Bárzsing úr sietett Hargitayékhoz, – a mennyire ugyan az éjjel esett
zápor engedé a sietséget olyan városban, hol sár idején a látogatóba
menő dandynak tojás-tánczot kell járni a hepehupás kövezeten, ha
sártalan orrú csizmával akar eljutni czéljához; még akkor a gummi
felczipők – seligen Angedenkens – melyek magukat később emblemai hirre
küzdték fel, Amerikából importálva nem lévén.
A zöld kapus háznál nem ugattak a kutyák az emberre, sőt egész az
előszobáig el lehete jutni Bárzsingnak, a nélkül, hogy valakivel
találkozott volna. Az előszoba is egészen üres volt; a huszár bizonyosan
a tekintetes úrnál van elfoglalva, a szobaleány pedig az úrhölgyek körül
lesz.
Bárzsing úr zavarba jött. Mit csináljon ilyenkor «a jó társasághoz
szokott ifju?» Ő ugyan könyvnélkül megtanulta ezt a jeles «étude»-öt,
melyben 333 rendszabály adatik elő, hogy a ki azokat mind megtartja, az
a «világban jártas férfi» nevére érdemes. A 4-dik §. ugyan körülirja:
«ha a jó társasághoz» szokott ifju egy úri házhoz érkezik látogatóba, az
inastól megkérdezi: itthon van-e a házi asszonyság és a kisasszony? ha a
kisasszony csak maga volna itthon, akkor nem jelenteti be magát, hanem
csak látogató jegyét adja át, az illető szegleten behajtva; ha azonban
az inas azt mondja, hogy az asszonyság is itthon van, az azt jelenti,
hogy látogatásokat elfogad, akkor megmondja a nevét, s míg az inas
bejelenti, az alatt még egyszer körülnézi magát, nincsen-e valamije
rendetlenségben? Az inas visszatértével pálczáját átadja neki, de a
kalapját magával viszi…
Igen, de a dicső könyv nem ad semminemű utasítást arra az esetre, ha egy
csepp inast sem talál az ember az előszobában. Mit csináljon ekkor?
Várjon-e ott egy óra hosszat? s az alatt untában a kávémalomban hagyott
kávét megőrölje? Torokköszörüléssel, vagy lábdobogással adjon-e jelt,
hogy valaki van a szobában? vagy pedig visszaforduljon és elmenjen?
Kivált mikor a mellékteremnek azon ajtaja, mely a hölgyek szobájához
vezet, nyitva van s az ember kénytelen hallani idekinn, hogy Hargitayné
asszonyság élesen csengő hangjával nagyon pöröl valakire. És mikor az a
valaki nem más, mint a kisasszony maga.
Bárzsing úr abban a nézetben volt, hogy a «jó társasághoz szokott ifju»
ilyenkor hallgatózni szokott.
És itt ismét megjegyzendő, hogy ez tizenöt év előtt történt, a mikor még
az ajtókon való hallgatózás nem volt diplomatiai rangra autorizálva, s a
mikor bizonyos lehetett volna az az ujságiró, ki tudósítását eként
kezdené: «a titkos értekezlet részleteiből hiteles tudósítónk nyomán
közöljük», hogy az olvasó így kiáltott volna fel: «nézd a szemtelent!
még hallgatózott!»
Bárzsing úr bizony hallgatózott. Egyedül volt, senkitől sem szégyelhette
magát. Hogy a beszéd tárgya odabenn egyre érdekesebb kezdett lenni, még
a fülét is az ajtóhoz tartotta.
A tekintetes asszony Judit kisasszonyt dorgálá.
«… most van az utolsó óra: ha meg nem gondolod magadat, meglátod, mi fog
következni? Sem én, sem atyád bele nem egyezünk soha, hogy hozzá menj.
Atyád engesztelhetlen iránta. Te azt nem érted, miért? mert az politika.
Atyád e megye legszabadelvűbb férfia. Tudod, milyen fáklyás-zenét
kapott, mikor az administratori rendszert olyan hatalmasan megtámadta!
Hát még, mikor a vegyes házasságok ügyében kikelt! Megyéről megyére
hordták, mint Balogh Jánost, vagy hajdan Forintost, hogy mindenütt
szónokoljon. Az úrbéri kérdésekben is nem atyád volt-e az, ki az «örök
váltság» elve mellett küzdött? Nem magasztalták-e ezért? És most idejön
egy ilyen tacskó és megszégyeníti. Túl akar rajta tenni! Egy olyan
emberen, mint atyád! – Ő kiáll és ellármázza, hogy nem «örök váltság»,
hanem rögtöni megszüntetése az «úrbér»-nek! Tudod-e, hogy ez mit jelent?
Ez revoluczio! S tudod-e, hogy mi lesz abból, a ki revolucziót csinál?
azt lenyakazzák! – Már most mit csináljon az atyád? Ha opponál neki, azt
fogják mondani: pecsovics. Úgy jár, mint Nagy Pál; tegnapelőtt még
bálványa a nemzetnek, ma lábatörlője. Egy percz alatt elvesztheti
népszerűségét s abba ő belehal. Gondold meg, ha egyszer az találna vele
történni, a mi a honti követtel Pesten a Szép-utczában történt? Mindjárt
főbe lőné magát.
Judit kisasszony felelt néha egy-egy szót, de azt oly halkan tevé, hogy
nem lehetett meghallani.
Hargitayné segített a dolgon, mert leánya szavait oly hangosan ismétlé,
hogy Bárzsing úr is megérthette.
«… azt mondod, hogy hiszen igaza van? De köszönöm én az ilyen igazságot!
Ha ez megtörténik, akkor minekünk aztán csak «szállj le Balázs a
hintóbul.»
«… mit mondasz? Hogy hát akkor járni fogunk gyalog? – De még a puha
kenyeret is kiejtjük kezünkből!»
«… hogy te neked a száraz kenyér is jó? De az egész ország birtokos
nemessége nem kérdi azt tetőled. Nem is bizták rád, – szerencsére. Sem
pedig hiblihubli ifju uraimékra. Az ilyen emberekkel vége van minden
összeköttetésünknek. Hogy mi is becsültük Lávayt, az bizonyos; de ő az
oka, hogy rossz társaságba keveredett. – Micsoda rossz társaságba?
Bizonyosan rossz társaságba! Tán nem tudja minden ember, hogy ki az a
Pusztafi, meg annak a ligája? Költő? Igen, de milyen költő! Lázító,
országháborító, a kit más országban régen lánczra kötöttek volna Ha ő
neki az ilyen emberek jobban tetszenek, akkor maradjon neki. Atyád elég
szépen tudtára adta. Megkinálta, hogy ** herczegnél biztos állomásba
segíti; nem ő utasította-e azt vissza? Pedig atyádnak csak egy szavába
került Bárzsingot oda beültetni. Most már késő a megtérés; ő elzárta
maga elől az ajtókat s neked ki kell őt verned a fejedből. Azt tudod,
hogy atyád nagyon szigorú ember: a mit ő kimond, azt meg nem másítja
soha. Ma három órára jön el hozzá a bátyám, meg Bárzsing, végrendeletét
elkészíteni. Tudod jól, hogy e végrendeletben úgy meg lesz kötve a
kezed, hogy ha akaratunk ellen mennél férjhez, még holtunk után is
utólérjen a büntetés. Én nem akartam, hogy ennyire menjen a dolog, de
atyád akarata változhatatlan. Ismerheted, mert hiszen rá ütött a
természeted: épen olyan makacs vagy, mint ő; de meglátod, hogy megbánod!
Itt most hosszasabb válasz érkezett Judit kisasszony részéről, de ismét
oly halk, alányomott hangon, hogy Bárzsing úr egy szót sem vehetett ki
belőle, pedig úgy oda tapadt a kulcslyukhoz, hogy észre sem vevé, midőn
az előszobába Márton huszár bejött egy nyaláb porczellántányérral s a
hallgatózó úrfinak kedélyes üdvözletül jót csapott a hátára, e szókkal:
«Jó napot Jankó!»
Bárzsing úr ijedten tekinte hátra.
– Ezer bocsánat, enyelge Márton, a kacskaringós bajuszú hajdú; azt
gondoltam, a Perflexék inasa. Mindjárt bejelentem a tens urat.
A tensúr pedig kénytelen volt zsebredugni a hátbaütést s a naiv
quiproquot; miután olyan helyzetben hagyta magát meglepetni, a minőben
szerencséjének tarthatja, ha csak inasnak és nem szobalánynak nézték.