Pusztafi valahol a belváros egyik három emeletes házában lakik.
Természetesen a harmadik emeleten; azért, mint mondani szokta, mert
negyedik már nincs.
Egy előszoba, melyben inasa lakik, egy dolgozó szoba és egy hálókamra
képezik lakosztályát.
Butorzata igen egyszerű, csupán könyvtára képviseli a fényűzést, melyben
az angol, franczia és német classicusok remekei mind pompás
díszkötésekben állnak. Falain aczélmetszetű arczképek, de nem azok, a
miket minden háznál szokás tartani a magyar földön: nem azon jó
bajuszos, szakállas arczok, kik kardot kötöttek fel, a mikor az
arczfestőnek ültek, s a markolatra tették kezeiket, annak jeléül, hogy
ha még magától akarna is kiguvadni hüvelyéből az a fegyver, hogy
valakinek megártson, ők nem engednék, visszatolnák.
Ez aczélmetszetek itt körül mind idegen szabásu arczok, símára borotvált
képek, állig kötött fehér tászlis nyakkendőkkel, ódivatu frakkokban. Nem
egy falusi ismerője a költőnek, ki hozzá látogatóba feljött, mondá
magában első körültekintésre: «ugyan minek tartja itt ezt a sok
németet?» s csak azután borzongott a háta, mikor közelebbről megnézte
azokat s az aláirásokat olvasá: – az a ránczoktól áterelt, epés,
gunyoros arcz, melynek két inggalléra meztelen nyakán kétfelé van vetve:
Marat; az a fennen fölemelt fő, massiv vonásaival, nyilt tekintetével,
faltörő homlokával: Danton; az a cziczomás alak: Robespierre; az a
fiatal, gyermeteg tekintetü tojásdad arcz, a rettenetes Saint Juste, s
az a szellemdús női arcz: ó-görög hajdíszével: madame Roland. A ki pedig
iróasztala előtt függ, az a kopasz tarkóju kedélyes arcz: az Béranger.
Iróasztalán kedvencz olvasmánya: a girondisták története van kitárva.
A költő iróasztala előtt ül; szobája ablaktáblái bezárva, gyertyái
csonkig leégve. Előtte egy megkezdett költemény, melynek czíme:
«Cassius»
«Tell»
«Desmoulin»
«Hát a negyedik ki lesz?»
Fel-felkel, egyet jár nyugtalanul szobáján végig, egy tallérnyi
emlékpénzt hajigálva s tenyerével elkapkodva; azután ismét leül és ir
tovább.
Félig kész már a költemény, de a vége nem tud megszületni. Nincs, nincs
eszme, a mi oda való volna. Elolvassa, a mit irt már: «nyomoruság!»
dörmögi magában; azután széttépi az egészet, összegyűri markában s a
kemencze mögé veti. Ő így szokott törülni munkáiban.
Az ajtót nyikorgatja az inas.
– No mi baj? kérdi Pusztafi félretolva a reteszt.
– Két asszonyság akar bejönni.
– Hozzám? Éjszaka?
– Szép éjszaka, dörmögé a vén cseléd, tizenegy óra már délnek.
Azzal kinyitotta az ablaktáblákat. Esős, kedvetlen márcziusi nap volt,
nem igen lehetett észrevenni, mikor virradt meg?
– Hát csak bocsássa be a hölgyeket, ha okvetlen látni akarnak.
– Nem tetszik előbb felöltözni?
– Hiszen le sem vetkőztem tegnap óta.
– Legalább csizmát húzhatna mást, mert ez igen sáros.
– Az egész világ sáros, miért ne lehetnék én is?
Voltak kedvetlen órái, a mikben a cynismusig ment nála a hiuság hiánya.
Nehány percz mulva hölgyruha-suhogás hallatszott ajtaja előtt s egy
gyöngéd koczintás ajtaján.
– Szabad!
Két hölgy lépett be; egy fiatal és egy éltes.
– Ah! kegyed az? Kiálta öröm hangján Pusztafi, az ifju hölgynek kezét
nyujtva. Ennek igazán örülök.
Hargitay Judit volt az.
– Én babonás vagyok, szólt Pusztafi a hölgyeket pamlagához vezetve; s
attól föltételezem, milyen lesz az egész napom, hogy kedves, vagy
gyűlöletes arczczal találkozom-e legelőször? Ma tehát epochális jó
napomnak kell lenni!
– Megbocsát ön, hogy idejét és eszméit rablom? szólt Judit, megszorítva
a költő kezét.
– Úgy nagyon értéktelen tárgyak rablására adta magát kegyed.
– Bemutatom önnek nagynénémet, Gyöngyi Saroltát.
A kis eleven asszonyság, ki évei daczára igen sok kellem birtokában érzé
magát, valami szellemdús bók alkalmazására szánta el magát, melyet
arczából észrevéve a költő, sietett útját vágni e készületnek, egyenesen
a tárgyhoz látva.
– Miben lehetek kegyednek szolgálatára?
– Jó tanácsával.
– Azt előre adhatok, mielőtt a tárgyat hallottam volna. A mit kegyed
akar – az helyes.
– Én szinésznő akarok lenni.
Pusztafi kegyetlenül összeránczolta szemöldeit. Mondta magában: no ennek
ugyan kár volt «in bianco» aláirni a kivánságát.
– Ön megbánta, hogy előre helyeslé akaratomat?
– Kegyed valóban igen jó rendőrséget tart szép szemeiben.
– S kegyed igen rossz titkárt arczvonásaiban. Szándékom nem nyerte meg
tetszését.
– Oh miért nem? szólt a költő iróniával; a pálya ellen semmi kifogásom.
Hisz az polgári állására nézve egy fokkal följebb áll az enyimnél,
fényére nézve végtelenül fölülmulja azt, s a mi a szenvedély
kielégítését illeti, minden alkotó művészet között egyedül ez ád a
teremtés pillanatában valódi gyönyört; hanem óhajtanám előbb tudni,
számot vetett-e kegyed magával és tehetségeivel? tudja-e,
átmérlegelte-e, mi kell minden egy szinésznő pályafutásához?
A jó nagynéne sietett mindjárt a válaszadással ily kényes kérdésben
megelőzni Juditot. Hisz ő csak nem dicsekedhetik saját talentumaival.
– Oh Pusztafi úr, ha hallaná egyszer, a hogy kegyed költeményeit
szavalja Judit! Az a hang, az az érzés…
– Kérem, kérem… csitítá őt Pusztafi. Nem hangról, nem érzésről
kérdezősködöm én. Azok olyan dolgok, a mik nélkül az első föllépés után
megbukik az ember s aztán kigyógyul belőle. Azt kérdezem, tud kegyed
mosni? vasalni? tud varrni, főzni? Mert ez a fődolog. A szinpadi
királynék civil-listája nálunk nem olyan nagy, hogy abból ministeriumot
tarthassanak; a királynénak mikor nagy szerepe van, reggel még sötéttel
fel kell neszezni, hogy szobáját kitakarítsa, mert bejáró cselédje még
akkor alszik. Akkor a királyné megfőzi reggelijét, s azalatt ráér
szerepét megtanulni, hogy nyolcz órára készen legyen, mikor próbára kell
menni. Tizenegykor a királyné haza jön, tüzet rak, rántást készít, mert
a vendéglői háztartás sokba kerül s a bejáró cseléd ehez nem ért; főzés
közben szerepe főbb momentumait átgondolja s azután iparkodik az ebéden
mentül előbb átesni, a min segít az, hogy igen rövid. Azután előkeresi
öltönyeit, mik estére szükségesek, egyikre új diszítményt kell varrni,
másikat korszakhoz idomítani, némelyiket ki is kell vasalni. A királyné
ezalatt beleélheti magát szerepe lelkületébe. Azután következik a
dicsőség. A királynét taps és diadalzaj fogadja, felvonás után háromszor
kihíják, a királyné sóhajtva gondol rá, bár csak ne hínák ki annyit,
hogy kapuzárás előtt meghalhatna a harmadik felvonásban: ne kellene két
garast fizetni a házmesternek. – Nos tehát tud kegyed mindezekhez?
– Akarok tudni, tehát fogok tudni.
– Erős szavak. Hanem azt is jó lesz kegyednek előre látni, hogy a
muzsák, apjukkal Apollóval egyben, már Arachne és Marsyas idejében is
irigyek voltak. Vetélytársairól ma is lehuzatja a bőrt Apolló. Vannak
kellemetlen, kiállhatlan, háládatlan szerepek, miket innen is onnan is a
rendező fejéhez vernek, míg utoljára olyan kézbe akadnak, mely azokat
megtartja. A királyné nem lehet mindig királyné, hanem holnap uszályt
visz magánál kisebbek után. Kedvetlenül lép gyűlölt deszkáira s vándorol
más által elhagyott helyekre; játszik dajkákat, öreg asszonyokat, tréfás
fecsegőket, mik lelkével ellenkeznek. Mit csinál ilyenkor? Tűr és
hallgat és elnézi, milyen szépen el lehet temetni az embert elevenen?
Vagy pedig nem tűr, hanem intrikázik: fog magának ujságirókat, a kik
jajgassanak helyette, ez kevésbe kerül, egy szép szó, egy mosolygás
elég, hanem aztán keveset is használ; többet ér, ha két versenyző párt
közül valamelyikhez szegődik, vagy mind a kettőhöz; egyik primadonnát a
másik ellen izgatja, egy korifeust, vagy kettőt meghódít, talán a
rendezőt is, miért ne az igazgatót magát, vagy épen az egész hétfejű
sárkányt?[1] Vagy ha épen nagy és gyors sikert akar aratni, valami magas
személyes protectio… Kegyed elpirul: bocsánat, nem mondom tovább, csupán
általánosságban beszéltem. Kegyed tud tűrni…
– Tűrni és igyekezet által kitünni.
– És már most mondja meg kegyed, mi oka van az elhatározásra?
– Azon akartam kezdeni. Kegyed nem engedett engem meghalni, midőn én
akartam. Visszahozott az életre, midőn már a halálban czélt értem, már
most lássa, mire mehet egy nővel, ki életét intézni akarja? A mit ama
rettentő nap után eszméletemet visszanyertem, azt kérdezém: «hol van
atyám, hol van anyám?» a körülállók nem feleltek, elfordultak, szemeiket
törülték. Kinn az udvaron énekeltek, imádkoztak; a toronyban zúgtak a
harangok, akkor temették mind a kettőt. Hallottam jól, mikor a két
halottas szekér végig gördült a kövezeten s azután a gyászkiséret
párosával végig lépdelt az ablak alatt. Én még halva sem láthattam őket.
Megváltak tőlem haraggal; elátkozó kezükkel fejemen; ha van egy
gondolatom, mely sokszor visszatér s melyet azzal próbálgatok legyőzni,
ha egész borzalmát kiaknázom, ez az: most is azt hiszem, hogy a ki ama
rossz napon megragadott a víz alatt, anyám volt, – és én eltaszítottam
őt magamtól, – és ő meghalt – és én megmenekültem. Hogy élek, hogy őrült
nem levék ez iszonyú óra után, azt hiteti el velem, hogy a sors valami
küldetést bízott rám. Lehet ez tőlem nevetséges rajongás, de én úgy
vagyok meggyőződve. A gyászév leteltével, úgy igértem Bélának, hogy
nejévé leszek. Abban az órában, a midőn ez megtörténik, semmim sincs,
mint saját magam. Szülőimnek egy végrendeletük maradt, melyet ők
elijesztésemre irtak, nem sejtve, hogy a holnapi nap már az
örökkévalóság napja. A fenyegető végintézet a megye levéltárában van, s
én akkor, midőn Bélának kezemet nyújtom, a szegénységet viszem a
házához. Szegénynek lenni még nem baj, s attól ő sem irtózik, én sem; ő
munkája után szerényen él, s én e szerény sorssal beelégszem. De annyi
rajtam beteljesült szerencsétlenség már látnokká tett. A mivel szülőim,
ismerőim fenyegettek, hogy Bélát azon elvek, a mikért küzd, egykor
földönfutóvá teszik, hogy valaha üldözött lesz, talán fogoly, talán
száműzött, az bennem mind hitté vált. De nem azt érték el vele, a mit
akartak. Nem riasztottak el, sőt inkább most már elválhatlanná tették
sorsomat az övétől. Neki szüksége lesz valakire, ki őt kétségei közt
buzdítsa, ki balsorsában védje, ki, ha rászorul, oltalmazza és ha veszni
indul, megszabadítsa. Ezért kell nekem életpálya, melyet magam teremtek
magam előtt s melyen függetlenül nézhetek a sors elé, ha az kedvét
találja nővel küzdeni.
– «Oh nő, nagy a te szerelmed!» Kiálta elragadtatással a költő s kezét
nyújtá a leánynak. Ily akarat ellenében az én szavam csak lehellet.
– Azt vártam öntől, hogy nem fog lebeszélni. Tanácsát az iránt jöttem
kérni, hogy mi gyakorlati kezdete van e szándéknak? Kihez és hová kell
fordulnom?
Pusztafi egy perczig gondolkozott, azután hirtelen felállt.
– Egy eszmém van. Ismeri kegyed a legjobb, a legelső magyar
szomorujátékot?
– Ismerem. De a mit én tartok annak, az be van tiltva.
– Akkor ugyanaz, a mit én gondolok. Tanulja be kegyed. Mire készen lesz
vele, azon világ lesz, a mikor nem leendnek betiltott szinművek.
– Akkor az ilyen világnak holnap kellene kezdődni.
– Ki tudhatja azt? Holnap fölkeresem kegyedet. Hol van szállva?
– Rokonomnál, a Hatvani utczában, átellenben a Landerer nyomdával.
– Fel fogom kegyedet keresni.
– De kérem, Bélának szót se erről.
– Akkor jó lesz, ha nem mutatja kegyed magát az utczán, mert ha ő
megtudja, hogy itt van, akkor titkát nem fogja előtte megőrizhetni.
– Isten önnel a viszontlátásig.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Pusztafi kikisérte vendégeit a lépcsőkig, ott kezet szorított velük,
azután visszatért szobájába – és Madame Roland arczképe előtt megállva,
azon nagyon sokáig elmerengett.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ismét egy komor, esős márcziusi reggel következett.
Az utczákon nagy volt a sár, az ég egészen nekikeseredve. A kinek
mulhatlan dolga nincs odakinn, nem kivánkozik el hazulról. Judit nagyon
alkalmasnak találta az időt arra, hogy a Pusztafi által feladott drámai
szerepet betanulja. Az éjjel is azzal foglalkozott s most már csak egyes
részleteit kellett tanulmányoznia.
A könyvvel kezében ott ült az ablaknál. Egészen elmélyedt a képzelemtől
elevenné tett kor nagy csoportozataiban, miket egy óriás lélek massiv
alakokban teremte újra.
Egyszerre csak úgy tetszék neki, mintha a zsibongás, mely Jeruzsalemi
Endre trónját, mint háborodott tenger csapkodta körül, valóban hallható
volna… Ez nem a felidézett szellemektől jő, ez nem képzelet, ez való. Az
utczákon hallik az a moraj, mely mintha folytatása volna Petur bán
szavainak.
Ha annyira el nem lett volna mélyedve tanulmányában, ha érdemesnek
tartotta volna, az ablakon át hivalkodva nézegetni, rég észre kellett
vennie, hogy egy óranegyed óta, daczára a permetező esőnek, egyes
férfitömegek vonulnak végig az utczán nagy sietséggel, mint kiknek
valami bizonyos czéljuk van, de az nagyon sietős, nem sokára ugyanazon
tömegek újakkal szaporodva jönnek vissza a hatvani utczán végig.
A tompa moraj, az ismeretlen zúgás egyre közeledik, Judit látta a
néptömeget mind közelebb húzódni s nem tudta kitalálni, hogy mi az? Nem
örömzaj, nem tisztelgés, nem harag, nem ijedelem moraja: mi tehát?
A tömeg nagy része fiatal emberekből áll.
Judit lakásával szemben állt egy háromemeletes ház, melynek első
emeletét a nemzeti kaszinó tartá kibérelve, a földszintet pedig egyike
az ismert nevü nyomdáknak foglalta el.
Ez a ház volt ama nap történetének középpontja.
Ez a nap volt a szabad sajtó történetének első napja.
A kiknek nagyon jó emlékezetük van, még talán révedezik előttük, hogy ez
a nap márczius tizenötödike volt. Valószinűleg nagyon régen el van az
már feledve.
Ezen a napon két nevet emlegetett nagyon a közönség: Pusztafi és Lávay
Béla neveit. Milyen régen elhangzottak már azok is, mindazzal együtt, a
mi akkor történt.
Kérem: hiszen mi nem történetet irunk, hanem regényt és divatokat.
Tehát e napon divat volt mindenkinek az utczán lenni.
Az ilyen napoknak pedig nincs megállapított programmjuk, a mikből az
ember előre tudhatná, hogy nézőjáték lesz-e a vége, vagy tragoedia?
A legnagyobb tolongásban találkozott Pusztafi Judittal. Neki
természetesen mindenütt ott kellett lennie, a hol Béla jár.
Pusztafi arra gondolt, hogy az a szegény gyermek nem lesz itt jó helyen;
tán Bélát is féltette, hogy ha Juditot meglátja, lelke elveszti
csataképességét. Hirtelen odament hozzá és behívta egy kapu alá.
– Hol jár kegyed itt?
– A hol önök.
– De kegyednek ma másutt kellene lenni. Nem emlékezik rá? Tegnap abban
egyeztünk meg, hogy kegyed egy tragoediában akarja első szini kisérletét
tenni, mely még tegnap be volt tiltva. Lássa, nekem még arra is gondom
volt. Beszéltem az igazgatóval. A próbán kegyedre várnak. Ne
gondolkozzék soká. Látja, hogy ma olyan nap van, a miben minden óra egy
esztendő. Ma minden lehetséges, még a képtelenség is. Jőjjön velem a
szinházhoz, hadd mutassam be az igazgatónak.
Az eső esett. Judit esernyő nélkül szaladgált az utczán. Pusztafi egy
kis sánta emberkét fogott el az utczán, a ki esernyővel haladt előre.
– Álljon meg kedves polgártársam. Mi neve önnek?
– Glanz Melchior, alászolgája, orvossegéd a Rókusz-kórháznál.
– No hát adja ide az esernyőjét. Az én nevem meg Pusztafi.
– Oh kérem. Ezer örömmel. Van szerencsém. Ki ne ismerné önt? kérem.
Méltóztassék.
– A szinháznál meg fogja kapni.
– Oh nem sietős.
A kis sánta ismeretlen átadta esernyőjét s tovább biczegett, kezeit
dörzsölve örömében, hogy ilyen szerencse érte ma. Pusztafi pedig sietett
a szinházhoz Judittal, kinek minden íze remegett, mentül közelebb értek
azon bűvös szentélyhez, mely annyi fiatal kebelnek áhított Olympja, a
nemzeti szinházhoz.
Judit kényszerülve volt elfogadni a helyzetet, melyet önmaga kivánt.
Megkezdeni az új életet azokon a deszkákon, mik a világot képviselik,
midőn ott künn maga a külvilág is új életet kezdett; lelkével játszani
akkor, midőn a külesemények is játszottak azzal.
Délutánra az utczai zaj áthúzódott Budára.
Mi történhetik ott? a felől semmi hír sem érkezett át.
Sokan a szinháztól, a kik a próbán szerepüket végezték, siettek a
többiek után és mind odamaradt, egy sem jött vissza.
És Judit kénytelen volt ide át maradni. Hanem maga kivánta ezt a
helyzetet. Most hát benne volt; most helyt kellett állnia abban.
Délután hat óra volt már és Budáról még semmi hír.
A szinházban ez alatt folytak az előkészületek az esteli előadáshoz a
maguk megszokott rendén.
Ide át nem tudott egyebet a közönség, mint hogy a délig összetódult
néptömeg nemzeti zászlókkal átvonult Budára s ott történik most valami –
és hogy semmi se hiányozzék a nevezetes nap élvezeteiből, estére olyan
drámát fognak előadni, mely tíz év óta be volt tiltva, s hogy abban egy
új művésznő fog fellépni, a kiről csodadolgokat beszélnek.
Csak maga az, kinek ez este első szini kisérletét kelle tartani, tudta,
hogy minő kétséges dráma folyik most odaát, a minek kimenetelétől függ,
hogy koszorút fognak-e ma este lábaihoz hajítani, vagy kedvese fejét?
Már ki volt világítva a szinház, már gyülekezett a közönség és még semmi
hír a testvér városból.
Juditnak szerepére kellett gondolni. Arra a szerepre, mely tele van
fájdalmas vonatkozásokkal egy lázadó iránt; melynek minden szava
visszaragadja lelkét a mai izgatott nap eseményeihez.
És ilyen állapotban játszani, először, fényes közönség előtt!
Már csengettek az öltöző szobák előtt; a szinfalak között már gyülekezni
kezdtek a fényes paszomántos, históriai orrokkal ellátott férfi-alakok.
Judit letevé szerepét, felvette aranyos palástját, feltette fejére a
diadémot, kilépett a megvilágított térre, a palotát ábrázoló papirosok
közé s úgy szeretett volna – letépni magáról palástot, fényes öltönyt, s
szétszórt hajakkal rohanni végig sáros utczákon, s a hangzatos jambusok
helyett, végig sikoltani: «ne bántsátok, ne bántsátok őt!»
Oh milyen nagyon meg fog bukni! – Már elsőt csengetnek a szinfal
gépészeinek.
– Judit! Itt vagyok, szól egy hang az álfal mögül elősietve.
– Béla! sikolt fel a leány, s abban a pillanatban feledve van jelmez,
szinpad, körülálló nép; a leány szeretője keblére omlik.
Tett volna-e nő másképen?
Az ifju arczán lehetett olvasni a diadalt. Nem kellett kérdezni, hogy mi
történt? a ki rá nézett, tudta már.
Egy pillanat mulva úgy is kiragadták Bélát Judit karjaiból, s látnia
kellett, hogy a festett királyok históriai orraikkal, s az álgyémántos
herczegnők mind sorba ugyanazt követik el vele, a mit ő egy percz előtt;
hisz ez olyan nap volt, a mikor húszezer ember csókolta egymást
összevissza, a ki soha sem látta egymást. Nyomban ott volt Pusztafi is,
azzal is hasonló dolgok történtek.
Az ügyelő azonban másodszor csengetett, a hősöknek iramodni kellett a
szinpadról; a függöny felgördült.
A szinház tömve volt már: mindenki elégülten, jó kedvvel jött. E
diadalmámorral telt közönség előtt lépett fel Judit a szinpadra, ő maga
legbüszkébb, legfölmagasztaltabb az örömtől.
De tetszett is!
A fölvonás vége felé több volt már a taps odalenn, mint idefenn a
beszéd, felvonás végeztével kihítták Juditot vagy hatszor; azután a
többit külön és mind valamennyit együtt. Azután az sem volt elég; a
közönség Pusztafi költeményét akarta hallani a szinpadról. Valamelyik
fényes fejedelemnek vállalkozni kellett, hogy azt impromptu elszavalja;
aztán még többet kivánt a közönség: magát Pusztafit akarta látni, meg
Lávayt, meg a mai nap szónokait mind. Azok nem ellenkeztek a
népakarattal, kijöttek, nagy sárosan, összegyűrt kalapokkal a szinpadra;
a nép kivánta, hogy beszéljenek; azok nagy rekedten szónokoltak; a
közönség kivánta a Rákóczy-indulót, az közbezendült. A szinház előadás
elején már tele volt, egy óra mulva még egyszer annyian akartak
beleférni, ember-ember hátán tapsolt, éljenzett, szónokolt, a
páholyokból az úri bérlők lenyújtották kezeiket, hogy a földszinten
fuldoklókat felvonják magukhoz, és mikor aztán a páholyok is oly tömve
voltak, mint a többi helyiség és mikor már a Rákóczy-indulót sem lehete
hallani az emberi hangrobajtól, akkor Pusztafi kilépett a sugólyuk elé s
kezét fölemelte.
«Csend!»