Lávay másnap a gőzhajókiállásnál találkozott Holdváryékkal. Az
asszonyság, Serafine és Zeleji történetesen ott sétáltak. Kis városban a
gőzhajó megérkezte is esemény, s arra várni a mulatságok sorába
tartozik, különösen ily alkalommal, midőn a holnap leendő nagy
ünnepélyre sok vidéki ismerős érkezése várható.
A kiszállás helye különben is igen kellemes kis tanya; egy kis sziget
hegyén, melyet nyulánk olasz jegenyék szegélyeznek körül, a váróterem és
környéke vidám zöld bignoniákkal van körül árnyékolva, a gyep késő
nyáron is üde és süppedező, az árkok még tele virággal.
Jelenleg épen szokatlan mozgalom van körül; itt gúlákat emelnek zöld
jegenyegalyakból; amott diadalkapu készül fenyőágból, dahlia
vitézkötéssel; azt már senki sem kérdi, hogy mi lesz itt? mert mindenki
tudja, s ha nem tudná, ott vannak az üdviratok, a chronostichonok
háromszinű betükből kirakva, a mik megmagyarázzák, hogy holnapra magas
vendéget várnak itten: a nádort, az ország első hivatalnokát, kinek neve
még azon időkből népszerű, midőn még négy éves korában az alcsuti
parasztgyerekekkel együtt játszott s fekete kenyeret evett.
Most természetesen minden ember csak az ünnepély előkészületeiről
beszél. E tárgy színe alatt Serafine értesítheti Lávayt Hargitayék
dolgai felől.
– Az egész programmot tudom már. Hargitayék tegnap este megérkeztek;
Hargitay fogja a kiszállásnál a nádort üdvözölni. Nagy diadal lesz a
családra nézve. Egészen el fogja feledtetni a műkedvelői előadás
kárbamentét. Nem elég, hogy Hargitay maga a kiszálló híd előtt addig fog
beneventálhatni a nádor előtt, míg a villásreggelit ebéddé érleli,
azonkívül még Hargitayné terve szerint, a város delnői, az ő vezérlete
alatt, ünnepi öltözetekben, a dobogóhíd gyalogjáróján fogják várni a
menetet baldachin alatt s a nádornak valaki koszorút fog átnyujtani. Az
alkalmasint Judit lesz. Minket ünnepélyesen kihagytak e jelenésből.
– Az nem jó gondolat, szólt Lávay, hisz a rohanó néptömeg összetöri ott
az asszonyokat.
– A felől is gondoskodva van: a híd mind a két végén egy-egy megyei
hajdu fog állani, kivont karddal és panyókás mentében; azt okvetlenül
respektálni fogja a felséges nép, kivált ha a tollas forgóját is
feltűzi. Hát önnek mi szerep jutott?
– A nézőé. Szó volt róla, hogy a fáklyás-zenénél én szónokoljak, hanem
tegnap lemondtam róla.
– Nagyon lekötelezte vele az illetőket, a kik három nap óta tanakodtak
rajta, hogy adják önnek tudtára, miszerint jónak látták valami érett
elméjű öreg urat szólítni fel e czélra?
– Úgy? Tehát még jobb.
A gőzös azalatt kikötött, tengersokaság érkezett rajta; úti öltönyeikben
izzadó férfiak, asszonyok, megrakodva kézi táskákkal, bőrtokos
díszkardokkal, kik mind ismerőik, rokonaik után nézelődtek. Ilyenkor
pedig nehéz valakit megismerni.
– Nem látja ön még Pusztafit? kérdé Serafine Lávaytól.
– Ott jön ni! mutatott ez felé, s hirtelen otthagyva úri társaságát, az
érkező elé sietett.
A költő magas, izmos alak, barna, szabadon zilált fürtökkel, kicsiny
bajuszszal s nálunk szokatlan spanyol kecskeszakállal. Viselete: sűrű
gombos dolmány, zsinóros felöltővel, magyar nadrág és rojtos csizma,
feltürt karimájú kalap. Egészen 1861-iki divat. Csak a nyakkendő
hiányzik nyakáról, melyet szabadon hagy a kétfelé hajtott fehér
inggallér. Iránk pedig abban az esztendőben 1847-et, s viseltünk
frakkot, pantallont és fényes kürtőkalapot, s annálfogva nagyon
megnéztük az olyan embert, ki viseletében tizennégy évvel megelőzte a
divatot.
Mielőtt kezét nyujtotta volna eléje siető barátjának, ezt kérdé tőle:
– Lemondtál-e a holnap esti dikcziózásról?
– Le.
– No akkor servus. Itt a kezem. Ha azt mondod «nem», fordulok rögtön
vissza, s megyek odább Győrig.
– Jer, hadd mutassalak be Holdváryéknak.
Pusztafi oly büszkén, mintha az egész néptömeg ő rá várt volna, lépdelt
el a félig kész diadalívek alatt, s valóságos leereszkedéssel nyujtott
kezet azoknak sorba, a kiknek bemutatták.
Mikor Zeleji nevét hallá említeni s rátekinte, örvendve kiálta fel:
– Hiszen mi régi ismerősök vagyunk!
– Nekem is úgy tetszik, szólt a főhadnagy tétovázva.
– Mikor katonák voltunk, Linczben; együtt csaptunk fel; te, úgy látom,
sokra vitted, engem obsitoltak, mint közlegényt.
– Csakhogy neked akkor más neved volt.
– Apám megtiltotta viselni, mert korhely életre adtam magamat, poétává
lettem. Most aztán ő kért, hogy hadd viselje ő is azt, a mit magam
szereztem.
– Azt elhiszem, te már tábornok vagy.
Serafine, ki figyelmesen nézte a két beszélő arczát, e megjegyzést tevé
Lávayhoz:
– Nem veszi ön észre, mennyire hasonlít Pusztafi arcza Zelejiéhez? Ha az
elébbinek le volna borotválva bajusza, szakálla, vagy ha egyszer mind a
kettő körszakállt növelne, össze lehetne őket téveszteni.
Pusztafi egész az udvariatlanságig el volt foglalva véletlenül feltalált
új ismerősével, úgy, hogy végre Holdvárynénak kellett őt visszavonni a
társaság valódi czentrumához.
– Pusztafi úr, holnap délben a mi vendégünk fog lenni, ezt már megigérte
Lávay.
– Tehát nagysádtok sem vesznek részt a holnapi hivatalos vendégségben?
szólt Pusztafi elragadtatva; csakhogy találok hát valakit ebben a
városban, a ki nem töri magát meghivójegyek után a banquettre.
Lávay szerette volna barátjának a száját betömni; törték biz ezek
magukat illendően, de a Hargitay-család levén a rendező, minden siker
nélkül.
A férfiak azután hazáig kisérték a delnőket, a kapunál elváltak
Zelejitől, kinek a várba kellett mennie s Pusztafi Lávayt karjára öltve,
ennek házához tért vissza.
Az első beköszöntés után Béla dolgozó-szobájába térve, Pusztafi szivarra
gyujta, s így szólt:
– Hát te fiu szerelmes vagy? No az elég rosszkor jön; nem szerelmes
embereknek való időket látok, pajtás; nagy küzdés fog ránk várni s
hamarább is, mint gondoljuk. A hogy a választások készülnek az új
országgyűlésre, azt látom, hogy élet-halálharcz lesz belőle. Azt már
tudod, hogy mit mondott Batthyány Lajos a nádornak, mikor azt kérdezte
tőle: minő reményei vannak a jövő országgyűlésre? – «Megverjük a
pecsovicsokat, fenséges uram, hogy csak úgy zúg!» És olyan időben nem
jó, ha valaki a szivével van elfoglalva.
– Te, mint költő, tudhatod, hogy ennek nincs ellenszere.
– Van; ki kell elégíteni a szerelmet, akkor aztán nem ő uralkodik mi
felettünk. Házas emberekkel már lehet beszélni, de a mátkások, kivált a
boldogtalanul szeretők, nem valók semmire, mint a Dunába hajigálni őket,
ha maguktól nem ugranak.
– No nekem nem sok biztatás kell hozzá.
– Mikor én beszélek, öcsém, akkor te hallgass. Én nem azért jöttem ide,
hogy a ti diadalkapuitokat sorra nézzem, s kisasszonyaitoknak hogyléte
felől tudakozódjam, hanem hogy valami elhatározó dolgot cselekedjünk.
Neked rég Pesten kellene lenned; barátaink egyre tudakozódnak felőled,
hova lettél? s én minden perczben attól rettegek, hogy egyszer csak
kineveznek valami urodalmi ügyésznek s akkor aztán itt dicsőülsz meg az
úrban. Most tehát azért jöttem, hogy viszlek.
– Nehéz leszek!
– Az álomjáró is nehéz, mégis elviszi a hold. Holdadnál fogva viszlek.
Neked el kell vinned azt a leányt, aztán azzal vége legyen a privát
ábrándozásnak. Azután nagyobb ábrándok parancsolnak velünk.
– Szülői elutasítottak.
– Azokat hát hagyd ott. A leány szeret, erről bizonyos vagy.
– Mint halálomról.
– Akkor vedd el szülői ellenére.
– Tenni fogom, de elébb vagyoni önállást kell magamnak biztosítanom.
– Kedves öcsém, ha valaki a szivét akarja kielégíteni, az eszik
burgonyát és boldog. Ha pedig a gyomrát dédelgeti inkább, akkor a
szívnek jut a burgonya-táp. Ha te neked arra van első gondod, hogy nőd
dáma legyen s szükséget ne lásson, akkor azt tanácslom, hogy van a
kétsas-utczában egy özvegy szappanosné, annak van három leánya, mind a
három csúf és ostoba, de mindegyik kap százezer forintot; légy szemes és
– vedd el az anyjukat, akkor mind a háromszázezer a tied; ha azonban azt
akarod, hogy nőd legyen, ki egykor, ha kell, a bujdosás kenyerét is
megoszsza veled, akkor, ha mind való az, a mit kedvesedről leveleidben
irtál, vedd el, ha mezitláb jön is, meglátod, hogy a jég hátán is
megélsz. Óh a szerelem sok embert kényszerített már életrevalóvá lenni.
– Óh hidd el, hogy én minden nélkülözésre s minden munkára kész vagyok,
de nincs bátorságom tőle megkérdezni, hogy elbir-e hasonló nagy
elhatározást.
– Azt előre tudtam, hogy «neked» nem lesz erre bátorságod, azért –
megkérdeztem én.
– Hogyan?
– Ismersz itt valami Bárzsing nevű fiatal embert?
Lávay arcza tűzveres lett e névnél. Minek hozza ez most azt elő?
– Tudom, hogy kicsoda.
– Dehogy tudod! Én tudom. Te soha sem tudsz semmit, ha csak én nem
mondom; azt már tanuld meg. Te azt hiszed, hogy ez valami prókátor.
Pedig dehogy az; ez egy titkos drámairó. Most ott járt Pesten, a
nyakamon ült két nap, felolvasott két gyilkos drámát; hiába mondtam
neki, hogy szamárságok, eszeveszettségek: nem használt; harmadik nap egy
vígjátékot hozott hozzám, attól kilelt a hideg. No ez nem a te dolgod.
Hanem hát én ettől a szamártól tudakozódtam felőled meg Juditod felől; a
bivaly elmondott minden elmondhatót. Láttam, hogy ő maga is szerelmes
bele, a bolond; utolsó nap azután az ostobát odarendeltem magamhoz s azt
mondtam neki: «hallja maga vadtulok…»
– Ezt csak nem mondtad neki?
– De mit vágsz a szavamba? Persze, hogy ezt mondtam. Hát szoktam én
válogatni a titulusokban? Tán megtekintetesurazzak valakit, a ki három
napig veszettkutyaharapta drámákat olvas fel előttem? Nagy
bizalmasságnak vette ez azt a részemről. Hát azt mondtam neki: Maga
engemet három napig gyilkolt drámáival, én most megteszem a kedvéért,
hogy elviszem azokat a drámabiráló választmánynak, s megmondom, hogy
fűtsenek be velük. (Ezt ő élcznek vette! «köszöni».) Hanem hát ön is
tegyen már most velem egy szivességet. Tudja, hogy én az összes
költeményeimet szándékozom kiadni. Könyvárus az ilyesmire nem
vállalkozik, ha csak azt is le nem kötöm, hogy mindennap eljárok a
csizmáját kitakarítani; én tehát magam indulok el az utonállás azon
nemére, a mit előfizettetésnek hívnak. E czélra szükségem van
nagybefolyású hazafiakra, a kik nem restelik a szaladgálást s egy
könnyen le nem hagyják magukat rázatni a megtámadott áldozat nyakáról;
még sikeresebb működésük van azonban ez üzletnél a lelkes honleányoknak,
kik udvarlóikat egyenkint elfogdossák, s dicsőségüknek tartják, hogy ha
megtöltve küldhetik vissza az ívet. Ily magasztos lénynek tünik fel én
előttem az említett honleány. A bikficz esküdött becsületére, hogy ezt
eltaláltam. No hát: legyen szíves tőlem egy ilyen gyüjtőivet elvinni,
mellé majd én egy szép megtisztelő levelet is irok, a melyben alázatosan
megkérem, hogy terjeszsze ki rám becses pártfogását.
– Te? kérdé Béla elcsodálkozva.
– Igen, én. Megitélheted hozzád való atyai szeretetem nagyságát, ha
elgondolod, hogy te érted cselekvém azt a rettenetes önmegtagadást, hogy
én könyörögtem Thersitesnek, hogy fogja pártomat Penelopédnél.
– Én értem?
– De ugyan hallgass. A helyett, hogy mindig belebeszélsz a szavamba, – a
mi tekintve fiatalságodat, (legalább két évvel ifjabb vagy) nem is
illik; – jobb volna, ha gyufáról gondoskodnál. Borzasztó az olyan ember,
a ki nem pipázik! egy gyufát nem lelni az egész háznál! No hát. A fiatal
behemoth kitárta keblét, hogy parancsoljak vele, ő elvisz mindent. Én
aztán irtam ott ő előtte, (folyvást állt a kalappal kezében, a míg
irtam) Juditodhoz egy levelet, mely szóról-szóra ekép hangzik:
«Igen tisztelt honleány!
Egy fiatal ember, kit én mindenek felett szeretek, mert egyedüli
barátom, mert mindenek felett becsülöm, oly szerencsés, hogy kegyed
jegygyűrűjét viselheti. Mennyire szeretheti kegyedet, azt onnan lehet
megmérnem, hogy mióta kegyedhez közel van, még rólam is elfelejtkezett.
Én annál többet emlékeztem ő rá. Ma megtudtam ez embertől, ki levelemet
kegyednek kézbesíti, hogy az, kiben barátom lelke jobb felére talált,
szülői önkény s politikai meghasonlás miatt azon szellemtől, mely önnel
rokon, el akar szakadni, hogy összeköttetésbe lépjen egyikével azon
állatoknak, a mik a természet játékából emberi alakot nyertek. – Én, ki
mindennemű zsarnokságnak esküdt ellensége vagyok, a szülői önkényt sem
veszem ki a többiek sorából; s ha a szülők, kiknek az isteni jog királyi
hatalmat adott gyermekeik felett, ezt tyrannismussá engedik fajulni, én
a lázítás és pártütés jogát emelem fel ellenük; s ha az irás szavai azt
mondják: «tiszteljed atyádat és anyádat, hogy hosszú életed legyen e
földön», én azt mondom: «tiszteld fiadat és leányodat, hogy boldog
életed legyen az égben». Mert rosszul gondoskodott mennybeli üdvéről az
apa, ki poklot készített ittlenn gyermekének. Szerelem nélküli élet a
pokol. Kegyednek menekülni kell. Minden, a mit ember elveszíthet:
ismerők nyájassága, rokonok részvéte, vagyon nyugalma, világi állás, még
a kényes hír is semmi az elvesztett szerelem boldogságához. Nem kérdem
kegyedtől, van-e ereje megtenni azt, a mire felhivom: elmondom azt
egyszerűen. Nehány nap mulva nagy ünnepély lesz, bizonyos körut
alkalmával, kegyetek lakóhelyén. Este ünnepélyes kivilágítás. A
programmot ismerem. Én elmegyek barátomhoz, mint felkért násznagya. A
kivilágítás alatt a főtéren találkozni fogunk. Kegyed azon férfival fog
járni, kit szülői új vőlegényeül tüztek ki. Az utczákon ilyenkor nagy
néptömeg tolong; könnyű lesz nehány lépésnyire megelőzni a kisérő
rokonokat, kik kegyedet úgy is biztos kiséretben hiendik. Ha én azon
embernek nehány szót fogok mondani, ő ott hagyja kegyedet és hozzám jön.
E pillanatban barátom, kegyed híve, ott terem; kegyed karjába fűzi
kezét, a néptömeg a közeledő nádornak éljenez, minden tekintet az ő
arczán fog függni; kegyetek egy mellékutczán a Dunapartra sietnek; ott
vár egy csónak készen, az átszállítja az átelleni faluba. A lelkész
iskolatársunk volt; készen vár tanuival, s egy óra alatt kegyetek Isten
és ember előtt férj és nő leendnek.
Ha kegyed ez ajánlott tervet helybenhagyja és elfogadni kész, akkor
tudassa azt velem ekép:
Mondja a levél elolvasása után azon embernek: «Sajnálom, a gyűjtést nem
fogadhatom el; nem érek rá, nem vagyok oly helyzetben; magam aláirok egy
példányt» s azzal küldje vissza hozzám, ki itt leszek, a nevével aláirt
ívet. Ha pedig nem találja helyesnek e tervemet, akkor dobja el az ívet,
vagy ne tegyen vele semmit. Semmi válasz is érthető leend».
Ezt a levelet rá biztam a bikficzre, hogy adja kézhez s ő azt bizonynyal
kézhez fogja adni.
Béla hüledezve tekinte barátjára, mint ki nem tudja, hogy tréfa-e ez,
vagy valóság?
– Te most bohóczkodol?
– Szoktam. Tudod. – Aha! kaptam valahára mégis egy gyufát a
kályhavállán. Azzal szépen időt engedve, szivarra gyujtott és leült.
Nos, hát hogy tetszik az intrikám?
– Komolyan beszélsz?
– Úgy hiszem, hogy nincs álarcz a képemen.
– De hisz ez képtelen bolondság tőled.
– Gondoltam, hogy így fogsz megszeppenni; azért nem is kérdeztem tőled
előre, beleegyezel-e? Ez a kérdés: szereted-e őt? igen, vagy nem?
Szeret-e ő téged? Igen, vagy nem? Ha mindkétszer igen, akkor ő a tied,
te az övé. Ha nem adják, elveszed erővel.
– Mit gondolsz?! kiálta fellázadt kedélylyel Béla.
– Mit gondolok? szólt hangosan Pusztafi. Azt gondolom, hogy te egy
hájnak induló táblabiró vagy, a kinek annyi bátorságod sincs, mint a
tyúknak az uszáshoz; s még én arról képzelődöm, hogy a te arczod
mennyire hasonlít Saint-Juste-éhez? S még én tégedet kedves
Saint-Justeömnek szoktalak czímezgetni? Vagy te Saint-Juste? vagy bizony
citoyen Picotin!
Béla e gúnynévre felpattant.
– Azt kétszer se mondd!
– Az vagy, Picotin: nem Saint Juste.
Azt természetesen igen kevés ember fogja tudni, hogy citoyen Picotin
valami franczia regénybeli jámbor szűcsmester, ki a tigrisek farkát is
meg meri czibálni, mikor tudniillik a bőrük le van húzva. A két jó
barátnak még olvasmánya is annyira ugyanegy volt, hogy az ilyen
czélzatok egészen megjárták kettőjük közötti forgandó értéknek. A
fatalis Picotin név még mélyebb meghasonlásra adhatott volna okot, ha
Béla anyja maga rájuk nem nyit, ebédelni híva a perlekedőket, e
kategorikus intéssel:
– Hagyjátok már abba a trécselést; a derelye mind elázik!
– A minél nagyobb szerencsétlenség soha ne érje ezt a házat! szólt
tréfás áhitattal Pusztafi.
Mint ösztönünk súgja, az égiek nem értik e tárgyban a tréfát; a költő
áldása nem fogott azon a házon.
Béla anyja azon régi jó világbeli asszonyok közé tartozott, a kik még a
konyhát tartották dolgozó szobájuknak, s a ki büszkén elmondhatá
magáról, hogy azon ingnek, melyet fia visel, minden lenszálát az ő kezei
fonták. Mennyi áldást viselhetett az magán. Hisz a milyen hosszan eltart
egy pászma vékony fonala, míg az orsónkint megtelik, olyan hosszan
gondolkozott az özvegy asszony egyetlenegy fiáról és soha sem másról,
mint ő róla.
Gagyogó kis gyermek volt még akkor Béla, mikor atyját eltemették; azóta
folyvást viselte az anya az özvegyi gyászruhát, mindig feketét, s nagy
engedélyt vélt magának tenni, ha forró nyáron olyan ruhát váltott,
melyen szürke pontok is voltak a fekete alaphoz.
Kicsiny korában Béla is nagyon anyás gyerek volt, félénk, otthonülő kis
fiu; hanem hát biz ez megváltozik, ha a fiuk megnőnek, s a jó öregek nem
akarják azt megérteni.
Az öreg Lávayné most is azt képzeli, hogy fiacskája most is az a
szófogadó gyermek, a ki meg szokta kérdeni, szabad-e valami gyümölcshöz
hozzá nyulni? s ha anyja azt mondja rá: «éretlen», nem veszi el.
Egyébiránt büszke rá s meg van győződve felőle, hogy Bélánál sem szebb,
sem okosabb, sem erősebb ifju a földön nem létezik.
Hisz ő tudja azt, mert mikor kicsiny volt, ő mosdatta piros orczáját, ő
fésülte selyem haját, ő tudja legjobban, milyen szép kis fiu volt az ő
Bélája?
Az is nagy örömére vált, mikor látta, mennyire túl tesz fiacskája többi
társain a testgyakorlatban; magánál nagyobbakat is földhöz üt.
Hát még tudományára mily büszke volt. Béla mindig első volt a
tanosztályban. Mikor más gyerek még szótagolt, ő már olvasni tudott;
hogy dicsérték, mikor nagyobb lett, latin gyakorlataiért. Hát még a szép
irásért! Hát mikor az első jutalmat kapta! Hát mikor iskoláit végzé s
haza jött az egyetemről. Hogy dicsekedett a jó özvegy fiacskája fényes
bizonyítványaival! Az pedig épen diadalnap volt, midőn a censurát
letette, s præclarumos oklevelét a megyeházánál ünnepélyesen kihirdeték.
Mennyit gondolkozott ő ezen, mennyit örült ő ennek! mikor kerekes
rokkája mellett ülve, puritan szobájában, senkitől nem hallva énekelgeté
magányosan a zsoltár ájtatos verseit, s míg fiacskája a fővárosban élt,
az alatt kevesebb cselédet tartott, s jobbnak találta a rántott levest,
s kávé helyett is azt reggelizett, hogy Béla úri módon élhessen.
Hanem hát a fiak megnőnek s az anyák öröme aggodalommá válik bennök.
Deliségükért elszeretik őket a leányok anyjuktól; s nagy kérdés, fog-e
olyanra találni, a ki őt úgy szeresse, mint anyja szerette? Bátorságuk,
erejük arra viszi, hogy legénykedjenek; a szegény anya egyszer csak azt
veszi észre, hogy fiacskája egy behegedt sebbel jön haza, mit párbajban
kapott, s még dicsekszik vele, mert ő meg hármat adott ellenfelének
egyért; – de hátha megölték volna?
«Legalább takarnád el a hajaddal, ne látná minden ember!»
És mikor végre a kis fiu nagy ember lesz, s miként egykor közvizsgákon,
most is kiáll a közélet nagy examenébe s elkezd beszélni dolgokat, mikre
a hallgatók egy része éljent riad, más elretten és «feszítsd meg»-et
kiált, óh mint dobog akkor a szegény özvegy asszony szive! Óh milyen
kár, hogy a gyermekek oly nagyra megnőnek! Óh milyen jó volna, ha mindig
olyan kicsinyek tudnának maradni!
Lávayné most is maga látott az ebéd után; mind az jön az asztalra, a mit
fia legjobban szeret; drága jó ételek: Pusztafi nem győzi magasztalni s
mindegyikhez kétszer lát hozzá. A háziasszony még sem fogy ki a
kinálkozásból; baja, hogy mért nem vesz háromszor!! Hát Béla, ki
semmiből sem eszik igazán, csak szótlanul nézi tányérját, s ha a jó öreg
erőszakkal rakja elé legizletesebb falatjait, ottfeledi azokat s még azt
mondja, hogy nem éhes.
– Beteg vagy? valami bajod van?
– Semmi sincs. Eleget eszem.
– Óh, arra mondják, hogy eleget evett, a ki már meghalt. De bizony
valami bajod van. Vagy nem szereted már az itthoni ételt? ugy-e nem
szereted? Pesten jobbat kapni. Mondja csak Pusztafi úr, nekem nem vallja
meg, mivel szokott Béla élni Pesten? Én is megtudom ám azt készíteni, ha
nem tudom, hát megtanulom; előteremtem a világ végéről is, ha itt nem
kapható.
A jó öreg ajkai síráshoz közel rebegtek elkeseredésében; Béla
engesztelőleg nyújtá kezét anyja keze után.
– Minden nagyon jó, a mi itthon van, anyám; csak az én inyem rossz.
– Az nem igaz. Nem az inyed rossz, hanem bánatod van, a mit előlem
titkolsz. Ugy-e bár Pusztafi úr? neki valami nagy baja van. Előttem
titkolja.
– Semmi baja sincs Bélának, higyje el kegyed, szóla nyers sarcasmussal
Pusztafi. Az az egész, hogy most huszonkét esztendős; most jönnek a
bölcseség-fogai, s a kis gyerekek olyankor, mikor foguk jön, nyügösködni
szoktak.
Az öreg asszonyság pedig nem értett semmiféle élczet, kivált ha Béláról
volt szó.
– Oh, az én Bélámnak már nincs szüksége bölcseségfogakra. Inkább az a
baja, hogy több esze van, mint másnak. Ezért üldözik, ezért irigykednek
rá. Tudok én jól mindent, azért, hogy sehova sem megyek a háztól. Mert
ha valami rosszat tud valaki mondani, a mivel megkeseríthet, azzal
helyembe jön. Előre tudom már, mikor a barátnéim látogatnak, hogy ezek
azért jönnek, mert van valami mendemondájuk Béla felől. Elmondták nekem,
hogy az urak hogy megharagudtak a beszédeért, a mit a gyűlésen tartott;
a miben azt mondta, hogy a parasztot fel kell szabadítani az urak alól.
Pedig hiszen hát igaza volt. Én nem voltam ott, de tudom bizonyosan,
hogy helyesen beszélt.
– Remekül beszélt! bizonyítá Pusztafi hevesen. Ha nem úgy szólt volna,
akkor kellene kegyednek pirulni miatta.
– No ugy-e? kapott rajta Lávayné. Lám, hogy mégis akadok valakire, a ki
azt mondja, hogy helyesen beszélt. Pedig volt ám sok úri barátja, a ki
azelőtt helyét sem találta, és a ki most azt mondja, hogy már ezentúl
kanczellistának sem veszik be sehova az én Bélámat.
– Hahaha! kaczagott Pusztafi. Nem is annak indult.
– A kik azelőtt alig lehettek el nála nélkül, ha egy nap meg nem
látogatta őket, most eltagadják magukat előtte. Olyanok, a kik szép
szavakkal csábították; még az is, a ki jegygyűrűjét viselte.
– Kérem, édes anyám, ne szóljunk erről, szólt Béla kedvetlenül; különben
még kevesebbet fogok enni.
– No, no; ne vedd ezt szivedre édes fiam. Nem akartalak én keseríteni.
Tudom én, hogy nem ő az oka, hanem gőgös szüléi; mindig mondtam én azt
neked: nem jó nekünk nagyobb szerencsére várnunk, mint a mekkora minket
megillet.
– Mit, szerencse? pattant fel e szóra Pusztafi. Tartsa magát az a hölgy
szerencsésnek, kit Béla hajlamával megtisztel. Béla egy fejjel mindig
magasabb fog lenni, mint más.
– Oh én örülni fogok rajta, hogy nem lesz egy fejjel kisebb, szólt aggó
czélzással a jó öreg.
– De hát anyám is… mondá fájó szemrehányással Béla.
– No, no, fiam, hiszen nem akartalak én keseríteni. Csak úgy mondtam,
mert tudod, ezek a bolond emberek most mind azt hajtják, hogy te
koczkára tetted a fejedet. De az nem igaz, én tudom, hogy nem igaz.
– Ah! nem kell a kisvárosi pletykahordókra hallgatni, szólt közbe
haragosan felkönyökölve az asztalra Pusztafi. Béla túl esik azon, hogy
neki árthassanak.
– Én is azt mondom. Hiszen én is mindig azt beszélem fiamnak. Mit
keresed te ezeknek a barátságát? mit jársz utánuk? mit epeszted velük
magadat? Nem szorultál te rájuk, nem fogsz te közöttük igaz emberre
akadni. Ne búsulj, édes fiam; van nekünk kis falusi jószágunk, kimegyünk
oda; te jó gazda vagy, én takarékos, megélünk a magunk szegény telkén,
mint megéltek őseid, kik közül egy sem halt meg a nyolczvan éven alul.
Bár szegény édes apád is maradt volna ottan! Ő is ilyen buzgó volt, mint
te. Ő is a közügyek szolgálatára adta magát, s harmincz éves korában már
bevégezte az életet.
A jámbor özvegynek önkénytelen köny gyüle szemébe ez emléknél; e
könyragyogáson keresztül oly féltve, oly szeretve nézett fiára, hogy
Pusztafi nem birta e tekintet fájó varázsát kiállani, s asztalt bontott;
pedig még hátra volt a sok csemege, a sok befőtt, aszalt gyümölcs, miket
az özvegy egész éven át készítget fia számára; mert hiszen csak ő érte
készül az mind.
Béla is fölkelt, megcsókolta anyja kezét és arczát; a jó öreg átölelte,
s csendesen suttogá: «ne felejtsd el szegény anyádat».
Pusztafi derültebb hangulatot akart adni a társalgásnak.
– Ne kényeztesse kegyed olyan nagyon ezt a fiut. Tessék elhinni, hogy
felét sem érdemli meg.
– De mikor énnekem nincs kit kényeztetni más. Aztán mikor meglátom,
mintha mindig szegény édes atyja állana előttem: ugyanaz a magas homlok,
azok a szelid szemek, még a hangja is, még a lépéseinek a kopogása is
ugyanaz. Még az ellenségei is ugyanazok.
– Ah, azoktól ne féltse őt kegyed. Béla férfi, ki ellenségeinek meg tud
felelni.
– Oh, azt szeretném is látni! Ha valaki az én fiamat bántaná! Azért,
hogy én olyan könnyen sirok, nem kell azt hinni, hogy gyönge vagyok.
Tessék csak megkérdezni Fertői uramat, mikor a lelkem férjem életében
egyszerre idejött gorombáskodni, mert a számadásaiban kimutatta a
csempészkedést; szegény boldogultam igen csendes ember volt, hanem én,
mikor láttam, hogy nem tud olyan gorombán beszélni, mint amaz, no
kikaptam ám a guzsalyszárat a rokka mellől s neki álltam Fertőinek:
«eltakarodjék innen az úr mindjárt, mert úgy a hátához verem egybe ezt a
rokkanyelet, a hogy még soha rokkanyéllel megverve nem volt!» El is
eblábolt ő kelme, alig találta ijedtében a kilincset az ajtón.
Az özvegy arcza egészen nekipirult ez emlékezetnek; a mi ismét derült
kedvet hozott a társaságba. A jó asszonyság aztán egészen jó humorba
jött: rábizta Pusztafira, hogy mondja meg mindenütt, a merre csak jár,
még Pesten is: «hogy az én fiamat úgy bántsa valaki, hogy én megverem!»
– Most tudom már, hogy szivarozni szeretne, hát küldöm a kávét a Béla
szobájába.
Lávayné maga ment azt elkészíteni.
A mint az ifjak egyedül maradtak Béla szobájában, Pusztafi komoly
tekintettel szólt Bélához.
– Kedves öcsém, most már bánom, hogy azt a levelet elküldtem attól az
ostoba ficzkótól.
– Miért?
– Azért, mert úgy látom, hogy neked nemcsak szeretőd van a sziveden,
hanem – még jobban az anyád. Látod, mikor én magam az én százszor
elátkozott, de mindig imádott pályámra indultam, engem is így
marasztott, így biztatott egy soha-soha vissza nem álmodható édes,
szerelmes anyai hang; s ha akkor engem valaki arra ösztönzött volna,
hogy ne hallgassak e szóra, annak én most halálos ellensége volnék, de
minthogy senki sem tette azt, mint saját magam, tehát nem is üldözhetem.
E pillanatban a kutyák ugatni kezdtek az udvaron, s Béla sietett az
ajtóhoz, mert valaki ugyancsak védelmezte magát a kemény támadás ellen.
– Ah Bárzsing! Te vagy az, a kit a kutyák fel akarnak falni?
– Az ördög vigye el! kiálta az érkező, háttal nyomulva be az ajtón, s
két kis mérges kuvasz ellen botjával védve magát; mindig meg akarnak
enni, mikor ide jövök. – Ah, alásszolgája! Ekkor aztán szemközt fordult.
Magas, sárgaképű ifju ember volt, sűrű veres szeplőkkel arczán, melyet
savószinű szakáll és bajusz tarkított; szemei vízkékek és kiülők, ajkai
szélesek és duzzadtak, jellemtelen szinű haja vasárnap és ünnepélyes
alkalmakkor fodrász remekeül van kidolgozva; az egész alak messziről
hirdeti jöttét kiállhatlan parfume-illatával. A jeles ifju nagyon jól
válogatta arczához a szineket, midőn salátazöld magyarkát öltött fel,
melynek bő nyitott ujjából rózsaszin selyem béllés hajnallott elő, hozzá
meggyszín bársony mellényt, s bár nem illik bizonyos öltönyrészekről
beszélnünk, de azt a jó ötletét csakugyan örökre kár volna
elhallgatnunk, hogy ő azon posztó szélét, a miből inexpressibleje
készült, s a mire az illető gyár czége szokott felirva lenni: «eredeti
honi készítmény, 1846-ban», kívül a pantallonjára varratta hosszában
csík helyett, hogy azt messziről olvashassa minden ember.
– Hozta Isten! szólt kaczagva Pusztafi a beretirálóhoz. Majd úgy járt
ön, mint Cretai Miló.
– Ördög vigye el a kutyáidat, lármázott ez, még nem térve magához az
ijedtségből, Bélára. Mondtam már, hogy egyszer zsirban főtt spongyát
adok nekik, ha jobban nem szoktatod. Lehetetlen, hogy külön nem
dressiroznád arra, hogy rám rohanjanak. Ekkor aztán kissé magához térve,
Pusztafihoz fordult s ünnepélyes állást véve, változtatott hangon így
kezde szónokolni: «mélyen tisztelt hazafi!»
– A menykőbe, «barátja az erénynek», csak nem akar ön dictiót tartani?
(Tudni kell pedig, hogy akkoriban ez a megszólítás: «barátja az
erénynek», nagyon divatozott a «fiatal Magyarországnál», különösen oly
emberek irányában használtatva, a kiknek nem akarja az ember azt
mondani, hogy «én barátom!»)
– Tisztelt hazafi! Igenis, én a fiatalság küldötte vagyok, s városunk
nevében önnek, mint országos hírű férfiunak, a holnapi nagy díszlakomára
meghivó jegyet vagyok szerencsés átnyújtani.
Pusztafi ki sem engedte a kérdéses jegyet bontani a szép aranyos
papirosból.
– No hát csak legyen olyan szerencsés, – barátja az erénynek, – vigye
vissza azt a jegyet, s mondja meg a nemes fiatalságnak, hogy majd ha
lesz valahol csizmadia lakozás, melyet az «én kedvemért» rendeznek, oda
el fogok menni. S már most beszéljünk másról. Átadtam már a biráló
választmánynak az ön drámáit.
Tudja jól, hogy ezért a tárgyért elhagy lakomát, követséget és dictiót.
– Igenis? Kinél vannak már?
– Vörösmarty már olvasta.
– S mit mondott rájuk?
– A vígjátékra azt mondta, hogy «csinos kis vígjáték».
(Azt persze nem tudhatta az egész világ, hogy koszorús költőnknek
szavajárása volt, ha valami nagyon hiábavaló költői operatumot kapott
kezei közé, azt ezzel a kis langyos epithetonnal keresztelni meg:
«csinos kis».)
– Igen! riada ragyogó szemmel Bárzsing úr s szinte megölelte Pusztafit.
Hát a drámára?
– Arról meg azt mondta, hogy «ugyan mérges kis dráma».
Az aztán megint nem volt mindenkinek az orrára kötve, hogy mikor a
kedélyes költőkritikus valami költői műre azt mondta, hogy «mérges kis
jószág», annak valami nagyon borzasztó terménynek kellett lenni.
– Te nem is mondanád az embernek, hogy drámákat irsz! Feddé tréfásan
Béla Bárzsing urat.
– Hm. Nem lehetünk mindnyájan egy dologban jelesek. Te a szónoki pályán
aratsz babérokat. Itt maga is megrettent Bárzsing úr saját mondásától;
Lávay e szóra nagyon leránczolta szemöldeit; még ingerkedésnek találja
venni! Miért is jónak látá Bárzsing úr hizelkedő hangra fordítani
beszédét. Látod, kedves barátom, miért is léptél vissza a holnapi
szónoklattól? úgy sajnáltuk valamennyien. Még okát sem adtad. Csak
egyszerűen bejelentéd, hogy nem szónokolsz.
Pusztafi aggodalmasan tekinte Bélára; ő ismerte emberét; tudta, hogy ez
a kérdés a «provocateur» cselvetése: vajjon mit fog rá felelni, hogy
magát sem meg ne alázza, sem el ne árulja.
– Hát kedves Náczi, szólt könnyű vérrel Béla, én bizony egyszerüen azért
mondtam le, mert Pusztafi érkeztét megtudva, természetesnek találtam,
hogy vendégemet és barátomat el nem hagyhatom.
Pusztafi azt dörmögte rá, hogy «bravo». Ez már diplomatának született
ficzkó: nem is hazudik, de igazat sem mond; sért, de rajta nem kapatja
magát.
– Hanem hát beszéljünk okosabb dolgokról, barátja az erénynek; mit
csinált ön a levelemmel, a mit önre biztam? Ez ám a fődolog. Én eljártam
az ön ügyében; hát ön az enyémben mit tett?
– Ezer milliom bocsánatot kérek, tisztelt hazafi, mind ekkoráig nem
adhattam át, mert nem voltak itthon.
Hála Istennek! gondolá magában Pusztafi s azzal neheztelve vágott
Bárzsing úr szavába.
– No ha eddig nem adta át, akkor ezután ne tegye.
– De kérem alássan, szabódék megszeppenve a nemzetiszinű ifju, nem
voltak itthon; nem is tudtam, hol vannak?
– Üres mentség. Tegnap este megjöttek már.
– De, de, én nem mehettem hozzájuk, mert tizenkét óráig nem lehet
látogatóba menni. Ime most egyenesen oda indulok: nálam van a levél is,
az ív is.
– Adja vissza mind a kettőt. Adja vissza. Különben is nem akarom a
kisasszonyt terhelni vele. Béla öcsém, ugy-e bár, te is helytelennek
tartod, hogy egy költő ajánló levelet küldjön előfizetési ívei mellé?
Pusztafi e szóknál jelentékeny tekintettel nézett Bélára.
Béla iróasztalának támaszkodott, karjait összefonva. Pusztafi feleletet
várt kérdésére.
Béla azt felelte: «nem».
– Micsoda? – Te azt hiszed, hogy az rendén van, ha én gyüjtő ívemet
ajánló levél kiséretében küldöm Hargitay kisasszonyhoz?
Béla nyugodtan felelt rá: «igen».
Pusztafi még egyszer, közelebb lépve hozzá, komolyan kérdezé:
– S felelsz nekem azért, a mi ebből következni talál?
– Felelek.
– Óh ne tessék semmitől tartani, hadart közbe badaron Bárzsing vitéz,
nem lesz annak semmi rossz következménye. Azt csak tessék rám bízni. Ah,
Judit kisasszony nem olyan nő.
Gondolta magában: ezt most bizonyosan Lávay beszélte le arról, hogy
Juditnak irjon; bizonyosan jól leszólta előtte volt menyasszonyát. Ez is
jó lesz egy kőnek Béla ellen a Hargitay háznál.
– Akkor hát nem bánom, vigye el, barátja az erénynek, küldeményemet azon
derék lánykához s hozza majd hirül, hogy elfogadta-e azt, vagy nem?
– E pillanatban itt leszek! Azaz, hogy: három órától négyig terminusom
van; végrendeletet csinálunk valahol. Megengedi kegyed, nagyon tisztelt
hazafi.
– Óh igen szivesen, csak csináltasson kegyed végrendeletet, a mennyit
akar.
– Hanem négy órára pontban itt leszek. Addig is ajánlom magamat. Béla,
kérlek, füttyents a kutyáidnak, hogy ne rohanjanak utánam. Az elébb az
egyik az inamba kapott, szerencse, hogy honi posztó a ruhám, nem ment át
a foga.
– Melyik volt az? kérdé részvétteljesen Pusztafi.
– Az a vörös, a Cziczke. Hahaha, magamat ajánlom.
Pusztafi aztán azalatt, míg Béla kieskortálta személyesen Bárzsing
vitézt a kapuig, behítta a szobába Cziczkét, adott neki czukrot,
megsimogatta, megczirógatta a fejét: «Óh te okos, te kedves állat, te
derék emberismerő bölcs!»
Béla percz mulva visszatért. A két ifju pályatárs a nyilt ajtóban
találkozott. Mindkettő egyszerre nyujtá egymásnak kezét.
– Te sorsod koczkáját elvetetted, szólt Pusztafi.
– Isten kezében van az és Juditéban, felelt Béla igaz áhitattal.
– Irigylésre méltó ember, szólt Pusztafi, felsóhajtva, ki még Istenében
s kedvesében bizik.