Produced by Albert László from page images generously made
available by the Google Books Library Project
KÉT MOSOLY
IRTA
KARINTHY FRIGYES
1922
Copyright by Pegazus Könyvkiadó, 1922.
W. Hamburger, Wien
Két mosoly.
(Strindberg „Julia kisasszony“-a előtt felolvastam a Madách-szinházban.)
Egy nőt fogunk itt látni a szinpadon, abból a műhelyből, mely a
tizenkilencedik század második felének irányát adta meg egy bizonyos
szemléleti módban, amit népszerűen nőgyűlöletnek, a nő tagadásának
szoktuk nevezni. És engem, amikor felhasználom az alkalmat, hogy
Strindberg egyik leghatásosabb és legmélyebb drámájának, a rövid egy
felvonásban lezajló „Julia kisasszony“-nak előadásával kapcsolatban pár
szóval elmondjam érzésemet és hitemet erről a szemléletről; ünnepélyes
és komoly érzés fog el, olyanféle, mint mikor valaki elhagyja ősi hitét
s nyiltan tesz vallást arról, hogy új istent akar imádni, ünnepélyes és
komoly pillanat és egyben lázadó is, mert vallásom ujjászületését éppen
a régi komor templomban hirdetem ki, a főpap és az egybegyűlt hivők
jelenlétében, hangosan felemelve tiltakozó szavam, épen mikor hozzá
akarnának már fogni a szertartáshoz.
Egy nőt fogtok itt látni – úgy állitják elétek, mint egy nőt – de én azt
mondom nektek: egy nő ez és semmi egyéb. És mit jelent az, hogy ti
ismeritek azt a nőt, találkoztatok vele, ráismertek, mikor a mester
lerajzolja nektek? Higyjétek el, én is ismerem ezt az arcot; találkoztam
vele, szóltam hozzá és szorongva vártam a választ, ama szörnyű napokban,
mikor úgy hittem, el kell pusztulnom nyomorultan, ha nem nyúl ki felém a
sötétből egy jó és meleg kéz, hogy megsimitsa a homlokom. Ismertem őt,
álltam vele a tó süket partján, beszéltem vele szobákban és erkélyeken –
sétáltunk padok és emberek és házak között – ültünk holdfényben és
napsugárban. Beszéltem hozzá, boldogan, hogy őszinte lehetek, mert nincs
szándékom és tervem, határtalan örömmel dicsértem szépségét, remegtem a
felindulástól és örömtől, szilaj vidámság fogott el, hogy hozzak, adjak
valamit – megcsókoltam ruhája szegélyeit, elhagytam magam, vártam, hogy
most majd rendelkezik velem, felhasználja valamire, a maga örömére, ezt
a nagy indulatot ami bennem van, – valami feladatot ád, hősi és
nagyszerű feladatot – ő, igen, a nő egy nő, istenem, remegve és ámulva
érzem – a legcsodálatosabb és legidegenebb dolog a világon és jaj, – a
legritkább – csodálatos hangszer, mindent eljátszik – csodálatos tükör,
mindent megmutat – és mégis, nem ismerem a tulajdon hangját a
hangszernek és a tükör arcát nem ismerem.
De mit mutatott a hangszer és mit játszott a tükör? Néhány üres,
értelmetlen szava a gonosz banalitásnak és önzésnek – apró hiúság,
maniákus, makacs visszatérés jelentéktelen és bántó semmiségekhez,
gonosz, gyanakvó mozdulatok, mindig készenlétben, hogy ellenálljanak; ha
nincs érdekelve a kapzsi és mohó érzékiség – mindig készen, hogy
odavessék őt egy izmos lovászlegény, vagy egy gazdag kereskedő lábai
elé, ha bestiális örömöket, vagy cifra életet kinál. És az arcon valami
nyugtalanitó, kihivó mosoly – bántó, ostoba és önhitt mosolya a
megvetésnek és tagadásnak.
Ó igen, láttam ezt az arcot én is, sokáig láttam és néztem – és jól
tudtam, hogy ismerem. Strindberg, Shaw, Wedekind, Weininger, Ibsen és az
elmult század minden divatos pszikológusai rajzolták meg elégszer.
Mindezek a vonások voltak azok, amikből a nő arcát összeállitották és
meghatározták a század nagy tanulságát, hogy a nő valami veszedelmes,
romboló erő, alacsonyabb dolog mint a férfi, épen azért tör a férfi
vesztére – gonosz dolog, démoni hatalom. És hogy ez az igazi nő, aki
felé végzetesen vonzódunk, ez a fajta. Rendben vagyunk, mondhattam volna
magamnak, ha dogmatikus vagyok – mikor tehát megismertem a szenvedést és
a rosszat a szerelemben, ami lényegesen más volt, mint az én tiszta
indulatom, ott a nagy tó partján – akkor a nőt ismertem meg, az igazi
nőt, ama romboló és veszedelmes erőt, amitől annyit óvtak kedvenc
szerzőim. Gyerünk, fussunk előle, felejtsük el, vagy lőjjük főbe
magunkat. Harmadik eset nincsen.
És én mégsem mentem el: megálltam és megnéztem közelebbről ezt az arcot.
És akkor csodálkozva jöttem rá, hogy minden, amit én ebben az arcban
nőiesnek láttam és bámultam: egy feltevés volt: az, hogy vonzalmam
megriasztja, fél tőle, hogy érzi rettentő erejét és súlyát, magában és
bennem. De meg kellett tudnom, hogy e nőnek egyszerűen közönyös a
szerelem, nem tud róla, nem is hiszi el, nem foglalkozik vele, valami
realitásnak tekinti, mint amilyen általában lenni szokott az emberek
között, ha érdekek jelentkeznek – üzlet, vásár, érzések tőzsdéje, ahol
mindennek akkora ára van, mint amekkorra szüksége van rá a vevőnek. Ez a
nő készpénznek vette a szavaimat és hasonlataimat: – ha azt mondtam,
hogy szép, arra gondolt, hogy mások is annak látják – és ha azt mondtam,
te drága – arra gondolt, hogy bizony nem is adja magát olcsón. Valóban,
ismerem ezt az arcot és ezt a vonást – de ó Strindberg és ó Weininger,
ti nagyon tévedtek – ez a vonás egyáltalában nem nőies –, hiszen ezt a
vonást én magamról ismerem, magamról, aki mindannek ellentéte, ami nő.
Ezt a nőt nem izgatja fel és nem kábitja el a szerelem, mert ennek nem
az kell, hogy őt szeressék – hanem az, hogy ő akarjon valamit – éppen
úgy, mint egy férfinak.
Ez a nő férfias. És férfiasak voltak mindazok a nők, a tizenkilencedik
század nőtipusa, akiknek tanulmányozása a nőgyűlölő szemléletet
rászabaditotta erre a világra. A férfi sorsa ez esetben egyáltalában nem
tragikus, legfeljebb annyira, amennyire egy tévedés felismerése lehet. A
vágynak és szerelemnek és izgalomnak az a láthatatlan lángolása, amivel
körülvettük, nem azért nem gyujtotta fel és nemesitette meg, mert mi nem
voltunk eléggé férfiak – hanem mert ez a nő immunis ezzel a lángolással
szemben. Ez a nő nem szerelmes önmagába, mint mi ő belé – ez csak hiú,
mint a férfiak – ez tehát egyszerűen lenézi azokat, akik szerelmesek
belé és szerelmes mindenkibe, aki őt nem szereti.
Egészen másképpen fest igy a romboló Démon, akit a nőgyűlölet
azonositani akart az egész nemmel. Alacsony, értéktelen tipussá
zsugorodik össze a szép bestia, vagy a női vámpir borzongató alakja, aki
miatt minden félórában egy evőkanál puskaport nyelnek le a férfiak –
akit csak akkor lehet megkapni, ha előbb felakasztotta magát az ember és
a falnak ment és kiokádta a tüdejét. Nézzünk bátran a szemébe és értsük
meg végre a rejtelmes, baljós mosolyt, amelynek titkát izzó elmék és
lángoló szivek próbálták megfejteni, hogy kifáradva és elkeseredve az
eredménytelen erőlködéstől, átkot szórjanak rá végre és óvják tőle a
világot, mint Lucifertől, a jónak és nemesnek tagadásától. Nem tagadás
van ebben a mosolyban – csak hülye megnemértés, elbizakodott szemtelen
cinizmusa a butaságnak, nem a lelket és értelmet nézi le és veti meg,
csak azt, aki hisz benne. Nézzük csak meg jól ezt az idióta mosolyt – a
nőbe oltott férfi korcsszülött mosolya ez, együgyü, hitetlen mosolya a
bolondnak, aki önmagát üresnek érzi, szeretne valaki más lenni és fél
mindentől, ami ürességének tudatára ébreszthetné. Nevetni nem tud, mert
öröm nincs a szivében – kineveti hát a világot. Nem tud felelni, tehát
lenéz minden kérdezőt. Örül minden bajnak és szenvedésnek amit okoz,
mert nyomorult, örömtelen énjéről csak igy szerezhet tudomást. Ha szép –
szépsége üres mint a halottaké, bitorolt szépség, álarc – ha rút,
rútsága fenyegető és rosszakaratú. Alapos oka van rá, hogy mélyen
lenézze azt, aki őt szereti – hiszen csak ő tudja, milyen értéktelen
dolgot szeret a boldogtalan. És alapos oka van rá, hogy halálra kinozza
azt, akit ő kiván – hiszen csak ő tudja, mit jelent, őt elfogadni. Ez az
egyetlen rokonszenves vonás benne, ez az objektivitás az önmaga
haszontalanságának ez a tudata. Egyébként szeret titokzatos lenni –
folyton hazudik, de nem azért, hogy szépitse a rút valóságot, mint ahogy
a költő hazudik – hanem, hogy elhitessen valamit, ami nincs. Legjobban a
halál érdekli, mint a legfőbb adu, a legnagyobb kár, amit okozni lehet.
Szivesen öli meg magát is, ha biztos benne, hogy fájdalmat okoz vele –
ravatalról ábrándozik, ahol komoran és kajánul fekszik majd és nem kell
részvétet éreznie senki iránt, aki siratja.
Valóban ő ez – a kép tökéletes, ráismerek. De minő kétségbeesett
öngyilkos dühe volt az a pesszimizmusnak, az élet és öröm tagadásának,
mely ezt az arcot úgy állitotta elénk, mint pszihe-képét a Nőnek,
reprezántánsát annak a nemnek, mely a nevető örömnek és kéjnek és
ragyogó nyugalomnak egyetlen lehetőségét jelenti e Földön? Ezt, aki nem
is tükör, és nem is hangszer – ezt az önmaga árnyékát kereső boldogtalan
félembert – ezt a rossz boltosát önmagának, aki még eladni se tudja
magát – ezt a férfiutánzó nemtelent, ezt az élményelhajtó unalmas nemi
strébert, ezt a tehetségtelen dilettánsát annak a csodának, amit életnek
nevezünk? Nem, nem, barátaim, édes emberek, férfiak és nők, hagyjátok
őt, hadd keringjenek körülötte tovább a téboly és szenvedély lihegő
megszállottjai, szuszogó kalmárok, Figarót-olvasó kisdiákok, kamatra
dolgozó ügynökei az életértékeknek – éretlenek és túlérettek, hadd
boncolják tovább a rejtélyt, aminek megoldása ott van bármelyik
tankönyvében az elmegyöngeségnek, legyenek boldogok vele, fetrengjenek
előtte és vele, haljanak meg együtt, az egymásra is méltatlanok, akik
nem tudnak élni egymás nélkül. Mi láttuk őt, a Démont, vészesen lobogó
szemekkel, láttuk őt, aki csak gyűlölve szeret, akit gyűlölve szerettünk
– láttuk őt ennek a gyalázatos századnak nő-ideálját – láttuk
örökkévaló, fölényes, gúnyos tekintetét, hülye mosolyát a magtalan,
meddő Hitetlenségnek, mely világ kezdete óta ott lebeg minden szépség
fölött, hogy kiröhögje, hogy hideg vizzel öntse nyakon a fakadó rügyét,
a Hozzánemértő Gyűlölet se vidám, se szomorú, kontár mosolyát.
„Emléke bennem rég nem él
Emlékem tőle nincs egyetlen
Se kép, se hajfűrt, sem levél:
Gyűlöltük egymást mindaketten.
Én büszke voltam és kevély
Ő lángoló volt és kegyetlen –
Igy szeret a hűtlen személy
S én, boldogtalan, igy szerettem.
És végre annyi könny után
Boldogság, csóközön után
Egymást el tudtuk hagyni végül,
Mint két ellen, ha kimerűlt
S kiket a Gyűlölet se fűt –
S kiejti a fegyvert kezébül!“
De hát mi ez a rossz álom – mi ez a lidércnyomás, melyben gonosz fények
riognak, hisztériás, beteg nyalábok a sárga korongról? Hiszen mindez a
fonákja csak valaminek – kusza szálak, értelmetlen zűrzavar. Ennek a
mintának eleje is van – ez a sok _nincs_ csak tagadása lehetne
valaminek, _a mi van_ – egy harsogó _igen_ hangzott ott el valahol,
amire e sok nyávogó és irigy és komisz _nem_ és _nem_ és _nem_ válaszolt
a pesszimista drámák mélységeiből. Ó igen, ez a kegyetlen és gyilkos
Semmi, a nőben csak hiánya Valaminek –, amiről tudunk ez a fekete folt
lelkünkön árnyéka csak _valakinek_, akit elfeledtünk – ez a fojtogató
füstje a fájdalomnak, mely torkunkba szorult, szomorú uszálya csak ama
hatalmas Tűznek, amiről jól tudjuk, hogy lángolt és melegitett. És ezt
az Igent, és ezt a Valamit és Valakit és ezt az örökkévaló Tüzet mégis
csak úgy hivják, hogy Asszony – ó igen, elég volt a gonosz álomból.
Emlékezzünk rá, ebben a kicsiny szinházban, mely annak a férfinak
nevéről van elnevezve, ki a férfi reménytelen küzdelmének époszát azért
irta csak meg, hogy reményt és hitet fakasszon, kit végzet és nő
százszor elárult és százszor cserbenhagyott, valóságban és képzeletben,
multban és jelenben s még a jövőben is – és aki a tizenegyedik szin
vigasztalan mélységéből mégis kiemeli őt, hatalmas tenyerén, arcát a
fény felé forditva, hogy mindenek lássák és hallják diadalmas szavát:
Mit állsz tátongó mélység lábaimnál?
Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt?
A por hull csak belé, a föld szülötte
Én glóriával átallépem azt.
S kiáltó szavára tompán, messziről dübörög a válasz, a germán hegyeken
keresztül:
Das ewig weibliche zieht uns hinan…
És kinyilnak csukott, asszonyi szemek és halk, édes nevetés bugyborékol
nyomában – elhallgat véres, démoni kacaja az ostoba hisztériának. Ó
igen, te vagy az, Éva, rádismerek – te voltál, aki lugast vásároltál
nekem: hová rejtetted magad, miért tűrted, hogy elgyötörjön és
megkinozzon ez a némber itt, aki magáravette ruhádat, hogy megtévesszen?
Hogy volnál ellenség és ártalom és veszedelem, én édesem, szeliden
tündöklő fény, jóság, öröm, boldog pirulás, te kedves? Emeld föl arcod,
és mutasd meg nekik az igazi mosolyt – remegő és könnyekben fürdő
mosolyát az örömnek –, remegő és elfehérülő száját a termékeny
szépségnek, mely önnön tudatára ébredt, mikor megtermékenyitett minket
bátorsággal és ujjongó kedvvel. Édes és jó tűz, melynél többet ér
megégni, mint meg nem ismerni téged – üdvös méreg, melytől többet ér
elpusztulni, mint meg nem izlelni. Nem harcolsz és nem verekszel és nem
taktikázol te a férfi ellen – nem nézel gyanakvóan és kutatóan és
harcrakészen reá, – és nem nézel gőggel se és gúnyos megvetéssel és
kutyaalázattal se nézel – tágranyilt szemed ámúlva, elcsodálkozva,
boldogan és nevetőn mered belé az ő tágranyilt, sóvárgó tekintetébe.
Ime, szivembe és agyamba futott a vér, rád gondolva, aki pedig nem
hörögsz és fuldokolsz a gyönyörben, és nem karmolsz és harapsz, nem
téped a zsebkendőt és nem szivod a vért, mint az a másik – rád, akinek
mosolygó nyugalma és békéje izgalmasabb és csodálatosabb és bóditóbb,
mint ama másik tomboló dühe – rád gondolok és élni akarok érted és oda
akarok adni neked mindent, amit lehet, élni, hogy lássalak és örüljek
neked és szeresselek szüntelenül, életem egész gazdag, szines, ragyogó
tartalmát odaadjam – őneki legfeljebb az üres életemet adom, őérte
legfeljebb meghalok, utolsó pillanatomban is ásitva és nyújtózkodva a
penészes unalomtól.
Ó, nem ábrándithattok ki, komor főpapjai a nőmegvetésnek, minket e
hitünkből – jöhettek, Julia, és ti többiek – nincs az a nő többé, aki
minket kiábrándithat a nőből – mi mégis csak szeretjük és imádjuk és
csodáljuk a nőt, aki nem pokol és izzó ártalom és mégis a legnagyobb tűz
e világon – a nőt, aki mosolyog és borzong, mikor róla beszélnek – aki,
ó jól tudom, rossznak, ha kell, százszor, rosszabb tud lenni a férfinál
– de jónak, ha lehet, ezerszer jobb és különb és mámorosabb – ő, mert mi
ismertük a nőt, aki lángolt, mert lángoltunk, aki szeretett, mert
szerettük, aki szépnek látott, mert szépnek láttuk – az igazi nőt,
akitől gyermekünk van.
A rémület.
Kezdetben volt a köd és a káosz a térben és az Ur aludt e ködben.
Egyszer pedig felébredt és nyujtózkodva ásitott és hangosan kiáltott
„Aoi-á!“, már mint ahogy az ébredő, meg álmos lélek kiált, mikor ásitva,
de jókedvüen magához tér.
A köd pedig idegesen összerándult és megijedt ettől a hangtól, és az Úr,
mulattatva e gyermekes ijedtség felett, tréfásan elkiáltotta magát:
„mu-ú“, mint ahogy a csacsi gyereket ijesztgeti az ember.
A köd pedig rettenetesen megrémült és reszketni kezdett egész testében,
mint a tó, melybe kavicsot dobtak. A ködben gyürük és gombócok
keletkeztek e reszketéstől, csomókba folyt össze némelyütt, golyók
lettek, melyek reszketve a rémülettől, forogtak és keringtek egymás
körül.
A forgástól kitüzesedett egy nagy, reszkető golyó, tovább rengett és
reszketett, puffogott és bugyborékolt és egy nagy bugyborékolásnál
kiköpte magából a Földet.
A Föld pedig, ijedt, dobogó, tüzes sziv, keringeni kezdett a nagy golyó,
a Nap körül, keringeni kezdett, s belsejében a forró folyadék, a Föld
vére, tovább reszketett és rengett az eredendő, nagy Rémülettől.
Nem is marad sima és szép teke, mint a nyugalmas, önérzetes
billiárdgolyók, s a diplomaták kerek és kopasz koponyája, – a belső
reszketés tüzeket és izzó folyadékot puffogtatott ki a reszketéstől
megrepedt kérgen, rengett és zakatolt a Föld, hegyek és völgyek
gyürődtek, gyüremlettek és a lecsapódott viz remegve, hullámokba
verődve, szaladgált a völgyek mélyedése közt.
S az egyik folyó, még melegen és bugyborékolva a rengéstől és
reszketéstől, egy napon kilökte magából az embert, a reszkető Rémület
fiát.
Dobogva és remegve indult meg utjára az ember, sokasodott és szaporodott
a Földön, mely lassankint megnyugodott és elpihent és megkeményedett,
arcán viselve fiatal éveinek, rémült kicsapongó életének ráncait és
redőit: a hegyláncokat.
Az eredendő rémület azonban ott reszketett tovább a Föld fiában, az
emberben – házakat és városokat épitett, hogy elrejtse bennük vonagló,
ijedt, reszkető szivét a külső világ és embertársa elől.
De még mindig oly nagy volt a rémület az emberben, hogy nem bizott meg a
falakban, mellyel körülvette magát, – attól remegett, hogy reszkető
rémületében a másik ember lerontja majd ezt a falat és megöli őt, hogy
ne kelljen tovább félnie tőle.
Rettenetes fegyvereket talált ki tehát, borzalmas szereket és anyagokat,
melyek ha felrobbannak, oly szörnyü rengést és robbanást idéznek elő,
mely tulrengi, tulreszketi a másik ember remegését s az nem tudja
elpusztitani őt rémületében.
S kitört a háboru, s ijesztő pukkanással robbant fel a lőpor, a Föld
teste hosszan rengett és remegett utána. Emberek táncoltak a felvert
léghullámokon, aztán visszaestek a Földre.
Ezek közt volt az én Demeter barátom, három év előtt a kávéházban ültünk
együtt; – és most itt ülünk megint, itt ül mellettem a rugós pamlagon.
Őrmesteri rangja van és vitézségi érme, de már nem katona,
kiszuperálták, idegsokk miatt. Egy gránát felvetette és azóta
ritmikusan, egyenletesen és szabályosan reng és remeg az egész teste.
Itt ül mellettem, beszél hozzám s én a papir fölé hajolok. Az arcát nem
látom, de érzem őt, – a ritmikus reszketést átadja teste a pamlagnak, s
a pamlag reszketteti és rengeti az én egész testemet; a májam és vesém
reszketni kezd – és reszketni kezd a szivem s a szivemtől agyam is
reszketni kezd s megrezzen kezemben a toll – megrezzen és futni kezd a
papiron.
És tollam, e ritka szeizmográf, most távoli, távoli földrengést jelez az
Időben, – a Föld keletkezésén, az Ember születésén, a háborun, a gránát
robbanásán, barátom reszketésén keresztül megérzi a rémület reszketését,
melyet az Úr tréfás hangja riasztott fel a nyugodt és békés káoszból.
Unalom.
Vasárnap délután talákoztunk.
Talán a feketémbe volt elvegyitve a méreg, vagy a cigarettámba. Elszivom
a cigarettát és az utcára mék. És akkor érzem, hogy kuszik fel a
koponyámba. Ki ismeri közületek?
Valami nagy csodálkozással kezdődik. Eszembe jut, hogy délelőtt hangosan
énekeltem, aztán felindultam, sirtam egy levélen, a szeretőmre
gondoltam, nagy, mérges pisztollyal főbe akartam lőni magam, de ugy,
hogy durrogjon, villámlás, mennydörgés, zuhanás. Nirvána, fekete
szárnyak suhogása, csöndes temető, holdfény, bosszu, halál. Keresztbe
egy fekete angyal. Miszticizmus, Ding an sich, feltámadás. Végtelenség.
Mi volt ez délelőtt? Egy szót se értek az egészből. Hiszen az egészből
egy szó se igaz. Sok ember jár, jönnek-mennek. Vasárnap délután kibujnak
a lukakból a munka roszszagu sajt-kukacai és ugy tesznek, mintha nekik
is szabadna élni, sőt csakis nekik. Kimennek hintázni a Városligetbe.
Hangosan beszélnek, mit is itt vagyunk, mondják sőt csakis mi vagyunk
itt. Nem értem, nem értem, nem értem az egészet. Nem értem mit
csinálnak. Szeretném megkérdezni valakitől, hogy miért van ez a
tolongás. Ez az ember, aki most szembe jön, miért nem megy ellenkező
irányba, hát nem mindegy? Nekem egészen mindegy. És miért állnak egymás
mellett a házak olyan fontosan: a villamosok is milyen fontoskodva,
milyen hangosan csilingelnek. Mindenki olyan biztosan siet, jön-megy –
mintha valamire készülnének itt. Mire készülnek itt, kérem szépen? Én
nagyon jól tudom, hogy semmire se készülnek, hiszen ezt már évek óta
látom igy és semmi nem jött ki belőle. Dehát mi a fontos akkor?
Az embernek fontos a keze meg a lába, meg a feje. Az igaz, már az
elemibe tanultam, hogy a kéz kell, hogy az ember dolgozzon vele, a szem
is kell, hogy az ember lásson vele, a száj is, hogy egyék vele. Az egyes
részeknek tehát van célja. De mi célja van az egész embernek? Az egész
embernek semmi célja nincs. De igen, aszongya, mert az egész ember a
társadalomért van, igaz, persze. De mi célja van az egész társadalomnak.
Hja ugy.
Mégis furcsa, hiszen délelőtt értettem. Igen, igen, már emlékszem.
Délelőtt azt mondtam: Végtelenség. Semmi. Tudom, tudom, nagyon messze,
annál is messzebb. Jó, hiszen elhiszem és értem, de jelent ez valamit
nekem? Délelőtt jelentett, mert izgatott és érdekelt. Ha nem érdekelt
volna ez, elaludtam volna. Ezek is elaludnának, ha rájönnének, hogy
semmi célja ennek a sürgés-forgásnak. Ők azonban azt felelik: de bizony,
azért nem alszunk el, kimegyünk a Városligetbe szórakozni, hintázni,
célbalőni, nem unjuk el magunk!
Hm. Hát én mit csinálok olyankor, mikor nem unom magam igy? Homályosan,
ködön keresztül emlékszem. Igen, igen, könyvek, eszmék, sirok, nevetek,
felindulok, a szeretőmre gondolok, megakarok halni, de dörgő felhők közt
zuhanni mélységekbe – és azt mondom: Végtelenség. Ugy, persze. Hát én
igy szoktam szórakozni, azért nem untam magam eddig.
Nekem hát ez ugyanaz, mint nekik a hinta, meg a célbalövés. De hát hogy
is van csak akkor a világ? Lássuk csak.
Kezdetben volt az unalom. És mondá az Úr: legyen szórakozás, mert igy
elalszom. És gondolt magának kis golyókat és lökdöste őket jobbra-balra.
Hat napig igy szórakozott az Úr. Hatodik nap délután nagyon ásitott,
majdnem elaludt megint. És gyorsan gondolt magának embert.
Az ember nagyon ásitott és majdnem elaludt. Gondolt magának istent és
hintázott rajta, célbalőtt vele, hatezer évig a Városligetben. Én is
köztük voltam és eluntam magam. Gondoltam magamnak Igazságot, Életet és
Halált, csakhogy el ne aludjak. Nem emlékszel? Délelőtt sirtam és
fejemet a padlóhoz vertem.
De hát ez mind csak játék volt, mert hiszen nem lehetett komoly dolog,
elmult. Az abszolut, az egyetlen igaz állapot az unalom. Borzasztó.
Borzasztó. Ezen se tudok felindulni. Mindez nagyon szép és nagyon
előkelő: az egész élet tehát küzdelem az unalom ellen. Jó, jó, nagyon
szép. Dehogy magyarázom el ezt nekik? Meglehetni irni egy nagy
filozófiai munkába, vagy verset lehet irni róla. Visszafordulok a
József-köruton és eszembe jut egy barátomnak egy verse, ahol trombitának
nevezi magát.
De hiszen ez nem igaz, az ember nem trombita. És nekem ez a vers
tetszett? Persze szórakoztatott, hogy az ember trombita.
Nem, nem, ez elviselhetetlen. Milyen hangosan beszél mindenki. Átmegyek
a másik oldalra. Nem érdekel, nem érdekel. Mit tegyek. Egészen bizonyos
vagyok benne, hogy mind szamarak, mert hiszen világos csak olyan agyvelő
lehet, amelyikbe semmi sincs beleirva. Akkor hát mit néz engem az az ur
odaát? Nini, idejön, ismerős.
Hogy, hogy vagyok. Köszönöm, jól. Tegnap elvesztettem a vagyonomat.
Köszönöm, nagyon jól. Jól, jól, jól. Tramtadaram. Parancsolja, hogy még
egy párszor elmondjam? Elmondhatom. Hogy egy kicsit ideges vagyok?
Dehogy vagyok ideges. Ön azt kérdezte, hogy vagyok, ez tehát nyilván
érdekli önt. Nézze kérem azt a házat. Látja, ott a negyedik emeleten egy
szenvedélyes természetü úr most harapja le a szeretőm bal fülét,
szerelmi elvakultságban. Köszönöm, nagyon jól vagyok, azt hiszem, el fog
rohadni a lábam, egy nagy daganat van rajta. Pardon, ön azt kérdezte,
hogy vagyok. Hát most hallgassa végig, ha érdekli. Látja, engem nem
érdekelt, de Önnek nyilván fontos. Tehát tudja meg, hogy a hasam is fáj,
most veszem észre. Óhajt még valamit tudni rólam, vagy már talált valami
más szórakozást? Alászolgája.
Elviselhetetlen. Mért mosolygott ez az ember. Hiszen egészen bizonyos,
hogy semmi célja nincs az arcának.
A szeretőm levelet irt. Kérem, fontolja meg, azt irta. Mit fontoljak
meg? Kérem, nagyon szivesen megfontolom, ha tetszik. Mit tegyek.
Az az ember, az az ember, mit akar az az ember. Az is felém tart és
mosolyog. Persze, ismerem. Átmegyek, borzasztó, hiszen ez is megszólit.
Hiába, az ember jön felém. Olyan léptekkel, mint valaki, akinek igen
fontos elintézni valói vannak. Rámnéz, köszön, megfordul, mosolyog,
megáll. Én is megállok, összenézünk.
Mi tetszik? Hogy mit csinálok? Azért állitott meg kérem? Hát kérem,
tessék mondani, mi tetszik? Kérem, ön megállitott engem, hát tessék
megmondani, van valami mondanivalója? Mit néz kérem? Ön megállitott,
beszéljen, miért állitott meg?
Ráorditok:
– Mi tetszik? Miért állitott meg?
Néz és vigyorog. Csak ugy, mondja. Hát nincs semmi mondanivalója? Csak
ugy! Csak ugy megállitott és nem is tudja miért?
Pofonverem, hogy elesik. Rátaposok, kitaposom a belét, széttaposom a
flaszteren, mint egy rohadt barackot, csak egy folt marad belőle.
És most mi lesz? Jöhet még ami érdekel? Igen, emlékszem. Ezt ugy szoktam
mondani: a Halál – és borzongó érdeklődés fog el olyankor. De hiszen nem
is igaz, a Halál se igaz. Ezt is csak kitaláltam az unalom ellen: csörgő
játékszer és mindenféle pántlikát akasztottam rá, ilyen felirásokkal:
Megsemmisülés, Nyugalom, Végtelenség, Öröklét. Csak ezeket a szavakat
nem használtam: Semmi és Unalom. Különben pedig mit jelent az, hogy
Magyar Leszámitoló és Pénzváltó Bank? Ez éppen annyit jelent, mint a
Végtelenség.
Egy morgue-kocsi jön szembe, fekete mázas, otromba hajó. Kocsis, hé –
álljon meg, fáradt vagyok; – játékszerem, az Eszme, kiesett kezemből.
Kinyitom hátul az ajtót: – hüs levegő csap meg. Bemászom a felső
rekeszbe. Két hullát szétütök, helyet csinálok magamnak, nagyot, hosszut
ásitok, behunyom a szemem és akkorát nyujtózkodom, hogy a csontjaim
beleropognak. Mehet.
A jelen pillanata.
A villamos kocsijára vártam: előttem sinek kereszteződtek, esett és
fénylett az uttest, a tulsó oldalon emberek siettek.
És ekkor döbbentett meg a gondolat, mintha friss szélroham csapna
keresztül agyamon, kisodorván belőle mindent, ami bánat, tompa
szorongás, baljós félelem.
A jelen pillanata! Ez a pillanat itt, állok az utca szélén, habos viz
csordogál a csatorna felé és szürkén áll az ég fölöttem. Ez a pillanat,
egyetlen százmilliárd pillanatok között, mely mindegyiktől különbözik,
mert ez a pillanat először él e Földön, s ami utána következik,
ismeretlen.
Mozogtok és utaztok a térben, melyet végesre határolt sorsotok és
melynek lehetőségeit, hegyeit és völgyeit ismeritek már, és elfelejtitek
nagy utatokat az időben, mely ismeretlen végtelen felé visz az ismert
tájak felől.
A jelen pillanata! Micsoda mélység, micsoda örvény nyilik meg előttem;
az utca leferdül lábaim előtt, mintha lejtős, kanyargós pályán a hegy
peremére érnék s hirtelen sziklafal szakadna a mélybe. Itt állok a mult
partján, egyetlen lépés még – a többi ismeretlen tenger, levegőoceán.
Ezt érezhette Kolumbus Kristóf, állván az Atlanti-oceán partjain, szemét
a láthatár felé meresztve, melyről nem tudhatta még, idegen világ fölé
borul, vagy közvetlenül a csillagos egekbe omlik?
Mögöttem elhagyott vidékek. Jól emlékszem. Jártam a gyermekvágy
forrásvidékén, zöld füvek közt néhol az öröm piros szamócái villantak
fel. A csalódás hideg patakján keresztülgázoltam, sötét alagutján a
kétségbeesésnek sajgó, zakatoló vonatok vittek. Emberekkel találkoztam
mindenütt és mindennek tudom a helyét. Ami mögöttem van, azt meg nem
változtathatom többé, a mozgókép megállt s egyik lábukkal a levegőben,
szóra nyilt szájjal, felemelt kézzel állva maradtak a figurák, a mult
figurái s igy marad most már a kép idők végeztéig. Egy kéz, mely felém
nyult, egy szó, amit elmenőben dobott felém ismeretlen száj, a ház
tetejéről zuhanó kő, mely elől félreugrottam, egy asszony mozdulata,
amint az ablak felé fordult s válla könnyedén felemelte a csipkét: –
mindez megállt, megmerevedett a levegőben s nincs az az erő, mely
kimozdithatná helyéről a multnak egyetlen pihéjét, mely a szellőben
szállongott, nincs az a hatalom, mely meg nem történtté tudja tenni a
szunyog szárnyrarebbenését, ha elmult.
De ami előttem áll, – halljátok? – azt még el nem határozta semmi. Abba
még beleszólhatok, ott még vár rám valami, ott még dolgom van, ott még
szabad vagyok: ott nem parancsol senki, ott szolga és úr nincsen, mert
ott még senki se járt, sineket se rakott le, vonalakat senki se huzott,
házat senki se épitett, ott nincs enyém és tied, ott nincs megkötött
jog, jogtalan kötelesség. Száraz és lelketlen hivatalnok nincs ott, ki
azt mondaná: ön ide és ide tartozik és nincsenek akták és
bizonyitványok, bélyegek és pecsétek, ott a nevem és sorsom nincs beirva
lajstromokba, mert az az ország még senkié, ott senki nem uralkodik, azt
még el nem foglalta senki, azt még nem osztották fel egymás közt a
hatalmasok. Ott én egyenlő vagyok a királyokkal, mert én ott még király
lehetek és ők közkatonák. Ebben az országban Grey nem szónokol és
Asquith nem hoz határozatot és párisi konferencia nem hoz törvényt, mely
mindenkit kötelez, azt is, ki lelkében más törvényt ismert meg. Mert
ennek az országnak utait senki nem ismeri, ott az utak talán a felhőbe
szaladnak, talán a föld alatt mennek, ott talán fehér, ami itt fekete,
ott talán nem a tengerbe futnak a folyók, ott talán fent van az, ami itt
lent, ott talán nem a föld felé esik az eleresztett kő. Senki ne merje
mondani, hogy ott is földre esik, mert ebben az országban még nem látott
követ senki és nem látott folyót és nem látott tengert és nem látott
fehéret és nem látott feketét, mert ez az ország az ismeretlen jövendő.
Ebben az országban vannak még esélyeim, – halljátok? – ott nekem földem
és birtokom van. Innen, a mult partjain állva, belemeresztem tekintetem
és kinyujtom a kezem; ami ott van, ahhoz hozzányulhatok,
megváltoztathatom, helyéről eltólhatom. Ha akarom, ott nincsen ugy,
ahogy lenni akar, intésemre ott visszafordulhat, ami elindult s
megindulhat, ami helyben áll.
Mert ott lefejti csuklójáról és szeméről letépi a köteléket hallgatag
utitársunk, a százszor leláncolt, százszor megcsufolt Akarat.
Zugjanak a harangok. Törjön ki börtönéből, a multból, a szabadnak
született uj ember, ki nem féli, mert akarja és előidézi a Jövendőt.
Testi szépség.
Halálom után két nappal idézést kaptam, hogy jelenjek meg a Másvilági
Mennyországkiegészitő-Parancsnokság irodájában. Ott beosztottak
valahová, ahol többedmagammal vártam, hogy átdeportáljanak a Marsba,
vagy akármerre, a IV-ik, bővitett dimenzióba. Nagyon untam magam.
Ötödnap találkoztam Dezső barátommal, akit szintén ideosztottak.
– Hogy vagy, – kérdezem – soká maradsz itt?
– Tudom is én. Nagyon unom magam. Tudod, az ember a másvilágon ellustul.
Sürgős dolog nincsen, az ember mindenre ráér, – telik az
örökkévalóságból. Téged is örökkévalóságfogytiglan hivtak be?
– Engem is. Mindig ilyen unalmas itt?
– Igen, kérlek, és az ember elveszti minden kedvét. Tegnapelőtt például
eszembe jutott, hogy nekem egy komissióm van. Még a behivatásom előtt
megigértem valakinek, egy hölgynek, hogy halálom után két nappal,
éjszaka, meglátogatom. Eszembe jutott, gondoltam, ugy sincs most semmi
dolgom, lemegyek, elbeszélgetünk egy kicsit.
– Ugyan. Na, és mit szólt?
– Tizenkettő előtt valamivel érkeztem, még aludt ő nagysága. Gondoltam,
hadd aludjék szegény, keresztülmentem a falon, aztán beültem a tükörbe
és néztem. Sok tekintetben előnyösebb azért ez az állapot, hogy az
embernek nincs teste. Az enyém kicsit kövér volt és gyakran izzadtam. Az
itt nincs.
– Hát persze, az igaz.
– Hát kérlek, elég kiváncsi voltam a találkozásra. Én tudniillik valami
hosszu és patétikus levelet irtam neki, amiben ezt a randevut
megigértem. Azt irtam neki, hogy a másvilágon találkozunk.
Dezső elgondolkodott.
– Nem értem, miért akartam vele pont a másvilágon találkozni. Ugy
látszik, valami mondanivalóm volt neki, de bizony Isten elfelejtettem.
Ott ültem a szobájában, mondom, a tükörben, és törtem a fejem, hogy mit
is akartam neki mondani. Pedig milyen sürgős volt akkor, direkt
agyonlőttem magam, hogy találkozhassunk. És képzeld, ott vagyok és nem
jut az eszembe.
Megint elgondolkodott.
– Szép nő? – kérdeztem végre.
Dezső vállat vont.
– Tudja Isten. Azelőtt nagyon tetszett. Most jobban megnéztem magamnak,
mig aludt. Kérlek alássan, mióta itt vagy, nem jutott eszedbe, hogy
milyen furcsa dolog egy emberi test?
– Furcsa?
– Na igen. Mondhatnám, kómikus. Különös hatással volt rám, hogy ni, ezek
még mindig hordják a testet, amit én már olyan régen nem hordok. Olyan…
olyan régi divatu dolog… Mint az uraságoktól levetett ruha… A lélek
leveti a testet és ezek tovább hordják…
– Van a dologban valami. De a részletek…
– Hát kérlek, azokat is megnéztem. Azelőtt például őrülten szerelmes
voltam a lábaiba. Kérlek alássan, ugyan kérlek, hogy néz ki egy emberi
láb! Nyilvánvalóan olyan, mint egy elnyomorodott kéz. Azelőtt kéz is
volt, mikor még majom volt az ember. Az ujjak eltorzultak és a tenyérből
lett egy vaskos, formátlan husdaganat. Nem értem, hogy ezt akkor nem
vettem észre.
– És a szája?
– Az meg két vörös husgörcs. A bélrendszer felső nyilása, a sok evéstől
kidagadt. Beljebb csontocskák vannak, azok se szabályosak. Aztán az
orr!… na, kérlek szépen!… milyen formátlan valami. Két lyuk van rajta.
Hanem a legkómikusabb és szánalmasabb a két fül. Hogy ez soha nem jutott
az eszembe! Két lemaradt, siralmas huscafatocska, ami összezsugorodott
és gyürődött, mint a töpörtyü. És két ilyen kis cafatocska lóg a fej két
oldalán, és ez nekem tetszett! és meg akartam csókolni! Brr!…
– Furcsa, furcsa. Mondasz valamit.
– Hát, kérlek, én csak elnéztem egy darabig. Ilyen az egész. Aztán
megint törtem a fejem, hogy tulajdonképpen mért is akartam én vele
találkozni. Aztán, szégyen ide, szégyen oda, bizony nem jutott az
eszembe, hát fogtam magam és szép csendesen ellógtam, mielőtt
felébredhetett volna. Nem mennék többé vissza, nem tudom miért.
– Azóta se jutott az eszedbe?
Gondolkodott.
– Mit csináljak. Nem. De nem is erőltetem meg magam, van idő. Arra való
az örökkévalóság. Nincs egy cigarettád?
– Volna, de mivel szivjuk el, nincs szájunk.
– Az igaz. Látod, ez az egyetlen dolog, amit sajnálok.
A hóember és a kályha.
A hóember exkluziv életet élt. Már zsenge hógyerekkorában feltünt
zárkózottságával és hallgatagságával: nem beszélt az emberekkel és tudta
a módját, hogy mindenkit távol tartson magától. Ezzel hamarabb feltünt
és nagy jövőt jósoltak neki. Amint egyre sürübb rétegben rakódott rá a
hó, vastagodott és felnövekedett és a tekintélye egyre nagyobb lett.
Kezdtek foglalkozni vele. Egy érdekes egyéniség tünt fel müvészi
életünkben, irták a lapok. Elhatárolt, különös egyéniség: hallgatag és
önérzetes. Nem kenyere a közlékenység, nem áradozó, nem bőbeszédü, nem
fecsegő.
A hóember divatba jött. A lapok hozták a fényképét, kritikusok véleményt
mondtak róla, hogy milyen nagy dolgokat várnak tőle. Meg is magyarázták,
hogy miért várnak tőle nagy dolgokat: ezért, mondták, mert nem olyan,
mint mások, nem erőlködik, nem keresi a közönség kegyét, nem hevül fel
semmin; gunyos, hideg és objektiv, mondták róla, világosan látja a
dolgokat, azt érezni rajta, anélkül, hogy beszélne és fölötte áll az
eseményeknek. Valamelyik kritikusnak az a szerencsés ötlete támadt, hogy
a hóembert szembeállitsa a kályhával. Mennyivel nagyobb, értékesebb,
izmosabb egyéniség, mondta a kritikus, ez a hóember! Mennyivel mélyebb,
igazabb müvészet az ő hallgatagsága, mint a kályha szuszogó,
handabandázó sustorgása, amivel az egész világot meg akarja főzni,
mindenkire rá akarja erőszakolni az ő unalmas és köznapi lelkét, és
hosszu, unalmas ódákat zeng a nyárról, a szépségről és a nőkről! Milyen
más a hóember, egy odavetett szava, aforizmája mennyivel értékesebb,
arisztokratikusabb dolog volna, ha érdemesnek találná beszélni.
Arisztokratikus – igy ez a helyes kifejezés – ebben megállapodtak, és ez
a szó rajt is ragadt a hóemberen.
Főleg a nők voltak elragadtatva a hóembertől. Ez már más, ez igen, ez
egy igazi férfi, mondták a nők. Ez nem udvarol az embernek, nem olyan,
mint a kályha, például, nem áradozik, nem forr fel mindjárt, nem lángol,
ennek gerince van, önérzetes ember, igazi férfi, aki megbecsüli magát és
nem zokog és nyafog a szerelemtől. Az ilyent lehet szeretni, az ilyennek
mindent oda lehet adni. A hóember naponta ezrével kapta a szerelmes
leveleket, de ő egyikre se válaszolt és csak gunyosan mosolygott. Ettől
aztán csaknem megőrültek a nők, egy csomó öngyilkosságot követett el,
ami csak növelte a hóember tekintélyét.
Dicsőségének tetőpontján a hóember megkapta a Nobel-dijat. Nagy banketot
rendeztek másnapra: ezen a banketen a hóembernek végre fel kellett volna
szólalnia, hogy beszéljen valamit, mondjuk, a szerelemről. Mindenki
izgatottan várta a hóember nyilatkozatát. Aznap éjjel a hóember
titokban, hogy senki se tudjon róla, felkereste a kályhát. Leereszkedően
köszöntötte: a kályha alig tudta türtőztetni boldogságát, hogy a nagy
ember szóba áll vele. Nézze, barátom, – mondta a hóember – nekem holnap
beszélnem kell egy banketen, de nem tudom mozgatni a szájamat, mert meg
vagyok hülve; aztán meg nem is méltó hozzám, hogy a saját, értékes
gondolataimból pazaroljak a csőcseléknek. Nem volna szives valami
csekélységet kölcsönözni, valami olyan népszerü ostobaságot? Ó, nagyon
boldog vagyok, – hebegte és sustorogta és lángolta a kályha – talán
parancsolná ezt a csekélységet? – és egy parazsat nyujtott át. A hóember
leereszkedően biccentett és könnyedén zsebrevágta a parazsat.
Másnap a nagy hóembert elolvadva találták: az orvosok agylágyulásból
származó paralizist állapitottak meg. Azonnal összeült a bizottság, hogy
a hóembernek szobrot állitsanak márványból, mely hirdesse dicsőségét az
idők nagy végeztéig.
Egy kritikust biztak meg, hogy a szobor táblájára foglalja össze
röviden: milyen volt a hóember. A kritikus három napig gondolkodott, de
nem tudta megmondani, milyen volt a hóember; csak azt tudta megmondani,
hogy milyen nem volt, – nem volt olyan, mint például a kályha. Végre azt
ajánlotta, hogy irják: „Nem volt olyan, mint mások.“ A bizottság azonban
kijelentette, hogy ez nem hangzik szépen; igy kell ezt kifejezni:
„Különb volt másoknál.“
Ezt rá is vésték a márványtáblára és hazamentek a kályha mellé, mert
nagyon hideg volt.
A fejetlen ember.
Villámlott s utána hosszan dörgött az ég; villám és dörgés között
jutottál eszembe, az utcán, barátom, mig szaladó emberek között egy kapu
felé igyekeztem. Eszembe jutottál, s egy csodálatos és váratlan kérdés
döbbentett meg, – hogy van az, hogy még soha nem jutott eszembe?
Hogy még nem jutott eszembe soha megkérdezni tőled, barátom: hol van a
fejed?
Nagyon sok barátom van, ismeretlenek és ismerősök, szobákban és tereken
láttam őket, s róluk elképzeltem az emberarcot, s most már tudom, milyen
egy ember.
De mi lett volna, ha csak téged ismerlek, barátom?
Huszonhat éven át láttam lábaidat, amint sulyosan huzódnak a földön s
nyomot hagynak utánuk; és láttam kezeid lebegni lazán, szorongatni
idegen kezeket, simogatni szép kelmék szövetét, és látom most is,
rákulcsolódva a tollra, végighuzódni, papiron. És láttam karjaid
meztelenül és szövetekben, láttam mellényed csücskét s két-három
gombját, s kabátod kihajló gallérját is látom, s még egy leomló darabka
nyakkendőt is, s még vállaidból is látok egy darabot, ha elforditom a
nyakam jobbra és balra, – a többi nincs, nem látok semmit, a nyakkendőn
s a vállak felém gömbölyödő vonalán tul ködbe vész alakod, eltünik
előlem. Felállok s elálmélkodva nézek végig rajtad, s hihetetlennek
rémlik, hogy ma először vettem észre, hogy ime legjobb barátom, egyetlen
bizalmasom és hivőm, akit, ugy hittem, mindenkinél jobban ismerek: egy
rémes csonk. Fejetlen törzs, élő kisértet, amilyent gyerekkori lázálmok
mázolnak falra, függönyre, a rémmesék borzongató alakja, Fejetlen
Richárd, sötét lovag, kivel a rengeteg mélyén találkozik, éjfélben, a
megkinzott lelkiismeret.
Fejetlen lovag, nem csurog vér a nyakadról? Hol a fejed, barátom? Nem
furcsa, hogy felnőttem veled s figyeltelek és gondoltam rád, hogy te
voltál nekem a legkézzelfoghatóbb, az egyetlen valóság és egyetlen
biztos tény, amit a szkepsis elfogad, hogy fájt nekem, ha megütöttek, s
jó volt nekem, ha megsimogattak, hogy mérhetetlenül közelebb tudtalak
magamhoz, mint bárki mást s bárki más bizonytalan álom, ismeretlen
valószinüség volt csak hozzád képest, – s ime ma ötlik fel, hogy soha
nem láttam az arcodat a valóságban. Távolról hoztak csak hirt az
arcodról, másoktól hallottam csak, hogy milyen, ha beszéltek róla, vagy
néha szürke kép fölé hajoltam mohón és kiváncsian, hogy milyen lehetsz?
Mert csak képekről ismerlek, ó idegen, idegen barátom, mindenkinél
idegenebb, képekről és a tó tükréről, vagy a tükör taváról. Láttam a
képedet, de nem hittem e képnek soha, s nem hihettem a tükörnek se, mert
mihez hasonlitottam volna a képedet? Hiszen sohasem láttalak. És néha,
mint a vak, dadogó ujjaimmal értem az arcodhoz s láthatatlan homlokodon
végighuztam, kitapogattam szájadat és szemeidet. Egyszer majd
lerajzollak, egyik kezemben ceruza lesz s a másikkal kitapogatlak: egy
ujjamat körülhuzom arcod körvonalán s a ceruzával odalent a papiron
követem majd azt a vonalat, amit az ujjam határolt.
Milyen lehet az arcod? Mész az utcán és lopva figyellek: kezeid lóbálod
és oly nyugodtan, biztosan jársz. Nézem a lábaidat, nem lépsz félre és
kikerülöd a tócsát. Pedig nincs fejed. Rettenetes: nincs fejed. És ezek
elmennek melletted, közönyösen, mintha nem történt volna semmi. Hát nem
látják, hogy egy fejetlen ember jár közöttük? Nézzetek rá: a
nyakkendőjén tul semmi sincsen. Nézzetek végig magatokon, nem rémültök
meg? Csodálatos.
Milyen lehet az arcod? Lesütöm a szemem s alsó ajkam erővel kinyujtom. A
semmiből vörös, szegletes husdarab nyulik ki egy pillanatra. Behunyom az
egyik szemem s a másikkal oldalt, befelé pislogok: elfolyó, fakó
fehérség villan fel, otromba, formátlan valami, nyomorék vonalak,
visszataszitó dudorodások, nyilt pórusok.
Kezdek félni tőled.
Allegória az iróról.
Hogy mi az az iró, Pistike?
Hát… nézzed csak, Pistike, hogy is mondjam neked… az egy olyan ember,
aki mindig ir. Előtte van egy csomó papiros és ő egy vékony, kék vonalat
enged ki magából, ez a vékony vonal letapad a papirra és ott mindenféle
kacskaringós jön ki belőle… tudod, olyan csipkés rajzok, amik egymás alá
kerülnek… hm. Ezeket hivják soroknak.
Hogy is mondjam csak neked, – hát ez ugy van, mint például a
selyemhernyóval, amit te tenyésztesz. Ugy-e, mikor az már sokáig
teleette magát eperfalevéllel, egyszerre csak abbahagyja az evést és a
fejéből kienged egy hosszu-hosszu selyemszálat, amit a selyemhernyó
kienged magából, ezt aztán maga köré gabalyitja, süriti, fonja, bogozza
– és csinál magának belőle egy kis selyemházat, amibe begubózik. Ott
elalszik és később kijön belőle lepkének. A sok eperfalevél átalakul a
hernyó fejében selyemfolyadékká és a selyem-folyadékból selyemszál lesz.
Hát ez ugy van az iró-hernyóval is, Pistike. Az iróbácsi fiatal korában
eszik mindenféle levelet, de nem eperfalevelet, hanem olyan levelet,
amit mások irtak, irt levelet, meg könyvlevelet, – ez… hm, tudod
Pistike, hogy is mondjam csak?… ez aztán az iró fejében átalakul
tintává, az a sok levél. Na és egy napon, mikor aztán az irónak a feje
tele van tintával, – hát akkor, Pistike, akkor az iró abbahagyja az
evést és kiengedi magából a tinta-szálat, hogy begubózza magát és majd
lepke lesz belőle. Hogy hol engedi ki magából? Hát – az irónak a fejéből
vezet egy cső, bele a kezébe, a karján keresztül, a kezének a végén van
egy kis hegyes, amit tollnak neveznek és ezen keresztül kijőn a
tintaszál. Az a furcsa Pistike, hogy akármilyen levelet eszik az iró,
mindig tintaszál lesz belőle, – például az a fajta, amelyiket költőnek
neveznek, az egész nap szerelmeslevelet eszik és abból csupa tinta lesz
a fejében, ami a tinta-szálhoz kell.
A tinta-szálat az iró kiengedi a papirra a fejéből, a szálnak az egyik
végét odaköti valami ághoz, amit kiadónak neveznek, Pistike, és most
kezdi kiengedni a tintát a fejéből. Jön, jön a szál a fejéből, mindig
hosszabb lesz, mindig több lesz; eleinte nagyon sürüen és szépen jön
(ja, persze, Pistike, mert akkor még sok tinta van a fejében!),
ilyenkor, az elején sürüen befonja szövi vele a papirost, gyönyörü szép
tinta-szál, mindenki örül neki, hogy milyen gyönyörü, jaj de szép, jaj
de szép, és adnak neki sok helyet. Ilyenkor az iró is örül, dacára, hogy
fogyik fejéből a tinta, mindig kevesebb lesz, de ő látja a sok szálat,
hát örül neki, hogy majd ő hogy begubózza magát és milyen jól fog aludni
és majd lepke lesz belőle.
A tinta pedig fogyik, egyre fogyik az iró fejéből, és amint fogyik
vékonyabb lesz, most már ritkább sorokban ir, ritkább szálak jönnek, ezt
nevezik verses drámának. De az iró nem bánja, mert örül a gubónak.
Egy napon aztán kifogyik a tinta az iró fejéből. Csupa tinta-szál lett
belőle a papiron. Mostan azt gondolja, hogy milyen jól alszik ő most a
sok szál között, mig lepke lesz belőle.
Csakhogy nem ugy van az, Pistike, ugy-e, te tudod. Mert a selyemhernyót
nem azért tenyésztik, hogy sok lepke legyen, hanem azért, hogy selyem
legyen. Azért a kész gubókat beledobálják a forró vizbe, belül a hernyó
megdöglik, mire leszedik róla a selymet és csinálnak belőle szép
selyemharisnyákat, a hernyót meg eldobják.
Hát igy csinálnak a tinta-gubóval is, Pistike. Mikor a sok tinta kint
van az iró fejéből, akkor szépen beteszik a forró kritikába, mire az iró
kiesik a tintagubóból, a tinta-szálból pedig – hát… hát… abból is
selyemharisnyát csinál az Irótenyésztő bácsi, a feleségnek. Vannak olyan
irók, akik csodálkoznak ezen és kérdezősködnek, ezekről szokták mondani
a fiatalabb hernyók:
– Hja, az öreg Izé… az már kiirta magát, szegény.
Amiben igazuk van.
Kedves!