Nehány hónapig tartott az a divat, a mikor gyönyörű szép tollakat viselt
minden ember a kalapján; ki fehéret, ki feketét, sokan rózsaszinűt is;
ők ugyan azt hitték, hogy az veres. Valódi verseny volt, kinek van
szebb, hullámzóbb tollbokrétája? a mi pedig a
nemzetiszín-szalagcsillagokat illeti, azokban valódi fényűzés fejlődött
ki, a kokárdák most már bársonyból is készültek, középett ezüst
országczímerrel; kezdték őket csillag alakura is idomítani, nagy
kerülettel, hogy messziről olyat mutasson, mint egy mediatizált herczeg
rendjele; sőt mikor az erdélyi unio kimondatott, akkor még a
veres-fehér-zöld mellé a kék és aranyszín is fölvétetett a kokárdába; a
mi már csakugyan elég ragyogó volt.
Hanem azután úgy nyár vége felé kezdett úgy látszani, hogy a toll nem
teszi azt a jó szolgálatot, a mit az ember várna tőle; sem az a toll,
mely a kalapokat ékesíti, sem az a toll, melylyel a mérges
vezérczikkeket irják, sem az a toll, melynek fosztott pelyhein olyan
szépeket lehet álmodni. Más felé hajlik a divat, a fiatalság kezd tollas
föveg helyett apró zsinóros sipkákat viselni.
Épen a toborzó zenéje vonul végig Judit ablaka alatt, melyet egy csapat
ujoncz fiatalság követ; azok között sokakat megismer Béla barátai,
pályatársai közül. Ügyvédek, orvosok, tanult férfiak.
A postakihordó érkezése idézte el az ablakból. Két levelet hozott; egyet
számára, másikat nagynénjének. Judit mindkettőn megismerte Fertői
irását. Nagynénje levelét átvitte annak szobájába, a magáéval
visszatért.
Midőn felbontá a levelet, valami kimagyarázhatlan undort érzett ezen
betűk iránt, a mik mind olyan szépen, olyan kalligrafi igyekezettel
vannak irva, mintha képmásai akarnának lenni irójuk kifestett,
kiborotvált arczának; külszépséggel takarva a tartalom rosszaságát.
Úgy volt.
«Kedves unokahugom! szólt a levél. Ön feledni látszik, hogy alólirott
önnek nagybátyja s ön szülőinek halála után, mint természetszerint
legközelebb álló rokon, törvényesen helybenhagyott gyámja. Ön,
felhasználva a mostani izgalmas időket, olyan pályát választott, gyámi
engedélyt nem kérve, nem várva, mely önt emancipálni látszik.
Emancipálni tudniillik a világ véleménye, a szokásos követelések és
egyéb ódon világnézetek alól, miknek más viszonyok között élő hölgyek
alá szoktak vetve lenni; melyek azonban a színvilág istennőit nem sokat
genirozzák. Szinésznőknél nem szokták azt kérdezni, nem is igen szokás
különbséget tenni: ki a lány? ki a nő? Ez nem vétetik ott szigorúan.
Azonban vannak kellemetlen emberek, kiket a törvény gyámapáknak nevez s
hasonló alkalmatlan kérdezősködésekre följogosít. Emlékezni fog rá
kegyed talán, hogy e hét folytán leend azon szomorú nap évfordulója,
melyen kegyed szerencsétlen szülői egy nap egyszerre oly gyászos
halállal kimultak. Kegyed megboldogult édes atyjától egy végrendelet van
letéve a megye levéltárában, melynek borítékára a megdicsőült e szavakat
irta: «halálom után egy év mulva felbontandó». Kegyed tudja e
végrendelet tartalmát, mert boldogult hugom közlé azt önnel.
Sejtelemszerű aggodalomból, melynek látnoki szavait a következett idők
igazolták, megtilták önnek szüléi családi összeköttetésre lépni egy
férfival, kinek fején a fátum keze nyugszik; s azon esetre, ha nejévé
lenne annak, vagyonaikból kirekesztették. Kegyed igen ügyes és furfangos
módját találta ki e végrendelet kijátszásának. Kegyed azt mondá: nem
választom sem az egyiket, sem a másikat: leszek szinésznő, s megtartom
mind a kettőt, a vagyont is és kedvesemet is. Hasonló ott még csak nem
is felötlő; ha az embernek tetszik, még viselheti is a világ előtt, a
szinlapon, valakinek a nevét, a nélkül, hogy törvény és oltár tudnának
valamit felőle. Ez igen csinos maneuvre, csakhogy más embernek is van
esze. Kegyednél Lávay Béla úr mindennapos; kegyedhez a szinpadra feljár,
egymást tegezik, karöltve járnak stb. A világ előtt nincs titok. Már
most én, ezennel hivatalos komolysággal szólítom fel kegyedet, hogy
nekem mától számitandó négy nap alatt válaszoljon e kérdésemre: «neje-e
kegyed Lávaynak, vagy nem? és ha nem az, akarja-e őt magától
eltávolítani, vagy nem?» Ha kegyed Lávay Bélához sem nőül menni, sem
tőle elválni nem akar, akkor határozottan tudatom kegyeddel, hogy én,
mint gyám és végrendeleti végrehajtó, tudni fogom kötelességemet, hogy
egy botránynak, mely családilag közel érint, törvényes úton végét
vessem!»
Judit lelke le volt zúzva e sorok alatt!
Mily alacsony rágalom!
Mi kegyetlen ármány!
Tehát ez a szinpadi fénykör? – Minden virágbimbónak szabad megnyilni a
napsugárra; minden leánynak szabad titkon sóhajtani; minden szívnek
szabad ábrándozni; de ha egy szinésznő teszi azt, az becstelen! Ha egy
szolgáló beszél a kapuban egy ifju legénynyel, azt mondják rá: ez
menyasszonya, ha egy szinésznő teszi ezt, azt mondják rá: «szeretője».
Mit tegyen? Kihez meneküljön?
Megmutassa-e e levelet Bélának? Soha!
Kedvesét boszúra ingerelné, veszélynek tenné ki, és a mi legfőbb,
figyelmeztetné arra, hogy a világ mit beszél felőlük, hogy azt jóvá kell
tenni. Ah, ez lehetetlen. Ez nem azon büszke, átlátszó lélekhez férő
gondolat. – És mégis – Fertőy fenyegetését bevárni nem lehet! nem
szabad! Ki adhat jó tanácsot itt?
Nagynénje jött ki a szomszéd szobából. Látszott arczán, hogy valami
kellemetlen mondanivalója van, nem tudja, hogy kezdjen hozzá?
– Kedves Judit, szólt végre, valami szóra akadva; ma reggel találtam a
számodra valami pompás, egészen neked való szállást.
– Igen, kegyed keresett nekem szállást?
– Tudod, ez neked nagyon szűk és a második emeleten van; nagyon is
egyszerű; te már előkelő szinésznő vagy, megillet, hogy csinos szálláson
légy.
Judit lesüté szemeit és elhallgatott.
Ez a másik levél hatása. Fertőy nagynénjének is irt s fenyegetéseivel
megijeszté. Az most el akarja őt magától távolítani, hogy a botrányba
bele ne keveredjék.
Tehát ennyire megvan már rágva jó hirneve? Tehát ennyibe kerül egy
nyájas mosoly, egy kézszorítás? – És ő ezt mind nem mondhatja meg neki.
De hát elhagyja-e őt? Meghagyja-e cselédének, hogy mikor jönni fog,
mondja neki, nincs számára itthon senki?
E kérdésre nem volt idő választ adni, mert Béla épen nyitotta az ajtót.
És mikor Judit őt maga előtt látta, – épen olyan nyájasan mosolygott rá,
épen oly forrón szorítá meg kezét, mint mikor még nem tudta azt, hogy mi
ennek az ára?
– Ráérsz-e velem jönni? kérdé Lávay.
– Veled menni (és eszébe jutott: együtt menni veled az utczán; azt
mondják, szeretőd vagyok). Igen; hová akarsz?
– Sétakocsizásra.
– Kocsin? Néném is velünk jön?
Az sietett felelni: nem ér rá.
– Tehát egyedül. (És azt is százan fogják látni és mindenki azt fogja
mondani: im, valóban úgy van az!)
– Megyek veled.
Judit hirtelen kalapját, shawlját vette; nagynénjének köszönt, ki azt
igen hidegen viszonzá; azzal Béla karjába fogózott és ment vele.
Béla felsegíté őt a bérkocsiba, mely az ajtó előtt várt s azután odaült
mellé.
– Tudod, hová! szólt a kocsisnak. A hintó robogott.
Judit még csak kalapja fátyolát sem húzta le arczára.
Béla kedvese keze után nyúlt, az nem húzta vissza kezét.
Hanem gondolta magában:
Ha a te szived az enyimnek valóban igazán megfelelő fele, ha a te lelked
az én lelkemmel valóban, igazán egy, úgy az én kezemen keresztül és a te
kezeden át, meg kell azt tudnia a te szivednek, a te lelkednek, a mire
én most gondolok; és ha te azt a gondolatot érzed, a mi énnekem úgy fáj,
lehetetlen, hogy a te szemedből ki ne csorduljon a köny!
És a mint ekkor görcsösen megszorítá kedvese kezét és hirtelen szemébe
nézett, annak valóban két könycsepp volt szemében.
De az nem a fájdalom könye volt, mosolygott hozzá.
– Juditom, én szerelmem; – tudod-e hova megyünk most? szólt hozzá
megindult hangon.
– Hová?
– A templomba megyünk – esküdni.
Percz mulva ott állt a kocsi a templom előtt.
Tehát csakugyan van az, hogy egyik lélek a másiknak feleletet ád?
A templomajtóban várt Pusztafi s a kis orvossegéd, ki ama nevezetes
napon Juditnak esernyőjével szolgált. Ők voltak a szertartás tanui.
Rövid volt az és kevés zajjal járt. Rajtuk kívül nem is volt más a
templomban e szokatlan órában, mint a lelkész, az egyházfi s egy
templomlépcsőt lakó koldusasszony.
És az Isten!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ki hinné azt, mennyi poézis van az élet prózájában!
Mikor az ifju nőt a menyegzőről haza viszi a férj kicsiny szállására s
karját válla körül fűzve, szerény gazdaságát megmutogatja neki: «ez itt
a konyha, ez az éléstár, itt e szekrényben állanak az asztali szerek,
amott az edények; ez a zsámolyka karszéked alatt, ez a szőnyeg ágyad
előtt; ez iróasztalnál dolgozom én, arczképeddel szemben, – ezek a
virágok, a miket szeretsz, – ezek a könyvek, a mikkel mulatsz; – ablakod
kertre nyilik. Itthon vagyunk».
Mindig «mi» és sohasem «én», sohasem «te».
A boldog kettős lét, a «fejedelmi többes» kezdődik, a magános
tulajdonnév megszünt.
És mind e prózai csekélységen keresztül megtalálja a lélek kimeríthetlen
költészetét; a legotrombább cserépedény arról beszél, mennyire szeretett
az a férfi, a kinek ilyenre is volt gondja, a ki a viharos országdöntő
idők közepett lemondott a férfiak kiváltságairól, mik megengedik, hogy
ők ne értsenek semmihez, a mi a házi kör prózáját illeti; ki minden
apróságot beszerzett, hogy midőn kedvesének azt mondja: «itthon
vagyunk», akkor az gondot, hiányt ne találjon sehol.
Judit egy kis medaillont viselt keblében, annak egyik felén egy férfi,
másikán egy nő arczképe volt.
A férfi Béla volt, a nő édes anyja.
Midőn Béla nem láthatá, Judit kivette kebléből a kis keretet, s elébb
megcsókolá Béla, azután anyja képét, s magában így szólt hozzá:
«Anyám, lásd, én boldog vagyok».
Béla menyegzői lakomát is rendezett; kevesen voltak hozzá. Pusztafit
hívta el, s a kis orvost, kiről már tudjuk, hogy Glanz Melchiornak
híják, igen jó magyar fiu onnan a Szepességből; – azután Gyöngyinét és
senkit egyebet.
Gyöngyiné azt állította, hogy ő ezt az egész dolgot igen jól tudta már
előre Béla csodálatos bevásárlásaiból s épen arra czélzott ma reggel az
új szállással. Judit érezé, hogy ez nem igaz; de olyan ügyesen volt
előadva, s a nagynéne különben olyan ártatlan jó lélek volt, hogy át
kellett neki engedni azt az «arany hidat, melyen a legyőzött ellenfél
menekülni akar». – – –
– – – Még a kis pacsirta is ott van az ablakban, mely ugyanazt a népdalt
fütyörészi, melyet az otthon levő. Mennyit kellett Bélának vesződnie,
míg betanította rá. Hogy ilyen komoly ember nem restel azzal bajlódni.
Ugyanaz a népdalt fütyülő madárka ébreszti fel reggel Juditot álmából,
mely otthon szokta, a hajnalsugár épen úgy szűrődik át az ákászokon,
mint az otthoni kerti ablakon át; csak az álmak, – azok voltak
boldogabbak.
Judit fölébredve új élete első álmából, ajkához szorítá a kis
medaillont, a két arczképpel és suttogá:
«Anyám, lásd, én boldog vagyok».
Későnek kell az időnek lenni, mert Béla már nincs honn, vagy nagyon
korán kelt, azt gondolta, hogy kedvesét még meg fogja lepni ébresztő
csókjával, ha visszajő. Mint lesz meglepetve maga, ha már őt szemközt
jönni találja!
Judit sietve felöltözött s csendesen benyitott férje dolgozó-szobájába.
Ott senki sem volt már, hanem a gyertya égett még iróasztalán. Azt úgy
feledte.
Judit oda sietett, hogy a gyertyát eloltsa s megdöbbenve pillanta meg
egy levelet az iróasztalon, melynek czímlapján e szót olvasá:
«Juditomnak.»
Nem tudta mire vélni ezt. Reszkető kézzel feltörte a pecsétet, és
olvasott.
«Kedves szerettem!»
«Te nem sejtéd, hogy a midőn utolszor megcsókolál, az búcsúcsókod volt.
Én tégedet megcsaltalak. Azt fogadtam, hogy nem hagylak el soha, s ime
egy nap még le sem telt, már megszegém eskümet. A trombitaszó, mely
reggeli álmodból felkölt, nekem indulást parancsol; én társaimmal együtt
a táborba megyek. Mentségem nincs: azt te fogsz keresni számomra. Meg
akartam várni menyegzőnk napját, míg a gyászév letelt, de a vérszomjú
idő nem vár. Tegnap volt az utolsó nap. Ezért a hóbortnak látszó
sietség. Ma indulni kell. A néven, mit neked adtam, nem szabad semmi
foltnak lenni; én megyek. Te várni fogsz rám és szeretsz. – Isten veled,
s az én örök szerelmem. Bélád».
Judit visszament e levéllel szobájába s levetve magát özvegy fekhelyére,
sírt, sírt sokáig, mint sírhat egy asszony.
Ágya fölött függött férjének arczképe, kis kerek rámában, azt levette és
összecsókolá; – köny hullott-e rá több, mint csók: ki számlálhatná meg?
És azután összekulcsolt kezeit ölébe nyugtatva, sokáig elmerengett, azon
képre nézve, és lassan letörlé szeméből a könyeket, és a mint a kép
olyan bizalmasan nézett vissza rá, mint a ki nem kerüli a ránéző
tekintetét, szép fejével csendesen ingatva, suttogá hozzá:
«Jól tetted; helyesen cselekedtél.»
És a mint virágállványát a repkény körülfutotta, abból egy indát letört,
összefonta koszorúnak, az arczkép körül fűzte s így akasztá azt ismét
ágya fölé.
Egy nő, kinek férje a menyegzőéj hajnalhasadtával trombitaszó után
elment a halál mezejére!
Azután megerősíté szívét és átment újra férje dolgozó-szobájába s leült
annak iróasztalához, melyen a gyertya még mindig égett. Ott felvette a
tollat, melyet Béla ott hagyott s két levelet irt.
Az egyiket Bélához, nem sok volt benne, tán csak ennyi: «szeretlek,
imádlak, lelkem mindenütt veled jár.»
A másik levél szólt Fertőynek.
«Uram!»
«Levelére válaszolok. Én Lávay Bélának törvényes hitvese vagyok.
Vagyonommal tehet ön, a mit akar, de jó híremhez megtiltom önnek nyulni.
Ez utolsó szavam önhöz az életben, melyre válaszát nem várom s nem
fogadom el. – Lávay Béláné.»
Így.
Mind a két levelet borítékba tette, mind kettőre felirta a czímet s
lepecsételé. Még a Bélának szólót nem is tudta, hogy hová intézze?
És azután felegyenesedett, nagyot lélekzett, ragyogó nagy sötét
szemeivel büszkén tekintve a magasba, mint a ki érzi, hogy most már nem
egy, hanem két ember nehéz sorsának a súlya nehezedik női vállaira, és
talán mondta magában: «anyám, boldog vagyok!»
A gyertya az iróasztalon még azután is égve maradt. Ő is úgy feledte-e?
vagy tán gondolá: «a mit te meggyujtottál, azt én nem olthatom el.»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Hiszitek, hogy ilyen dolgok nem történtek a világon? Hogy az nem
történhetett meg, hogy vőlegények az esküvő napja után elhagyták ifju
szerelmüket és mentek egyenesen az ágyúdörgés után?
A ki kétkedik, jőjjön el, én elvezethetem még azokhoz a sirokhoz is, a
hol ilyen emberek nyugosznak.