égő gyertyákkal. Kettő-kettő jobbról-balról jön le a nagy lépcsőn,
utánuk affektáltan jön le Hamlet-fekete kosztümjében Malotti. Mikor a
színpadi lépcsőn is lejött, megáll. Mögötte egyenes sorba állnak a
lakájok. Ugyanaz a színész, mint Szabó. Borotvált arc, változatlan._
Malotti _halkan, affektáltan_. Soha… sehol… senkinek… semmikor… nem
énekeltem egy házi hangversenyen… teljes kosztümben… négyezer koronán
alul… csak mert tudtam, hogy te… hogy te itt leszel… azért jöttem el
ide… háromezerötszázért… eljöttem, érted jöttem!
Vilma. Tudtam, hogy értem fogsz jönni… megírtad… mint világhírű művész
fogsz értem jönni… életem! Boldogságom! Tudtam!… _Egy lépést tesz
feléje._
Malotti. Nicht vor den Dienstboten.
Vilma _elragadtatva_. Milyen szép vagy.
Malotti _affektált mozdulattal elküldi a lakájokat, akik bal 2
kivonulnak_. Csak egy perc időm van, Vilma… a teremben már vár a buta
tömeg… már lázban ég, hogy engem láthasson. Csak egy perc… megigértem…
hát itt vagyok, érted jöttem, egyetlen szerelmem… Enyém a hír, a
dicsőség, a kincs… az egész világ… és én mindent a lábad elé akarok
dobni…
Vilma. Milyen forró a suttogásod…
Malotti. A hangomat kímélem, édesem. Hét hosszú évig tanultam, küzdöttem
Amerikában, csak hogy világhírű ember lehessek. Az utcán énekeltem egy
kis románcot, amivel híressé lettem, azt, hogy «Légy szerelmes párom!»
Kis lebujokban folytattam… polgári házaknál hitvány kis pénzekért
énekeltem… a «Légy szerelmes párom»-at, csakhogy megismerjenek… nem
magamért… teérted. Az olasz nevemet is azért választottam, hogy ne tudj
rólam semmit.
Vilma. Ilyennek képzeltelek.
Malotti. Milyennek?
Vilma. Ilyennek.
Malotti. Ilyennek. Hát ilyen is vagyok. Amerikai karrier.
Vilma. A legszebb.
Malotti. Az Unio elnöke barátom. Csizmatisztító volt. A legnagyobb ujság
főszerkesztője előre köszön. Medvecukrot árult. Csupa amerikai karrier.
Az acéltröszt elnöke hozzám akarta adni a lányát. Cipőzsinórral kezdte.
Amerika. Visszalöktem. Két évvel ezelőtt meghivott próba-éneklésre a
Metropolitain igazgatója. Putzpasztával kezdte. Amerika. Próbát
énekeltem… szerződtettek… kilencedik baritonista voltam…
Vilma. Hány között?
Malotti. Kilenc között. – De nem tudtak ellenem tenni semmit… hiába volt
minden intrika, egyre följebb és följebb emelkedtem a sorban, pusztán
csak a tehetségemmel. A nyolcadik elvett egy milliomos lányt, én lettem
a nyolcadik. Elcsaptak egyet, én lettem a hetedik; megvesztegettem a
rendezőt, én lettem a hatodik; beteg lett egy, ötödik lettem; megszökött
egy, negyedik lettem – pusztán csak a tehetségemmel… egyet elgázolt a
villamos, harmadik lettem; egy nyugdíjba ment, második lettem, és végre,
ah végre tavaly én lettem az első, mert az első baritonista elvesztette
a hangját.
Vilma. És mit csinált szegény?
Malotti. Elment tenoristának. – Így csináltam hét év alatt karriert… nem
hiuságból, mert utálom a dicsőséget, nem pénzvágyból, mert undorodom a
pénztől… nem Párisnak, Berlinnek, Londonnak, New-Yorknak, Chicagonak,
hanem… Temesvárnak. Neked.
Vilma. Édes… hű szerelmem… tudtam, tudtam, bíztam benned… tudtam, hogy
eljösz értem… és jókor jöttél… mikor a legszerencsétlenebb vagyok…
vigyél, vigyél el innen… vigyél magaddal…
Malotti. Nincs forróbb vágyam… mint hogy felemeljelek magamhoz a
magasba…
Titkár _belép balról, izgatottan_. Tisztelt művész úr…
Malotti. Menjen.
Titkár. A közönség…
Malotti. Takarodjék. Nem látja, hogy munkában vagyok?
Titkár. De türelmetlen… tapsol…
Malotti. Tapsoljon! Várjon! Menjen!
Titkár. De kérem…
Malotti _komikus hisztériával_. Idegessé tesz. Idegessé tesz. Ha még egy
szót szól, nem lépek fel.
Titkár. Jaj, egy szót se szóltam. _Kirohan, kezével a száján._
Vilma. Menj… menj… arass dicsőséget, tapsot… nekem…
Malotti. Nem… előbb tudd meg… hogy imádlak… hogy el akarlak vinni
magammal… nem pusztán feleségemnek, aki szorongva lesse a férje tapsait…
nem! A szent művészetben légy szerelmes párom!… Ki foglak képezni.
Taníttatni foglak. Színésznő, énekesnő leszel… és hűségedért jutalmul
meg fogod velem osztani a tapsokat! Nem fogok fellépni, csak veled! Csak
veled fogok játszani a színpadon… a tapsok, a csodás melódiák forró
levegőjében, ezer meg ezer bámuló ember ízzó szeme előtt, ott, ott, a
fényben ragyogó színpadon, a szent művészetben légy szerelmes párom… és
nem, nem otthon a szobában, hanem amikor a szerepem szerint magamhoz
vonlak fényes, lovagi jelmezben, ezer lámpa tündöklésében, mikor a
trombiták férfias vágyat harsognak, hogy dobog belé mindenki szíve,
mikor a hegedük kéjesen, édesen zokognak fel, szerelmet, örök
gyönyörűséget dalolva millió ember reszkető lelkébe, hogy viharként zúg
fel a taps fergetege, akkor, a szent művészetben, édesem, akkor légy
szerelmes párom, akkor, ott, a tapsolva ordító világ szemeláttára
akarlak megcsókolni, akkor,… ott… a szent művészetben… _a túlságos
lelkesedéstől egyszerre átmegy a teli tüdővel való éneklésbe…_ légy
szerelmes párom, légy szeherehelmehes páháhá, rohohom!!! _Egyet lép
előre a sugólyuk felé, keblét kitárva a közönségnek, mint az olasz
énekesek a magas cé után._
Vilma _aggódva_. Kíméld a hangodat, szerelmem.
Malotti. Elragad a hév… magával ragad az érzés…
Vilma _mint fent_. Talán jeges tojást, szívem?
Malotti. Már ezt is tudja! Milyen feleség!
Titkár _megjelenik_. Művész úr… ha nem csalódom, téved a helyiségben… ön
itt énekel és a közönség máshol várja…
Malotti _lelkesen_. Mit nekem most közönség!
_A kegyelmes asszony és Mici bal 1 belépnek._
Titkár. Könyörgöm, művész úr…
Vilma _boldogan_. Menj, menj édesem… várlak…
Grófné. Művész úr…
Malotti. Mit nekem közönség, mit nekem taps, mit nekem a világ minden
pénze és dicsősége, mikor… _Vilmára mutat sugárzó arccal…_ az én édes
szép szerelmem szeret engem… mikor az én szép szerelmem…
Grófné _sikoltva_. Ah! Micike! _Az üvegek után nyúl._
Mici _kétségbeesve_. Nincs nálam. _Felháborodva_. Erre már igazán nem
számítottam, grófné.
Grófné _szédülve_. Mi ez? Mi ez? _Kitámolyog Micivel._
_Fenn, balról megjelenik Kelemen, karján Vilma belépőjével._
_Lenn a bal fotel előtt Malotti megfogja Vilma kezét._
Titkár _felrohan Kelemen elé, hogy visszatartsa, ágálva, hadarva_.
Ügyvéd úr… az istenért… tűrtöztesse magát…
Kelemen. Mi az?
Titkár _mint fent_. Ügyvéd úr… egy nagy szerencsétlenség…
Kelemen _lefelé jön_.
Titkár. Ügyvéd úr… legyen erős… készüljön el a legrosszabbra…
Kelemen _eltolja az útjából_. Mi az?
Titkár _őrülten rohan el, a fejét fogva_.
Vilma _bátran, felfelé nézve, mintegy álomban_. Értem jött, ahogy
megírta a levelében, értem jött, mint világhíres művész… királyabb a
királynál… szebb mint a legszebb… értem jött és magával visz…
Kelemen _megremeg, a földre ejti a belépőt_.
Malotti. Ki ez az ember?
Vilma. Az uram.
Malotti. Te férjhez mentél?
Vilma. De téged… téged szeretlek… veled akarok menni…
_A titkár dult arccal támolyog be._
Malotti _rogyadozva, zokogó színész hangon_. Titkár úr… vezessen a
színpadra… titkár úr… most szükségem van a tapsra, a mámorra… titkár úr…
én csalódtam a nőkben… jőjjön… hadd keresek vígasztalást a művészetben!…
_El. Belép Ritterné._
Vilma _dacosan_. Ha nem lehettem a felesége, a szeretője leszek! Vele
fogok menni, utána szaladok, mint a kutya, könyörögni fogok, hogy tűrjön
meg maga mellett!
Kelemen _Ritternére borul_. Mama! _Zokog_.
Ritterné _Kétségbeesve_. Drága vőm… legyen erős… vigyük, vigyük el
szegény lányomat… mindent tudok…
Kelemen. Mama!
Ritterné. A grófné ájultan fekszik. A vendégek mindent tudnak.
Vilma _mintegy tranceban, átszellemülten_… Nem vártam meg… nem hittem az
utolsó igéretének… férjhezmentem a férjhezmenésért… pesti ügyvédné
akartam lenni…
Ritterné. Édes fiam… ne hallgasson szegényre.
Kelemen. Mama… vigyük el innen… vigyük el szegényt.
Vilma _mint fent_… de nem jött vissza hiába, mert az övé lesz az életem,
mindenem… ha nem lehettem a felesége, a párja… a szeretője leszek… az
alázatos, bűnbánó szeretője… térden csúszva megyek utána… vele… a
fénybe… a diadalba…
Ritterné. Drága vőm… el kell innen mennünk…
Kelemen. Szegény kis fiam, szegény kis gyerekem.
Ritterné. Jenő… legyen férfi… én megyek a ruhákért… kocsit hozatok…
visszük haza… maradjon addig vele… legyen erős… legyen irgalmas hozzá…
_Elrohan_.
_Kelemen a bal fotelhez vánszorog, belerogy._
Vilma _A színpad közepén áll, átszellemülten_… Most énekel… édes, forró
hangon… a szíve velem van tele… az én lelkem énekel belőle… az én
szerelmemtől meleg a hangja… a milliók nekem tapsolnak… minden, minden
asszony engem irigyel! _Lassan megy a férje felé._ Ki vagy te szomorú
ember, ki vagy te megcsalt ember? Hát nem láttál, nem éreztél mindent ma
este, a vendéglőben… Hát nem olvastad a levelét?… a szegény, szerelmes
utolsó levelét?… Hát nem tudtad, hogy értem fog jönni? Hát elhitted,
hogy már nem bánom, hogy már nem tudom, hogy már nem szeretem?… Ah!
_Végigsimítja_ _a homlokát._ Mi ez? Ez valami más… mert ez szebb, mint
az élet…
_Kelemen a székbe van rogyva, összetörve, szótlanúl, eltakart arccal.
Kis szünet._
_Jobbról 1 előlről öt egyformán öltözött lakáj jön be libasorban, nagyon
nagy ezüst tálcákkal. Az első szendvicseket és süteményeket visz, a
második gyümölcsöt, a harmadik likőrös üvegeket és kis poharakat, a
negyedik pezsgővel tele talpas poharakat, az ötödik vegyesen limonádéval
és oranzsáddal teli poharakat. A lakájok, amint jobb 1 belépnek, azonnal
hátat fordítanak a közönségnek és mennek fel a lépcsőn, hátul középen be
és balra el. Még mind az öt látható a szinpadon, amikor Vilma
megszólítja az utolsót, az ötödiket, aki már két-három lépcsőfokot ment
fel a színpadi lépcsőn._
_A következőkben Kelemen lassan felfedi az arcát, gyanakodva, érdeklődve
nézi nejét és a lakájt._
Vilma. Kérem…
_Mind az öt lakáj megáll._
Vilma. Egy pohár oranzsádot kérek…
_A négy első lakáj kimegy. Vilma a lépcső felé lép._
Vilma. Egy pohár…
Ötödik lakáj _megfordul_. _Ugyanaz a színész, mint Szabó, borotvált arc,
változatlanul._
Vilma… Oran… _megrezzen, a torkán akad a szó._
Ötödik lakáj. És ha mint… koldus… szegény cseléd…
Vilma _halkan, szótagolva_… egy pohár… oran… zsádot…
Ötödik lakáj. Ha így… mint szegény cseléd… jövök vissza érted…
Vilma _a pohár után nyúl, elveszi_.
Ötödik lakáj… akkor is?
Vilma _halkan_. Akkor is.
Ötödik lakáj. Nem lett belőlem… semmi. Elmentem azzal, hogy… emlékszel?
Vilma. Emlékszem.
Ötödik lakáj… hogy győztes hadvezér… hogy hatalmas nagy úr… hogy
világhíres művész leszek… és visszajövök érted…
Vilma. Visszajösz…
Ötödik lakáj… és itt vagyok… és nem lett belőlem semmi. És inas lettem.
És senki nem vagyok… semmi nem vagyok… lakáj lettem… Cseléd vagyok.
Vilma. Szép vagy.
Ötödik lakáj. Azt mondja a kegyelmes asszony is.
Vilma. Hűtlen lettél… hozzám?
Ötödik lakáj. Élni csak kell. De a szegény, hallgatag cseléd szive
örökké a tied, te fényes uriasszony.
Vilma. Vigyázz… az uram… észrevesz…
Ötödik lakáj. Én nem félek senkitől.
Vilma. Beállasz hozzám… itt hagyod… ezt a házat…
Ötödik lakáj. Itt… százhúsz korona…
Vilma. Pfuj.
Ötödik lakáj. Én nem vagyok dzsentlmen.
Vilma. Igy kell látnom téged.
Ötödik lakáj. El hagytál veszni. Ide hagytál jutni.
Vilma. Szép vagy.
Ötödik lakáj. Azt az első komorna is mondja.
Vilma. Az is?
Ötödik lakáj. Féltékeny vagy?
Vilma. Elbizakodott vagy.
Ötödik lakáj. Bujtam előled.
Vilma. Mit szégyeltél?
Ötödik lakáj. Ezt a tálcát… amit a kezemben tartok… amit szeretnék…
_egyre hevesebben, de fojtottan…_ most… a földhöz vágni…
Vilma. Az istenért… nyugodtan…
Ötödik lakáj. Félsz tőlem?
Vilma. Nem.
Ötödik lakáj. Tudnál…
Vilma. Tudnálak.
Ötödik lakáj. Megírtam…
Vilma. Emlékszem.
Ötödik lakáj. És így is?…
Vilma. Igy is.
Ötödik lakáj. Igazán?
Vilma. Igazán.
Ötödik lakáj. Nagyon?
Vilma. Mindhalálig.
Ötödik lakáj. És…
Vilma. Hagyd itt őket…
Ötödik lakáj. Holnap.
Vilma. Holnap.
Ötödik lakáj. Szerelmem!…
Vilma. És ha…
Ötödik lakáj. És ha?…
Vilma. És ha… az utca sarokban… és ha…
Ötödik lakáj. És ha?
Vilma. És ha a börtönben…
Ötödik lakáj. Beszélj… beszélj…
Vilma. Nem… lehet… _lassan visszateszi a poharat…_ üres… a pohár… menj
most…
Ötödik lakáj. Igyál még egyet.
Vilma. A férjem.
Ötödik lakáj. Nem bánom.
Vilma. Menj. Holnap. Menj!
Ötödik lakáj. Nem.
Vilma _hangosan_. Köszönöm! _Súgva_. Szeretlek. _Hangosan_. Elmehet!
Ötödik lakáj _mozdulatlanul áll_.
Vilma. Mehet. _Otthagyja, a férjéhez megy._
Ötödik lakáj _nem mozdul_.
Vilma _Kelemenhez nagyon idegesen_. Mit nézel?… Gyere kérlek… vegyük a
ruháinkat… és menjünk…
Kelemen _mereven nézi a lakájt_.
Vilma _majdnem hisztérikusan_. Gyere kérlek… mit nézel?… Menjünk!…
_Elsiet balról._
_A lakáj mozdulatlanul áll és előre néz. Kelemen a fotelből ugrásra kész
mozdulattal fixirozza a lakájt. Szünet._
Kelemen _a fotelből_. Hallotta?
Ötödik lakáj _mozdulatlan. Nem felel._
Kelemen. Elmehet. Takarodjék.
Ötödik lakáj _mozdulatot tesz Kelemen felé_.
Kelemen. Miii? _Fenyegetőleg áll fel._
Ötödik lakáj _farkasszemet néz Kelemennel_.
Kelemen. Hogy mert… hogy mertél szólni a feleségemhez?
Ötödik lakáj _mozdulatlan_.
Kelemen. Hogy merted megszólítani a feleségemet?
Ötödik lakáj. Ne tegezzen.
Kelemen. Te!!!
Ötödik lakáj. Ne tegezz!
Kelemen. Te rongyos. Te szolga.
Ötödik lakáj. Ha én leteszem ezt a tálcát…
Kelemen. Mit merészeltél mondani a feleségemnek?
Ötödik lakáj. Nincs felelet. Azért vagyok itt, hogy italokkal
szolgáljak. Tessék. Limonád és oranzsád.
Kelemen _fenyegetőleg, közel megy hozzá_. Mit mondtál? Mit mondott?
Ötödik lakáj. Semmit.
Kelemen. Diszkrét vagy?
Ötödik lakáj. Ne tegezz.
Kelemen. Diszkrét vagy?
Ötödik lakáj. Az is vagyok.
Kelemen. Te cseléd.
Ötödik lakáj. Az is vagyok.
Kelemen. Hogy mertél…
Ötödik lakáj. Ő szólitott meg.
Kelemen. Hazudsz.
Ötödik lakáj. Szeret.
Kelemen. Tee…
Ötödik lakáj. Szeret.
Kelemen. Te…
Ötödik lakáj. Szeret… szeret… és te nem tehetsz semmit… hét évvel előbb
csókoltam meg a száját, mint te… és ha itt most az arcomba vágsz, ha
megöklözöl… ha megrugsz… ha széttépetsz a kutyáiddal… akkor is minden
hiába… mert a szép úri dáma a gyerekkori pajtásába szerelmes… még ha
százszor lakájjá züllött is… és én kinevetlek téged, doktor Kelemen,
mert velem nem párbajozhatol, engem nem lőhetsz agyon doktor Kelemen,
mert én nem vagyok úr… hála istennek… doktor Kelemen… én csak cseléd
vagyok és engem csak véresre lehet verni, vagy el lehet csapatni… de én
életben maradok és szeretem a feleségedet és a te feleséged engem
szeret, mert én vagyok a férfi és nem te… doktor Kelemen.
Kelemen. Te el fogsz takarodni!
Ötödik lakáj. Elcsapathatsz.
Kelemen. El foglak.
Ötödik lakáj. Megyek máshova. Akkor is szeret.
Kelemen. Kidobatlak!!
Ötödik lakáj _vállat von_. Rajtad nem segít.
Kelemen. Azonnal… _jobbról lefelé indul…_ takarodni fogsz… innen…
Korbáccsal veretlek ki… _elrohan jobbról._
Ötödik lakáj _egyedül marad, mereven áll a tálcával és vállat von.
Gőgösen mosolyog. Megint vállat von. Vár._
Vilma _balról bejön, belépőben, távozásra készen_. Ostoba vagy.
Ötödik lakáj. Nem félek tőle.
Vilma. Jöhettél volna hozzám… holnap…
Ötödik lakáj. Megtalálsz így is.
Vilma. Szegény édesem…
Ötödik lakáj. Ne sajnálj.
Vilma. Szeretlek.
Ötödik lakáj. Hazudsz.
Vilma. Örökké.
Ötödik lakáj. Hazudsz.
Vilma. Nem hazudom.
Ötödik lakáj. Akkor… _egy lépést tesz._
Vilma. Akkor?
Ötödik lakáj. Megcsókolsz.
Vilma. Nem.
Ötödik lakáj. Megcsókolsz.
Vilma. Ne bánts.
Ötödik lakáj. Itt, azonnal.
Vilma. Várj.
Ötödik lakáj. Azonnal.
Vilma. Ne ölj meg…
Ötödik lakáj. Ha én leteszem a tálcát…
Vilma. Istenem…
Ötödik lakáj _emelt hangon_. Ha én a tálcát leteszem!
Vilma _szerelmesen_… Gyere!…
Ötödik lakáj _leteszi a fotelre a tálcát_.
Vilma. Nos… hiszed… hogy… szeretlek? _Ráborul_.
Ötödik lakáj. Te szép, hűtelen uri dáma!
_Baloldalt, egészen elől, átkarolja és hosszan ajkon csókolja._
_Jobb 2-ből sietve jön Kelemen, grófné, Mici és titkár._
Titkár _rémülten_. Én épp most… jönnek a hangversenyről!!!…
_Rohan a lépcsőn lefelé._
Grófné _felsikolt_.
Ötödik lakáj _durván_. Mit bámulnak? Hát szeretjük egymást! Most már úgy
is mindegy! _Vadul megint a keblére kapja Vilmát és szájon csókolja._
Kelemen _feléjük indul felemelt ököllel_. Megöllek!
_Künn nagyon erős kopogás. Kelemen megáll. Lakáj elereszti Vilmát, mind
arra néznek. Újra erős kopogás._
A kisasszony hangja _erősen_. Nagysága!
_Szünet, kopogás. A színpad fokozatosan sötétedni kezd._
A kisasszony hangja. Nagysága kérem.
_Egyre sötétedik. Egészen koromsötét van,_ _semmit se látni. Kopogás,
most már rendesen._
A kisasszony hangja _rögtön a kopogás után, egyszerűen, közvetlenül, de
hallhatóan._ Nagysága kérem… tessék felkelni… már háromnegyed tíz!
Függöny.
HARMADIK FELVONÁS.
_Kelemenék előbbi szobája úgy, ahogy Vilma elaludt benne. Vilma a
kanapén fekszik és alszik. Sötét van. Kopogtatás a hátsó ajtón és a
kisasszony hangja: «Nagysága kérem, tessék felkelni.» Aztán a hátulsó
bejárat-ajtó kinyílik, látjuk a lámpavilágos előszobát, amelyből belép a
kisasszony._
Kisasszony _belép, nyitva hagyja az ajtót, odalép az alvó Vilmához.
Halkan, gyöngéden._ Nagyságos asszony… _Szünet_.
Kisasszony. Nagyságos asszony… háromnegyed tíz.
Vilma _felriadva_. Nem… nem!!! _Kis szünet._
Kisasszony. Nagyságos asszony… tessék felkelni… háromnegyed tíz…
meggyujtom a lámpát… _a falhoz megy és felsrófolja a csillárt.
Világosság. A kanapéhoz_ _megy_. Háromnegyed tíz… mélyen tetszett
aludni…
Vilma _riadtan_. Tessék? _Felül_. Mi? Igen. _Elsimítja a haját a
homlokából._ Igen. _Nagyot sóhajtva lélekzik fel. Szünet._ Igen.
Kisasszony. Milyen mélyen el tetszett aludni.
Vilma. Igen. _Szünet_. Hány óra?
Kisasszony. Háromnegyed tíz.
Vilma _gépiesen_. Háromnegyed tíz. _Lehajtja fejét a kanapé karjára._
Kisasszony _miután várt egy kicsit_. Ideje már felöltözni nagyságos
asszony… mindent előkészítettünk a hálószobában… és a szakácsné is ott
van a könyvvel… hogy tessék vele számolni és a spejzból kiadni…
Vilma _álomittasan_. Az uram…
Kisasszony _kissé csodálkozva Vilma viselkedésén_. A nagyságos úr a
szalonban ír.
Vilma. Ír.
Kisasszony. Ott dolgozik… majd… _csudálkozva_ szólok neki, hogy fel
tetszett ébredni… _el balra._
_Vilma egy kicsit maga elé néz, aztán ismét, összegubbaszkodva a kanapé
balkarjára rejti a fejét. Szünet._
_Kelemen a kisasszony által követve belép balról, bálra öltözve, csak a
frakk helyett házi kabát van rajta. Aktákat tart a kezében._
Kelemen. Hát te még itt vagy? Azt hittem, már rég öltözködöl.
Vilma _felriad_. Nem… nagyot aludtam.
Kisasszony _kimegy az előszobába_. A szakácsnét beküldöm a hálószobába.
Kelemen. Jó volt?
Vilma. Jó.
Kelemen. Én már nekiöltöztem a milliónak… _lerakja az aktákat az
íróasztalra…_ most egyszerre lámpalázam lett… kezdek félni attól az
attasétól…
Vilma. Kitől?
Kelemen. Az attasétól. Az ember sohse tudhatja… Vidám ember? Komoly
ember? Jó ember? Rossz ember? Minden tőle függ. Légy te is kedves hozzá.
Vilma. Jó! Igen.
Kelemen. Na menj, fiam. _Szobalány belép._
Szobalány. Nagyságos úr kérem… _Névjegyet tart…_ ez az úr van itt…
Kelemen. Egy úr? Ilyenkor? Mondta, hogy itthon vagyok?
Szobalány. Én mondtam, hogy este nem tetszik senkit fogadni, de ő
bocsánatot kért, hogy sürgős… és hogy mondjam, hogy Leviczky úrtól jön,
Temesvárról.
Kelemen. Leviczkytől? Az más. _Elveszi a névjegyet. Megnézi. Hallgat._
Vilma. Ki az?
Kelemen _Odaadja a névjegyet_. _Vár, míg Vilma megnézi._ Szabó György.
Vilma. Leviczkytől?
Kelemen. Úgylátszik.
Vilma. Én megyek, várj… _Indul._
Kelemen _Vígan_. Miért? Most meg fogom neked mutatni, hogy teljesen
kigyógyúltam. Maradj itt. Fogadd te is.
Vilma. Nem. Nem vagyok rá kiváncsi. _Az ajtónál._
Kelemen. Nem… most meg kell tenned nekem azt a szívességet, hogy itt
maradsz… vagy később bejösz… vizsgázni akarok… meg akarom mutatni…
Vilma. Milyen gyerek vagy…
Kelemen. Bejösz?
Vilma. Ha akarod?
Kelemen. Be foglak hívni. Jó?
Vilma. Nem bánom.
Kelemen _Szobalányhoz_. Bocsássa be.
Vilma _El, balra_. _Szünet_.
Szabó _belép_. Jó estét kivánok.
Kelemen. Jó estét. Doktor Kelemen…
Szabó. Szabó vagyok… ezer bocsánat, ügyvéd úr, hogy késő este zavarom…
tulajdonkép csak holnap délelőtt akartam eljönni bemutatkozni…
megtehettem volna a hotelben is, ahol együtt vacsoráztunk, de ott nem
tartottam illendőnek zavarni… mikor vacsora után fölmentem a szobámba,
ott találtam ezt a dringend táviratot, amit a főnököm küldött
Temesvárról… _táviratot vesz elő_.
Kelemen. A főnöke?
Szabó. Dr. Leviczky Károly.
Kelemen _átveszi a sürgönyt_. Önnek dr. Leviczky a főnöke?
Szabó. Három hónap óta… én vezetem az irodáját. Két évig Aradon voltam
és most… hazamentem…
Kelemen _Olvas_… «Azonnal felkeresse Kelement értesítse torbágyhalmi
kaszáló értéke tévesen fölvéve attasénak kaszáló nem említendő, még
estély előtt jelentkezzék, választ telefonáljon.
Szabó. A principálisom úgy gondolta, hogy…
Kelemen. Hogy ezt tudjam, mielőtt még az attasénál lépéseket teszek…
Köszönöm… _Benéz a táviratba…_ «bővebbet levélben.»
Szabó. Azt hiszem ebben a levélben benne lesz az információ is, amit
Rákay képviselő úr adott a keresztszegi komplexumról.
Kelemen. Ön, úgy-e… temesvári…
Szabó. Az vagyok.
Kelemen. Hogy… nem ismertem…
Szabó. Most… hét évig nem voltam otthon… Párisban éltem… aztán…
Balassagyarmaton voltam… és három évig Aradon…
Kelemen. De persze… a szülőváros…
Szabó. Hát igen… a szülőváros.
Kelemen. Most ott is marad.
Szabó. Nem… most… Pesten maradok.
Kelemen. Pesten? Hát az iroda?
Szabó _mosolyog_. Hát épen… ebben az ügyben…
Kelemen. Milyen ügyben?
Szabó. Ebben a bérleti… ügyben… Ezt is a levélben írta meg a
principális… hogy engem bizott meg… én legyek az, aki az ügyvéd úr
irodájában… Leviczkyt képviselni fogom… ő úgy gondolta, hogy amíg ez a
közös üzlet végleg lebonyolítva nincsen… és hát ez legalább egy fél
esztendő… addig én… hát itt dolgoznám ügyvéd úrnál…
Kelemen. Itt, nálam?
Szabó. Az irodában… ez az egész dolog az én resszortom, és ha akad itt
egy iróasztal…
Kelemen. Hogyne, hogyne. _Kis szünet._
Szabó. Hogy neki is könnyebbség és… ügyvéd úrnak is…
Kelemen. Hogyne. _Kis szünet._
Szabó. És ha meg méltóztatik engedni,… hogy most innen… az irodából
telefonáljak neki… innen lehet interurbán…
Kelemen. Kérem. Hogyne. _Csönget_.
Szabó. Bocsásson meg, hogy ilyen szokatlan időben… de…
Kelemen. Kérem. _A belépő szobalányhoz._… Az irodai telefont mutassa meg
az ügyvéd úrnak…
Szabó. Még nem ügyvéd… fájdalom… csak doktor.
Kelemen. A doktor úrnak. _Szabó a cseléddel el._
Kelemen _a bal ajtót kinyitja_. Vilma… Hogyan… te nem öltözködöl, fiam?
Vilma _belép_. Édesem… azt mondtad, be kell jönnöm… addig nem kezdhetek
öltözni… és ha meg nem jövök be, még azt mondod… hol van az az úr?
Kelemen. A telefonnál.
Vilma… még azt mondod, hogy talán zseniroz a vele való találkozás… hát…
Hova telefonál innen?
Kelemen. Temesvárra, Leviczkynek.
Vilma. Leviczkynek?
Kelemen. Dr. Szabó úr három hónap óta Leviczkynek az irodavezetője…
_Vilma az iróasztalhoz ül._
Vilma. És mit keres Pesten?
Kelemen. Nem tudom, édesem, ugyanazzal a hidegvérrel fogod-e fogadni ezt
a hírt, mint én, de… ez az úr… most… épen ebben a minőségében… hat
hónapig itt fog dolgozni… az én irodámban.
Vilma. Hat hónapig?
Kelemen. Igen. _Kopogtatás._
Kelemen. Szabad.
Szabó _belép_. Bocsánat… a telefonszámot… _Meglátja Vilmát._ Kezét
csókolom.
Vilma. Jó estét, Szabó.
Szabó _zavarban_. Bocsánat… nagyságos asszonyom… a központ az önök
telefonszámát…
Kelemen. Százkilencvenhét-huszonhat.
Szabó Száz… kilencvenhét?
Vilma _az iróasztalon felirja_. Majd felírom. 197–26. _Átadja._
Szabó. Köszönöm szépen. _El. Szünet._
Vilma. Hogyan? Hogy hat hónapig… miért?
Kelemen. Mint a Leviczky megbizottja.
Vilma. És miért hat hónapig?
Kelemen. Amig a bérleti história lebonyolódik. _Tettetett vígsággal._
Hát ha valamiből, fiam… ebből láthatod, hogy nem félek tőle. Itt lesz
egész nap és este… szinházba fogjuk vinni.
Vilma. Arra semmi szükség sincs. _Kopogtatás._
Kelemen. Szabad!