A tél is eljött és a leégett város még nem volt fölépítve.
Nem olyan tél volt ez, mint a többiek szoktak lenni. Ez olyan tél volt,
a mikor százezer ember, meg a másik százezer ember okvetlenül
szükségesnek tartotta az országot keresztül-kasul beutazni, nagy
társaságban, gyalog és lóháton; éjjel künn aludni a fagyon, s ágyat
vetni a hóba, követ és árokpartot keresni feje alá vánkosnak; míg a
nőnemen levő százezrek abban találták a farsangi divatot, hogy
vászonszöveteket szedtek szét szálankint mentűl apróbbra tépegetve.
Tánczvigalmak helyett egészen más összejövetelekről volt szokás
beszélni, s nem zeneszó volt, hanem egészen más moraj, a mi a kebleket
hevíté.
De nem akarom én leirni a férfiak fényes dolgát; regényt irok:
divatokat. Nők történetét, kik küzdöttek erősebb ellenséggel, mint a
férfiak; kik küzdöttek azután is, hogy amazok elnyugodtak, kik küzdöttek
a sorssal. A historia férfiaké, a nőknél hadd beszéljen a regény.
Hiszen én csak divatokat irok. Férfiak divatjait. Oh milyen változandó a
nők izlése, szinben, ruhában, kelmében, fejékben, hajfodrozatban! Mi
tegnap kapós volt, holnap eldobva hever. A mit az egyik farsang imádott,
a másik farsang már csak álarcznak viseli, s tavalyi viseletéért az
utczán járót kinevetik. Ilyenek a nők a maguk divatjával. Hát a férfiak
divatja? Melyik állandóbb, melyik változandóbb? A jelmez-e, vagy a
jellem?
… A leégett város romjainak még a télen sem volt tetejük. Hát a lakosok
hol laktak? Bizony azoknak nagyon erős okuk volt a négy víz közül el nem
mehetni: benn voltak a városban. Nem a romok között, miknek nem volt
tetejük; azért nem, mert ez olyan esztendő volt, mikor csillagok járnak
az égen, olyan csillagok, melyek le is szoktak esni; ilyen futócsillag
nagyon sok esett be a tetőtlen házak szobáiba azon a télen.
Hanem volt egy kis mező a város szegletében, melyet a hullócsillagok nem
értek el; úgy híják, hogy czigánymező. Azért, mivel ezen a téren van a
szegény czigányok kunyhósora. Egy csomó sárból rakott putri. Mit? Putri?
Palota! A ki ilyenhez juthatott! Hisz az ilyenben kemencze van és
tűzhely, sőt ablaka is, a min ki lehet látni. Azonban annyi ezer ember
egy sor nádasviskóban el nem fér; a ki nem fér, úgy segít magán, hogy
megvásárol szomszédjaival társaságban egyet azon vásáros bódék közül,
miket bécsi és pesti kereskedők szoktak használni országos vásárok
alkalmával, azt felállítja a partos oldalra s elhelyezi benne magát.
Egy ilyen vásári sátorban lakott az öreg Lávayné és a Holdváry család
együtt.
Hja bizony együtt! A nagy boldogság napjaiban nem igen gondoltak arra,
hogy talán meg is kellene egymást látogatni. A nagyúri család
piqueniquejei meglehettek a nélkül, hogy az öreg asszonyságot meghívják
bennük részt venni, hanem aztán mikor mind a ketten kijutottak az
utczára, azt mondták egymásnak: építsünk egy kunyhót s lakjunk benne
együtt.
És ott elfértek szépen.
A fasátor közepén el volt rekesztve deszkával; a belseje volt a
hálószoba. A külső rekesztékben állt egy vas takaréktűzhely, mely
valamelyik háznál épen maradt: arról melegedett az egész tanya.
Cseléd nélkül el lehetett lenni. Volt kezes lábas ember az utczán elég,
a ki annak a helyét pótolta. Lávayné maga főzött; a kunyhó mögött volt
egy kis szárnyék, ott állt egyetlen tehene, azt maga megfejte s csinált
reggelit az egész társaságnak.
Holdváryné nem nagyon volt útban: ő a nagy szerencsétlenség óta csak
sírni tudott és aludni. Ha feküdni hagyták, egy helyben maradt és nem
kivánkozott sehová.
Szerafine kisasszony pedig segített a főzésnél Lávaynénak.
Hogyan? Szerafine kisasszony főz? Szerafine a tűzhely mellett? Valóban
ott; szép fehér kezei össze is vannak égetve és leforrázva számtalan
helyen, mint kell lenni olyannál, a ki ezt most tanulja.
Sok bajába is került az öreg asszonyságnak, míg ifju segédjét a
rántáskészítés titkába beavathatta; de sok lisztet összecsomósított
azalatt!
«Bizony édes kincsem, az nem cotillon figura; szokta ilyenkor dorgálni
tréfásan s ha a kisasszony azalatt, míg ő kinn járt a zöldséget
tisztítani, ott benn ki hagyta futni a húslevest, hogy az öreg
asszonyság csak a nagy süstörgésre szaladt már be, akkor volt mit
hallani Szerafinenek: zongorahangjegyekről, franczia regényekről és
tájképfestésről, mint a melyek miatt mindig bátran el-kifuthat az
embernek a levese a fazékból.
Az öreg asszonyság odakünn folyton zsörtölődött; Holdváry mama benn a
rekesztékben fekhelyéről meg nem mozdulva, folyvást nyögött és
panaszkodott, válogatott bajokat találva ki magának, mintha a valódi nem
volna elég: «te Szerafine, nekem a lábam kőből van; – te Szerafine, ez
az ágy mindig feljebb emelkedik alattam; – te Szerafine, én azt
álmodtam, hogy ha bejönnek a városba, az asszonyokat összefogják s előre
küldik a várfalnak, hogy őket lőjék, ha lőnek; nem jó volna, ha nekem
elébb elvágnád a nyakamat azzal a késsel, a mivel most a laskát
metéled?»
Szerafine pedig a kereszttűz közepett folyvást derült és kifogyhatatlan
volt az elmés ötletekből. Az igaz, hogy ha a főzésben nem nagy
segítségére volt is Lávaynénak, de tréfás kedélyével annálinkább
felderíté.
Mert semmi sem olyan tréfás dolog, mint a nyomorúság.
Milyen kaczagásra méltó dolog az, mikor az ember a poharát reggel fel
akarja emelni az asztalról s akkor veszi észre, hogy oda van fagyva;
mikor a czipőjét felhúzza, s egy kis kerek lyukat talál az orrán, melyet
az éjjel az egér rágott rajta! Mennyit lehet ezen sorba nevetni! Hozzá
gondolva még, hogy ez az egyetlen czipő a világon, mely a kárvallottat
tulajdonosának ismeri. Vagy mikor sok a vendég s kanál hiányában
Szerafinnak a nagy levesmerő kanállal kell enni.
Oh hát még vendégek is vannak?
Természetesen. Sok az ismerős, a ki kénytelen azt az életet követni,
hogy sorba járja a kunyhótanyákat s ma itt, holnap ott marasztalják meg
ebédre. Azonkívül meg két rendes zsellérje is van a vendégszerető
szállásnak, még pedig férfiak; igaz, hogy házas emberek, kik valahonnan
a vidékről, bizonyos okoknál fogva, jónak látták idebenn szorulni;
egyiket szolgabiró úrnak, másikat fiskális úrnak híják; egyik Lávayné,
másik Holdváryné rokona. Nem volt testüknek, lelküknek hová lenni, hát
aztán Lávayné mindjárt ott marasztotta őket. «Van itt még uramöcsémék
számára hely elég: itt hálhatnak a konyhában; legalább megőriznek
bennünket».
Fiskális úr, szolgabiró úr nem is valami haszontalan emberek. Fiskális
úr reggelenkint maga elmegy a várba, a hol húst, lisztet osztogatnak,
lenéz a Vághoz s ott halat requirál, azt asszonynénjének hazahordja,
ellátva a konyhát; szolgabiró úr meg mindennap, este, mikor sötétedik,
nyakába keríti a köpönyegét s a köpönyeg alatt fát, szénát czipel haza;
a széna éjszakára jó fekhelynek, nappal pedig szükséges a tehén számára
s mikor aztán mind együtt vannak, mikor leültek a felfordított
deszkaszekrényekre, a földre leterített gubára, akkor olyan jókat
nevetnek mind ezen, mintha ez a legderekabb adoma volna.
Nem is volna Lávaynénak egyéb gondja, csak az az egy, a mi minden víg
tréfa után egy-egy visszatérő sóhajban helyét visszaköveteli: «Csak a
Bélám köztünk volna!»
«Csak ő volna még itt!»
Persze akkor paradicsom volna a négy deszkafal ürege; akkor olyan
tökéletes volna ez a világboldogság, hogy az ember alig találna még
valami kivánni valót.
Hanem hát az most ki tudja hol jár? Ki tudja, hogy él-e? Ki tudja mi
sorsba jutott? Tele a világ veszedelemmel. Az ember csak abban
válogathat, melyikbe menjen bele inkább; s nem abban, hogy melyiket
kerülje jobban?
Pedig hát most ő is itt lehetne köztünk. Ne ment volna el hírt keresni a
világba; ne szeretett volna olyant, a kit nem hagytak neki szeretni; ne
kényszerítette volna a sorsát!
Kivált mikor a napi munka után kifáradva, egyedül maradnak még ébren, ő
és Szerafine, mikor Lávayné első és utolsó gondolatjára visszatérve,
fel-felsóhajt: «szegény Bélám!» olyankor olyan szemrehányólag néz
Szerafine szemébe, könylepte szemével, mintha azt akarná neki mondani:
«és mind ennek te vagy a legnagyobb oka! miért nem tudtad őt magadhoz
fűzni? hisz én is óhajtottam volna azt, hogy tégedet szeressen. Most a
te férjed volna és együtt lennénk.»
És azután olyan jól esik szívének, ha Szerafine e néma szemrehányást
megértette s mikor feküdni mentek, a gyertyát kioltották, minden
elcsendesült, a csendben imádkozni jó: elrebegi magában szívtől szakadt
imáját, hogy az Isten őrizze meg, védje meg, vezesse mindenütt kedves
fiát, lelkének drága kincsét; azután halkan elsóhajtja az «amen»-t; és
akkor a sötétben egy másik halk fohász utána mondja az «amen»-t, mintha
tudná, hogy ő miért imádkozott.
Hirt hallani a távol levők felől ez idők divatja szerint ismét igen
nehezen lehetett. Posta nem járt. Azon idők mása volt ez, a minőkben a
székely népdal a «felhőben tollászkodó hollóra bizza» az ő izenetét.
Ha mégis aztán valahogy nagy időközökben be tudott jutni valaki, nagy
furfanggal és csodálatos mesterségekkel, egy-egy futár onnan kivülről,
az valódi eseményt képezett a város lakóinak életében. Arról két hétig
beszéltek: mi hirt hozott? mi van a parton túl? ki él? ki halt meg?
Látta-e ezt, beszélt-e azzal? Az ilyen embernek volt nagy kelete. Utána
jártak, felkeresték, magukkal vitték, kérték, hogy beszéljen. Esküvetlen
elhitték minden szavát. E ritka hírgalambokat rendesen Lávayné is meg
szokta vendégelni fagunyhójában.
Messze földről érkezett jövevény nagyon czéltalanul tenné, ha valami
kérdésre azt felelné, hogy nem tud ebben semmit.
Ez nem is szokott megtörténni. Mikor az első hirgalambot kérdezé az öreg
asszonyság, hogy ismeri-e az ő Béla fiát? de hát hogyne ismerte volna!
nem tudná-e megmondani, hogy merre van? hogyne tudta volna! Jó helyen
van: benn ül Eszék várában, semmi baja, el van látva; ott ugyan
veszedelem nem érheti. A jó öreg asszonyság ebben nagyon megnyugodott.
Pár hét mulva jött a másik hirgalamb. Az is olyan jól ismerte Lávay
Bélát, mint a tulajdon testvérét, nem rég találkozott vele. Odafenn jár
Selmecz tájékán. Biz a sokat fázik és fárad, hanem jó társaságban van.
Ez véletlenül igazat is mondott. Nem tehetett róla: tudtán kivül történt
meg rajta.
Megint néhány hét mulva egy újabb futár azt állította egész
bizonyossággal, hogy Lávay Béla jelenleg Erdélyben van, a mi annál
valószinűbb, mert Pusztafi is ott van; ők pedig elválhatlanok. Pusztafi
pedig minden esetre ott van, mert onnan már csatadalt is irt.
Az öreg asszonyság aztán sóhajtva monda: «bárcsak a Béla ne volna
egyszerre három helyen, hanem inkább itthon!»
Farsangra fordult már az idő, midőn egyszer ismét hire futamodék, hogy
futár érkezett a várba, csodálatos úton-módon. Ez a futár Bárzsing úr.
– No, ettől nem kérdezősködöm Béla felől, szólt elkedvetlenülten
Lávayné, mikor a nevét meghallotta; mert ez mindig hazudik; ez
bizonyosan azt mondaná a fiam felől, hogy ellőtték a lábát, vagy
elfogták valahol, csak azért, hogy engemet keserítsen vele.
Öcsém uram a fiskális aztán megbiztatá: «várjon asszonynéném, majd
felkeresem én, engem nem ismer, nem tudja, ki vagyok? én majd
kikérdezem».
Szolgabiró öcsémuram mellé állt legale testimoniumnak, hogy ő is vele
megy, aztán majd hirül hozzák, a mit kitudtak belőle.
Mint a kivánság, lépett be a sátorba épen a kis pletykahordó Blumné,
kinek férje a várban most is régi hivatalát viseli, csakhogy az újabb
divat szerint nem híják többé Perflexnek, hanem élelmezési biztosnak.
Azért jött, hogy elhíja magához, várbeli szállására Szerafinét délutáni
ozsonnára, a mikor a most jött futár, Bárzsing úr is ott lesz s első
forrásból hallatja majd hirül hozott csodadolgait.
Lávayné is nagyon kérte Szerafinet, hogy csak menjen el Blumnéhoz a
várba, hisz az idő kellemes, s a gombai töltésen végig lehet sétálni, a
nélkül, hogy az ember ama hulló csillagoktól eléretnék, a mik nappal is
csak hullanak. Aztán Holdváry mama is megengedte, csak azon az egyen
aggódva, hogy hátha azalatt elfoglalják a várost s Szerafine a várban
reked: ki fogja utánavinni a fehérneműit?
Maga Szerafine is óhajtott tudakozódni Bárzsingtól.
Délután tehát Blumné ismét eljött Szerafinért, öcsémuramék kiséretül
vele mentek; az öreg asszonyság kiült a sátorajtóba s a szép meleg
márcziusi napfényen várta visszatértüket.
Nagyon is hamar visszajöttek, mintha űzve lettek volna. A figyelő anya
szemeit nem kerülheté ki az izgatott felhangoltság, melyet Szerafine
arcza elárult, valamint a levert kedély nyoma az öcsémuramék arczain,
kikből nagyon rossz komédiás lett volna. Nem tudtak semmi tettetéshez.
– Nos hát? kérdezé megragadva a szolgabiró kezét. Mi hir Béláról?
A jó gömbölyű arczu férfiu szörnyen elvörösödött e kérdésre. Zavarba
jött; bizonyosan arra gondolt, hogy ő, a legale testimonium, hogy
mondjon ki valamit, a minek ellenkezőjéről van értesítve.
– De hát mit hallottak Béláról? Mondják meg hát, az Isten is áldja meg.
Fiskális öcsém inkább vállalkozott a válaszadásra; hiszen neki a kegyes
szándékú elferdítések diplomatice meg vannak engedve.
– Él és egészséges a Béla, asszonynéném.
A jó öreg asszonyság többet akart volna megtudni fiáról, úgy leste a
kedvetlenül hullatott szót.
– De hát hol van? Nem történt-e vele valami veszedelem?
– Nem, oh nem; az nem történt, sietett egyszerre felelni mind a két
öcsémuram; a nagy sietségről észre lehetett venni, hogy valamit
titkolnak, el akarnak simítani, félrevinni a beszédet.
– De ha nem érte semmi baj, miért nem beszélnek róla többet? – Tán csak
nem tett valami szégyenelni való dolgot? – tán csak nem lett – gyáva!?
Olyan megható volt az öreg asszonynak ez a kérdése: ki úgy remegett
egyetlen fia életeért, most egyszerre lángoló orczával kérdezé azt, hogy
fia tán csak nem volt gyáva?
A két öcsémuram szepegve nézett össze, és nem tudott hirtelen mit
felelni.
– Nos; szóljanak: mit beszélt az az ember fiamról?
Fiskális úr ismét vállalkozott valami exceptivával leütni a főkérdést s
nagy vállmozgatással eléállt, hogy no azt nem mondta Bárzsing, hogy
Béla, mint katona, épen gyáva lett volna. Ezt a szót, mint katona,
különösen megnyomta.
Az öreg asszonyság szemei megteltek könynyel. Látta, hogy őtet valamivel
ámítják; most Szerafine megszánta s kitört azzal, a mit eddig
visszatartogatott.
– Ejh, uraim, ne himezzenek hámozzanak önök. Lávay Bélát gonoszul
rágalmazta egy egész társaság előtt Bárzsing. Azt beszélte felőle, hogy
áruló.
Mit? Áruló? Ez is divat volt akkor. Két ember összeveszett valamin:
egymást rögtön elnevezte árulónak.
– Igen, igen; azt beszélte Bárzsing, hogy Béla is azokkal tart, kik az
ellenféllel egyetértenek, mert csak szinből verekesznek s csákóik
mellett fehér tollat viselnek, kik grófi czímekre vágynak, a radikális
és republikánus tiszttársakat maguk közül elüldözik, hogy ki is van adva
a rendelet a kormánytól, hogy mindannyian tiszti bojtjuktól
megfosztassanak s a haditörvényszék elé legyenek állítva. Ezt beszélte
Bárzsing, czifrán illustrálva s hogy nem először mondhatta már el a
városban, onnan láthattam, mert a jelenlevők még csak új dolognak sem
találták, a mit mondott. Minthogy önök nem merték Bélát védelmezni,
utoljára is én voltam kénytelen Bárzsingot helyre utasítani: hallja
Bárzsing, maga igen szépen be tud valakit feketíteni, hanem azért, mert
jelenleg itt ebben a városban senkije sincs Lávaynak, a ki védelmére
szembe álljon, nem tanácslom, hogy az anyjával összetalálkozzék, mert ha
az megtudja, hogy maga az ő fiáról ilyeneket beszél, hát az magát
megveri…
Lávayné megszorította Szerafine kezét.
– Ezt jól mondta Szerafine. Ez igazán volt mondva. Hol van most az az
ember?
Szolgabiró öcsémuram meghökkent.
– Mit akar vele asszonynéném?
– Mit? mit? rebegé az öreg asszonyság, mi közben hevenyén szedte fel
ócska selyem kalapját, zöld merino köpenyegét. Mit akarok vele? Hogy mit
akarok vele ugy-e? mondogatá csendesen: – «meg akarom lőni azt az
embert!» tört aztán ki egyszerre, az anyai düh szikrázó hevével s
feltárva azt az ócska tisztes zöld köpenyt, annak belső zsebéből két
pisztoly agyát mutatta elő.
Mire a két férfi bámulatából magához ocsúdott, a csodálatraméltó nő már
kinn volt az utczán és sebesen haladt a város felé.
Utána futottak, hogy lecsendesítsék. Nagy haraggal visszautasította
őket.
– Menjenek önök vissza. Lássanak utána, hogy ki ne fusson a lábasból a
tej. Ha nem voltak önök férfiak, mikor kellett volna, az leszek én.
Nincs szükségem segítségükre. Feltalálom azt az embert magam is. Nem
repül ki innen a víz közül.
A két engesztelő hüledezve maradozott el a felingerült asszonyságtól, ki
zajos szavával már az őrjáratok figyelmét kezdte magára vonni.
Utoljára is csak messziről merték kisérni, abban bizva, hogy hat óra
után úgy sem eresztenek be többé semmi idegent a várba.
A leégett házak között hevenyészett tetőzettel egy kávéházat szereltek
fel, mely az ostromágyúk lőtávolán kivül esett. Ez volt az akkori
egyetlen gyűlhelye a bennszülötteknek és bevándorlottaknak. Az öreg
asszonyság a sötét romutczákon keresztül egyenesen a kávéháznak tartott.
A két kisérő látta jól, a mint tétovázás nélkül belépett a kávéház
ajtaján.
A tisztes agg nő, ki soha egy kávéház belsejét nem látta még,
személyesen beront egy idegen férfiakkal, katonákkal tömött házba, hogy
ott egy ellenségét fölkeresse s rajta elégtételt vegyen. Máskor a világ
minden kincse rá nem birta volna, hogy egy reggelit elfogyasztani
betérjen olyan helyre.
A nagy zaj és nagy pipafüst között annyi ismeretlen, bámuló arcz láttára
másnak is elveszne a szemefénye. Lávaynénak idő kellett hozzá, míg egy
pinczért elfoghatott az emberi tömkelegben, a ki tizennégy tele poharat
visz csodálatosan egyensúlyozott pyramidba rakva.
– Nem ismeri ön Bárzsing urat?
– Oh igen. Most ment be a kártyázó szobába.
– Ugyan édes lelkem, menjen be hozzá és mondja meg neki, hogy itt van
Lávayné, sziveskedjék egy szóra kijönni hozzám: vagy ha restelné a
fáradságot, hát majd én utána megyek.
Nehány percz mulva vigyorogva jött vissza a pinczér Lávaynéhoz, ki egy
szegletben a falhoz támaszkodva várt rá.
– Ugyan kérem, szólt a pinczér, fütyörézéshez kezdve, s ezuttal tizenkét
üres poharat egyensulyozva kezében. Nem adósa az asszonyságnak Bárzsing
úr?
– Nem. Miért?
– Mert a mint azt mondtam neki, hogy Lávayné asszonyság óhajt vele
beszélni, mindjárt felugrott az asztaltól; azt bizta rám, hogy mondjam,
már ő a várba ment; s azzal kieblábolt a kis ajtón. Nem hiszem, hogy
utolérje az asszonyság.
A pinczér és nehány körülálló nevetett a tréfán. Lávayné a másik
perczben már kinn volt az utczán s sietett a vár felé vezető úton.
Ő, a ki harminczévi itt laktában soha sem volt a várnak tájékára, a ki
soha sem beszélt katonával, éjszaka be akar rontani a várba.
Alkony volt már, a sötét fasorok között nehéz volt megismerni az
alakokat; de Lávayné mégis megkülönböztetett annyi járókelő egyenruha
között egy vörösprémes mentét. Ez a harkálymadár! Jól látta, hogy a
várkapun bement. De utol nem birta érni.
Mikor a várkapuhoz ért, az őr útját állta.
– Ki az? Mit akar?
– Asszony vagyok, pedig öreg. Be akarok menni a várba.
– Nem lehet már.
– De nekem be «kell» mennem.
Ez oly határozottan volt mondva, hogy az őr nem állhatott ellent annak,
hogy az öreg asszonyság a bejárat boltíve alá be ne hatoljon; ott már
többen állták útját.
– Hová akar asszonyság? tréfálózának vele. Tán katonának akar felcsapni?
– A várkormányzóval akarok szólni rögtön; szólt ő hirtelen feltalálva
magát.
Erre már egy tizedes vált ki a többi közül, ki tisztelettel hajtá meg
magát előtte s igérte, hogy elvezeti odáig.
A pavillon ajtajánál ez is magára hagyta; rábizva, hogy tudakozódjék
tovább az őröktől, mert neki a vártát elhagyni nem szabad.
A várkormányzó kapujában álló őrök nem tudtak magyarul. Bihari román
ujoncz volt mind a kettő. Lávayné nem tudta velök megértetni, hogy mit
akar.
Ott azután leült a kőpadra, elhatározva, hogy várni fog, ha kell
reggelig is, míg valakire talál, a ki megértse.
Nagy sokára közelített egy fiatal tiszt, kinek háromszinű szalag volt
keresztül kötve a mellén. Ez bámulva kérdezé az agg nőtől: mit akar és
hogyan került ide?
– Nevem öreg Lávayné. A várkormányzóval akarok beszélni.
– Rögtön?
– Ebben a pillanatban.
– Valami országos ügyben?
– Igenis, abban.
– Akkor tessék velem jönni.
A fiatal tiszt gyanakodó tekintettel vezeté az ismeretlen alakot hosszú,
homályosan világított folyosókon, nagy, viszhangos, kikövezett udvarokon
keresztül, míg végre egy sötét, dohánybűzös előszobába nyitott, a hol
egy pár közlegény heverészett tábori ágyakon. Azonkivül egy szalmaszék
is volt a szobában, meg egy festetlen asztal.
Itt a segédtiszt hátrahagyá Lávaynét.
Néhány percz mulva visszajött s nyers rövidséggel tudtára adá, hogy a
várkormányzónak sok sürgetős dolga van.
– Jól van, monda az öreg asszony; várni fogok, míg elvégzi. S azzal
leült a rongyos szalmaszékre, lekönyökölt a fagygyúpettyes asztalra,
rendületlen elszántsággal.
A segédtiszt visszafordult s mérgesen becsapta maga után az ajtót.
Nem sokára aztán megint visszatért.
– Igen sürgetős a kegyed közlendője?
– Olyan sürgetős, hogy egy pillanatnyi haladékot sem tűr.
– És fontos tárgy?
– A legfontosabb, a mi az életben előfordul.
– Akkor jőjjön kegyed velem; a várkormányzó úr sziveskedik néhány
pillanatra kijönni belső szobáiból.
Ismét egy ajtó nyilt meg Lávayné előtt. Most már tisztább szobába
lépett, bár azt is jellemzé a bútorzat nagy egyszerűsége. Látszott, hogy
katonák számára volt eredetileg berendezve, a kikkel állva szokás
beszélni.
A harmadik teremből hangos férfibeszéd zajlott át arra a pillanatra, míg
az ajtót nyitották, csukták. Azután sarkantyús lépések kopogtak, s
kilépett a várkormányzó.
Egy igen nyájas képű férfi, határozottan kifejlett orral, a milyen
orrokról I. Napoleon azt a históriai mondást örökíté, hogy ezeknek a
hűsége megdönthetetlen.
– Mit kiván ön nekem mondani, asszonyom? szólt a várkormányzó,
közellépve az előtte idegen nőhöz. Miért akar velem beszélni?
– Rövid szavam van kormányzó úrhoz, felelt nyugodtan az aggnő, önnek egy
futárja érkezett ma a várba, ki itt hazug hireket terjeszt.
– Nos? Például.
– Azt hireszteli, hogy az én fiam, ki a felső táborban szolgál, áruló.
Fiam neve Lávay Béla.
A várkormányzó kissé neheztelni kezdett.
– De asszonyom, kegyed azt izente nekem, hogy valami országos ügyről
akar velem szólni.
– Azt hiszem uram, hogy a katonai becsület mindig országos ügy volt.
Hogy jött az egyszerű, jámbor agg nő ajkára ez a mondás? Mely idegen
szellem ébredt fel szivében ekkor, ki neki e szókat sugallta? azt ő maga
sem tudta volna magának megmagyarázni soha. Vannak rendkívüli helyzetek,
mikben a pillanat nagyobbá teszi az embert.
A várkormányzó most már meglepetve kinálta Lávaynét udvariasan, hogy
üljön le.
– Köszönöm, nem pihenek, míg azt, a miért idejöttem, be nem végezém. Én
csendes, békés asszonyember vagyok; odúmból soha senki sem lát
kimozdulni. Hogy éjnek éjszakáján egyedül a várba jöttem, abból láthatja
kormányzó úr, milyen iszonyúnak kell a sérelemnek lenni, mely engem
felháborított és idejönni kényszerített.
A várkormányzó jó nevelésű férfiu volt, tudta méltánylani az öreg
asszonyság bánatát.
– Jól van, én holnap mindjárt vizsgálatot fogok rendelni e tárgyban.
– Oh uram, nem vizsgálatért jöttem én és nem holnapi dolgokért; ma, még
ma kell annak megtörténni.
– De minek? Mit akar tehát kegyed?
– Mit? Elégtételt akarok! Elégtételt, a hogy azt adni és venni mai
világban szokás. Az ilyen bántásra nem lehet egyet aludni és azután
felelni rá. A rágalmazó itt van a várban, láttam bejönni, azért jöttem
kormányzó úrhoz, hogy parancsolja őt elé.
– Az könnyű; épen itt van nálam a mellékteremben.
Azzal inte segédjének, hogy hívja ki Bárzsingot a mellékszobából.
A kilépő ifju óriás csodálatosan nemértő taglejtésekkel iparkodott
mutatni, hogy ő ez asszonyság jelenléte dolgában nem tudja tájékozni
magát.
– Uram! szólt hozzá fordulva a parancsnok. Ismeri ön ez asszonyságot?
– N… nem igen ismerem. Mit akar ez az asszonyság?
Lávayné oda lépett hozzá közel.
– Ez asszony meg akarja az urat gátolni abban, hogy a fia hirnevét
megölje. Az úr egy hajdankori jó barátját, bizonyos Lávay Bélát azzal
vádolja úton-útfélen, hogy az hazaáruló. Az úr tudja azt jól, hogy ezt a
szót mai nap könnyen elhiszik. Miután a városban, hol fiamnak annyi régi
jó barátja él, senki sem akadt, ki e rágalom ellen szót emeljen, – mert
hiszen nem is tartozik senki az ellenkezőt hinni valakiről, – tehát
kénytelen vagyok én magam fiam védelmére önnel szembeszállni.
Bárzsing úr ki akart bujni e jelenet alól s nagy röviden félbeszakítá
Lávaynét.
– Én e helyet sokkal jobban tisztelem, mint hogy asszonyságoddal
feleselésbe ereszkedjem.
– Nem feleselésről lesz szó, uram, felelt szilárdul Lávayné. Katonadolog
ez; épen ide tartozik. Rágalom ellen most más védelem nincsen: hírlapok
nem járnak, hogy azokban vághatná valaki a szemébe; törvényszék nincs;
maga nem jöhet a sértett. Én elégtételt kérek öntől – fegyverrel.
De már erre mindenki kaczagni kezdett. Ez nagyon határos a komikummal.
Egy öreg, meghajlott termetű asszonyság, régi divatú zöld köpenyegben,
ócska selyemkalapban, azzal a szándékkal, hogy ő párbajt víjon egy
délczeg fiatal férfival.
Lávayné pedig nem akarta észrevenni a tréfás hatást, hanem csendesen
kivont egy fehér zsebkendőt köpenye alól s annak egyik szegletét
megfogva, az egészet hosszában leereszté.
– Ne mondja ön azt uram, hogy asszony vagyok, asszonynyal nem szokás
verekedni; a kutyának is szabad védni a kölykét, s mikor ön az asszonyok
fegyverét, a pletykát használta eszközül, lemondott a büszkeségről, a mi
a férfit az asszonynál külömbbé teszi. Azt se mondja, hogy öreg vagyok,
rosszak a szemeim, nem tudok már czélozni. Itt ez a zsebkendő: ennek az
egyik végét fogom én, a másikat fogja ön. Innen aztán lőhetünk egymásra.
Azzal kivette a két pisztolyt a zöld merino köpeny zsebéből s letette
szépen az asztalra.
A férfiak most már nem nevettek rajta többé.
Az agg nő nyugodtan törülte félre azt a nehány ősz hajszált, mely
kalapja alól homlokára tévedt s egy ősvértanú magasztosságával arczán
állt a bámulók előtt.
– Én beszámoltam lelkemmel Istenem előtt, szólt szenvedélytelen hangon.
Nem sokat igérek az életből magamnak; mindent elvesztettem már. Férjem
rég halott, házam por és hamu, fiam földönfutó, csak a becsület van még
meg, azt nem adom oda. Ön egyenesen a mellemnek szegezheti a fegyvert,
nem fogok reszketni tőle; – én pedig nem fogom önt megölni, oh nem, az
ön halálának terhét nem akarom lelkemen vinni az Úr elé; – hanem a
lábának fogom szegezni a pisztolyt és ellövöm az úrnak a lábát, hogy ne
járhassa be az országot a fiam rágalmazásával.
Ha beszéde elején tökéletes férfi volt Lávayné, a végén aztán tökéletes
nő lett. Mikor azzal fenyegette Bárzsingot, hogy ellövi a lábát, egészen
kitört belőle az asszonyi harag, s midőn az egyik pisztolyt kezébe
vette, megesküdhetett rá akárki, hogy bizony meg is fogja tenni.
Ily tragikomikus helyzetben csakugyan nem forgott még Bárzsing úr. Ez
akár tréfa, akár valóság, mindenképen kellemetlen. Jó szelleme egy jó
expedienst küldött e perczben számára. Mi lenne az egészet eltagadni?
Tehát egyszerre csak elváltoztatá eddigi arczát s familiaris
nyájassággal mondá:
– De kedves asszonynéném, én nem beszéltem ilyesmit Béláról soha.
Lávayné bámulva nézett rá.
– Az úr nem nevezte Bélát árulónak?
– Soha életemben. Sőt mindig igen derék, dicső hazafinak mondtam
mindenütt.
– Hallották uraságtok ezt? Jól van, adja ön ezt rögtön irásban.
– Igen szivesen.
Bárzsing rögtön fogta az asztalon heverő tollat, beleverte a
tintatartóba, s papirost rántott elő.
– Majd én mondani fogom, hogy mit irjon! szólt Lávayné, csendesen
visszarakva zöld köpenye zsebébe a mordályokat, – tessék irni: én – a
nevét – bizonyítom, hogy Lávay Béla derék, becsületes hazafi és jó
katona, s a ki ezzel ellenkezőt állítana, az hazug, alávaló,
semmirekellő…
Bárzsing úr mégis megsokalta az egymásután következő epithetonokat.
– Nem tetszik? kérdé Lávayné a köpenyegzsebbe nyulva.
«Semmirekellő».
– «Rágalmazó.» Igy: tessék aláirni; a tisztelt urak lesznek olyan jók,
hogy ezt, mint tanúk, előttemezik.
Azután csendesen összehajtogatta az irást, eltette keblébe, a fehér
zsebkendőbe takargatva.
– Már most ki vagyok elégítve. Bocsánatot kérek a parancsnok úrtól az
alkalmatlankodásért. A mi itt történt, az közöttünk marad.
A parancsnok szivélyesen megszorítá az öreg asszonyság kezét:
– Asszonyom! ha önnek a fia is «ilyen katona», akkor gratulálok hozzá
önnek is, meg nekünk is.
Azzal segédjét utasítá, hogy menjen kiséretül az asszonysággal annak
lakásáig. Ő maga a legutolsó ajtóig kikisérte Lávaynét.
Bárzsing úr tréfára akarta venni a dolgot a parancsnok előtt.
– Őrült ám ez az asszony: valahogy le kellett őt rázni a nyakunkról.
Hanem a parancsnok azt mondta neki, hogy nagyon jó volna, ha rögtön, még
ebben az órában iparkodnék felhasználni a sötétséget, hogy a várost szép
szerével elhagyja.
Késő idő volt már, mire Lávayné a közös gunyhóhoz visszaérkezett. Azok
otthon egészen kétségbe voltak esve hosszas kimaradása miatt. Hol járt
az Istenért?
– Benn voltam a várban.
Alig akarták elhinni.
– Hogy elhigyjék, ime itt a bizonysága.
Azzal kivette kebléből a begöngyölt iratot, oda adta, hogy olvassák
sorba.
Míg azok szörnyűködve ismét és ismét átolvasták a csalhatatlan jellemző
okiratot, azalatt az öreg asszonyság leült kerekes rokkája mellé; egy
szál faggyúgyertya mellett el kezdett csendesen szálat eregetni, halkan
dönögve a zsoltár énekét: «az Úr az én erősségem».
Ki gondolta, ki hitte volna, hogy egy asszony, a kit soha sem látott
senki másként, mint otthon csendesen ülve rokkája mellett, olvasva
ájtatos könyvét, kertében gyomlálgatva virágait, fésülgetve kis fia
szöghaját, utczán alázatos fővel járva, templomban könnyes szemmel
énekelve: az egy sötét éjjeli órában képes legyen halálos fegyverrel
kezében kierőszakolni valamit, a mi nélkül pedig annyi ember el tud
lenni a világon.
Ilyen az idők divatja!
Az öreg asszonyság pedig mind ez eseményekről soha sem szólt senkinek
semmit, csak fonogatott, csak főzögetett a közös gunyhócskában s
hallgatta a mások dicsekedéseit. – Ha a jelenvoltak valamelyike később
el nem beszélte volna, talán meg sem tudta volna senki, hogy történt ez?