Másnap reggel az utczák be voltak hintve zöld fűvel a hídtól a
megyeházig; a házak oldalai fellombozva jegenyeágakkal, az ablakokban
megjelentek a nemzetiszín-zászlók, a tornyok minden ablakából széles
lobogók repkedtek a derült légben: úgy látszott, mintha az egész város
repülni készülne.
És az utczákon az ünnepi zaj; vasárnapi öltözetű nép, ezüst gombos,
ezüst lánczos férfiak, selyemruhás polgárnők, közbe egy-egy daliás alak,
panyókára vetett mentével, fityegő csákóval, hosszan engedve maga után
csörömpölni ezüstös kardját; egy-egy csoport nemesi bandérium, lóháton,
mely hadnagya vezetése alatt a közeli falvakból jő, kék mentékben,
tarsolyos kardokkal; török muzsikával haladó polgári díszőrség; a
becsületes czéhek pompás zászlóikkal, miknek egyikét nyolcz férfi válla
emelte nyolcz rudon, a középső ruddal maga a czéhmester tartá az
egyensúlyt; az iskolák növendékei hosszú orgonasípsorban és a mindenféle
látni-tudnivágyó tarka néptömeg mindenütt, mely minden utczát ellepett,
a merre a díszmenetnek jönni kellett.
A Duna a váron felül két ágra szakad s egy kis szigetet képez; a
városból e szigetre álló híd vezet, melynek szokás szerint két osztálya
van: egy a szekerek, más a gyalogjárók számára.
A gyaloghíd ezúttal el van mindkét oldalán zárva a válogatatlan tömeg
előtt; a cordont két-két városi és megyei drabant képezi a két
bejárásnál és most még, midőn a nép csendes hangulatban van, s a kék
dolmány az uralkodó szín, tökéletes sikerrel. A szűrös, inges és
mezítlábos még most a sziget-partokon ácsorog, s a nagy jegenyék soraira
kapaszkodott fel; onnan várja a látandókat.
A gyaloghíd közepén van egy tágasabb tér, melynek hátuljában látható
rendes napokon szent Nepomuk János szobra; e rendkívüli napon pedig
ugyanaz előtt egy menyezet van emelve s gyönyörűen feldiszítve
virágfüzérekkel, zászlókkal és szalagokkal azon úrhölgyek számára, kik a
lovagias ifju nádornak bejövetelekor elmés feliratú babérkoszorút fognak
átnyújtani. Tehát a gyaloghíd azért van elzárva, hogy a néptömeg e
díszes csoportozatot az ünnepjárat hevélyében meg ne bolygassa.
Az ünnepély programmjában a mult éjjel az a változtatás történt, hogy
Hargitay nem a kiszálláskor üdvözlendi a magas vendéget, hanem a
megyeházba lépte után. Amott rövid szavakkal a városi küldöttség
fogadja.
A sziget hegyén, a honnan nagyon keveset lehet látni az egész
ünnepélyből, áll egy vén, száz évesnél öregebb, terepély fűzfa, az alatt
van egy kis pad.
Ezen a helyen, a hova mai nap bizonyosan senki sem fog tévelyedni,
találjuk Pusztafit és Lávayt. A távol emberi zaj, mint egy méhköpű
zúgása, hallatszik idáig; senki sem zavarja a beszélgetőket.
– Látod fiu, szólt Pusztafi, nincs olyan helyzet, a minek okos ember
hasznát ne tudja venni. Itt van most egy diadalút: egyik dicsőséget nyer
belőle, más hivatalokat; te menyasszonyt. És az a leány valóban
megérdemli, hogy nőd legyen. Elteszem emlékeim közé névaláirását; még a
keze sem reszketett. Hát a tied nem reszket-e? No ezt szeretem. Ne
gondolj a jövővel; a bátor szív előtt meghunyászkodik az s csak a
gyávákat üldözi, mint az ugató eb. – Csak olyan soká ne volna az este.
Kivált az a nehány óra, míg a processio tart, igen hossszú lesz nekem.
– Nem jösz velem?
– Azt jól tudod.
– Hát kivánod, hogy veled maradjak?
– Sőt ellenkezőleg, követelem, hogy kedvesed közelében légy, mert én úgy
érzem, valami baj történik vele. Tudod, hogy én minden ilyen ünnepélynél
úgy érzem magamat, mint a macska földinduláskor. Vigyázz rá.
– Az igaz, hogy képtelen gondolat volt a hídra állítani a tribunet; de
te mit fogsz addig csinálni?
– Itt maradok a sziget végén, beleülök egy csónakba és csendesen
horgászom. Hanem megállj. Még úgy is korán az idő; nincs mért sietned.
Szeretném hallani, mivel akartad felköszönteni a magas vendéget? Úgy sem
fogja senki meghallani kárba veszett dikcziódat; legalább halljam én.
– Jól van. Halld meg. Körülbelül így szóltam volna hozzá: «Uram! azon
városba léptél, melyre nézve e hon földe egyedül mostoha anya.
Nyolczvanöt év előtt a földindulás rommá döntötte ezt: a romok alapjaira
új város épült. Ötvenkét év előtt az árvíz pusztította el; a
pusztaságnak újra lakói lettek. Harmincz éve tűz emésztette meg;
hamvaiból ismét újra támadt. Húsz év óta a várerődítés egész negyedét
rontá le s tette legelővé, a város odább ment és újra fölépült. E kis
tér lakóit minden csapás üldözé, maga az alattuk álló föld is. És im e
házsorok, e templomok beszélnek és mondják: hogy e nép még csapásaiban
is szereti, imádja és nem hagyja el szülötteföldét. Uram! e csodás
honszerelem bűvkörébe lépj be és maradj meg abban, mert a ki azon belül
van, az mind végig sérthetetlen!»
Pusztafi meglökte tenyerével barátja vállát.
– Eredj, te balga! Nagyon jó, hogy el nem mondtad. Hiszen ez szép.
Egy ágyúdördülés a túlparti hegytetőn jelenté, hogy a gőzös, mely a
magas vendéget hozza, már látható.
Lávay sietett a hídra jutni, melyhez már akkor fegyveres hadsorok
tartották hozzájárulhatóvá az útat. A gyaloghídon is annyi volt már a
szabadalmazott néző, hogy munkájába került a baldachin közelébe
juthatni; a hol azután Márton huszárral összetalálkozva, e kellemes
társaságban megmaradt.
Márton huszár nagy tisztelője és pártfogója volt a kiadott vőlegénynek.
Ő egyedül maradt változatlan irántai érzelmeiben, politikai hitvallása
daczára; pedig hiszen ő volt legérzékenyebbül sértve általa: mert ha a
paraszt is úrrá lesz, hát akkor a szegény hajdúk hivatala hová
alacsonyul le!
Hanem azért Márton huszár nem szünt meg egykori kegyenczét pártfogolni.
– Csak ide álljon mellém a tens úr; majd én helyet csinálok, szólt
protectori arczczal. Innen legjobban lehet látni a zászló mellől.
Tudniillik, hogy nem a díszmenetet lehet legjobban látni, hanem a
kisasszonyt, ki pompás díszöltözetben a többi delnők között a tribünön
áll.
– Bizony gyönyörű teremtés! mond Márton hajdú. Balszomszédja azt a
bársonyruhás lovagot érti, a ki akkor vágtat végig a hidon, s azt mondja
rá: az ám; pedig Márton a jobb oldalra beszélt s egészen másra gondolt.
Halkan súgva folytatja Bélához:
– Tegnap este a kisasszony fekete kenyeret hozatott magának a
cselédektől, azt mondta, hogy már ezután olyanhoz akar szokni.
Lávay szemei meg nem tudtak válni Judit sylphidi termetétől.
– Ide nem nézne egy világért, pedig tudja, hogy valaki közel van; dörmög
Márton.
Most újra három lövés hallatszik a szigeten és arra hat dördülés egymás
után a várfokon és újra ágyú ágyú után; van olyan ember is, a ki
megszámlálja: hányat lőnek?
A városban minden harang megszólal, a tornyok üdvkiáltása túlzengi az
emberi riadalt, mely ezernyi ezer szóval köszönti a lobogós zászlókkal
érkező gőzhajót; minden hangzik a földtől a jegenyék tetejéig és a
háztetőkig; s az örömriadal úgy hömpölyög odább-odább, a mint a sziget
felől a díszmenet közelebb húzódik.
Mennyi pompa! mennyi igaz lelkesülés!
A diadalívek alatt egyenkint tünedeznek elő a polgárőrség csapatjai,
elől a tábori zenekarral, mely a Hunyady-indulót harsogtatja, azt a
dalt, melynek refrainje ez: «éljen soká a hon, éljen a király!» Utánuk a
lovas nemesi bandérium, melynek zenekara skarlat ruhás czigány
trombitások csapatja fehér lovakon; mind szép rendben vonulnak végig a
hídon, büszke, harczias tartással. És azután következnek az úrlovagok,
pompás sujtásos paripákon, arany sujtásos bársony öltözetben; kócsagos,
forgós kalpagokkal, villogó szablyákkal, miknek aranyos tokja a fényes
kengyelhez verődik. És ennyi deli lovag közepett, aranyos díszhintóban
maga a nádor, egy szép daliás arczú férfi, élte ifju korában; magas
homloka, szelíd szemei, hosszúdad arcza, szép magyaros szénfekete
bajusza s egész tekintetének férfias nyájassága olyan önkénytelen vonják
felé minden szem tekintetét.
Ki tehetne az ellen, ha ennyi ember töri magát a hintó közelébe
juthatni; egy örvendetes «éljent» kiálthatni az ország legelső
választott tisztviselőjének s elfoghatni egyet azon szíves mosolygások
közül, mikkel az a nép üdvözletét viszonozza?
A nádori hintó körül tóduló néptömeg, a mint a széles útról a keskeny
hidra ért, egyszerre összeszorult. Itt már erősen megszaporodott azokkal
az elemekkel, mik eddig a jegenyéket tarták megszállva, s a miknek
meggyőződésük az, hogy a mikor ilyen jó nap van, akkor minden polgárnak
kötelessége semmi szóra sem hallgatni.
A két megyei hajdu a gyaloghíd végén nyilván gyönge oltalom volt e
közeledő ár ellenében. A mint azt minden ember előre láthatta, a hogy a
diszhintó a hídra ért, az örömujjongó tömeg egy percz alatt elfoglalta a
gyaloghidat, az ellenálló őrséget elkapva, mint a vihar a kaszált füvet.
Néhány perczig lehete még látni a néptömeg közül kiemelkedni egypár
küzködő tollbokrétát és fenyegetőleg fölemelt kardot. Azok is eltüntek
nem sokára, a csákókat és kardokat bizonyosan belelökték a vízbe.
Azontúl nem állt semmi az útban. A ki a gyaloghídon volt, azt a közeledő
ár mind tömte jobban a tribün felé.
– Tens uram, itt baj lesz! dörmögé Márton huszár Bélához fordulva.
– Az bizonyos. Már most segítsünk, a hogy lehet. Adja ide Márton a
kezét: ketten tán visszatarthatjuk a népet csak annyi ideig, míg a nádor
az asszonyoktól átveszi a koszorút, mert azután egy percz mulva úgy
össze fogják törni ezt a vékony sorompót, mint a pozdorját, de legalább
az alatt a hölgyek csendesen eljuthatnak a híd tulsó végéig s ott
hintaikba ülhetnek.
– Jól lesz tens uram.
Azzal még egy pár becsületes hajós legény segítségével megkisérték azt a
feladatot, ezernyi rohanó alakból tömörült emberoszlop nyomását egy
négyszögölnyi területen, ellenvetett vállakkal visszatartóztatni, a mely
néhány perczre sikerülhetett, de a mint sűrűbb lett a rájuk nehezülő
tömeg, akként kelle nyomról nyomra engedniök.
A hölgyek pedig a baldachin szárnyaitól takarva, nem látták ezt az egész
veszélyt, csupán az örömzajt hallották belőle s az érkező nádor arczán
függött figyelmük.
S e terhes pillanatban Hargitaynénak, ki leánya oldalán állt, az az
ötlete jött, hogy egy egyszerű «sokáig élj» kiáltás helyett valami szép
rhygmust mondjon a nyujtott koszorú mellé.
Már ekkor Lávayt és Mártont egész a tribüneig szorította az
ellenállhatlan néphatalom, s a korlátok recsegni kezdtek.
Hargitayné nem látott, nem hallott abból semmit. Ünnepélyes hangon
kezdé:
– Mélyen tisztelt…
Abban a perczben egy rögtöni roppanás hallatszott, rá egy rövid, egy
borzasztó ordítás, minő száz meg száz megölt ember utolsó jajkiáltása…
A gyaloghid a túlteher alatt harmincz ölnyi hosszuságban egyszerre
leszakadt, s hölgyeivel, zászlóival, szent képével együtt a Duna
közepébe zuhant.
A következő perczben nem látszott a víztükrén más, mint uratlan fövegek,
fennlibegő díszkoszorúk, s lemaradt zászlók. A többi a víz alatt volt.
Azok között Béla és Judit.