Bárzsing szükségesnek találta e csendes bukás után szilárdabb tért
keresni talpainak s az volt a Pusztafi által rábizott ügy.
Az ajtón át hallottakból ugyan annyit sejthetett, hogy Pusztafi ennél a
háznál nem a legkedvesebben hangzó név, de minthogy azért mégis elég
országosan hangzó, bizonyos lehetett felőle, hogy ily celebritás
megbizása még Hargitayné előtt is megtiszteltetésnek fog vétetni.
– Tisztelt nagysád; Pesten jártomban Pusztafi, ki régi ismerősöm, kért
fel, hogy ismerve nagysád honleányi buzgalmát, hozzam el nagysádhoz egy
előfizetési ivét, egy általa sajátkezűleg irt ajánló levele mellett. Az
ilyesmit nem lehet megtagadni.
S azzal nagy mäcenási elhatározással vevé ki kebléből a Pusztafi által
Judithoz irt levelet, melyet Judit elébb anyjának nyujtott át
feltöretlenül.
– Csak tartsd meg magadnak, ha hozzád volt bizodalma. Ha nekem akart
volna irni, nekem irt volna. Úgy látszik, rólad többet tesz fel.
Hargitayné komolyan sértve érezte magát, hogy ő, ki annyira hirhedett
lett a megyében előfizető fogdosási talentumairól, most egy poéta által
így mellőztetik.
Judit tehát felnyitá a levelet s olvasni kezdé azt.
Még csak a levélpapir hegyén sem lehetett észrevenni, hogy kezei
reszketnének az alatt, a míg olvas.
Csak egy perczre állt meg, hogy a levélből kitekintsen s egy öldöklő
pillantást vessen Bárzsingra. Ez ott lehetett, a hol arról van szó, hogy
ehez akarják nőül adni.
Mikor pedig végig olvasta, akkor fogta a levelet s hideg, megvető
ajkpittyesztéssel széttépte és a virágkosárba hajította azt.
– Mondja meg Pusztafi úrnak, hogy én ilyen megbizásokkal nem
foglalkozom; sem kedvem, sem alkalmam hozzá.
– De azért mégis nem kellett volna levelét összetépned, feddé őt anyja.
– Nem kedves emlék előttem, a mi Pusztafi névvel van összekötve.
Ezt az elébb hallottak után ugyan természetesnek kelle találni.
– A mi magamat illet: én szivesen aláirok egy példányra.
Azzal iróasztalához sietett; nevét határozott, kemény betűkkel az ívre
irta s tárczájából egy ezüst két forintost kivéve, az ívvel együtt
odanyujtá Bárzsingnak.
Bárzsing úr átlátta, hogy most rossz humorban találta a kisasszonyt s
kezdett tudakozódni a tekintetes úr felől.
– Férjem már várja kegyedet, biztosítá őt Hargitayné asszonyság. Valami
szivességre akarja kérni.
– Igenis? kérdezé ez ostoba ártatlansággal; pedig tudta jól, hogy miért
jött. Akkor hát nem alkalmatlankodom nagysádtoknak; sietek át hozzá.
Magamat alázatosan ajánlom.
– Hiszen ebédre lesz önhöz szerencsénk.
– Ha nagysádtok parancsolják; csókolom kegyes kezeiket.
Azzal Bárzsing úr, megemlékezvén a «jótársasághoz szokott ifju»
rendszabályainak 39-ik §-usára, mely így szól: «eltávozáskor kalapot
balkézzel hátratartani, fentartott arczczal meghajolva, hátrafelé lépni,
hogy egész az ajtóig jutván, mindig szemben maradjon a kisasszonynyal,
kitől búcsúzik, – ehez tartá magát; a fatális törvénykönyv azonban
elfelede utasítást adni azon esetre, hogy mi történjék a jó társasághoz
szokott ifjuval, ha a háta mögött egy ottoman talál lenni a szoba
közepén? minélfogva Bárzsing úr sarkaival megakadván az említett
malitiosus bútorban, azon szépen hanyat esett, a kalapját palancsintává
nyomta s csak e tréfás meglepetés után jutott el a szárnyajtóhoz,
melynek két kilincse közül minden áron azt akarta elfordítani, a melyik
nem fordul. Az a hiányos társalgási könyv erről sem mond egy szót sem!
Hargitay úr dolgozószobája az épület másik szárnyán volt. A többi termek
fényüzéséhez képest túlságosan egyszerű szobácska; ugyanazon festett
bútorokkal, miket még fiatal, nőtlen ügyvéd korában szerzett, s miket
azóta a hagyományos pipafüst szép barnára avított. A szekrényekben csupa
törvénykönyvek, országgyűlési naplók, protocollumok, közjogi
gyüjtemények, tisztességes, barna bőrbe kötött foliansok, az
oroszlánlábú iróasztalon mogorva vén ólomkalamáris, belemártott
irótollakkal, miknek zászlós végei azon gyanú nyomait viselik, mintha
azokkal rosszul szelelő pipaszopókák bajain is szoktak volna segíteni. A
megrakott pipatartó az iróasztal végében áll, antik ezüst kupakos
tajtékokkal s a medvefejű dohánydöbözzel. A falakon egy pár kőrajzú kép:
Balogh János és Wesselényi Miklós karöltve, – Mátyás király koszorús
fővel; a nádorok arczképei egy táblán, egy tarka illuminált kép, mely
Zrinyi Miklós kirontását ábrázolja; s végre egy függönytől félig
eltakarva egy régi ritka kép, melyen Nádasdy lefejezése látszik. Valaha
ez a kép elébb állt, most már függöny alá került. A falon függ egy nagy
ezüstös fringia: annak a vasát is nehezen lehete már a rozsda miatt
kihúzni a hüvelyéből.
A megviselt fekete bőrpamlagon ülve találjuk Hargitay és Fertőy urakat,
Bárzsing úr megérkeztekor, kik mindketten nyájasan kezet szorítanak
vele. Vártak már rá. Ő menti magát, hogy az asszonyságoknál kivánt elébb
tisztelkedni. Az helyes.
– Már most tehát lássunk a dologhoz, szól Hargitay, a pipát sem véve ki
szájából. Pedig a dolog, mihez látni akar, végrendeletének dolga.
Hargitay arcza első tekintetre elárulja azt, a mi. Az ő arczának nincs
semmi titka. Hogy dölyfös, hogy türelmetlen, bocsánatot soha nem ismerő,
érdemeire hiú, népszerűségére féltékeny, a hatalmasokkal szemben daczos,
alárendeltei irányában zsarnok, azt kopasz homloka kondor üstökétől
kezdve lenyomott tokája kettős barázdájáig hirdeti arczán minden vonás:
a kicsattanásig piros kőkemény orczák, a felkunkorodó bajusz; a duzzadt,
de szép metszésű ajkak és a villogó büszke szemek, két sötét szemöld
ernyője alatt. Igazolja azt a kemény hang, a parancs- és ellenmondásban
rekedtté és pattogóvá idomult beszédmód, melyen a legközönyösebb tárgy
is úgy hangzik, mintha mérges vita volna.
– Tehát uraim, fogjunk hozzá. Itt a végrendelet készen. Ti ketten
tudjátok meg, mi van benne? mert tudnotok kell; majd a másik három csak
kívül irja rá a coramisálást.
Fertőy édeskés hangon szólt közbe.
– De édes bátyám; megbocsásson, én mégis nem állhatom meg, hogy
elhallgassam. Kedves bátyám még legjobb életkorában van, minek ilyenkor
még végrendeletre gondolni?
– Öcsém uram. Tudhatja azt jól, hogy én nem vagyok capacitálható.
Nagyobb dolgokban, országos ügyekben sem szoktam meggyőződésemet
változtatni. A mit kimondtam, azt kimondtam. Én nem vagyok szélvitorla,
a mit minden fuvallat más irányba csavarint. Én szilárd ember vagyok. A
mi pedig önnek azon ellenvetését illeti (nyilvános pályámon megszoktam,
semmi ellenvetést sem hagyni czáfolatlan), miszerint én még sokáig
élhetek, meg kell önnek jegyeznem, hogy apám, nagyapám, minden ősöm
rögtöni halállal halt meg. Az én családomban nem szoktak csendesen,
ágyban fekve várni a halálra; egy percz, egy fuvallat és megtörtént!
Mennyire büszke volt a haragos férfi arra, hogy az ő családjának ily
kiváltságos állása van a halál nemeire nézve.
Azután ünnepélyes hangon folytatá:
– Ámde ha félszázados élet állana is még előttem, még akkor is meg
kellene tennem, a mire magamat elhatározám: azért, hogy példa adassék az
«ifju óriásoknak», mint törjenek az ősi jogok bajnokai ellen? Majd ha
hire fog futamodni annak, hogy Hargitay János elég szilárd és
elhatározott volt, kitépni szívéből azt az embert, a kit eddig
szeretett, azért, mert az eddigi sarkalatos elvek ellen szavat emelt; s
ha tulajdon gyermeke is utána akart szakadni, kitépte azt is:
átlátandják akkor, milyen vas dandárral leend dolguk s eszükre térnek.
Én hiszem, hogy e végrendeletem súlya nem fogja leányomat érni. Ismerem
Lávay characterét. Ha ő megtudandja, hogy én Juditot kitagadom azon
esetben, ha ő hozzá fog menni nőül: félbe szakítandja a viszonyt; nem
azért, mintha félne Juditot szegényül elvenni, hanem mert sokkal
nemeslelkűbb, mint hogy azt a nőt, a kit szeretett, egész vagyonával
szegényebbé s szülői haragjával gazdagabbá akarja tenni. Én nem gyűlölöm
e fiatal embert, de meg akarom mutatni, hogy van erőm őt megtörni, hogy
eszére térítem; s ha ő vakmerő volt engem nyilt tusára hívni fel, én őt
ujjamnak egy mozdításával lesujtom a porba.
Bárzsing úr el volt ragadtatva e szónoklat által. Ilyen szépen az
országgyűlésen is aligha beszélnek.
– No úgy megnyugszom kedves bátyám akaratában, szólt nyájas részvéttel
Fertőy; ha az egész úgy is csak pro forma történik; hiszen időközben
majd Judit hugocskámat is jobb godolatokra téríthetjük.
– Tehát, szólt Hargitay, felvéve iróasztaláról a hosszú okiratot, tessék
megérteni az e tárgyra vonatkozó pontot:
«… Ha pedig Judit leányom, mind ezen szeretetteljes szülői
gondoskodásaim daczára, az én kinyilatkoztatott akaratom ellenére
választana férjet és ahoz nőül menne, minden birtokomban, mely
szerzeményem és melyről rendelkezni hatalmamban állott, az én kedves
sógoromat, Fertői Fertőy Boldizsárt helyezem be általános örökösül, s
említett Judit leányomat mindenből merően és egyenesen kizárom és
kitagadom; hogy pedig e részben mit jelentsen e szó: «kinyilatkoztatott
akaratom», az iránt felvilágosítást nyujtand azon levelem, melyet párban
ide rekesztek, másolatát tekintetes Bárzsing Vilmos hites ügyvéd úrra
bizván kézbesítés végett az illetőnek.
A levél eként hangzik:
Kívül:
«Tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő Füzitői Lávay Béla úrnak; hites
ügyvédnek, teljes tisztelettel, Helyben.»
Belül:
«Tekintetes úr!»
«Fontos és változhatatlan indokoknál fogva kényszerítve érzem magamat
azon viszonyt, mely eddigelé ön és Judit leányom közt létezett,
felbontani, az eljegyzést ünnepélyesen megsemmisítvén és minden egyéb
ebből származható következtetést elutasítván. Kelt stb. Hargitay János,
m. k.»
Az eredeti levél már le volt pecsételve, azt tehát Bárzsing úrnak nyújtá
a szilárd akaratú úr s megszorítá a fiatal ember kezét.
– Remélem, hogy ön kellemesnek találandja e küldetését s önön függ, hogy
ennek teljes sikere legyen.
Ez már csak érthető beszéd.
– Rögtön sietni fogok az átadásával.
– No, nem oly sürgetős. Halaszthatja ebéd utánra.
– De megigértem, hogy négy órára ott leszek. Pusztafinak igértem.
– Pusztafinak?! kiálta fel megorrolva Hargitay. Ön is azon emberrel
tart?
– Kérem alásan, egy alkalmatlan ügy. Pesten elfogott, hogy egy
előfizetési ívét hozzam el Judit kisasszonynak; most ismét megkapott,
hogy mit végeztem már? én át is adtam Judit kisasszonynak, a ki a
gyüjtést nem fogadta el, de maga aláirt két forintot, azt szeretném neki
elvinni; mert tetszik tudni, nagyon goromba ember, ha valaki nem tartja
meg a szavát.
– Oh, tehát megint irodalmi koldulás! És Pusztafi Lávaynál van szállva?
No azért ne fáradjon ön oda; tegye az ívet az üres borítékba, irja rá a
czímet, mellékelje a hat huszast; majd a hajdú el fogja azt neki vinni.
Rögtön csengetett is Mártonnak a büszke hazafi s elmondta, hogy mint
járjon el.
Bárzsing nem tudott hozzá jutni, hogy ellenvetéseket tehessen.
– Hagyja csak, így lesz ez legjobb.
Azután még három hazafi jött a társasághoz; azok is mind igen derék
liberalis férfiak voltak; mert hisz e megyében csak két párt volt
ismeretes: egy «igen» liberalis és egy «még annál is» liberalisabb.
Ezek jelenlétében rövid szertartással megtörtént a végrendelet
lepecsételtetése, melyre aztán kívül mind az öten felirták, hogy ez a
boríték Hargitay János végrendeletét tartalmazza, s azt Fertőy úrnak
átadák, hogy a megye levéltárába megőrzés végett letegye.
Ez alatt Márton huszár vissza került a küldetésből.
– Nos? megkaptad azt az urat? kérdé tőle Hargitay, pipáját szája
szegletébe vágva.
– Igenis, tekintetes uram; – úgy megörült neki, mikor a levelet
kibontotta, s a mi benne volt, meglátta, majd megcsókolt; azt mondta,
hogy tiszteli a tekintetes Bárzsing urat, köszöni igen igen nagyon.
– No ennek ugyan jól eshetett az a két forint! döczögött kaczagásformán
Hargitay.
– Nem mondhatnám, szólt Márton huszár, mert a két forintost, a mi mellé
volt adva, a markomba nyomta borravalónak.
– Akkor hát nem tudom, minek örült olyan nagyon? szólt vállatvonva a
büszke honfi s nem is törődött e kérdéssel többet, hanem egy hatalmas
fuvással vezuvkitörést csinálva pipája maradék sziporkáiból, állványára
helyezé örök társalkodóját s felhívta vendégeit, hogy már most az
asszonyhoz jőjjenek át, itt levén az ebéd ideje; közel négy óra már.
Az ebéd pompás volt, vidám beszéddel fűszerezett; a beszéd tárgya
kizárólag a holnapi nagy ünnepély. Az ifju urak elmondták, hogy lesznek
holnap öltözve? milyen bársony mentében, milyen hattyúprémes zekében,
milyen kalpaggal fognak a hintó mellett lovagolni? Hargitay is
ejtegetett kegyesen egy-egy körmönfont mondatot holnap tartandó
beszédjéből. A pompás ebédben, a pompás beszédben csak Judit nem vett
részt. Kenyéren kívül nem evett semmit és nem szólt semmibe.
Fertőy szeretett volna neki jó kedvet csinálni. «Hát kegyed, szép
hugocskám, mit fog holnap beszélni a nádor előtt?»
– Semmit.
– De ha ő fensége szólítja meg kegyedet, akkor mégis kell rá
válaszolnia.
– Akkor tudok egy szép köszöntőt; a legszebb ez, a mit mondani lehet: –
az, a mivel Vörösmarty Szép Ilonkájában köszönti fel az ismeretlen
vadász Mátyás királyt.
A társaságban magán Hargitayn kívül, ki Vörösmartyt nagyon szerette,
senki sem tudta, mi az a Szép Ilonka s mi az a vadász-toast? a válasz
tehát nem tett semmi hatást.
Ebéd végeztével Hargitay egy perczre Judithoz közeledett:
– Egész ebéd alatt nem ettél. Bajod van?
– Meg akarom szokni az éhezést, szólt vissza a leány.
Egy perczre mind a ketten egymás szemébe néztek. Olyan volt ez, mint
mikor a villámló égre a sötét tenger tükre visszavillámlik.