ki vagy, de téged szeretlek, mert te nem politizálsz, te csendesen
pihensz és mosolyogsz és vársz és jól tudod, hogy semmi rossz nem lehet
ebből, ami most történik, e téli boruban – te jól tudod, hogy halkan és
illatosan csiráznak a magvak, pár arasznyira a földtől és hogy békében
igyekeznek fel, kidugni zöld levelet, finom kis pihét, pillanatra se
félve, hogy holmi demarkációs vonalba ütközik odafent. Te már tudod,
hogy minden jóra fordul, ha béke és öröm folydogál ereid csendes
medrében – te mosolyogsz, ugye, és nem félsz immár, te ugyanazzal az
elnéző és derült mosollyal néznél a szemébe a lihegő és durva
katonáknak, akik falhoz állitanak és fegyvert szegeznek rád, hogy
agyonlőjjenek, mint amilyennel a vágytól és reménytől lángoló szerelmes
arcba néznél, mely arcodhoz közeledik. Látod, el akarnak felejteni
téged, kedves, el akarják felejteni a csöndet, de zajt vernek és
rémülten kiáltoznak és féltik a multat és rettegnek a jövőtől – de te
mosolyogsz, kedves, mert jól tudod, hogy téged nem lehet elfelejteni:
nem félsz a jövőtől és nem félted az emlékedet. Miért is féltenéd? Most
elborult a lelkünk, a szenvedéstől és félelemtől, hideg van és értelmünk
vacogva huzza össze magát didergő koponyánkban Gyermekek vagyunk. De te
bölcs vagy és tudod már, amit én csak sejteni kezdek. Nem mulhat el
semmi nyomtalanul – csak elbujik egy időre, ami történt, elrejtőzik a
homályban és csendesen pihen. Mikor négy éves voltam, kicsi gyerek, nem
emlékeztem arra ami három éves koromban történt – elfelejtettem, mert
még gyenge és homályos volt az értelmem, halvány mécs, csak néhány napra
világitott hátrafelé, a multba. De husz éves koromban, mikor találkoztam
veled, fellángolt a mécs és előre, hátra, messzi vidéket világitott be
egy pillanatban – és most már jól emlékezem a Rákos-patakra, amit két
éves koromban átgázoltam: az emlék élessége nyilván nem attól függ, –
mintahogy hinné az ember – hogy milyen közel vagyunk hozzá időben, hanem
hogy mennyire fejlett ki öntudatunk. Te jól tudod, kedves, hogy mit
jelent ez – te, aki az emberrel foglalkozol és az ő emlékével e Földön.
Azt jelenti, hogy nem kell tartanunk semmitől, nem veszhetünk el, nem
mulhatunk el, nem ölhetnek meg bennünket. Csak muljon már el e tompa,
nyomorult század, kavargó sötétségével, butaságával, tévelygéseivel – és
muljanak el az emberi fajta sötét, tudatlan századai – gyermekek vagyunk
most, nem látjuk a jövőt és nem emlékezünk a multra; de ez a mult nem
veszett el azért. Mert évezredek mulva kivilágosodik majd e fajta
értelme és megérik, mint a gyümölcs – és tizezer év mulva minden eszébe
jut majd az embernek, ami vele történt és apjával és nagyapjával – és
eszünkbe jut majd a bölcső, ahonnan származunk és a mult, amit most nem
tudunk. A közeli jövő homályos és hideg – a közeljövő elfelejt minket és
porral söpri be nyomunkat – de egyre jobban közeledünk ahoz, aki
végtelenül távol van s akinek egy napon eszébe jutunk majd – az
embernek, ki egy napon ámulva eszmél majd rám, itt görnyedőre és rád,
kedves, ó kedves, akit el akarnak felejteni. Fel fogunk támadni az ő
lelkében – te jól tudod, csöndesen mosolygó illat, halkan dudoló csönd,
szelid fény, édes pihenés, biztató árnyék, elsuhanó hang, emlék.
Cenzura.
Felszabaduló gondolat, repülj… Senki nem figyeli szavad, nincsenek
magasabb érdekek, mint amit gondoltál és közölni akarsz. A cenzor nem
néz mereven szemedbe, mikor kinyitod a szádat, nem fagy ajkadra a szó
jeges tekintetétől – beszélj!
Halljátok hát, kimondom nyiltan, ahogy megfogant bennem a megismerés…
Kimondom, hogy mi a véleményem azokról, akik…
Azazhogy, inkább valami mást. Ezt, amit most mondani akartam, ezt nem
lehet mégse és most se – sőt, ejnye csak, ugy veszem észre, most még
kevésbbé lehet talán. Hogy is mondja csak a cenzor? Az idők nem
alkalmasak. Aztán különben is – nagyon könnyen félre lehetne érteni, ami
ugye… Igazán nem azért mondom, mintha attól tartanék, hogy… De
semmiképpen nem lehet célom, hogy az a bizonyos ur, aki most eszembe
jutott, magára vegye ezt a kijelentésemet és ugy magyarázza, mintha én
ezt azért mondtam volna, hogy izé, a miniszter, aki már régen, egészen
alaptalanul gyanusit engem valamivel, amiről pedig szó sincsen… hiszen
ismernek az urak, jól tudják, mennyire szivemen viseltem mindig az
illető intézmény érdekeit… és ha most mégsem ugy hat, mintha… ennek
igazán nem az az oka, hogy gyáva volnék… de hát oktalanul áldozni fel
valamit, amit kellő időben méltóan és eredménnyel áldozhatok fel…
Egyszóval, ezt hagyjuk egyelőre.
De azt viszont boldogan és ujjongva kiáltom világgá, azt a régi
meggyőződésemet, amit sok esztendőn át torkombafojtott a cenzura, hogy
minden tisztességes ember, akinek…
Hm, várjunk csak. Ezzel fölöslegesen megharagitanám a hogyhijják-pártnak
azokat az elemeit, akikről igazán nem állithatom, hogy tisztességtelen
emberek csak azért, mert… És nekik módjukban van visszavágni éppen az én
elméletemmel, amely szerint… s én ugyan mit válaszolhatnék erre, hiszen…
Hagyd abba, boldogtalan, hová leszel igazságoddal, mig remegő szivvel
félted magadban a néma igazságot, azt, hogy élsz s még élni akarsz
mindennek ellenére, ami történt? S hogy kivül és belül remegsz
mindentől, ami fenyeget: félsz, hogy félreértenek és elbúsitanak – s te
félsz a bánattól, mert a halált juttatja eszedbe, félsz az emléktől,
mert attól is a halálra gondolsz, félsz, hogy félnek majd tőled s
félelmükben megtámadnak téged, mintahogy, megtámadták és legyilkolták
egymást ők, akik nincsenek már, vacogó fogakkal, félreforditott arccal,
hogy a másik ne lássa a hideg borzadályt. Mihaszna törted el vörös
ceruzád, amivel vérbefojtottad a kimondott szót: a cenzura odabent
lakik. Halálfélelem az ő neve s nincs menekvés előle, csak az ő karjaiba
futsz, ha menekülsz.
Arra születtünk, hogy szeressük és megértsük egymást s mindent
elpanaszoljunk egymásnak, ami a szivünkön fekszik. De mostohaanyánk, a
gonosz természet egy rettenetes örökséget hagyott ránk: annak
lehetőségét, hogy megölhetjük egymást. Csak a lehetőséget, mert vágyunk
nincs erre s örömünk nem telik benne – de ez a lehetőség megmérgezi
minden gondolatunk s gyilkossá tesz, amikor védekezünk ellene.
Találjatok ki valamit, ti, akik delejes fényt és repülő embert
találtatok ki – találjatok ki valamit, hogy ember ne halhasson meg ember
kezétől, hanem csak a végzet akaratából – mártsatok be a csodakutba,
melyben Achilles fürdött s akkor majd kiállok és megmondom nektek az
igazat. Az igazságot, amit vértanuknak kellett meggyalázni inkább, mint
megpecsételni – az igazságot, mely nem halálmegvető bátorságból, hanem
az élet szerelméből fakad.
Mártsatok be ebbe a csodakutba, találjatok ki ruhát nekem, amit golyó át
nem üt, kard át nem szur, gonosz és gyanakvó tekintet meg nem sebez –
tegyétek, hogy ne kelljen félnem tőletek s ne kelljen fegyverkeznem
ellenetek – s akkor én, az egyetlen ember, akit nem lehet megölni, egyik
embertől a másikhoz futok majd s mindakettőnek megsugom a nagy titkot:
ne félj tőle, pajtás, ne védekezz, ő nem akar bántani téged – s azért
fenyeget csak, mert attól tart, hogy bántani akarod.
Szemléletek.
Én nagyon jól tudom, hogy van az, én teljesen megértelek benneteket. Nem
vagyok különb nálatok, se több, se kevesebb, éppen ezért félek tőletek.
Egyszer egész délután kártyáztam: utána kimentem az utcára. Percek mulva
vettem csak észre, hogy öntudatlanul folytatom a játékot: egy vörös
kalapu nőismerősömnek nem köszöntem, mert az én kalapom zöld volt,
vöröset pedig csak vörössel üthetek, villant át rajtam, ha az én kalapom
nem adu. Nem szálltam fel a hetes villamosra, mert utána kilences jött,
sláger. Máskor sakkoztam néhány órát: mikor végre felkeltem az asztal
mellől, idegesen tettem félre egy szemben levő széket, amelyik
lóugrásnyira állt a szekrénytől, nehogy a szekrény leüsse – mohón és
vadul, ugrásra készen pillantottam legjobb barátomra, egy finom
lirikusra, aki mögött más valaki ült: nekimegyek, gondoltam, leütök és
sakkot adok az ajtónak. Fáradtan jöttem le egyszer a Dunapartra, néhány
éves billiárd-parti után: az ihlet teremtő eksztázisában rögtön
észrevettem, ami eddig elkerülte figyelmem, hogy a Bazilikával, ha
vékonyan el tudom találni a budai várat, keresztduplával megcsinálom a
karambolt, ugy, hogy éppen telibe találja a parlamentet; – hogy azt a
kövér képviselőt, ha gyengén fogom, alul, siberre hozzáütöm a mögötte
álló kereskedőhöz, onnan elpattan és találja a Petőfi-szobrot; hogy a
Göncöl szekerének három elülső csillagát tisztára is meg lehet csinálni,
ha egy kicsit meghuzom és igy tovább.
Hosszu utazás után ágyadban ha behunyod a szemed, zakatolva futni
kezdenek előtted hegyek és völgyek. Uszkáltál délután a Balatonban:
párnád és derékaljad hullámzik alattad. Első repülésem után arra riadtam
fel álmomból, hogy görcsösen kapaszkodtam az ágy két szélébe: az ágy
nagyon erősen bedőlt, oldalt fordult, recsegtek a szárnyak, a lélegzetem
kihagyott, mint a mótordugattyu.
Idegek játéka, mondod, de nem veszed észre, hogy egész életünk valami
módon e furcsa kábulatban telik el: hiszen mindnyájan foglalkozunk
valamivel, valami állandó dologgal, azonkivül, hogy élünk. A sebész,
mikor jó étvággyal szeleteli a pecsenyét, nem veszi észre, hogy
öntudatlanul figyeli a szővetek rétegeit, mint délelőtt, mikor élő hust
metélt. A suszter először a lábat látja meg belüled, a kalapos a fejet,
a manikür a körmöket, a hóhér a nyakat. Egyszer értesitettek, hogy jó
barátom, akit szerettem, összeesett az utcán, mentők vitték a kórházba.
Tele részvéttel és aggodalommal futottam ki az Üllői-utra: már a kapuban
voltam, mikor észrevettem, hogy utközben egészen öntudatlanul, de preciz
és tagozott formában, négy vagy öt formás mondatot csináltam már, amivel
a barátomról (müvész volt) szóló nekrológot elkezdem majd – a
nekrológot, amit természetesen én irok majd róla valamelyik szemlébe.
Mit várhatok hát embertársaimtól, akik mind a maguk részéről, a maguk
más és más foglalatosságának kábulatában élnek? A szegény embernek ugy
rémlik, csupa nyomor és küzködés minden, amit maga körül lát: nem járnak
az emberek, csak ácsorognak boltok előtt, szemükből rémület és nyomasztó
vágy lobog. A politikus, a miniszter mikor kijön a parlamentből,
ellenzéket lát maga előtt és kormánypártot; a szembejövők „csatlakoznak
álláspontjához“ vagy „nem veszik tudomásul“ aszerint, amilyen társadalmi
osztályhoz tartoznak, külső után itélve. A szerelmes ámulva veszi észre,
milyen epedőn és megértve néznek egymás szemébe az emberek, a hegyek
hogy fürdenek a levegő mámorában – hogy nyujtják ki duzzadóan és lihegve
karjaikat a fák. Az öngyilkos hallani véli szinte, hogy nyögnek rettentő
terhüktől a házak, hogy vonszolják tagjaikat az emberek – a haldokló
levegő után kapkodó görcsőt lát a fölébe hajló vonásai közt.
Napfényben fürdő mező, a kék hegyek alatt, te tudod, mit mormogtak, akik
megálltak előtted. A tábornok terepnek nézett, a paraszt kaszálónak, a
festő tájképnek. Én, látod, néhány jelzőt mondtam rólad, azt mondtam
„fürdő“, holott nem is fürdesz.
Mit várhatok hát tőlük, akikről azt hittem, segitenek egymáson, magukon,
rajtam? A katona azt mondta, polgár vagyok, a kereskedő azt mondta,
fogyasztó vagyok, a nő azt mondta férj vagyok, a gyermek azt mondta, apa
vagyok, a kormány azt mondta, elégedett vagyok, az ellenzék azt mondta,
elégedetlen vagyok. Az egyik azt állitja, választó vagyok, a másik azt,
nem vagyok választó. Mikor állapodnak meg ezek, mikor egyeznek ki, mikor
döntenek sorsom fölött? Ó, ti agyrémeitekkel játszó hatalmak, hiába
kapálódzom és orditok: ember vagyok, élő ember, mit csináltok velem? nem
vagyok sakkfigura, se billiárdgolyó, se adufelső – álljatok meg már az
Istenért! az vagyok csak, ami ti, nem több, de még kevésbbé kevesebb.
Minden másképp van.
Hetven éves koromban megkért egy fiatal ember, hogy mondanék egy nagy és
bölcs aforizmát: mondanék egy egyetemes nyilatkozatot, melyben
világnézetemet egybefoglalom.
Ennek a fiatal embernek azt feleltem: Minden másképp van. Amivel nem a
szkeptikusok és kételkedők közé sorozom magam, mert a szkeptikusok csak
azt mondják: nem bizonyos, hogy minden ugy van, ahogy hisszük, – én
pedig határozottan és meggyőződéssel mondom, bizonyos, hogy semmi
sincsen ugy. Ez az egyetlen tétel, amibe fanatikusan hinni szabad és
amitől eltántorodni bolondság: minden másképp van.
Mert ha nekem egy görbe tükröm van, ami eltorzitja a dolgokat, akkor
micsoda bolondság volna azt állitani, hogy vannak dolgok, amiket ez a
tükör nem torzit el, mikor egyetlen generális és kivétel nélkül való
törvénye, hogy torzitson? Ilyen görbe tükör az emberi értelem, amelyben
az Igazság tükröződik. És hol a lénia, mely ezt a tükröt kiegyenesitse,
holott a lénia is csak emberi értelem lehet, agyvelő, mely a koponya
görbe vonalához tapad? És hol a geometria, aki kiszámitsa, mennyivel
görbit ez a tükör, hogy az Igazságot legalább elképzelhessük, ha látni
már nem tudjuk, holott az Igazság hol vékony, hol vastag a valóságban
is?
Minden másképpen van, s aki meggyőződést hirdet, akár filozófiában, akár
müvészetben, akár politikában: az gonosz, vagy ostoba; jóhiszemü, akkor
ostoba, és rosszhiszemü, akkor gonosz. Mert micsoda tökéletes munkát
vártok a tökéletlen szerszámtól? És gonosz és ostoba a szkeptikus is,
aki azt mondja: nem bizonyos, hogy helyes-e a tétel – holott bizonyos,
hogy nem helyes.
Aki megérti végre, hogy minden másképpen van, az az igazi ember, az
legalább hinni tud valamiben, amit nem lát és nem ismer, tiszteli és
féli ezt a valamit, vonzódik hozzá, vár reá és megnyugszik benne. Nem
nevezi őt el istennek, mert mihelyt elnevezné, kép jelennék meg a görbe
tükörben és a kép hazugság volna, mert rögtön elmulik, és nincsen,
mintegy varázsszóra, aminek a nyomorult emberi elme nevet ád. S az isten
is meghalt abban a percben, amikor kimondták a nevét, csak addig élt,
amig nem tudtak róla. Az egyetlen becsületes gondolkodót olyan emberhez
hasonlitom, aki alszik s álmában tudja, hogy csak álmodik s ezt bevallja
magának, mosolyogva nézi, amit az álom eléje varázsol, mert tudja, hogy
odakint, az Ébrenlétben, mindez nincsen meg, vagy ha megvan, másképpen
van meg, s amit gondol magában, tudja, hogy helytelen, mert az Álom
eltorzitotta a gondolatot. Nem küzd a gondolat ellen, hiába küzdene, de
tisztában van eggyel: hogy álmunkban gyakran széknek nevezzük az asztalt
és mégis a szekrényt értjük alatta. Hallottatok már álmában beszélő
embert? A becsületes gondolkodó ugy van, mint aki tudja, hogy álmodik, s
éppen azért nem hisz el semmit, amit hall, amit lát, amit érez, de
tudja, hogy mindez odakünt, az Ébrenlétben, jelent valamit, elteszi
magának, amit látott, hallott és érezett, s megnyugvással hisz benne,
hogy majd megfejti valamikor e jeleket. Aki álmából ébredni akar, ugy-e,
nem az álomképeket kezdi figyelni s nem azokkal foglalkozik, mert csak
jobban belegabalyodnék s még mélyebben sülyedne az álom vizébe, hanem
valami határozatlan, ismeretlen dologra gondol erőlködve, megfesziti
elméjét, küzködik kifelé, s e határozatlan valamit igy foglalom egybe:
minden másképp van.
De közben, mig ez sikerül, aludni és álmodni kell, s ha másképpen nem
lehet, legalább kellemessé kell hogy tegyük ezt az álmot. Igy jött létre
a Logika, a Törvényszerüségben való hit, amiből nehéz és értelmetlen
álmodók meggyőződéseket vonnak le maguknak; a Logika, ez a kedves és
nemes játéka előkelő és tudatos álmodóknak, akik tudják, hogy csak játék
ez, szép, érdekes, izgató játék, olyanfajta mint a sakk. Szabályai
vannak, amiket a korrekt és előkelő játékos betart, ragaszkodik hozzá,
holott jól tudja, hogy e szabályokat ő maga állitotta fel, mégis ugy
tekinti őket, mintha megmásithatatlan törvények volnának, s ha a
szabályok értelmében a király már nem mozdulhat, akkor azt mondja: matt
vagyok, te nyertél, barátom, s feláll és fizet, holott felemelhetné a
királyt, s kitehetné a tábláról, mert csak a sakkszabályok értelmében
nem szabad annak mozdulnia.
Közben pedig minden másképpen van; másképpen van a Newton-féle törvény
és másképpen van a Darwinféle elmélet. Másképp áll a dolog a szerbekkel,
mint ahogy mi hisszük és másképpen van velünk, mint ahogy ők hiszik.
Másképp van az ég másképp van a föld, másféle emberek laknak a Marson,
másképp szeret minket a jóbarát, mint ahogy másképp gyülöl az ellenség,
és a nő, akiről azt hisszük, hogy másképp van, másképp van és nem
másképp.
(És – hihetetlen, de igy van – másképpen vannak az események is, mint
ahogy a hirlapok megirják.)
Minden másképp van.
Elikszir.
És mégis, és ujra – nem tudok másról beszélni nektek, csak amire
gondolok. Egy hang vagyok csak, egy ember, kéz és láb – nem tudok
milliók nevében kiáltani, mint a többiek (mert mindenki milliók nevében
beszél most hozzátok). És mégis és ujra: azt mondom, hallgassatok az
emberre, akit ugy neveznek: én.
Isten és természet átka e gyalázatos századon, mely meggyalázta az
embert és csufot üzött belőle – törvényt ült fölötte és elutasitotta
keresetével. Azt mondtátok: tudomány ez, magasabb belátás, kollektiv
eszme. És gyárakban és mühelyekben főztétek a gyülöletet és halált –
most hát egyétek meg, amit főztetek. Nagyon tudósok voltatok, nagyon
büszkék gépeitekre és mindenre ami célszerü. Meghatároztátok, hogy a
részek mire valók az emberen – rájöttetek, hogy mire való a szem és a
száj: csak arra nem gondoltatok, hogy az egész ember mire való.
Ez a század lenézte és megvetette az elmult századokat, elmult századok
tudományát. Én pedig azt mondom: ha van még remény, felejtsétek el, ami
száz év óta történt és folytassátok ott, ahol már tartottunk egyszer.
Láttunk azóta hadvezért, aki meghóditotta a világot, láttunk tudóst, aki
kiszámitotta a bolygók távolságát és a fény tőrését, láttunk lángészt,
aki megtalálta az ember nyomát évmilliós kövekben, láttunk mérnököt, ki
áthidalta a tengert és láttunk repülőgépet a fellegek közt és láttuk a
halhatatlan fényt, mely hust és velőt átvilágit. De most elég volt
ebből, halasszuk el ezt, mert valakiről megfeledkeztünk: az
alkimistáról, ki mühelye mélyén az életelikszirt kereste.
Iskolakönyvek bohóca, torzképek céltáblája, bohó szakállas, ki zöld
lángok közt kotyvasztottál ismeretlen nedveket, szegény, tudatlan, ki a
mosolygó ifjuság csodaszerét kerested és puskaport találtál fel helyette
– térj vissza mühelyedbe és folytasd a munkát. Te voltál az egyetlen,
aki azzal foglalkozott, ami mindennél előbbre való, aminek elintézése
előtt semmi másra gondolnunk nem szabadna, boldogtalan emberek. Te a
valóságot, a lényeget, az igazságot szereted – hogyan felejthettünk el
téged? Tátott szájjal hallgattuk a bódult rajongót, ki a messzi
csillagokra rámutatott és utakat jelölt ki nekünk a tébolyult –
tapsoltunk a költőnek, ki hasonlatot talált fájdalmainkra, ünnepeltük a
szónokot, ki magasztos szavakkal temette el a szegény, bünös halottat: –
erre pazaroltuk erőnket, időnket. Az igazság pedig ez: az ember minden
öröm és szépség és jóság forrása, nyomorultan, rutul és gonoszul
elpusztul, nincs annyi ereje a létben, mint a buta kőnek és a hideg
levegőnek. Agyunk, idegeink, szivünk a végtelen örömnek és öntudatnak
legdrágább, legkülönb müszere e Földön, minden anyagnál finomabb,
nemesebb, tökéletesebb drágaság: lehetetlen prédája piszkos kis
állatoknak, nyirkos csiráknak – addig se tart, mint a durva csontedény,
amibe elbujt, hogy védekezzék. Az igazság ez: gyalázat, hogy az ember
legkülönb lehetősége e Földön az örömnek és szépségnek, néhány év alatt
elpusztul, tönkremegy, örökre eltemetve egy világot, mely szebb és
különb, mint az a világ, amit egy ismeretlen isten teremtett, s amire
szemünk ablakán át kitekintünk.
Nem tudtok egy hajszálat meggörbiteni: nem tudtok meghosszabbitani két
nappal egy életet – hogy merészeltek itélni, halált osztogatni, hogy
merészeltek terveket kovácsolni, számitgatni a jövendőt, keresni a fény
és delejesség törvényeit? Hogy merészeltek felrepülni a felhők közé,
leszállani a tenger fenekére, kimenni az utcára hogy merészeltek,
mielőtt ezt el nem intéztétek előbb, minden erőtök, minden figyelmetek,
minden tehetségetek megfeszitésével?
Itt van az egyetlen dolog, ami bizonyosság: az emberi test, mely élni
akar és tud, jobban és szebben, mint minden más élő az élők között, itt
van a legkülönb edénye minden tartalomnak – hagyjátok a lelket s az ő
halhatatlanságát! Emberek, élők, a gonosz és ostoba halál vissza akar
rántani bennünket a semmibe – hagyjatok abba mindent, el a mühelyekbe,
törjétek össze a csillagvizsgálókat és az ágyukat – ezekre ráérünk még.
Retortákat elő, górcsövet, elő a tudomány és megismerés minden
készletével: keressétek meg a szerves élet titkát és ragadjátok ki a
természet kezéből, mely nem tud bánni vele. Legyünk mind orvosok és
tudósok, kisérletezzünk, dolgozzunk ezen az egyetlen, mindennél előbbre
való feladaton – ha villámot tudtunk teremteni, ha kondenzátorokban
együtt tudjuk tartani a szervetlen erőket, kell, hogy rájöjjünk a
módjára annak is, hogy lehetne amaz erőt, amit életnek nevezünk,
odakötni egyetlen méltó anyagához, amiben legtökéletesebben nyilatkozik
meg: az emberhez és az ő testéhez.
Mert ha ez meglesz: megtudjátok majd, hogy mire való – amit most a
szerelmes sejt csak az ő mámorában, mikor egy pillanatra ámulva érti
meg, hogy a lábat nem járásra, a karokat nem védekezésre, a szájat nem
evésre és ivásra teremtette egy boldog erő – hanem valamire, ami
végtelenebb minden végtelennél.
A gazdag ember.
A gazdag ember aznap nem jól érezte magát. Délelőtt automobilon Budán
járt, azután bement a börzére és beszélt hosszan egy magas, szőke urral,
akinek keskeny, gyémántos csatt volt a nyakkendőjében. A gazdag ember
ezt a gyémántos csattot nézte behatóan és próbált valami összefüggést
találni a gyémántos csatt és az ő élete között, de ez körülményes és
fárasztó munka volt. Később a lépcsőházban egy karfadisz vonta magára
figyelmét, meg is állt előtte és később arra gondolt, hogy kivéteti
onnan a karfából és hazavitteti magának. Mégis enélkül ment haza,
megnézte óráját és fürdőt rendelt. Egy teljes óráig lógott a zománcköves
kádban, langyos vizet és meleg vizet engedett bele felváltva és a sok
pénzére gondolt. Azon is csodálkozott, hogy vajjon nem lehetne-e a bőrét
valahol finoman, valami nagyon finom késsel fölvágni és beleengedni a
langyos vizet a bőre alá, arra való tekintettel, hogy a bőre és az izmai
között nagyon hideg van. Határozottan, nagyon örülök a pénzemnek,
gondolta aztán. Aztán arra gondolt, milyen lehet az ember agyveleje
belül. Szürkés, nyirkos kocsonyát látott maga előtt, apró likacsokkal,
melyek nehézkesen nyildokolnak és lélegzenek.
Fürdő után a gazdag ember ebédelni kezdett. A levest nagyon jónak
találta, aztán elbusitotta az a gondolat, hogy milyen kár, hogy az ember
csak a szájával tud enni és csak a nyeldeklőjén van izlőszerve, például
a szeméhez hiába nyomogatna egy darab hust, az nem érezne semmit a
husból, sőt talán kellemetlen volna neki. Másrészt például az izlőszerve
se érez már semmit abból a husból, amit tegnap megevett. Sőt talán az,
aki tegnap evett, egészen más ember volt, nem is ő volt. Annál rosszabb.
Ebéd után feleségével enyelgett néhány percig. Ezuttal könyvekre és
drámákra gondolt, amiket fiatalkorában olvasni szokott s néha még most
is, este az ágyban, vagy végig néz szinházak páholyából. Mindig kinosan
és kellemetlenül lepte meg, hogy az irók a szerelemből valami
sajátságos, gomolygó dolgot csinálnak, szorongásokkal és köddel. Holott
nincs talán világosabb és átlátszóbb s egyszerübb törekvése az emberi
kivánságnak: hiszen oly pontosan meg lehet határozni, egyetlen pontra
süriteni s ott kögiteni azt a határozott célt, mely felé ezek a
kivánságok irányulnak s tökéletes és abszolut kielégülést nyernek. Soha
még ebéd után nem volt benne olyan határozottan bizonyos, hogy
jóllakott, mint ez enyelgések végeztével. Igen, ha még távoli
ködfoltokról, vagy a tengerfenék növényvilágáról beszélnének, s ott
használnák a misztikum szavait, azt még lehetne érteni, – mert a távoli
ködfoltokat s a tenger fenekét igazán nem ismerik jól az emberek. De a
szerelmet nagyon jól ismerik. Eszébe jutott, hogy ő már sokszor gondolt
erre.
Valamit elfelejtettem, amit nem is tudtam soha, tette hozzá magában. De
én már régen éreztem, hogy valami kikivánkozik belőlem. Csakugyan ugy
érezte. A mellében zavaros feszülések voltak, mintha buborékok volnának.
Mintha a tüdejével evett volna valamit, amit nem tudott most
megemészteni. Az arcát is külön érezte, mint egy lárvát. Eltünődött és a
tükör elé ült.
Nézte az arcát. Hja, – mondta – ezen nem lehet változtatni. Minden
rendben lett volna, az orra nem tetszett csak, és eszébe jutott a
kozmetikus, aki megigérte, hogy majd megcsinálja. Igaz, az nem jelent
majd sokat. Szemei körül nyomogatta a bőrt és hirtelen nagyon
kivánkozott rá, hogy valami más kifejezést adjon az arcának. De nem
sikerült. Csakugyan, merev lárva, gondolta. Ha meghalok, kicsit puhább
lesz. De nem, meghalni nem jó, mert abból valami zavaros és kellemetlen
ködöt csináltak az emberek. Most már bizonyosan tudta, hogy valamije
hiányzik. Nagyon szerette volna tudni, mi az, hogy kiszámithassa,
mennyibe kerül. Valószinü volt most már, hogy nem az arcából hiányzik ez
a valami – de talán belül van a hiba. Vagy a szemek körül. Mindegy.
Fölkelt és átment a dolgozószobájába. Egyszerre elkezdett énekelni.
Csodálkozva hallotta meg a hangját, régen nem hallotta már, különös és
idegenszerü volt. Abba is hagyta hamar, mert nem okozott semmi
könnyebbülést. Valószinüleg a gyomromat rontottam el, határozott végre.
Most megint egy másik szobába ment át és egy papiron pénzt számolt. Sok
pénz, gondolta, jó sok pénz. Szent isten, ha nem volna. Eszébe jutott
egy bank, ahová telefonálni kell valami papirok miatt. Telefonált.
Azután átment egy másik szobába.
Nagyon jó idea – gondolta hirtelen – nagyon jó. Holnap elutazom
Gorgonzolába. Gorgonzolában megveszem azt a villát.
Csengetett.
– Csomagolj… – mondta az inasának.