Ha ez idő tájon az ember a Duna mentében utazott, a faluvégeken
láthatott szűrdolmányos embereket, a mint egyenes sorba állítva,
fapuskával kezeikben, hadgyakorlatokat tartottak, szűrdolmányos vezető
parancsszavára lépve, fordulva, czélozva, mint az igazi katonák.
Jobbra nézz! Balra át! Vállra fegyvert! Indulj! Állj!
Ha a hídon átment a városba, melyet két oldalt vár vesz körül, minden
utczán világoskék dolmányos, csákós csapatrendekkel találkozott; azoknak
már igazi puskáik voltak, de régiek, még hagyományos kohákkal ellátva;
azok is hadgyakorlatra jártak.
Jobbra nézz! Balra át! Vállra fegyvert! Indulj! Állj!
Az iskolák tágas udvarain is sorakozott gyermekcsapatok tartottak
hadgyakorlatokat, az öregek mintájára, pálczapuskákkal, papircsákós
vezérekkel. Minden ember, apa, nagyapa és unoka ebben az egyben töri
most magát: «Jobbra nézz! Balra át! Vállra fegyvert! Indulj! Állj!»
A csendes, nyugalmas város képe egészen felfordult. Az asszonyok
szónokolnak, a férfiak fegyvert csörtetnek, a szekeresgazdák ágyúk elé
gyakorolják lovaikat.
Csak Kolbay őrnagy maradt a régi.
Ugyanaz a huszárdolmány, ugyanaz a feszes nyakörv, ugyanaz a világnézet
egészíti ki most is.
Oly feszesen ballag végig most is az utczán, pálcza nélkül, mert azt
katonának szégyen volna viselni, kivált huszárnak; nem néz sem jobbra,
sem balra, nem ügyel a mellette elhaladó nemzetőri csapatokra, mintha
nem is léteznének rá nézve; csak néha-néha, mikor egy-egy korlátfára
akad, mely most nemzeti szinűre van festve, csóválja meg a fejét; azt is
tán csak azért, mert a festés új még és ragad.
Az öreg úr nem vitáz senkivel, enged mindenkit tenni és beszélni; nem
áll útjába az árnak, azért, hogy nem úszik vele, őtet sem bántja senki.
A mint így csendesen ballag, a falhoz húzódva, hogy valaki bele ne
botoljék, egy csörtető alak jön rá szemközt. Zöld dolmány, széles
lángveres prémmel köröskörül, könyökig aranysújtás, tele aranyzsinórral,
paszománttal; zöld csákóján rettenetes sastoll. Az ember alig ismerne rá
Bárzsing barátunkra.
Kardja is van, és az szörnyen figyelmezteti az utczát, végig haladtára;
egyébiránt két pisztoly van dugva az övébe.
Nem messze ide van Lávayné háza; az öreg asszonyság kijött a kapun,
utána nézni a csörtető lovagnak, mert érdemes azt megnézni nagyon.
Látja, hogy összetalálkozik a szemközt jövő hadastyánnal s hallja, hogy
egy kis idő mulva nagy lárma támad a két találkozó között; elébb csak
mintha feleselnének, aztán egyre gorombább hangon megy a beszéd, végre
Kolbay mérgesen eltaszítja maga elől Bárzsingot, s jön erre felé, amaz
meg odább megy, ököllel fenyegetve az öreget vissza-vissza fordultában.
A hadastyán nagy dohogva jött végig az utczán. Csak magában beszélt, de
mégis mintha valakihez intézné szavait.
– Nézd el, nézd, a semmirevaló tacskóját! Így bánni én velem.
– Mi történik vitéz őrnagy uram, szólítja meg az előtte elhaladót az
öreg asszonyság.
– Mi? Ah! Maga az, édes lelkem? Adjon Isten! Ilyen adta semmiházia!
Hallotta ezt?
– Hallottam, hogy lármáztak nagyon. Mi baja volt azzal a harkály
madárral?
– Hahaha! Igaza van. Egészen olyan, mint a harkály madár. Képzelje,
lelkem, én jövök szép csendesen a fal mellett, ez a kardcsörtető elém
toppan s a vállamra üt, s még azt mondja nekem: servus öreg! Servus
öreg? Én? Mondék neki: édes amice, nem őrizénk mi együtt négylábú
csürhét soha. – Erre azt mondja nekem: katonák tegezni szokták egymást.
– Az ám, igazi katonák, de hát maga micsoda? – Hogy ő tábori élelmezési
albiztos. – Úgy? hát profuntkomissárius? No hát Isten hírével. Lásson
dolga után. Erre megfog s azt mondja: de nem addig van az, hanem, hogy
én nekem kötelességem, mint más hazafinak, szolgálatot tenni; tehát csak
vegyem fel a mangalétát, s éjszakára menjek patrolra, mint más, holnapra
pedig sánczásni robotba, ki a monostorra. Hénh! Phatrolra mhenni! Hénh?
Jubilátus huszár major! mangalétát fogni, gyalog katonasorba állni és
dob után menni, a ki lóháton végeztem be a franczia hadjáratot! S én,
tősgyökeres nemes ember, robotra menni, utat csinálni! De nem mondtam
neki semmit, csupán csak annyit mondtam, hogy «eb ura a fakó!» Erre ő
felförmedt, hogy most itt ő parancsol, hogy majd megmutatja ő, hogy az
ily vén reactionáriusokkal, mint én, hogyan kell bánni? Hogy ő engem
vasra veret, felakasztat! Hengem felakasztat! Ejnye kutya lánczos! Én se
voltam aztán rest, eltaszítottam előlem, csak úgy kalinpázott. Még ő
engem vasra veret! Csak ne szeretném úgy ezt a várost! Ma elmennék
innen, soha vissza nem jönnék többet. De nem tudok már megválni innen;
úgy megszoktam ezt a rossz kövezetet, ezeket a rágalmazó embereket,
azokat a nagy jegenyefákat ott a szigetben; pedig azt beszélik, hogy
azokat is ki fogják vágni pallizádáknak.
– Hiszen, ha kell nekik, hát csak vigyék, szólt kegyes megnyugvással a
jó öreg asszony, az én kertemből már eddig is kivágtak minden
mogyorófa-bokrot, azt mondták puskaport csinálnak belőle. Az ember
ilyenkor mindenét odaadja.
– Már azt látom. Csodálatos világ. Minden ember odaadja mindenét. Kis
megtakargatott ezüstjét, még a gyermekét is. Kegyed is odaadta
egyetlenegy fiát.
– Még pedig menyegzője után való napon. Az Isten rendelte így.
– Hiszen ha katona akart lenni, azt nem hibáztatom, magam is az lettem;
de legalább szólt volna nekem. Én berekomendáltam volna hajdani
ezredemhez, sok jó ismerősöm van ott. Lett volna legalább kadét. De
egyenesen közlegény! szörnyűség! Ott egy pár esztendő alatt hadnagyságra
vihette volna, transferáltathatta volna magát ide, vagy quietálhatott
volna ranggal, ha a felesége nem akar vele egyik garnizonból a másikba
utazni; de pusztán közlegénynek expropriis, az már nagyon sok.
– Ha az Isten azt mérte ránk!
– Jól van, édes lelkem. Áldja meg az Isten. Lássa, hogy megcsúfoltak! Jó
étvágyat kivánok; – hogy még vasra veret! engem!
Hazáig dohogott a mogorva öreg úr végig az utczán: «még engem vasra
veretni!»
Lávayné pedig befordult az utczáról az udvarra; odabenn nagy csetepaté
támadt: a két fehércseléd véres verekedést kezdett a konyhában valami
nemzeti nóta felett, a mit az egyik kicsúfolt; alig lehetett őket
lecsillapítani.
– Boldogságos Isten, évődék a tisztes asszonyság a harcz lecsendesülte
után, mi lesz már a világból? Tegnap a hízó kergette meg az üszőborjút,
a héten egyik kanári megölte a másikat a kaliczkában, s ma már a
fehércselédek kezdenek el verekedni. Mindenütt háború; minden verekedni
akar. Még a fiam is elment a háborúba!… Az én Béla fiam elment
katonának. Pedig én nem arra neveltem.
Azzal nagyot fohászkodott, leült asztalkája mellé, elővette az
«Áhítatosság óráit», és úgy tapasztalá, hogy nem tud olvasni belőlük, a
betűk összefolynak szemeiben. Összefolynak szemeinek könyeiben.
«Teremtő úr Isten! mit hoz a te haragod még a mi fejünkre?»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Bárzsing úr pedig csörtetett a vár felé.
A város és az ó fellegvár sánczai közt terül egy kis sétány, melyet
kevélységből angolkertnek is neveznek; ennek a közepén van egy gömbölyű
emelvény, melyen hajdani boldog időkben a katonai zenekar szokott
esténként játszani a közönség mulattatására. Divat volt olyankor itten
sétálni. Nappal dajkák és pesztonkák választák azt bakancsos idyllek
ábrándozó helyéül.
Ma azonban szokatlanul népes volt az angolkert, s a zenekar tribunjén
igen élénk társalgás folyt javában, midőn Bárzsing odaérkezett.
Tudta jól, hogy miről foly a szó. Épen azért sietett oda.
Egy csoport nemzetőrtiszt, kiknek csapatjai a belső várban feküdtek,
tartott haditanácsot valami igen fontos ügy felett.
A jelenvoltak mind igen derék férfiak és lelkes hazafiak, bizonyosan
bátor katonák is voltak. Feladatuk volt a várban lenni, mely, mint
tudjuk, az ország legelső erősségének van elismerve.
És ők bizonyára azzal a szándékkal telepedtek meg abban, hogy ha kell,
vérüket is odaadják annak védelmére.
Hanem hogy vannak különféle nemei a vérodaadásnak s azoknak nem minden
nemét szereti minden ember.
Aztán meg, hogy az ilyen várakat nem építik olyan comforttal, hogy a ki
otthon kényelmes lakhelyét elhagyja, azt mindjárt megint feltalálhassa
bennük.
A legelső éjszakán, mikor az ember lefekszik, még jól el sem aludt, már
jönnek követelni a véréből egy kicsit. Nem épen sokat, hanem egyszerre
csak egy cseppet, aztán meg a másodikat, a harmadikat.
Az ember csatával álmodik, felébred, puskát ragad: senki sincs. Megint
lefekszik. Megint előjönnek a vérét követelni. Egy-két cseppet. Az ember
azt álmodja, hogy elfogták, kínpadra vonták, sütögetik; vonaglani kezd,
rugdalódzik, ledobja magát a tábori ágyról; egész teste hólyagos.
Gyertyát gyújt. Az átkozott ellenség nincs sehol.
Hanem a mint lefekszik, megint ott vannak rajta.
Ki ez a gonosz ellenség? Oh az a nagy városok, várak és kaszárnyák átka,
az amerikai plága, a mit még Mózses nem ismert, különben bizonyosan
besorozta volna az egyptomi csapások közé: – a poloska.
A honfi csak akkor vette észre, mit kapott e várban, mikor már benne
volt. Megmérhetetlen mennyiségű átkozott csimazt.
Kis városok polgárai még nem ismerik ezt a fenevadat; azért az irtózat
nagysága a legelső találkozásnál, melyet magunk is osztunk.
Ama gyülekezet tehát nem egyébről tanácskozott, mint arról, hogy ez az
állás és különösen a fekvés ezekben a várbeli pavillonokban
tarthatatlan.
Egy stentorhangú óriás, őrnagyi gallérral, deklamált a zenekar pulpitusa
előtt.
– Uraim! Fegyver élétől mi nem irtózunk, rohanunk ha kell az ágyútűzbe;
de csípetni, maratni magunkat nem engedhetjük. Jőjjenek ránk százezer
szuronynyal, de ne százezer gombostűvel! Mi önkényt ajánlkoztunk a
hazáért harczolni, de nem a hazáért vakarózni. Azt követelheti tőlünk a
nemzet, hogy meghaljunk, de azt nem, hogy ne aludjunk. Én még, a mióta
itt vagyunk, nem aludtam egyebet, mint a mult vasárnap a prédikáczió
alatt. Hisz így tisztán megvesz az ember! Mit használ minden
haditudomány, mit használ minden hősi bátorság, ha egy orozva támadó
undok ellenségnek áldozatul esnek a daliák. – Leonidás küzdött egy
millió perzsa ellen, s híres felőle, de nem egy millió csimaz ellen,
mint mi; Zrinyi Miklós védhette Szigetvárt kétszázezer török ellen, mert
nem volt neki kétszázezer poloskája odabenn; uraim! az utoljára is
mindegy, akár a várban benn, akár a városban kinn lakunk.
Kötelességeinket azért híven teljesítjük. Itt és ott szükség van reánk,
s mikor az óra ütni fog, az bizonyára mindnyájunkat helyén fog találni!
A szónokot erősen megéljenezték. Bárzsing legjobban.
Az volt még csak a vita tárgya, hogy kinek kelljen bejelenteni azt a
határozatot, miszerint szükségtelen a tiszteknek odáig vinni az
önfeláldozást, hogy a legénységgel együtt benn a várban háljanak, miután
a városban kinn szállásolva is épen úgy közel érik a várat, mikor
szükség van rá: vajjon a várkormányzónak jelentessék-e be az, vagy a
hadügyminiszternek?
Határozatba ment, hogy a hadügyminiszternek teendő a felterjesztés.
Addig is pedig, utólagos jóváhagyás reményében, elhatároztatik, hogy
ideiglenesen a városban történik az érzékenyebb polgártársak
elszállásoltatása. Bárzsing maga négy tiszttársat ajánlkozott szállásán
elhelyezni, a mi általános elismeréssel fogadtaték.
Innen aztán ballagott Bárzsing úr be a várba.
A várkapunál két egyenruhás nemzetőr állt az őrsön, nagy, tizenhatfontos
kohás puskával, a mi majd letörte a vállát, s úgy elbámult a czifra
egyenruhára, hogy tisztelkedni is elfelejtett neki, a miért Bárzsing úr
le is hordta istenesen.
Az első udvaron egy csoport mindenféle öltözetű embert lehetett hadsorba
állítva látni, kiket egy kék mándlis férfi tanítgatott katonai
gyakorlatokra.
Volt azok között szűrdolmányos parasztlegény, kékbeli polgárember,
kabátos kereskedőlegény, szürke molnármester, diák, csizmadialegény és
más egyéb vegyest.
A vezénylő férfi maga az ötven felé látszott járni az időben; sovány, de
izmos alkata munkával élő embert gyaníttatott benne; ezúttal helyzetéhez
illő komolyság uralgott barázdás orczáján. Szakaszát tanította be.
Mert ámbátor legjobb regula az a haditudományban, hogy «mikor eléred,
üsd», mégis úgy látszik, hogy szükséges tudni az embernek, hogy merre
lépjen, hogyan forduljon jobbra, balra, s a puskáját (mikor van) miként
tartsa, hogy botránkozást ne okozzon vele.
Ilyen időben azt is hamar megtanulja az ember. Nincs az a kovácslegény,
pedig azok lépnek legrosszabbul, a kinek ha Kapor András uram
megmutatja, hogyan kell, egyszer-kétszer, meg ne tanulja. Pedig ő sem
volt katona soha, a mult héten tanulta meg az egész tudományt egy
Dommiguel káplártól; most már ő a mester.
Van ugyan a szakaszában egy rossz béres legény, a ki nem tud különbséget
tenni a jobb és bal lába közt; azt azután azzal tette csúffá, hogy az
egyik lábára szénát, a másikra szalmát köttetett s aként kommandirozza:
«szénás lábad, szalmás lábad!»
Tehát épen a midőn Bárzsing úr becsörtetett a várudvarra, Kapor András
uram nagy munkában volt a tanítványaival, folyton kiabálva rájuk:
– Egy kettő, egy kettő! jobbra nézz! balra nézz! jobbra kanyarodj, állj,
indulj, egy kettő, egy kettő! Szénás lábad, szalmás lábad! Ne lépj ki a
sorból, te lakatos!
Bárzsing úr, mint aféle felsőbbség, magas megelégedéssel nézte az
evolutiókat, s megvárta, míg Kapor uram a szakaszával ismét
visszaérkezik valami rohamból, mert vele versenyt futni nem akart.
– Álljon meg egy szóra, Kapor uram.
– Őrmester, őrmester.
– Szolgálatjára, mondá az, süvegéhez emelve kezét katonásan.
– Hát csak gyakorolja rekrutáit?
– Igenis, igenis, így lévén.
Kapor uramnak nagy kedve volt örökösen particiumokat használni.
– Valamire akartam Kapor uramat felszólítani.
– Parancsolatjára állván.
– Megvannak a lovai Kapor uramnak, ugy-e?
– Igenis, meglévén, most is követ hordván az erődítésekhez.
– Én szeretnék Tatára utazni.
Kapor uram kinyujtott puskája végével a távol kéklő neszmélyi hegyek
felé mutatott.
– Arra lévén.
– Nem vihetne el engemet a szekerével Kapor uram?
– Kész lévén?
– Hát mikor állhatna elő a lovakkal?
– Tíz hónap és tizenöt nap múlva.
– Megbolondult az úr?
– Nem úgy lévén.
– Tréfálni akar velem, vagy mi? Elfelejtkezett a tartozott fegyelemről?
– Sőt épen a fegyelemre emlékezvén. Mert hogy ha hét előtt
felajánlkozván egy esztendőre önkéntesnek ide a várba: én ezt a várat
parolám ellenére tiz hónapig és tizenöt napig el nem hagyhatván és addig
senki fiát a szekeremmel nem fuvarozván.
Azzal Kapor András uram hirtelen féljobbot csinált, egy irtózatos
«vigyázz!»-t ordított a szakaszára, s azzal «szuronyszegezz! rohamra!»
úgy elszelelt Bárzsing úr elől, hogy az alig győzte őt szemével kisérni.
A víhatatlan vár őrsége akkoriban igen kevés rendes katonaságból állt,
egy zászlóalj nemzetőrség is rendeltetett oda, mely nagyobb részt a
városi lakosságból alakult. Békés polgárok vállukra vették a puskát és
satöbbi.
Hanem ez a várba fészkelt egy zászlóalj pár hónap alatt csodálatosan
megszaporodott, anélkül, hogy világosan észre lehetett volna venni. Ez
így történt.
Egy-egy szakasz minden reggel kivonult szép polgári zeneszóval
hadgyakorlatokra, majd a folyampartra, majd a közbeeső szigetre. Az
ilyen hadgyakorlatnak rendesen sok bámulója szokott lenni.
Az ilyen bámulókat aztán Kapor uram, meg a többi jókedvű hazafiak
visszatérőben körülfogták: Komám uram, sógor uram, jőjjön kegyelmed
velünk, odabenn van a víg élet.
A zászlóalj-parancsnok el nem tudta gondolni, hogyan lehet az, hogy
minden felállításkor hosszabb lesz a had sora? Az emberek teremnek a
földből.
Komám uram, bátyám uram, sógor uram innen-onnan kétezred magával ült már
a várban, egészen elfoglalta az első számu üres pavillont, a mit ők nagy
keményen «Babylon»-nak kereszteltek el. Hogy ki ide tartozó, ki nem? azt
a világért sem lehetett volna kitudni.
Különben igen csendes és rendtartó emberek voltak, csakhogy nem akartak
semmi áron hazatalálni. Tartották magukat a katonaregulához.
A sereg zöme és java a «tolnai utczai» hajósokból, a «malomrévi»
molnárokból, s a «megyercsi» utczai, «rozmaring» utczai földészekből
telt ki, kiket itt «szekeres gazdáknak» neveznek, s a kik között Kapor
András uram volt az oraculum.
Bárzsing úr eltünt a térről, Kapor uram izzadt tovább; megmásíthatlan
határozata levén tizenkétórai harangütésig gyakorolni alattvalóit a
hadtudomány rudimentáiban.
Lakatos koma egy megállapodás perczében bátorkodott illően sipkájához
emelve kezét, megjegyezni, hogy a kálvinista toronyban ugyan már
elütötte ám a tizenkettőt, épen mostan. Kapor András uram pedig igen
nagyhitü katholikus vala, s annálfogva azt felelé, hogy a kálvinista
toronynak semmi szólója abba, hogy mikor van dél? azt majd mások fogják
eldönteni.
A Szent-János egyház tornyában szintén kondult a harang. Ez mondja meg
az igazat.
Számlálták, – hát ez meg tizenhármat ütött.
No annyi óra nincsen. Ez már nem lehet igaz. Kondult végre az öreg
harang a Szent-András egyház tornyában. Ez a hiteles!
Utána számláltak: – az tizennégyet ütött.
Megdöbbenve néztek össze: ez nem délharangszó, nem óraütés, ez tűzlárma!
Egy hirtelen magasra felkanyaradó füstoszlop bizonyítá, hogy a harangok
igazat mondanak, s hat ágyúlövés a vár fokáról felelt a riadóra: míg
künn a városban és benn a várban egyszerre megpördültek a dobok. Veszély
van!
A dobszóra a katona és nemzetőr fegyverben állt, a várudvaron
egymásmellé sorakozott; a tisztek csapatjaik élén jártak, keltek; Kapor
András uram is lecsatolta állára csatasziját, s legénységének
megparancsolá, hogy kemény töltéseket eresztvén a csőbe, puskáját le ne
tegye kezéből s helyéből meg ne mozduljon.
A sánczon állt egy őr, ki a városra onnan lelátott, s az alant a
várudvaron állókat koronkint tudósítá a vész haladásáról.
– A tűz a megyercsi utczán ütött ki!
Ott Kapor András uram háza van, otthon felesége, kis fiai, sok lábas
jószág az akolban; – asszony, gyerek vajjon tud-e menekülni? drága
jószág hogyan pusztul el mind?
Kapor uram csendesen sóhajta, puskájára támaszkodva: «az Úr adta, az Úr
elvette; áldassék szent neve érette.»
Az őr kiálta ismét.
– A szél a városnak fordítja a tüzet! Isten irgalmazz!
Nehány percz mulva a tüzes pernye a várudvaron állók fejeire
szállingózott. Saját házaik hamva volt az. A sorban állók nyugtalankodni
kezdtek: «házunk, családunk? mindenünk?»
Kapor uram észrevette a nyüzsgést, s hidegvérrel monda:
– A ki azonban helyét elhagyván, az főbe lövettetvén.
Senki sem mozdult többet.
Az őr perczről perczre rémesebb tudósításokat üvölte alá.
– Már két utcza ég! – most három helyen gyulladt ki egyszerre; – már a
város közepén a tűz! – A tábori kórház is kigyulladt. – A kórházról
átcsapott a tűz a megyeházára! – A tűz erre fordul. A várat borítják el
a sziporkák.
– Fel a Babylon tetejére, legénység! vezényle Kapor András uram, s
nehány pillanat mulva az őrség fele a vár laktetőin volt, azokat
oltalmazta.
A vártetőről borzasztó volt a városra nézni! egy tenger volt az, melynek
hullámja láng. A szél viharrá nőtt már, s forgó tölcsérré kavarta a
zsarátnokot; a füst, a láng közepéből mint rémes fáklyák emelkedtek ki a
templomok, a kolostorok, a városház tornyai; hat torony egyszerre, Csak
a hetedik állt még sértetlen és hangoztatá szomorú kondulásait. A szép
város háromnegyed része égett egy óra alatt, s a bőszült láng a széles
Duna egyik partjáról a másikra csapott át, elborítva az összekötő
hidakat, s felgyujtva a szemközt álló falut.
És e pokoli látványhoz az iszonyat zűrzavarja, melyet ezernyi ezer
kétségbeesett ajk sírása, segélykiáltása, ijedelme támaszt; s a mit a
pattogó tűzrobaj elnémítani nem bir, sem a tomboló vihar hahotája túl
nem ordít.
És azok, a kik ebben legtöbbet veszthettek, a kiknek ezt nézni
legfájdalmasabb volt, azok fennálltak a vár palotái tetején s azokat
védték az elözönlő zsarátnokhullás közepett és nem hallották azt, hogy
ki az, a ki otthon oly hangosan sír?
Kapor András uram a pavillon tetőgerinczén ülve, mint egy paripán,
sorozgatá magában: «most a megyeház ég; most a városháza gyult ki; most
a szentegyházba kapott bele; most mind a két torony lángol; most az
egész dunasor végig, a hajók, a malmok a Dunán úsznak égve mind.
Koldusokká leszünk, én is, más is, valamennyien. De azért
kötelességünkről meg nem feledkeztünk. Talán valamikor támadni fog
valaki, a ki ezért rólunk megemlékezik.
És a míg nézte a siralmas nagy pusztulást, még csak a szemöldöke sem
mozdult meg bele.
A várban és városban erre a napra nem következett éjszaka. A terjedő
láng helyettesíté a lemenő napot, s egy mértföldnyi kerületben nappal
volt az égő tornyok fáklyavilágától; csillag nem tudott keresztül törni
a lángvörös ég biborán, csak a félhold csónakja látszott, mintha
vértengerben úsznék.
E rémvilágította környéken, a Duna tulsó partján vágtat egy négylovas
szekér az almási hegyek felé. Egyike azoknak, a miket «gyors parasztok»
nevezet alatt ismert a vasuttalan hajdankor.
A szekér hátuljában egy köpönyegbe burkolt férfi ül, ki azalatt, míg a
négy paripa tüsszögve vágtat előre a kavicsos országúton, kezével a
saraglyába fogózva, szüntelenül a háta mögött elmaradó égő városra néz.
A tűz arczába világít, s oly rossz, oly ádáz vonásokat világít meg azon,
hogy alig merjük ráfogni, hogy ez ismerősünk, hogy ezt már láttuk
valaha. A rémlátványra meredő szemek mintha maguk is vérben fénylenének,
s a távolról lobogó fény és árny mintha arczának vonaglása volna.
Néha önkénytelenül összeborzad, s mintha fáznék, összehúzza magán
szélben repkedő köpenyegét; azután megint mintha a távoli tűz pokoli
hőségét érezné mértföldnyi messzeségben, izzadni kezd, s lehány magáról
mindent.
Tanyák, szántóföldek, hídak, elmaradoznak az útfélen, ő nem néz előre
soha; mindig csak hátra: a lobogó tornyokra, a gomolygó aranyvörös
füstfelhőkre, az izzó égre és a vérszínű folyamra, melynek tükre egész a
távozóig elviszi az égő város visszfényét.
Ettől a látványtól nem bir megmenekülni, pedig úgy látszik, mintha
arczvonásainak torzképe enyhülne, a mint a rémvilágítás távolodik s a
tájat mind jobban elfoglalja az éjsötét és a hold.
– Állj! ki vagy? hangzik egyszerre a lovak előtt.
Az utazó összerezzenve fordul meg ülésében s arcza, mely most a
holdfénynyel szembe fordul, olyan sápadt, mint a halál. Az előbbi vörös
fényből nem maradt rajta más, csak a sűrű vörös szeplők.
Most ráismerhetünk: ez Bárzsing.
Az almási nemzetőri előörs az, ki szekerét feltartóztatá.
Olyan világ volt ez, a mikor minden falu végén megkérdezték minden
embertől, mi járatban van?
Bárzsing reszkető kezével alig birta nagy kipkapkodva előkeresni igazoló
okleveleit. Mondta, hogy eresszék gyorsan odább, mert ő futár, Pestre
küldetik. A legszélső háznál útlevelét láttamozták; kérdezték tőle, mi
történt a városban? nem felelt, fogai vaczogtak, csak a kezével mutatott
hátra: láthatják.
Azután új lovakat fogtak a szekér elé, az ostor pattogott, a szekér
robogott tovább.
Jött egy mély út, hegyes vidék; az égő város nem látszott már; az utas
vissza-visszanézett még, a lángoló tornyokat nem találta háta mögött;
nem jöhettek azok utána, a csillámló folyam nem futott vele versenyt,
mindenütt utána hordva a tűz világát; hanem egy felhő, egy vérveres
felhő nem akart elmaradni feje fölül soha; az együtt járt, együtt repült
vele; abban meglátta mindazt, a mit eltakartak a hegyek, erdők; hisz ez
olyan iszonyat volt, a mi az égre van festve.
Egész éjjel kisérte ez a felhő.
Reggel erős, borongós idő támadt, a zápor egyhangú szürkére festette a
tájat.
Reggelre egy kis tóparti város fogadója előtt szállt le Bárzsing. Ott
kifizette fuvarosát s iszákját kezébe véve, fölment a fogadóba.
Nem is tudakozódott; tudta már a szoba számát, a hova be kell nyitnia.
Abban a szobában volt Fertőy.
– Ah, ön megérkezett; szólt nyájasan közelítve a mindig mosolygó úr.
Hogy van?
– Fázom és rosszul vagyok, válaszolt dideregve Bárzsing.
– Igyék egy kis rhumot, az helyre hozza.
Bárzsing nem kináltatta magát kétszer; csakhogy a rhumtól még rekedtebb
lett a hangja.
– Hát mi ujság otthon?
Az «otthon» szóra Bárzsing riadtan tekinte szét.
– Nem látszott ide az éjjel? A város ég…
– Csak a város? kérdé a mosolygó úr.
– Az egész város; a templomok, kórházak, mind tűzben lángban állnak,
alig maradt meg egy negyedrésze az egésznek.
– Hm. Ha a szél megfordul, még az is eléghet.
Bárzsing jónak látta még egyszer hozzá folyamodni a rhumos palaczkhoz.
– Tehát ott most nagy az ijedtség, ugy-e? tudakozódék kiváncsian Fertőy.
– Oh…
– Oltásra természetesen a nagy viharban gondolni sem lehetett. A hídon
jött ön keresztül?
– Oh dehogy jöttem; hisz az is ég. Csónakon hozattam át magamat.
E szóra Fertőy nem mosolygott, a fogait szítta.
– Az úri ismerősök mit csinálnak?
– Hát sírnak és jajveszékelnek. Senkinek sincs ilyenkor gondja a
másikra. Lávaynét láttam, a mint az égő házból elfutott, egy kosár buzát
vitt az ölében az ezüstneműi helyett.
– Ah! szólt Fertőy, ismét mosolyogva. Az az asszony engem egyszer
megbántott. Azt kérdezte tőlem, mi okon szólok bele a város dolgába,
mikor nem vagyok ott birtokos. Most jól esik neki.
– Holdvárynét ájulva vitték a Rozália-térre, a hová nem jutott el a tűz,
Serafine kisasszonyt is láttam futni kalap nélkül.
– Hm. Kiváncsi vagyok a toilletjére. Olyankor nem igen ügyelhet az ember
erre.
– A megyeházát sokáig oltalmazták, de végre még sem bírták megmenteni.
– Ah! Már most hol fognak majd dikcziózni a tekintetes karok és rendek?
A harmadik pohár rhumnál maga Bárzsing úr is tréfásan kezdte venni a
dolgot.
– A többek között a Hargitay-ház is porrá égett.
Fertőy arczán a mosoly most már gúnyvigyorgássá fokozódott.
– Ez Judit hugocskám baja. Ön tudja, barátom, hogy az öreg úr
végrendeletében, a hol őt minden vagyonából kizárja, a házat oly
feltétellel hagyta meg neki, hogy abban végső inség esetére maga
lakhassék. Ez volt egyetlen, utolsó birtoka.
– Tehát Judit kisasszony?
– Már nem kisasszony. Férjhez ment, szólt Fertőy kivonva zsebéből Judit
levelét s átnyujtva azt Bárzsingnak, hogy olvassa el.
Bárzsing arcza haragvörös lett e sorok olvasásakor; ő még mindig
remélte, hogy Juditot kényszeríteni fogja a végrendelet kedveséről
lemondani, s őt fogadni el férjül. Az előzmények Bárzsing úr kedvét épen
nem rontották el.
Mikor letette a levelet az asztalra, azt gondolta magában: tehát úgy
kell neki! Legyen tehát koldus, legyen üldözött, legyen szerencsétlen;
teljék be rajta a keserüség pohara.
– Már most tehát nincs mit tennünk, mint a végrendelet fölnyitását
szorgalmaznunk, szólt fogait összeszorítva, úgy szűrve a levegőt azokon
kereszül.
– Meg is tettem már az intézkedéseket, biztosítá barátja urát nagy
nyugalommal Fertőy; a végrendelet át van adva a tiszti ügyésznek, s
holnap fel fog nyittatni.
– Holnap? De hisz a város pusztulása…?
– Mi akadályozza önt, az én nevemben jelen lenni a felnyitásnál? Annyi
hely csak lesz a városban, a hol ezt végre lehet hajtani.
– De a tűz, uram!
– Mi bajom nekem az önök tüzével.
– Az, hogy ha a megye levéltárában volt a végrendelet, tehát az ott el
is égett!
Fertőy most már nem mosolygott.