Egy percz alatt elhallgatott mindenki.
– Polgárok! szólt, a mai munkában kissé megkopott hangon Pusztafi. A mai
napot bevégeztük. Térjünk szép rendben haza.
Arra mindenki szépen, csendesen haza ment.
S oly nyugodt éj következett a két városra, a mit még egy elkésett
dalhang sem zavart meg.
De e nyugodt éj Juditot nem tudta elaltatni.
A mint hazatért, a mint fekhelyére ledűlt, lámpáját eloltá, szemeit
lehunyta, akkor vette észre, hogy hisz a sötétségnek népe van, a csend
viszhanggal van tele. Minden a fülébe zúgott, minden a szeme előtt volt.
A mai nap képe, hangjai, remegése és kitörő örömei.
Az utczákon hullámzó tömegek ott jártak végtelen tömegben lehunyt szemei
előtt, s a hevült zaj kisérte őket; a kétségbeesett rettegés, az elkapó
büszkeség dicsőített kedvese miatt; a vakmerő kisérlet a szinpadon, a
kábító siker, az ezernyi arcz és a pillanat ezernyi indulat-változása,
mindez élt, lehelt, zajgott lelke előtt. Egy élettörténet volt ez rá
nézve, tele katastrofákkal, mik egy évtizedet betöltenének, s most össze
vannak tömve egyetlen napba!
Csoda-e, ha e napnak nem tudott lenni éjszakája?!