetékes helyen tudják.
Ekkor a két alphabetsor egymás alá helyeztetik, olyformán, hogy az
izenet első szavánál a «H» betű vétetik «A» helyett s ily sorban a
többi, a második szónál az «E» betű helyettesíti az «A»-t, a harmadiknál
az «L» és így minden szónak külön kulcsa van, s egyik a másikra nem
vezet; a ki az irányadó szót magát nem tudja, az semmi combinatióval nem
jut sikerre.
Hadjáratokban sokszor használják ezt, a hirnök és izenet ha kézre kerül
is, az legfeljebb a hirnökre nézve baj; az iratból nem okul senki, mert
a megoldó szót maga az izenetvivő sem ismeri.
A «Helion» szó segélyével például e betűkből:
«nacut zb klbvlblznczju cbkixnoa» ki lehet betűzni e sort: «Guyon új
várparancsnok útban van»; de a kulcs birása nélkül az egész értelmetlen
betűcsoport marad.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Egy késő márcziusi estén döczögős fakó szekér érkezett egyikébe azon
dunaparti helységeknek, melyek a világhirű erőddel átellenben feküsznek.
A helység nagyon jó ellenőrség alatt állt.
Egy tapasztalt régi douanier vizsgálta meg a keresztülutazókat, kinek
sok évi gyakorlat tanítá meg már mindazon fortélyokat, mik által a
dugárusok a hatóság argus tekintetét megcsalni törekesznek. A kettős
bőrű uszkárok, miknek felső bőre alatt csipkéket, a bádogcsecsemők,
mikben külhoni borszeszt, a kétfenekű hordók, mikben lőport, a
duplatalpú csizmák, mikben titkos levelezést szoktak átcsempészni, ő
előtte rég nem érvényes találmányok voltak. Keresztül járt mindenkinek
az eszén.
Az útlevél-láttamozó hivatal előtt megállt a könnyű ekhós szekér s
belőle egy kis sánta ember kapaszkodott le, ki minden motyóját
legnagyobb önbizalommal bocsátá közvizsgálatra; csupán csak fénymázas
mankójára látszott különösen féltékenynek lenni.
A vámbiztos átvizsgálta utitáskáit s nem talált semmi gyanura méltót. Az
utazó mohó készséggel forgatá ki zsebeit, adta át tárczáját s e közben
letámasztá mankóját egy szék mellé.
A vámbiztos szemeinek nagyon kezdett megtetszeni ez a mankó.
Kezébe vette nagy csendesen mosolyogva.
– Milyen könnyű ez a mankó. Mintha csak «üres volna belül».
Azzal élesen tekinte szemüvegein keresztül az utas szemébe.
Az utas Melchior volt.
Egész nyugodtan felelt vissza a kérdezőnek.
– Az ám. Ki van vájva belől.
– S mi czélra van ez? kérdé kegyetlen sandítással a biztos. Mi van
benne?
Melchior bizalmasan súgott a vámos fülébe:
– Csendesen, uram, a pénzemet tartom benne. Akárki rabolna ki az úton, a
mankómat csak nem venné el.
A vámos nevetett az elmés ötleten.
– Le lehet ennek a tetejét csavarni, ugy-e bár?
– Igen ám, még az aljáról is azt a rézszorítót s azzal az egész mankó,
mint egy etuis, kétfelé válik.
– Ugyan kérem, mutassa meg.
Melchior kész volt a felhivásnak engedni; lecsavarta a hónalj-vánkost és
a rézszorítót a mankóról s az rögtön kétfelé vált és kihullott belőle –
tíz darab százas bankjegy – és egyéb semmi.
A százasok szép újak voltak, keveset törődve.
A vámbiztos nagy bonhomiával mondá neki, hogy ez nagyon jó ötlet, a
pénzt a mankóban tartani; egyébiránt ő ajánlkozik a tíz darab százast
egy ezeresre fölváltani a főpénztárnál, akkor még könnyebben elrejthető
lesz.