gondosan rendezte el egy sürü bőrönd fenekén. Nagyon jó, nevetett fel
vidáman. Nagyon jó. Azután még arra gondolt, hogy Gorgonzolában egy régi
ház tetején két macskát látott valamikor a kémény mögött. A ház előtt
rostély volt és távolabb két nyesett jegenye. Azt is megnézem – mondta
még elgondolkodva. A szekrényhez ment, bezárta, rátolta a reteszt.
Megint gondolkodott, egy ráncot igazitott el a szőnyegen. Az ajtóhoz
ment, óvatosan kinyitotta, kinézett az előszobába, visszafordult,
óvatosan becsúkta megint, iróasztalához lépett, kinyitotta a felső
rekeszt, kivette belőle a revolvert és főbelőtte magát.
Viaszfigurák.
Egy borus kedvetlen vasárnap délután magamra maradva, idegenek között,
magamhoz is idegenül és hitetlenül, a panoptikum előtt ácsorogtam és a
rikitó, durva plakátokat bámultam csüggedten: – milyen durvák és bántóak
– és az a vonakodó bus kiváncsiság fogott el, ami néha, kétségbeesett
percekben kivánatossá teszi, hogy megfeledkezzünk arról, amit szeretünk:
gondolatainkról és érzésünkről s menjünk lefelé, piszkos és rossz szagu
lépcsőkön, nyissuk külvárosi söntések ajtaját, – üljünk le részeg,
danoló bakák közé; zsebünkben operai szabadjeggyel Siegfriedhez, menjünk
be a bolhaszinházba és nézzük végig az előadást; zsebünkben D’Annunzió
legujabb regényével, vegyünk ötér planétát és olvassuk el figyelmesen, –
álldogáljunk hosszan, ahol elgázoltak valami munkást – és félig ájult,
szorongó öntudattal, bámészan hallgassunk, hosszan és figyelmesen holmi
kikiáltót egy látványos bódé előtt.
Igy voltam és megváltottam a jegyet a panoptikumba és mentem fől a cifra
lépcsőn és álldogáltam a királyok viaszszobra előtt és csodálkoztam,
mily mozdulatlanok, igazi ruhájokban, igazi szakállal és hajjal. Hét óra
volt, már akkor féltem – pedig az első emelet csupa idillt és
boldogságot ábrázol: tündérek táncolnak az üveg mögött és bölcsők fölé
mosolygó anyák hajolnak. Legföljebb holmi tréfás helyzet. Egy leányka
kiöntötte a levest a háziasszony kötényére és a leves most végigfolyik a
padlón… igazi tányérból… Végig megyek a termen és azon töprengek, miféle
titkos emlék, micsoda régi, ismeretlen félelem az, ami mindig elkomorit
és elcsüggeszt, ha viaszfigurákat látok. A terem végén szük kis ajtó
felfelé kanyargó csigalépcsőre nyilik – fölirás: Borzalomkamara – csak
erős idegzetüeknek. Ezt éppen zárni akarják, odafönt senki sincs már.
Összeborzongok, aztán magamhoz térve nevetni kezdek. Mi ez? Ez az
otromba, paraszti ijesztgetés hatni tud rám, a kulturemberre, aki
figyelmesen s fegyelmezetten néztem végig hires sebészek legképtelenebb
mütéteit – elegáns köpenyben hullák tüdejét metélgettem s keztyümet
huzogatva, vizsgáltam a cédulát, amit meztelen öngyilkosok lábára
kötöznek, lent, a Szvetenay-utcai tetemnéző pincéjében. Ostobaság.
Várjon, mondom a szolgának és pénzt adok át – én még fölmegyek, majd
jöjjön vissza – és fölmegyek a homályos csigalépcsőn és derengő, félig
égő lámpafényben végigjárom a kongó, elhagyott szobákat és benézek a
zugokba és egyedül nézelődöm, habozok. A lépcsőn már meghökkenve riadtam
össze – fejem felett akasztott ember lógott, sötét boltozatból. Micsoda
bornirt ötlet – mondom idegesen és tovább megyek – de milyen pállott,
nehéz szag van itt. Egy pinceablak rácsa, félig lecsukva, a rács hegyes
vasléce keresztülment a tüdején egy tolvajnak, aki éppen mászik kifelé a
pincéből. Jó, nagyon naturalisztikus – hát aztán? Na, a levágott fejü
ember. Egy szétdarabolt munkás, ugy, amint a villamos keresztülment
rajta. Lépcső, sötétebb alagut. Ugyan, gyerünk csak. Egy halálsárga
anya, amint a gyermekét vagdalja. Két gyilkos fojtogat sötét szobában
egy embert, a másik hálóingben lóg ki az ágyból, kettévert feje a földre
lóg, lába a vasba akadt. Az inkvizició kinjai… Egy meggyilkolt,
tizennégy éves fiu, a fél feje hiányzik… Hát az ott mi?… Valami homályos
lyuk… habozok… fölebb hajolok és belenézek… Korhadt földbe ásott
koporsó, egyek deszkája csikorogva emelkedik… hamuszürke, halálratorzult
hullaarc furakodik a vizbe és tátott szája, véres üvegszemei hápognak a
levegő felé… egy álhalott, akit eltemettek és most véres körmeit
beleássa a deszkába…
Mi az, csak nem zárták be az ajtót odalent? Hová ment az az ostoba
ember?… Végre itt hálni, azt mégse akarok… Fázom is, a kezem hideg…
kicsit sebesebben sietek a kijárat felé?… no, merre van? És miért nincs
itt rendes világitás… Megriadok: Egy tükörben saját arcomat pillantom
meg… viasz a viaszok között… milyen riadt, fakó és gyülöletes most az az
arc… Egy hosszu, véres vágást képzelek rá, a sürü, lucskos folyadék
kettészelt homlokomból fehér ingemre szivárog. És most egyszerre
kényelmetlenül, borzongva érzem, hogy ez lehetséges.
Miért fájnak ugy ezek a komisz, durva viaszok és mit jelent az egész
lidércnyomás? Igen, láttam hullákat és sebeket a valóságban s emberi
testem törékeny nyomoruságát azokon keresztül éreztem százszor és
megsirattam. De itt viaszból, ravasz mesterkedéssel és kegyetlen
mügonddal rekonstruálták vissza mindazt, amit gyorsan el szoktunk
rejteni, betakarni földdel, mert nem alkalmas arra, hogy kellemes
képzeteket reveláljon. Megcsinálták viaszból és festékből a nyilt,
tátongó sebeket, amelyek nem gyógyulhatnak be s nem is porladhatnak el –
maradnak, állnak egy helyben s hirdetik szájasan, durván, mint a
mosogatólészagu cseléd a maga igazát: ime, ilyenek vagyunk. És ki meri
mondani, hogy az nem müvészet? Minden müvészet legfőbb jellegét:
megfogni a percet, a mozdulatot, mely különben elmulna: – ez a „müfaj“
is szépen kifejezi. Aki csinálta a viaszkot, becsületes és ambiciózus
megfigyelőmunkát végzett és hiven akarta visszaadni a valóságot.
De kinek szól ez a rettenetes, lelketlen müvészet? – azaz, ami
visszariaszt. Kinek gyönyörűsége, kiben kelt jó étvágyat és
megelégedést, kinek érdeke és vigasztalása és létjogáról kit győz meg az
a „müfaj“, mely bebizonyitja, hogy lucskos huscafatokból vagyunk
összerakva, s az ember egy büzös és szennyes folyadékokkal telt,
fájdalmas zsák, mely undoritó halommá bomlik össze, ha valahol
fölmetéljük… Kinek okoz örömet, kiforditani ezt a zsákot s mulatni azon,
hogy ő ilyen s ezzel elismerni, hogy semmi több?
Megfordulok. A lécen, sorba rakva, durva, sárga fejek: agyonvert emberek
feje, mindegyik alatt név. Jó ismerőseim, egyenkint és összesen, – ezek
a Borzalom-kamra szinészei és egyben közönsége is. A napihirek és
rendőri hirek hősei ezek és az Életuntak rovat állandó, napi
munkatársai: – ezek a kispolgárok, akiket elgázol a villamos, akik forró
lugba esnek, akiket harminc forintért késsel és baltával
lerablógyilkolnak – mindennap, ujra és ujra, pontosan jelentkeznek, a
maguk véres orcáival, ezek azok, akik hétköznappá teszik a tragikumot és
sablonná a borzalmat, – igen, ezek az Apa rémtette-emberek és a Rémes
rablógyilkosság a Tőr-utcában-emberek és a Cseléd rémtette és a
Fölakasztott csecsemő-emberek, akik ugy hozzátartoznak napi
olvasmányainkhoz, mint az Időjárás és a Jelenvoltak Névsora. Ők
feküsznek itt összevagdalva és rémes arcokkal és ők járnak ide, hogy
kiváncsian és borzongva nézzék, mi lesz belőlük, mennyire vihetik, ha
egy kis szerencséjük van. Impresszionisták, futuristák, naturalisták s
ti mind, uj irodalmi irányok hivei, jertek ide, hiszen ő a ti emberetek,
a kispolgár, hát nem ölelitek meg? Hiszen ő vallja és hirdeti, amit ti
harsogtok, hogy egyedül a testkultusz az, ami érdekelhet, s hogy csak az
élet, a nagy Élet lehet anyaga a müvészi becsvágynak, ugy, amint van,
minden szamár, öreg filozófus nélkül, a maga nagyszerüségében és
rondaságában. Miért nem látlak itt, Wilde Oszkár? Hiszen a te Dorian
Grey-ed hirdeti, hogy csak a testtel érdemes foglalkozni, a lélek
nyomorékok agyréme csak, s a Gondolat-tól és Eszmé-től sárga lesz az
emberek orra.
Itt fekszik Dorian Grey, akit sikerült sterilizálni minden gondolattól,
hát elég jól nézett ki, mig aztán egy kocsirud véletlenül föl nem
öklelte, mely alkalomból kiderült, hogy beleit mégsem szépitette meg
eléggé ez a káros gondolatoktól és érzelmektől való tartózkodás. Most ő
a kispolgár kedveltje és a kispolgár, akit ugy megvetettél, az áll
melléd, megveregeti a vállad és bizonykodik: bizony, csak test van,
látjátok, – a többi, – könyvek, drámák, gondolatok, – a többi mind
ostobaság. Visszaadni az életet ugy, amint van, s nem tenni hozzá
semmit, nos ifju esztétikusok, ugy tele volt a szájatok, hogy nem
lehetett szóhoz jutni miattatok, hát nesztek most, itt van, a nyers,
valódi Élet és fegyvertársatok, a kispolgár, ő neki beszéltek. Látjátok
ott a sarokban egy jól sikerült hálószoba, – Zola Emil hullája, azon
naturalisztikusan, ahogy a gáz megölte. Sárga viaszarca kifelé fordul,
harisnyája lecsuszott, kibukott az ágyból. Csak erős idegzetüeknek és
reálista iróknak.
Most pedig levegőt, mert megfulladok! Levegőt s egy szép sort, valami
szép versből és egy hosszu, hosszu kortyot valami lázadó és nagyszerü
zenéből, melynek nincsenek szavai, mint a testnek, csak lendülete van,
mint a léleknek és egy hasonlatot az életről, cserébe az életért, –
levegőt!
A nyugodt és megfontolt ember.
Az arca belső összhangnak és bölcseségnek komoly derüjében hangolja
össze a vonásokat: szelid és nyugodt szemei, ha beszél veled, mindig a
szemedbe néznek: nem tolakodóan, vagy fürkészve, hanem jóságosan és
megértően. Akinek rossz a lelkiismerete, nem tud igy szembenézni – az ő
lelkiismerete tiszta.
Egyszerü ősz szakállt visel, mint Szokratesz. Egyszerüen öltözködik, de
egyszerüsége nem keresett: természetesen fejezi ki lényének nyugodt
harmóniáját. Türelmesen és figyelve hallgatja végig, ha beszélsz s
mielőtt felelne, gondolkodik. Ahogy gondolkodik, ahogy aztán lassan és
nyugodtan beszélni kezd, látnivaló, hogy semmiféle elfogultság,
előitélet, ösztönszerü szimpátia vagy antipátia nem vezeti veled szemben
és nem befolyásolja – azon gondolkodik, amit mondtál neki s igyekszik
megérteni, mit jelent az – önmagáról, minden zavaró érzelmi
vonatkozásról megfeledkezve, magát a szóbanforgó kérdést vizsgálja és
mérlegeli az elképzelhető szempontok minden elképzelhető egybevetésével,
valamennyi képességét arra összpontositva, hogy itélete tárgyilagos és
igazságos legyen, mintegy mértani középarányos a lehetséges szélső
itéletek között.
Mint a mértani középarányos, valamely dologról való véleménye a dologra
vonatkozó minden elképzelhető véleményhez közelebb áll, mint e
vélemények egymáshoz. Az audiatur et altera pars elvét mintha neki
találták volna ki – soha nem mond véleményt az ellenkező felfogás
meghallgatása előtt. Ha aztán válaszol, az ellenkező felfogások
képviselőinek mindegyike azt hiszi, hogy tulajdonképpen neki adott
igazat. Szenvedélyes kitörés, indulatok vad összecsapása, erőszakos
elintézése valamely vitának, elképzelhetetlen az ő jelenlétében –
mindkét féllel meg tudja értetni, hogy neki nincs teljesen igaza és hogy
abban, amit a másik mond, nagyon sok megfontolásra érdemes igazság
lappang.
Fölüláll minden párton, mert minden pártprogrammban azt látja és
vizsgálja csak, ami benne lényeg és abszolut eszme és gondolat. Ideális
elnök vezető férfi, reprezentáns. Lecsendesiti a heveskedőt, biztatja és
bátoritja a félénket. Ha mint ilyent, egyhangu lelkesedéssel felkérik,
fogadja el a vezető állást, a tömegek képviseletét, gondolkodási időt
kér, megfontolja a dolgot és többnyire elfogadja.
Ő az, aki kirántja a kátyuba került szekeret és ő az, aki megfékezi, ha
rohanni kezd a lejtőn. Fölfelé óvatosan és megfontoltan bár, de
határozottan követeli a tömegek jogát – ám ő az, aki csendre és
mérsékletre inti a forrongó és zajongó tömeget és figyelmezteti, hogy
gondoljon a következményekre. A gazdaggal megérteti, hogy gondolnia kell
a nyomorra is és jótékonynak kell lennie – a szegénynek megmagyarázza,
hogy a gazdagot nem szabad gyülölnie, mert gazdagságra szükség van.
A beszédben kedvenc fordulatai ezek: „meggondolás tárgyává tesszük“; –
„ma még korai volna“; – „ha azonban ezzel szemben tekintetbe vesszük“; –
„nem szabad megfeledkezni azonban“; – „be kell várni, mig a dolgok
természetes alakulása“; – „nem szabad elhamarkodni“ – és más ilyenek.
Mert ő mindig a jövőre gondol és a jövő érdekében kitartásra és
nélkülözésre inti a már-már kétségbeesőt.
Ha valahol szerencsétlenség történik, ő az, aki hangosan mindenkit arra
int, hogy nyugodtan viselkedjék, nehogy kitörjön a pánik. A vérében
heverő szerencsétlent nyugodtan és komoly részvéttel nézi, kitörés
nélkül, szomoruan, de belenyugodva a változtathatatlanba. A fájdalmában
őrjöngő anyát szeliden visszatartja, szavába vág, ha bosszuért üvölt –
megérteti vele, hogy senkit nem szabad okolnia, csak a végzetet. Ugy
véli, hogy bizonyos körülmények között csak egy kisebb
szerencsétlenséggel lehet egy nagyobbat megakadályozni: ennek a kisebb
szerencsétlenségnek lefolyását aztán komolyan, megadással, meglepően jó
idegekkel nézi végig, képes még elősegiteni is, még akkor is, ha ez a
kisebb szerencsétlenség véletlenül nem is olyan kicsi – ilyenkor
meggyőzödéssel hirdeti, hogy a másik szerencsétlenség nagyobb lett
volna.
Ebben rendületlenül hisz. Ebben a hitben inti csendre, nyugalomra az
örjöngő kiáltozókat, ha ég a ház és az egyik szobában bennrekedtek
néhányan. Szelid, okos szóval magyarázza ilyenkor, hogy nyugodtan és
megfontoltan be kell várni, mig az a szoba, a bentlevőkkel együtt,
teljesen leég, mert csak igy lehet megmenteni a ház többi részét és
azokat, akik benne vannak.
Mert ő a tiszta szem, a nyugodt megfontolás, az előrelátó tudat. Ő az,
aki lecsendesiti a vizeket és elsimitja a kitöréseket, – ő az, aki
megakadályozza a világ összeomlását.
Neki köszönhetjük, hogy a világ nem omlik össze.
Nem omlik össze, hanem marad olyan komisz és elviselhetetlen, mint
amilyen.
Mert ő a Nyugalom és a Megfontolás és a Minden Szempont Mérlegelése.
Ő a legundokabb puhány minden puhányok között.
Levél a szedőhöz.
Kedves barátom. Ne csodálkozzék ezen a váratlan és – nem tagadom –
szokatlan fordulaton, hogy a lusta és szeszélyes iró megzavarja önt,
derék, pontos munkást, munkája teljesitése közben és levelekkel
zaklatja. Higyje el, érett megfontolás után irom e sorokat, vigyázva
formára és tartalomra, egy rezignált megismerés hajnalán, mely egészen
uj világitásban mutatta meg nekem az irodalom egész jelentőségét. Látja,
kérem, kedves ismeretlen barátom, ma reggel olvastam a lapokat,
háboruról, meteorológiáról, bajokról, és igen elkeseredtem és
eltünődtem. Az irás mégis csak általában ilyen levélforma valami, az
ember, akinek eszébe jut valami, közli egy másik emberrel, vagy több más
emberekkel, hogy mi jutott az eszébe. Évek óta csinálom már magam is ezt
a levelezést, néhány elképzelt emberhez intézve, hüségesen beszámolva
mindenről, ami közben eszembe jutott. Sokféle formában irtam levelet,
hol első személyben, hol képzelt alakokat szólaltatva meg, de hálátlan
és reménytelen dolog ez, látja, az „olvasó“, akihez az irodalom
évszázadokon át irja szerelmes leveleit, ez a gőgös, rejtélyes hölgy –
nem felel. Pedig hányszor szóltam hozzá, sürgetően, figyelmeztetve,
lágyan és szigoruan. Látja, kérem, kedves szedő barátom, magának
elpanaszolom: már amikor a háborus dolgok kezdődtek, ugy-e, maga
emlékszik, maga az egyetlen ember, aki emlékszik rá és akire
hivatkozhatom, már akkor megirtam, mi a véleményem nekem ezekről a
dolgokról, hogy milyen hibásnak tartom az ilyen oktalan öldöklést, hogy
milyen egyszerü volna abbahagyni, és hogy remélem, ezek után belátják,
milyen meggondolatlanok voltak. Maga emlékszik a levelemre, maga szedte
ki, – na, és mit gondol, feleltek? Fenét. Nemcsak hogy nem feleltek az
én okos beszédemre, hanem, mint ma olvasom, megint előlről kezdik a
verekedést, mintha egy sort se kaptak volna tőlem.
Látja, kedves barátom, nem érdemes. Az olvasó nem felel az én bölcs,
békéltető, elintéző és elsimitó levelemre, az olvasó talán el se
olvassa, – mit tudom én? – az olvasó nem hallgat rám, tovább csinál
bajokat, háboruba keveredik egymással, összevész a feleségével, beugrik
a Dunába, meggyilkolja a felebarátját, handabandázik, rendetlenséget
csinál. Hát mi ez, nem kapta meg a levelemet, amiben figyelmeztettem,
hogy ne tegyen ilyeneket, mert baj lesz belőle? Vagy megkapta és nem
olvasta el? Talán nem is tud olvasni az olvasó.
Kedves szedő ur, látja, rajtunk nem mulik. Én szépen megirtam és maga
szépen kiszedte. De hátha az olvasó nem olvasta el! Eltünődtem ezen, és
eszembe jutott, milyen bolond dolgokat csináltam én eddig. Irtam, irtam
a leveleket egy ismeretlen valakihez, aki talán nincsen is, vagy nem
akar tudni rólam. Aztán eszembe jutott, hogy egyetlen ember van, aki
egészen bizonyosan elolvassa, el kell hogy olvassa, amit én irok: és ez
ön, szedő ur, az egyetlen ember, akiben biztos lehetek. A régi irók igy
szóltak: „nyájas olvasó“. Milyen képzelgés! Hátha nincs nyájas olvasó?
Ellenben szedő, az biztosan van, az fáradságos, keserves munkával
bizonyitja be nekem, hogy első betütől az utolsóig figyelmesen elolvasta
az irásomat, nem hagyott ki egy szót se, elfogadta ugy, ahogy van, és
kiszedte. Én bizony sohase irom ezentul, hogy „gondold meg, nyájas
olvasó“, vagy „hidd el, olvasó“, vagy „mit szólsz ehhez, olvasó“, hanem
őszinte és becsületes leszek és szavaimat a szedőhöz intézem, akkor nem
történhetik meg velem megint ilyen blamázs, hogy leirom a háborut és
mégis kitör.
Hát bizony, kedves szedő ur, igy vagyunk. Magunk között vagyunk,
beszélhetünk egészen őszintén. Igy még kényelmesebb is nekem, szabadabb
és fesztelenebb lehetek, megirhatom a véleményemet mindenkiről,
elpletykálgatunk, ugye, háboruról, időről, meg a többi iróról,
szegényekről, akik még mindig irogatják a szerelmes leveleket ismeretlen
olvasóhoz, hol lelkesen, hol fenyegetően, hol gunyosan, hol
allegórikusan, sorok közé rejtve mondanivalóikat, – sorok közé! Micsoda
képzelődés, maga legjobban tudja, szedő ur, hogy a sorok között spácium
van, egy kis vasléc, ami az ólomdarabkákat széttartja egymástól, és nem
mondanivaló. Istenem, bár ott tartanánk már, hogy a sorokat olvassák,
nem hogy a sorok között is találnának valamit.
Na mindegy. Hogy van, szedő ur? Hát mit szól ezekhez a csunya dolgokhoz?
Ugy-e, utálatos? Már igazán nem tudom, mi lesz belőle. És mit szól ehhez
az időhöz, nyár közepén télikabát. Vigyázzon kedves egészségére, az
esték igen hüvösek. És kérem, szedje levelemet figyelmesen, hogy lássam,
elolvasta. Isten vele, nyájas szedő.
Tartalomjegyzék.
Két mosoly 3
A rémület 14
Unalom 17
A jelen pillanata 23
Testi szépség 27
A hóember és a kályha 31
A fejetlen ember 35
Allegória az iróról 38
Kedves! 41
Cenzura 44
Szemléletek 48
Minden másképp van 52
Elikszir 56
A gazdag ember 60
Viaszfigurák 64
A nyugodt és megfontolt ember 71
Levél a szedőhöz 75
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
37 |visszatasztió dudorodások |visszataszitó dudorodások
40 |selyemharisnyát csinal |selyemharisnyát csinál]