Kétszázharmincz ember bukott egyszerre a letört híddal a víz alá.
Ott, a diadal mámorában, az ünnepély fénykörében, a nádor szeme láttára,
alig egy ölnyire hintaja kerekeitől, zuhantak a hullámsírba; az ünnepelt
még láthatta a koszorús angyalfőket maga előtt, még hallhatta a zengő
éljenkiáltást és egy percz mulva a koszorúk úsztak a víz szinén, és a
fájdalom ezerszavú ordítása tölté be a levegőt.
Oh milyen ünnepély volt ez!
Midőn a zászlós diadalíveken át rohant a jajgató néptömeg minden irányba
kábult rémülettel, aranyos, bársonyos lovagok hogy vágtattak,
fövegvesztve, észvesztve, s kiáltoztak nejeik, gyermekeik után! a szép
fegyveres polgárőrség hogy riadt szerte, mint egy fölvert tábor, s
mindenki a part hosszában, mely még akkor zászlókkal volt fölékesítve.
– Siessenek önök a dereglyékhez, kiálta a nádor kiséretéhez; ő maga
leugrott a hintajából. Egy ember, kinek neje szemeláttára bukott le a
vízbe, utána akart rohanni; a nádor ragadta meg és tartóztatá vissza,
magával vonszolva a félőrültet; «a dereglyékhez, a dereglyékhez! A
gőzöshöz kell futtatni, hogy kerüljön a folyamon fel! A halászok
jőjjenek hálóikkal! A hajókhoz minden ember.»
A kik közel voltak és hallották a parancsokat, vágtattak azokat
teljesíteni; a távolabb álló tömeg hullámzott előre hátra, mint kinek jó
tanács nem jut eszébe. Egy csoport, mely jó előre haladt a város
utczáin, még diadalmas zenével nyomul előre. Egy lovas utoléri őket. Egy
szót mond nekik, arra a zene töredezetten megszakad, a csapat felbomlik
s zenész és ünnepjáró fut visszafelé a folyamhoz… Oh milyen ünnep ez!
Hargitay János ez alatt a választott bizottmány élén várta az ünnepélyes
perczet, melyben a nép hódolatát az oly forrón óhajtva várt vendég szine
előtt tolmácsolhatja.
Ma elragadóan fog szónokolni, mert valóban érzi is azt, a mit mond. A
nemzeti büszkeség, az ősi honszerelem és a ragaszkodó hűség szavai azok.
Ki tudja, mi lesz, ha ezek mind kimennek a divatból? Ma bizonynyal
ezeknek a napja leend!
Nem Hargitay János, hanem azon elvek, miket ő képvisel, tartják ma
diadalnapjukat.
Le is van irva a szép dialecticával alkotott szónoklat s Hargitay még
egy pillanatot vet belé, midőn a monostori első ágyúszó eldördül.
«A míg én élek, a míg e test össze nem roskad, addig ez eszmék, e szavak
is élni fognak.»
És bizonyára Hargitay arczán az élet maga sugárzik. Ilyen tekintet az,
mely nem fél a holnap szelétől, mely nem mondja a jövendőkre: «ha
élünk.»
Daliás zsinóros köntöse még tíz évvel fiatalabbnak mutatja; a mai nap
eszméi elsimítottak homlokáról minden ránczot; annyival is ifjabb. Egész
magatartása azzal dicsekszik, hogy ez a nap ma az ő számára virradt.
Ismét lőnek: az ágyudördülés megzörrenti az ablakokat. Hargitay János
magában számítgatja a tőle távolban történtek folyamát. Most megérkezett
a gőzös. Most történik meg az elfogadás. Most megszólalnak a harangok. A
menet az első diadalkapun jött át. A nép üdvkiáltása megzendül, az
induló zenéje közbe hangzik: most érkeztek a hídra fel. A zeneszó, az
éljenriadás mind jobban kivehető a part felől. Most egyszerre valami
nagy, erős kiáltás hangzik; nagyobb, élesebb, áthatóbb az eddigi
morajnál: az emberen úgy végig borzong valami. Azután egyszerre
csendesség lesz, csak a közeledő zene s a harangszó marad meg.
Hargitay azt számítja, hogy most áll neje és gyermeke a magas vendég
előtt, ki kegyteljes mosolyát árasztja reájuk.
Ekkor egyszerre félbeszakad a zene, megáll a harangszó.
És egy percz mulva elkezdik a harangokat félreverni.
Mint nagy vész idején, midőn mindenkinek menteni, menekülni kell, minden
toronyban, minden harang, vékonyan, vastagon, szomorúan elkezd kongani:
«vész, vész, vész!»
A toronyból jól láthaták a borzasztó baleseményt.
«Mi történhetett ott?» kérdezék egymástól az elsápadt férfiak ott az
ünnepélyes termekben; – «tűz ütött-e ki?»
A magas épület ablakaiból semmi irányban sem lehetett tüzet látni és a
harangok mégis egyre mondták: «vész, vész, vész!»
Nem sokára az újra támadó népzaj is hirdette azt.
Ah, az egészen más zaj volt, mint az elébbeni. Nem az a kitartó zengés,
mely egyetlen «éljen» szónak szájról-szájra kelő ismétléséből támad;
hanem egy zűrzavaros zsivaj, mely nő, de nem közeledik, melynek hallása
nem melegít, hanem összeborzaszt.
És senki sem jő onnan, hírt hozni. Az utczákon minden ablak tele
várakozó főkkel, a kik mind sápadtan kérdik a járókelőktől: mi történt?
Senki sem tud felelni; a ki most jár az utczán, az mind a városból siet
kifelé a partra, s maga sem tudja, mi vár rá?
Csak nagy későre fut végig az utczán egy öreg asszony, kezeit tördelve,
ez már a part felől jő, s lázhidegtől rázott hangon rebegi: «oh Jézus
Máriám! oh Jézus Máriám!»
Ez a városházához siet, a tiszti sebésznek hírül adni, hogy siessen
műszereivel a szerencsétleneknek segíteni; saját nejét is épen most
fogták ki holtan.
Hargitay János lekiáltott a futó asszonyra a megyeház ablakából: «mi
történt?»
Oh hiszen minden ablakból kérdezték ezt már a jámbortól, de ő nem
hallott most semmi kérdést s nem felelt semmi mást, csak: «oh Jézus
Máriám!»
A mint ennek lélekborzogató sikongásai elhangzottak a városháztéren,
akkor kezdett egy csapat férfi nagy zajjal jönni a megyeház felé, kiket
minden ablaknál megállítottak, s nagysokára bontakozott ki a lassan
huzódó tömegből egy vágtató lovas: egyike a megyei lovas huszároknak,
kik a rendtartás végett voltak kiküldve. A huszár ruhája csupa por,
arcza csupa vér volt, mint a kit egyszer lovastul a porba gázolt a vakon
rohanó néptömeg. Csákója sem volt a fején, úgy vágtatott hajadon fővel a
megyeház kapujáig; nagy nehezen birta elszilajult lovát visszatartani.
– Mi történt?! szólj! beszélj! kiálta le a lovától hánykodtatott lovasra
Hargitay.
Az rá sem ért a kérdezőre feltekinteni, mert talán nem mondta volna
neki, ha megismeri.
– Leszakadt a dobogóhíd; az asszonyságok mind a Dunába vesztek!…
Hargitay János, mint a ki haláldöfést kapott, elordította magát.
– Mind a két Juditom!! (Nejét is Juditnak hítták.)
És erre szép piros életvidám arcza elkezdett mosolyogni, elkezdett még
pirosabb lenni, mindig ragyogóbb, mindig mosolygóbb lett. Nehány
pillanatig nem lehete tudni: megőrül-e, vagy meghal? Hanem azután
egyszerre elmult minden mosolygás, a piros arczszín szederjesre vált, a
szép délczeg alak aranyzsinóros, nyusztos díszöltözetében,
ezüstmarkolatú kardjával kezében, álló helyében összeroskadt; előbb
térdével, azután karjával, azután homlokával koczczantva a márvány
pallót.
Csakugyan igaza volt. Az ő ősei mind szemközt állva szokták meglátni a
halált. Most már ő is közöttük van.
S ha halottai valóban megindultak a túlvilág felé, ő gyorsabb volt
náluk: – megelőzte őket.
De vajjon útban vannak-e?
A mint a gyaloghíd korhadt mestergerendája ketté roppant, az alázuhanó
szakasznak egyik fele minden rajta levőkkel egyben a hídlábak alá esett,
míg a másik rész pántjainál fogva fennakadva, arról csak a rajta levő
népcsoport hömpölygött alá; nehány karfa utánuk esett; a kit ott talált,
azt összezúzta.
Nehány, az örökkévalósághoz számított percz mulva, több ölnyire a hídon
alól fölmerült az alászakadt hídrész a víz alól.
Minő látvány volt az!
Száznál több nő és férfi, egy kuszált gubanczczá keveredve, mint egy
folt féreg, melyet a zivatar ágastól letört, egymásba és a karfába
kétségbeesetten kapaszkodva; néhol egy-egy életért esengő kéz, melynek
feje a gerendák alá szorult, emelkedik ki a víz alól; ájult női alakok
lebomlott haját libegteti hosszan a hullám.
És egy jajkiáltás nem hallatszik; a rémület mindannyinak elvette szavát.
Halálos kábulatban engedi magát az egész embertömeg, lélekvesztő
tutaján, a víztől csendesen alávitetni.
Ezeket megmenteni könnyű! De hát a kik a híd tulsó töredékéről mentő
darab fa nélkül omlottak alá egy gomolyba keveredve, mely egymást
nyomta, tulajdon esése terhével, le, le egész a Duna mély fenekéig; a
hol a kagylók teremnek!
E szerencsétlen tömeg között voltak Hargitay két Juditja, a nő és a
leány s az elutasított szerető, Béla.
Abban a perczben, midőn az ijesztő recsegés közepett az egész tömeg,
hidastul együtt roskadni kezdett, Judit lelkének ez az egy betöltő
gondolatja volt: «ah, tehát meghalunk!»
Ez tehát megoldása a fájdalmas kérdésnek: meghalni. Nem ijeszté őt meg a
pillanat rémképe, egész lelke tele volt azzal régóta. Sokat gondolt ő
egy ilyen perczre; sokat képzelte ő magában: milyen érzés lehet az,
mikor az ember egy nagy magas helyről az ismeretlen hullámsírba leugrik?
milyen lehet oda alant? sokáig tarthat-e? nagy fájdalom lehet-e az?
feljön-e a lélek a buborékokkal? elébb megszakad-e a szív, mint a fő
gondolkodni képes? s rég meg volt barátkozva e hideg, bántalmas
gondolattal; csupán az tartotta vissza, hogy azt tenni mégis gyávaság
volna. De ime a sors maga akarja most. Tehát így történik az legjobban.
E keserű nyugalomban egészen megtartá öntudatát, még akkor is, midőn a
következő perczben a hullám összecsapott feje fölött.
Szemeit le nem tudta hunyni a víz alatt.
És az rettenetes volt!
Látni maga mellett, körüle, alatta, fölötte, ismerős arczokat, a halál
kétségbeesett agoniájával, némelyik mereven kidülledt szemekkel, duzzadt
arczczal szállt csendesen, mint légben a pehely, a másik eltorzult
arczczal, összehuzott szemekkel vonaglott, tehetetlen erőlködéssel
kapkodva mentő tárgyak után. Legiszonyúbb volt két ismerős barátnéjának
alakja, kik egymást szorosan átölelve lebegtek alá; a mint a fenn delelő
nyári nap keresztül sütött a víz átlátszó tömegén, oly zöldnek látszott
körüle minden arcz és alak.
És még e száz meg száz arcz és alak élt! Még mozgott, még hánykódott,
még vonaglott az átkozott zöld elem híg világában; még a kezek nyúltak
egymás után, még az ajkak kiáltásra nyiltak, még a szemek forogtak
üregeikben… és az már a halál országa volt.
Judit látta és még nem érezte, hogy ez a halál. Még nem nyitotta fel
ajkát. Nem érzett egyebet, mit azt a nehéz nyomást a mellen, a mit a víz
tömege okoz.
S e közben úgy érzé, mintha csendesen emelkednék fölfelé: tán épen az
által, hogy elhagyta magát? A feje fölötti zöld tömeg mindig világosabb
kezdett lenni, s már látni kezdé, a mint fölötte azok az apró halacskák
rajzanak, mik ezrivel uszkálnak a víz szinén, a nap melegében fürödve, s
leskelődve a lég bogarkái után.
A nap odafenn, mint egy tűzgolyó nagyított képe látszott a vizen
keresztül, s a millió felszálló buborékban megtört sugáritól szivárvány
dicskör képződött itt alant.
E szivárványos glóriából egyszerre mintha egy égből alásuhanó alak
szállana le hozzá! Kedvesének arcza volt az!
Midőn ez arcz megjelent a leány előtt, midőn e mentő kéz megragadta
karját, midőn egy percz mulva szétváltak a habok feje körül, midőn
szemei megpillanták az Isten szép világát, midőn egy szabad lehelettel
átszívhatá az áldott levegőt, és midőn arcza kedvese vállára borult, ah
akkor az a gondolatja támadt, hogy az élet nagyon szép.
Megmenekülni! Épen annak erős karja által mentetni meg a halálból, a
kiért meg akart halni! Ez az érzés, ez az eszme egy perczig üdvözültté
tette. Csak egy perczig.
A következő perczben ismét egy gondolat villant át agyán, a mi rokon a
kárhozattal.
– Hát az anyám!
S mintha rögtön válasz jönne e kérdésre onnan a hullámsírok országából,
hirtelen a vizek alól egy erőszakos kéz ragadta meg a lábát…
Judit zsibbadni érzé minden idegét. Nem gondolt egyébre, mint hogy ime
azon kéz, mely tiltva állt közte és szerelmese között, most még a sírok
mélyéből is felnyul hozzá, megragadva gyermekét, midőn azt kedvese az
életnek és az élet hosszú rejtelmeinek rabolja vissza; ez a hideg
erőszakos kéz nem engedi azt megtörténni, hanem leviszi őt ismét
magával, le a csendes, a nyugodalmas halálba.
Judit nem ellenkezett vele; csendesen összetevé mellén kezét és szemeit
most már lehunyta. Percz mulva érzé, hogy ismét elborította fejét a
hullám.
A másik pillanatban Béla karja újra felragadta őt, de az erőszakos kéz
folyvást tartotta alant és nem bocsátotta el.
Érzé, minő erőfeszítésbe kerül kedvesének, hogy ily küzdelem mellett a
haboknak ura maradhasson. Mondá neki: hagyj el, menekülj magad. Nem volt
az szó, csak gondolat volt, ő azt képzelte, hogy beszél, vagy azt, hogy
kedvese tán gondolatját is meghallja.
Az erőszakos kéz pedig folyvást vonszolta lefelé.
Többször volt már fejével a víz alatt, mint fölötte. Eszmélete kezdé
elhagyni. Valami siket zúgást érzett füleiben, mely agyát elkábította;
az a pillanat volt ez, midőn a test és a lélek már különválva élnek: a
lélek még eszmél, gondolkozik, de az idegek más úrnak fogadják szavát; a
lélek nyugodt már, de a test halálküzdelemben vonaglik, reszket és
harczol semmivélétele ellen.
S a halálbavivő kéz nem akarta elereszteni.
Az öntudat elhagyta egészen; nem eszmélt semmire már; ekkor a vele küzdő
alak ott lent haláldühében kinosan megharapta lábát.
E fájdalomra önkénytelenül összevonaglott a test, egy erőszakos
rándulással felveté magát: e rándulástól az üldöző elmaradt tőle s többé
nem fogózott belé; – akárki volt, az már halott…
És most Judit idegeit megszállta amaz öntudaton kívüli erőszak, minő a
kínos halállal küzdőket szokta meglepni. Nem volt már semmi gondolatja.
Kedvesét, ki őt eddig karjánál fogva emelte és vitte fáradságosan úszva
a hullámok között, hirtelen átölelé, mindkét karját dermedt erőszakkal
fonta vállai körül, átkucsolta karjait, magával vonta a víz alá és
ajkaival annak ajkait keresve föl, egy végső halálos csókkal, öleléssel
képtelenné tette azt a mozdulásra, a lélekzetvevésre; így együtt és
egyszerre szállt a két alak a víz fenekére, a két lélek fel az égbe…
– Hahó! Béla! Ide! hangzott egy ismerős hang a vizek fölött. Egy csónak
sikamlott a habokon végig, csak egy férfi ült abban. Az volt Pusztafi.
E csónakban leste ő a halakat horogra; míg mások az ünnepély zaját
növelni siettek, ő volt a legelső, ki a vész helyére sietett.
– Ide Béla! Ide! Már messziről megismerte barátját, a mint az küzdve
dolgozott a hullámok között, s megfeszített erővel sietett segélyükre.
Béla nem hallotta már szavát; az őrült ölelés őt is vesztébe ragadta.
De a költő nem hagyja elveszni azt, a kit szeret.
Csáklyával kezében addig kereste őket, míg rájuk nem talált. A lányka
akkor is ölelve tartá kedvesét, nem lehete őket egymástól elválasztani.
A költő kiemelte őket erős karjaival, mint két gyermeket a bölcsőből; s
azután lefekteté őket a menyasszonyi ágyba: a csónak fenekére.
A két, egymáshoz tapadó főt odavette az ölébe, lesimítá homlokaikról az
összecsapzott hajfürtöket; a leány fején még akkor is ott volt a zöld
myrtuskoszorú. Most már egészen illett hozzá.
Egyik sem adott semmi életjelt: mozdulatlanul feküdtek egymás mellett.
A folyam tulsó partján nagy volt a riadal; csónakok, dereglyék kezdtek
elindulni, a hidtöredék menekülteit csendesen vitte alá a hullám, a
szigetpart csendes volt. Arra kormányzá Pusztafi a csónakot, szemeit le
nem véve az ölében fekvő két hideg, elkékült arczról.
«Most már egymáséi vagytok.»
Egyébiránt a legszebb idő kedvezett az ünnepélynek, a nap forrón sütött,
az ég derült volt, az elszórt fű illatozott az utczákon.