Kelemen. Tessék helyet foglalni addig. _Csönget._
Szabó. Köszönöm… de igazán nem szeretném…
Kelemen. Mit?
Szabó. Zavarni…
Kelemen. Ugyan kérem, bennünket nem zavar. _A belépő szobalányhoz._ A
konyakot hozza be.
Szobalány. Igenis. _El. A következőkben behozza és leteszi a konyakot
kis poharakkal._
Kelemen. Cigarettát?
Szabó. Köszönöm. _Elhárítja._
Kelemen. Na!
Szabó. Ha őnagysága…
Vilma. Csak tessék bátran.
Szabó. Köszönöm. _Rágyújt. A konyak már benn van._
Kelemen. Tölts fiacskám konyakot a doktor úrnak.
Vilma. Ügyvéd, ügyvéd. _Tölt._
Szabó. Fájdalom, még csak doktor.
Kelemen. Isten éltesse. _Koccintanak._ Te nem iszol, fiam?
Vilma. Én is? Jó! _Tölt, koccintanak, mindhárman isznak. Szünet._
Kelemen. Mért nem ült hozzánk a vendéglőben?
Szabó. Gondoltam… csak majd holnap délelőtt…
Vilma _udvariasan, műmosollyal_. Hát én akkor… bocsánatot kérek… de
öltöznöm kell…
_Szabó feláll._
Kelemen _feláll_. Nem édesem, még nem kell öltöznöd… háromnegyed tíz…
ráérsz tizenegykor is…
Vilma. Gondolod?
Kelemen. Bőven! _Vilma visszaül. Kínos szünet._
Vilma. Sokat jár Pesten?
Szabó. Nagyon ritkán… néha…
Kelemen. Szereti a színházat?
Szabó. Oh, igen.
Kelemen. Majd eljön egypárszor velünk. Úgy-e Vilma?
Vilma. Hogyne.
Szabó. Igazán, nagyon köszönöm.
Kelemen _fölkel_. Most pedig maga fog megbocsátani nekem, de majd a
feleségem mulattatja, amíg Temesvár jelentkezik, nekem utána kell néznem
ennek a torbágyhalmi kaszálónak az irodában… _Indul._
Vilma. De hiszen, fiam…
Kelemen. Tessék?
Vilma. Arra… ráérsz holnap is…
Kelemen. Nem, édesem… csak maradj szépen itt… mi azt tudjuk Szabó
kollegával, hogy ezt nekem még ma meg kell néznem… úgy-e kollega?
Szabó. Hát… azt hiszem…
Kelemen. E miatt jött ide ilyen későn.
Szabó _ijedten_. Én igazán bocsánatot…
Kelemen _lenyomja_. Üljön le és ne kérjen annyi bocsánatot… _Megy
kifelé…_ Mulattasd egy kicsit Szabó urat. _El. Szünet._
Vilma. Doktor úr… most a Leviczky irodát vezeti?
Szabó. Igen. _Szünet._
Vilma. Hallom… bizonyos időt nálunk… szándékozik…
Szabó. Igen. Az egész tervezetet én…
Vilma. Ön csinálta?
Szabó. Igen. Féligmeddig a bérlet eszméje is…
Vilma. Öntől van?
Szabó. Nahát, nem egészen.
Vilma. Igen.
Szabó. Igen. _Szünet._
Vilma. Állandóan… Temesvártt?
Szabó. Igen.
Vilma. Hát… most… Pesten.
Szabó. Most Pesten.
Vilma. És aztán?
Szabó. Aztán megint… Temesvártt. _Szünet_.
Vilma. Állandóan.
Szabó. Állandóan. Azelőtt Aradon voltam.
Vilma. Igen?
Szabó. Igen. _Szünet_.
Vilma. Állandóan?
Szabó. Állandóan. Még azelőtt… Balassagyarmaton.
Vilma. Ah, Balassagyarmaton.
Szabó. De nem állandóan.
Vilma. Csak rövidebb ideig. – Igen. – Nagyon szép város.
Szabó. Volt már ott?
Vilma. Nem.
Szabó. Mert nagyon csúnya város.
Vilma. Igen… hallottam… hogy nagyon csúnya város.
Szabó. Nagyon szép város.
Vilma. Igen.
Szabó. Még azelőtt… Párisban voltam. De onnan hazajöttem, sorozásra.
Aztán már… itt maradtam.
Vilma. Hol… milyen katona volt?
Szabó. Untauglich.
Vilma. Nem is volt katona? _Csudálkozva_.
Szabó. Nem.
Vilma. Nem is volt katona? _Mint fent._
Szabó. Nem. Tetszik… csodálkozni ezen…
Vilma. Nem… csak…
Szabó. Az így nem látszik. _A lábát mutatja._ Hál istennek… _nagyon
szerényen, halkan._ Lúdtalp.
Vilma. Nincs abba semmi.
Szabó. Persze, hogy nincs.
Vilma. Az én uram is… fizet… hadmentességi díjat.
Szabó. Szintén… _Lábat mutat._
Vilma _röviden_. Nem. _Saját szemét mutatja._ Rövidlátó.
Szabó. Ah. Igen. Az is jó. Tulajdonképen nem is kellett volna hazajönnöm
a sorozásra… soroztathattam volna magamat a párisi nagykövetségen is… a
szerbek például mind a szerb nagykövetségen soroztatják magukat.
Vilma. A szerb nagykövetségen?
Szabó. Igen. Ott van egy katonaorvos.
Vilma. Katonaorvos lehet… de nagykövet, az nincs.
Szabó. Nincs?
Vilma. A szerbeknek nincsenek nagyköveteik… csak követeik…
Szabó. Hát követ. Tudom is én, mijük van.
Vilma. Magából rossz diplomata lett volna.
Szabó. Az már bizonyos. De nem is magyar embernek való az a
csúszás-mászás… hazudozás… Igaza van, csak követ.
Vilma. Pedig szép pálya… _Álmodozva._ Jaj, de szép pálya…
Szabó. Én nem szeretem. Azért is nem soroztattam magamat ott… nem
szeretem őket. Mikor fölmentem az útlevelemet láttamoztatni… addig
várattak, amig olyan goromba nem lettem, hogy… kidobtak.
Vilma. Kidobták?
Szabó. Ki. Kidobtak a nagykövetségről.
Vilma. Hát ez… diplomáciai pályának… nem nagy karrier.
Szabó _szívből nevetve_. Nem.
Vilma _álmodozva_. Nem. _Szünet._
Vilma. És… mit csinált Párisban?
Szabó. Azt, amit a többi magyar. Semmit. A művészek közt éltem… eleinte
én is művész akartam lenni… de…
Vilma. De?
Szabó. Nincs tehetségem. Rajzolni, fösteni nem tudok… szobrászolni… vagy
hogy mondják azt?
Vilma. Mintázni.
Szabó. Azt se tudok, a zenéhez meg annyi fülem sincs, mint… mint egy
sétabotnak.
Vilma. Nem… énekelt, soha?
Szabó. Nem.
Vilma _álmodozva_. Nem énekelt… soha?
Szabó. Hát… ha muszáj volt… idehaza cigánnyal… de ki is szaladt mindenki
a kávéházból. _Nevet._
Vilma. Pedig az szép…
Szabó. Szép… aki tud. _Szünet._
Vilma. Még egy… konyakot?
Szabó. Hát… ha megengedi… _Odamegy az üveghez…_ nagyságos asszonynak is…
Vilma. Nem, nem, köszönöm.
Szabó. Az én kedvemért…
Vilma. Nem, nem.
Szabó. Egy fél pohárral…
Vilma _mosolyogva_… Hát nem bánom… de csak keveset…
Szabó. _Tölt. A tálcán oda akarja vinni Vilmának a két poharat, leejti._
Hopp!
Vilma. Nem baj.
Szabó _kétségbeesve_… Igazán… ezer bocsánat… nagyságos asszonyom…
igazán… kétségbe vagyok esve… _fölszedi._
Vilma _nevetve_. Hagyja, nem baj. – Magából…
Szabó. Rossz pincér lettem volna.
Vilma. És… rossz inas.
Szabó. Tudja isten, tán… úrnak születtem…
Vilma. Ha magának… kellene úgy… mint azok a… úgy egy egész tálcát… ötven
pohárral…
Szabó. Jól néznék ki! _Nevet._
Vilma. Jól! _Nevet. Szünet._
Vilma _mosolyogva, sóhajt_. Hjaja!
Szabó. Hjaja! _Szünet._
Vilma. Azért ihatik.
Szabó. Nem, most megbüntetem magamat. Nem iszom.
Vilma. Szigorú.
Szabó. Bizony. _Nagy szünet._
Szabó. Temesvár nem jelentkezik. _Az ajtó felé nézett._
Vilma. Nem.
Szabó. Temesvár nem jelentkezik. _Szomorúan._
Vilma. Majd fog.
Szabó _szomorúan_. Temesvár nem jelentkezik. _Lehajtja a fejét._
Vilma. Nem.
Szabó _őszintén_. Temesvár… nem mer jelentkezni.
Vilma. Kérem?
Szabó. Temesvár… nem tudja, hogy… szabad-e még… jelentkeznie… már nagyon
régen volt…
Vilma. Kérem… nem értem…
Szabó. Annak már hét… hét hosszú éve…
Vilma _feláll_. Talán jó volna megnézni, hogy…
Szabó. Nagyságos asszonyom… ha nem szabad…
Vilma _idegesen_. Mit nem szabad?
Szabó. Ha nem szabad… bocsásson meg… ha nem szabad emlékeztetnem… Szabó
Gyurira…
Vilma. Szabad. De én…
Szabó. Nem emlékszik rá.
Vilma. Úgy van. És egyáltalán… kérem önt…
Szabó. Ne… ne legyen hozzám ilyen… szigorú… Hiszen most egy félévig… hat
hosszú hónapig… és ha akarja, tovább is… ha akarja… hat évig… mindig…
Vilma. Kérem, doktor úr… legyen szíves…
Szabó. Vilma!
Vilma. Talán majd az uram… _indul_.
Szabó. Nagyságos asszonyom…
Vilma. Az más.
Szabó. Hat hónapig fogok itt…
Vilma. Nem fog. _Szünet._
Szabó. Tessék?
Vilma. Nem fog. Sem… hat hónapig… sem hat napig… legföljebb… hat percig…
Szabó. Így… így dob ki…
Vilma. Nem, doktor úr. De… úgylátszik… az uram még nem volt elég
bizalommal… magához… hogy megmondja…
Szabó. Mit?
Vilma. Hogy megmondja,… hogy… talán közvetlenül, magának Leviczky úrnak
akarja…
Szabó. Mit? Mit?
Vilma… megmondani… hogy… hogy ő… visszalép a bérlettől… az egész
üzlettől… ezt már tegnap elhatározta…
Szabó. Visszalép?
Vilma. Nem… vesz részt benne. Talán titkolja ön előtt… az okát…
_gyorsan_… de tegnap megcsinálta újból a számításokat egy barátjával és…
nem jó. Nem jó. És olyan hírek jöttek… hogy az attasénak… már van egy
jelöltje…
Szabó. De hát mért… mért mondja ezt… ön…?
Vilma. Mert… az uram nem mondhatja meg önnek… az okokat… ő… ő…
Szabó. De hiszen… fel van öltözve… és el akarnak menni a grófnéhoz…
Vilma. Azért… elmehetünk, anélkül, hogy… de…
Szabó. A doktor úr kilép az üzletből? _Kelemen belép. Szünet._
Kelemen. Temesvár jelentkezett.
Vilma. Igen.
Szabó. Őnagysága…
Vilma _mesterséges egyszerűséggel_… ne haragudj édesem, megmondtam Szabó
doktornak.
Kelemen. Mit?
Vilma. Ne haragudjál… de ő gyerekkori pajtásom… én neki elárultam… amit
te… de ne haragudjál… csak holnap akartál… Leviczkynek… hogy…
visszalépsz… az üzlettől.
Kelemen. Vissza… visszalépek… az üzlettől? _Nézi Szabót._
Vilma. Megmondtam neki… hogy visszalépsz.
Kelemen. Igen. _Elgondolkozva mondta._ Azt mondtad neki, hogy…
Vilma. Megmondtam neki.
Kelemen. _Elgondolkozva_. Megmondtad neki.
Vilma. Hogy visszalépsz.
Kelemen. Igen. Igen. Hát… hát akkor…
Szabó. Akkor… _Indul_… most már ezt a hirt is…
Vilma. Megtelefonálhatja neki.
Kelemen _elgondolkozva_. Igen. _Rendesen._ Igen. – Tessék…
Szobalány _belép_. A telefonhoz tessék…
Szabó. Most… mondjam meg…
Vilma. Bátran.
Kelemen _mindent értve_. Most csak annyit, hogy… visszalépek… a többit…
Vilma. Holnap levélben.
Kelemen. Holnap, levélben. _Szobalány el._
Szabó _vállat von_. Kérem… én… igazán…
Kelemen. Hátha a feleségem már kikottyantotta, nem bánom, jelentse be…
én majd irok neki…
Szabó. Kérem. _Kimegy. Szünet._
Kelemen _letérdel a nő elé_. Te drága… okos…
Vilma. Kelj fel.
Kelemen _fölkel_. És a millió?
Vilma. Ki vele, az ablakon…
Kelemen. Édes… jó… okos… mit adhatok neked? Mivel jutalmazhatlak meg?
Azzal, hogy semmit… semmit… egy árva szót sem kérdezek.
Vilma. Ezt akartam mondani én is. És legyünk komolyak és egyszerűek és
ne térdelj és ne rezegjen a hangod, mert tudod, hogy semmi nem oly
ellenszenves előttem, mint ez a rossz romantika. Nekem nem kell Szabó úr
és nem kell a millió és ne kérdezz semmit és eddig is megéltünk és
ezentúl is meg fogunk élni.
Kelemen. Talán…
Vilma. Nem kérdezel semmit. Milyen szép az tőled.
Kelemen. De…
Vilma. Milyen nobilis!
Kelemen, Csak…
Vilma. Milyen férfias, elegáns dolog, hogy egy szót se kérdezel…
Kelemen. Mert…
Vilma. Milyen okos, milyen fölényes ez tőled. Imádni foglak ezért a szép
gondolatodért. Imponálsz nekem.
Kelemen… Egy szót sem.
Vilma. Ez… ez beszéd. Hogy megváltoztál! Imádlak!
Kelemen. Hát legalább… egy csókkal… egy tiszta, hitvesi csókkal…
Kisasszony _belép_. A szakácsné kéreti a nagyságos asszonyt… le akar
számolni…
Vilma. Semmi pózra nincs szükség. A szakácsné le akar számolni, és… mire
vár kisasszony?
Kisasszony. A Janika… nem tud aludni és sír… hogy a papa jöjjön be
mesélni neki… _El a gyerekszobába._
Kelemen. Jövök. Hát egy kézszorítást, legalább…
Vilma. Semmi szentimentalizmus. _Kézimunkát vesz fel._ Nem történt
semmi, nem volt ma este köztünk semmi… nem volt itt Szabó úr… nem
megyünk az estélyre… _leül_… szépen itthon maradunk és én… tovább
csinálom neked a takarót az írógépedre. _Hímez. A gyerekszoba ajtaját
kinyitja a kisasszony._
Kelemen _lelkesen_. És a Janika… ki fog jönni az ő édes… drága
mamuskájához… és a szegény papájához… és hárman, együtt, a kis család…
Vilma _feláll, szigorúan:_… a kis család nem fog «megható csoportot
képezni» – a boldog apa, a boldog anya és a hosszú hálóinges pubi… nem
fogunk élőképeket csinálni… kedves doktor úr, mert ez utálatos és
affektált… és ön békében fogja hagyni a gyereket, mert még ahányszor
kicipelték a meleg ágyból, mindig meghűtötte a kis hasát.
Kelemen _benn a gyerekszobában_. Jó, engedelmeskedünk a mamának. Mért
nem alszol?
Jani. A farkassal álmodok.
Kelemen. Álmodom.
Jani. Álmodom. Mert sohse mondja el a végit.
Kelemen. Te csacsi kis fiú… Aludj szépen… a vége az, hogy jött a farkas,
jött a farkas… _Kopogtatás._
Vilma. Szabad.
Szabó _belép_. Telefonáltam… a principális kétségbe van esve… _Vilma
mellé megy._
Vilma _varrva_. Majd megvigasztalódik.
Szabó. Akkor én…
Vilma _felnéz rá_.
Szabó. Akkor én… a… tíz óra ötven perces vonattal még… hazautazhatom
Temesvárra… _Óráját nézi._
Vilma. Egészen bátran.
Szabó. A doktor úrtól… elbúcsúznom…
Vilma. Majd átadom neki.
Szabó. Kérem. Hát akkor…
Vilma _hidegen, sürgetve a távozását_. Majd átadom neki.
Szabó _nekidurálva magát, keserűen_. Még egy utolsó kérésem van magához
az életben… Vilma.
Vilma. És az?
Szabó. Én… hét évvel ezelőtt… egy… egy… levelet írtam magának… most
elmegyek… és ha… valaha… megnősülök… nem akarom, hogy… ne vegye rossz
néven… kérem, Vilma… adja vissza a levelemet.
Vilma. Nincs nálam.
Szabó. Elégette?
Vilma. Nem.
Szabó. Kidobta?
Vilma. Nem.
Szabó. Hát… hol van?
Vilma. Magánál.
Szabó. Nézze meg… ott, ott… a jobb zsebét… abban van…
Szabó _a zsebébe nyúl, kiveszi_.
Vilma. Arra… írtam az előbb a telefonszámot. 197–26.
Szabó _lesújtva_ 197–26. _Forgatja a levelet._ Kezét csókolom. A doktor
úrnak…
Vilma. Isten áldja meg. Majd átadom. _Szabó el. Vilma varr._
Kelemen _benn a gyerekszobában_… jött a farkas, jött a farkas… és a
szegény ember vett egy nagy botot meg egy puskát… és… elment a farkas,
elszaladt a farkas… szaladt, szaladt, szaladt, elszaladt!… _Kijön és
becsukja az ajtót…_ Mond… kérlek… de őszintén…
Vilma. Milyen szép, milyen fenséges tőled… hogy egy árva szót se
kérdezel, csak… leülsz az íróasztalodhoz… _Kelemen leül, Vilma ezt
megvárja…_ és dolgozol a perirataidon. Milyen egyszerű az egész.
Kelemen. Legalább…
Vilma. És nem szépíted… nem cifrázod az életet… mert az élet nem szorul
arra, hogy doktor Kelemenék szép szavakkal és élőképekkel felcifrázzák…
mert az élet magától is szép, úgy, ahogy van.
Kelemen _lebujik az írásai közé_.
Szobalány _megjelenik a bejárat-ajtónál_. Nagysága kérem… szegény
szakácsné…
Vilma. Jövök, jövök. _Szobalány el. A küszöbön megjelenik lomposan,
borzasan, kezében a háztartási könyvvel a szakácsné._
Szakácsné. Nem akarok így bejönni, kérem…
Vilma _az ajtónál_. Jövök. Na lássuk. _A bejárat-ajtó nyitva marad, de
Vilma eltünik a szakácsnéval. Szünet._
Vilma hangja. Husz fillér, mi ez?
Szakácsné hangja. Paraj.
Vilma hangja. Tizenhat fillér?
Szakácsné hangja. Rizskása.
Vilma. Mészáros… három korona hetven, káposzta negyven, fahéj nyolc,
bors tizennégy, tejföl tizenkettő, turó tizenkettő… _Kelemen lehajtja
fejét az íróasztalra, zsebkendőjét veszi és némán sír._
Vilma hangja… zöldség tizenhat, petrezselyem tizenhat, vöröshagyma
tizennyolc…
Függöny.