Vilma _a férje vállára borul_. Meghalok utána, Jenő, meghalok utána.
Kelemen _a haját simogatva, kérőleg_. Vilma!
Vilma. Jenő… nem mehetek vele… én meghalok utána.
Kelemen. Vilma… ezek csupa közhelyek… és vidékies, ez romantikus, ez
gyerekes… ez szavalat…
Vilma. Az én életemnek vége. Nekem össze van törve a szívem. Nekem
bűnhődnöm kell azért, amiért nem vártalak meg.
Főhadnagy _sejtve a bajt, komoran_. Én neked mindent megbocsátottam.
Vilma. Nem mehetek el veled. Nem vártam rád. Hűtlen voltam hozzád.
Másnak adtam a fiatalságomat… az első reszketéseimet… másnak hoztam
gyereket a világra… _Keserves sírással…_ Mi maradt neked, te szép
katonám, mi maradt neked az én szép fiatal életemből?
Főhadnagy _mélyen, szomorúan_. Nem kérdezem. Itt vagyok. Érted jöttem.
Vilma. Vidd el magaddal azt, hogy minden percemmel, mindenemmel imádlak.
És hagyj engem veszni… szenvedni és megöregedni. Bűnhődni…
Főhadnagy. Miért?
Vilma. Mert nem hittem abban, hogy a szerelem minden… akkor… amikor még
lehetett volna. _Szünet_.
Kelemen _komolyan, szeliden_. Főhadnagy úr, én tisztelettel megkérdem
önt, tudja-e, mi most a kötelessége?
Főhadnagy. Tudom.
Kelemen. Ne irigyelje tőlem azt, ami nekem ebből az asszonyból
megmaradt. Én megigérem Önnek, hogy halálomig tiszteletben fogom tartani
a bánatát.
Vilma. Menj. Én örökké szeretni foglak.
Lakáj _belép, fenn, balról_. Gróf Walmsdorff attasé úr őméltósága kéreti
a főhadnagy urat a zöld szobába.
Főhadnagy. Amit az attasé úr őméltósága a zöld szobában tőlem akar, azt
már tudom. _Lakáj el._ Doktor úr, a nagyterem közepén fogok várni. Most
már végigsétálhatunk a termeken. _Katonásan összeüti a bokáját és kisiet
jobbra. Kelemen a támolygó Vilmát a bal fotelhez kíséri. Vilma a fotelbe
ül és eltakarja az arcát a zsebkendőjével._
Kelemen _szomorúan, de boldogan_. Nem mentél vele. Nem mentél vele.
Vilma. Nem mentem vele. Hát van rongyabb teremtés, van valami gyávább,
alávalóbb, hálátlanabb, mint egy asszony?
Kelemen. Ne kinozd magad. Ha szeretnéd, vele mentél volna. Nem szereted.
Vilma _sírva_. Nem szeretem.
Kelemen _jóságosan_. Az én utam ki van jelölve. Nekem jónak és okosnak
kell lennem. Nekem meg kell téged hódítanom. Én nem kaptam érted
sebeket. Én majd jó leszek hozzád.
Vilma _a kezét nyújtja_. Légy jó… bánj velem… mint egy nagy beteggel.
Kelemen. Csupa… közhelyeket mondott. De a temperamentuma vett le téged a
lábodról. A tűz, amivel beszélt. Meg tudom érteni, hogy elforgatta a
fejedet. Hát én ezt nem tudom. Én majd szelid és okos leszek.
Vilma. Légy szelid és okos.
Kelemen. És erről ne legyen többé szó köztünk. Én elfelejtem. Én el
akarom felejteni. Te is akard elfelejteni.
Vilma. Akarom.
Kelemen. Jönnek az évek… jönnek komolyabb, tisztább, szebb örömek… a kis
fiad… leszünk mi még nagyon, nagyon boldogok.
Vilma _gépiesen_. Nagyon… boldogok leszünk… _Balról fenn jön egy lakáj,
tányéron pezsgősvödörrel._
Titkár _a lakáj mögött megjelenik_. Bocsánat.
Kelemen. Engem?
Titkár. Nem, kérem… bocsánat, hogy erre járunk… de Malotti művész úrnak
visszük a jégbehűtött híg tojást… és itt az öltözője…
Kelemen. Kérem.
Titkár. Gyerünk. _Jobbra, fenn a lakájjal el._
Kelemen. Most egy kicsit kipihened magad, angyalom, aztán megyünk erről
a szerencsétlen helyről.
Vilma. Igen… menjünk… itt olyan forró, olyan tikkasztó minden… minden
olyan szép…
Kelemen _megsimogatja_. És szép nyugodtan szólunk még a nagyteremben egy
szót a főhadnagyhoz.
Vilma _felrezzen_. Muszáj ezt?
Kelemen. Hidd el, nem kívánnám… de muszáj. Majd megkérem az attasét,
hogy ő is jöjjön velünk… így nem lesz olyan nehéz…
Vilma. Jó… kérd meg…
Kelemen. Hát maradj itt addig, szívem egyedül… pihenj egy kicsit… itt
nem zavar senki… mind fönn vannak a hangversenyen… én megyek, beszélek
az attaséval… _indul balfelé…_ nem kell valami?
Vilma. Nem. Csak ne most mindjárt menjünk… kérd meg… az attasét, hogy
csak öt perc múlva… csak tíz perc múlva… és ő is jöjjön velünk…
Kelemen. Jól van, édesem.
Vilma. Mért nevetted ki a levelet…
Kelemen. Rosszul tettem. De olyan gyerekes volt.
Vilma… visszajön… mint diadalmas katona…
Kelemen. Hagyjuk, fiam.
Vilma _érzéssel_… visszajön… vagy mint országok sorsát intéző nagy úr…
_Kitéved a tekintete a bal 1. a kulisszába… mint… Rémülettel,
csodálkozva, mintegy_ _megbabonázva emelkedik fel a fotelből…_ országok…
sorsát… intéző… nagy… úr… _mereven néz arrafelé._
Kelemen. Pszt… _Indul arra._
Vilma… jön…
Kelemen. Csönd, fiam… az attasé jön. Szedd össze magad. Én elébe megyek.
_El bal 1._
Vilma _visszaül a fotelbe, de tovább néz ki arra_. Kis szünet.
Kelemen _belép bal 1_. _Nyugalmat és vidámságot szinlelő hangon beszél
hátra._ Itt van a mi betegünk, gróf úr… már várja méltóságodat…
Attasé _belép bal 1_. _Megáll. Ugyanaz a szinész játssza, aki Szabót.
Borotvált arc, változtatás nélkül. Frakk, igen sok rendjellel._
Vilma _csodálattal nézi_.
Attasé _nagyon nyugodtan, halkan, finoman, tapintatosan, mint valami jó
doktor_. Csókolom a kezét, kedves jó nagyságos asszonyom… na, na,
nyugodjunk meg egy kicsit… nincs semmi baj… _Vilma eltakarta az arcát._
Kelemen _a fotel mögött_. Arra kérjük gróf urat, hogy kegyeskedjék
velünk jönni, majd amikor… azt a szomorú sétát…
Attasé. De kérem… boldog vagyok, hogy szolgálatukra lehetek… kérem,
rendelkezzenek velem… _Jobb 1. felé kíséri Kelement._
Kelemen. Én megyek, megnyugtatom a kegyelmes asszonyt… és nagyon kérem…
Vilma _felemelkedve a fotelből, rémülten_. Jenő…
Kelemen. Mi az, édesem.
Vilma. Nem látod?…
Kelemen. Mit?
Vilma. Az arcát… az arcát…
Kelemen _mosolyogva néz az attaséra_… Ne izgasd magad, szívem, a gróf
úr… úgy-e, az ön kipróbált diplomáciájával… kicsit vigasztalja meg a mi
betegünket…
Attasé. De kérem.
Kelemen. Az ön szavai bizonyára…
Attasé. De kedves ügyvéd úr…
Kelemen _már jobb 1-nél_. Igazán, mély hálámat kell… méltóságodnak…
Attasé. De szót sem érdemel.
Kelemen _el, jobb 1_.
Attasé _cigarettát vesz elő, rágyujt_. _Leül a jobb fotelbe. Szünet._
Attasé _mindvégig halk, hideg, nyugodt, elegáns hangon, még az
izgalmaknál is csak belül reszketve_. Asszonyom… amikor hét év multán
viszontlátom… azt kell tapasztalnom, hogy… nemcsakhogy férjhezment…
hanem már van egy főhadnagy is, aki a nyugalmát megzavarta.
Vilma _leveszi arcáról a zsebkendőt, lassan átnéz rá és ismét rémülten
látja ugyanazt az arcot_. Hét év… multán…
Attasé. Megigértem, visszajövök. Ha nagy úr leszek. Itt vagyok.
Vilma. Megigérte… itt van… és megbántott…
Attasé. Nem akartam megbántani.
Vilma. Mégis megbántott.
Attasé. Soha nem vettem volna magamnak a jogot ehhez a mondathoz, ha nem
nekem jut véletlenül a szerep, hogy a férje elől elvezessek egy tisztet,
aki önt átkarolta.
Vilma. Élek hét év óta… élet nélkül. Szerelem nélkül. Három év óta
gyermekem van.
Attasé. A legszebb álmom volt… ennek a gyermeknek az apja lenni.
Vilma. Ne kínozzon.
Attasé. Négy éve asszony?
Vilma. Négy éve? Nem tudta?
Attasé. A családom kiméletből nem írt meg nekem semmit Londonba. Mással
nem leveleztem.
Vilma. Miért?
Attasé. Mert féltem, hogy magáról tudósítanak.
Vilma. Olyan komolyan vette.
Attasé. Oh, igen.
Vilma. Nem is tud rólam semmit?
Attasé. Nem. Az ura ügyvéd?
Vilma. Az.
Attasé. Csinos, kellemes, okos ember. Uri ember.
Vilma. Az.
Attasé. Jó férj?
Vilma. Az.
Attasé. Szereti?
Vilma. Nem. _Szünet_.
Attasé. Megcsalja?
Vilma. Nem.
Attasé. Asszonyom… megtisztel, ha még oly közel érzi magát hozzám, hogy…
hazudik nekem. De büszkébb volnék, ha barátjának tekintene. És
megmondaná az igazat.
Vilma. Még mindig olyan jól tenniszezik?
Attasé. Nem.
Vilma. Kár.
Attasé. Az utóbbi öt évben… amióta a hatalmak megcsinálták azt a nagy
nemzetközi akciót… amelynek első terve az én szerény munkám volt… a
szerencse oly karriert juttatott nekem, hogy… a tenniszt igazán abba
kellett hagynom. Pedig nagyon szerettem.
Vilma. És nagyszerűen játszott.
Attasé. Azért még mindig köszönöm az elismerést.
Vilma. Szivesen. Ami igaz, az igaz.
Attasé… Megcsalja?
Vilma. Nem.
Attasé. Azt mondta, nem szereti.
Vilma. Azt mondtam.
Attasé. És fiatal, szép, még mindig a régi temperamentum.
Vilma. Igen.
Attasé. És mellette él. Soha másra nem gondol?
Vilma. Gondolok.
Attasé. Ah. Valami plátói, tiszta, költői epedés.
Vilma. Az.
Attasé. Barátjának tart még mindig?
Vilma. Annak.
Attasé. Hajlandó elfelejteni, a kis temesvári jogász nagy diplomáciai
karriert csinált… hogy a közel jövőben pétervári nagykövet lesz… akar
most olyan őszinte lenni hozzám, mint hét évvel ezelőtt a kis temesvári
jogászhoz…
Vilma. Nagyon szivesen.
Attasé. Akkor megmondja a régi barátjának… nem kíváncsiságból kérdem,
hanem, mindenek felett érdekel… higyje el…
Vilma. Nos?
Attasé. Ki az?
Vilma. Kicsoda?
Attasé. Az a plátói, tiszta, költői epedés? Ki az, akire gondol? _Kis
szünet._ Kire gondol?
Vilma _halkan_. Rád.
Kelemen _jobbról megjelenik_. _Szünet_. A kegyelmes grófné már nyugodt.
Ha akarsz, édesem… _Szünet_.
Attasé. Néhány percet kérünk még, doktor.
Kelemen _indul mögöttük a lépcső felé, de gyanakvóan_. Szóval még
maradsz egy kicsit.
Vilma. Igen.
Kelemen. Jó. _El, fenn, balra, de visszanéz. Kis szünet._
Attasé. Nem tudom, jól értettem-e.
Vilma. Rád. Rád gondolok minden napom minden percében.
Attasé. Én azzal jöttem ide, hogy jó és kedves leszek magához, hogy a
régi barátot meg fogja találni bennem, hogy…
Vilma. Rád gondolok nappal. És éjjel. És hét év óta nem mégy ki a
fejemből és tőled meleg a kezem, tőled mély a tekintetem és neked
öltözöm és neked vagyok szép és tőled vagyok nyugtalan és szomorú
mindhalálig.
Attasé. Én az expresszen héttől tizenegyig jöttem Bécsből és egyében nem
gondolkoztam, mint azon, hogy mit fogunk egymásnak mondani.
Vilma. És rád gondolok, ha este lecsukom a szememet és rád gondolok, ha
reggel felnyitom a szememet és rád gondolok, ha szép zenét hallok és rád
gondoltam, amikor a gyerekem született.
Attasé. Nagyságos asszonyom… engem… végtére is ki fog hozni abból a
fojtott nyugalmamból… amelyben évek óta élek.
Vilma. Nem tehetek róla. Mért jöttél ide.
Attasé. Azt hittem, férjhez ment, elfelejtett.
Vilma. Mért jöttél ide. Tudtad, hogy itt leszek.
Attasé. Azt hittem, elmegyünk egymás mellett.
Vilma. Mért jöttél ide.
Attasé. Biztam az időben, a hét évben, a férjében, a gyermekében, az
asszonyi hűtlenségben.
Vilma. Mért jöttél ide.
Attasé _csöndesen_. Mert… a mai napon… még mindig úgy szeretlek, mint
hét évvel ezelőtt, amikor a búcsúzó levelemet megírtam neked.
Vilma _elégtétellel_. Ezért jöttél ide.
Attasé. Ezért.
Vilma. Na végre. _Szünet_.
Attasé. Most boldog vagy, hogy kiszedted belőlem a titkomat?
Vilma. Nekem nem volt titok.
Attasé. Hát… diadal. A nyugodt, hideg embert, aki a karrierjét annak
köszönheti, hogy volt egyszer egy lány, aki elküldte és aki megtanította
arra, hogy hogyan kell a legnagyobb kínlódásban a fogát összeszorítani
és mosolyogni… ezt a hideg embert, aki tőled tanult meg mást mutatni,
mint amit érez… ezt most leleplezted. Ez most itt ül a hideg és
szenvedélytelen külsejével és a frakkja, a kordonja, a plasztronja alatt
tisztán látszik a vérző szive, mint egy nagy égőpiros, rubintos rendjel.
A legnagyobb rendjele. _Kelemen fenn balról jobbra nagyon izgatottan
átlopódzik, középen megáll._
Vilma. Én adom érte a magam szívét.
Attasé. Nem kell. _Feláll_.
Vilma. Nem igaz, hogy nem kell.
Attasé _Vilma felé indul, erre Kelemen jobbfelé megy_.
Vilma. Soha nem jöttél volna ide, ha hét évvel ezelőtt meg nem irod
nekem, hogy egyszer visszajösz értem… majd ha nagy rangod lesz… majd ha
országok sorsát intézed…
Attasé _most már mereven áll a Vilma fotelje mellett, arccal a közönség
felé. Kelemen lesve a felső jobb kijáratnál_.
Vilma. Ha szégyelled is, ha titkolod is, ha le is tagadod… azért állsz
most itt, mert meg akartad nekem mutatni, hogy csinál a szerelem egy
temesvári jogászgyerekből pétervári nagykövetet.
Attasé. Nem. _Kézmozdulattal. Erre a mozdulatra Kelemen el._
Vilma. Még csak egyszer fogod mondani, hogy nem. Aztán többé soha. Az
orosz cárnak elég jó leszel diplomatának, de nekem nem. Szeretsz és
bánod, hogy férjhez mentem, hogy nem vártalak meg. Siratod.
Attasé. Nem.
Vilma. Ne add a hideget. Ki foglak hozni a sodrodból.
Attasé. Nem.
Vilma. Ez volt az utolsó «nem»… Mert egy vágyad van, csak egy, és ez az,
hogy váljak el az uramtól és vigy magaddal… így, ahogy vagyok… hogy
velem élhess, hogy udvarokba, királyok közé vezess, hogy onnan
hazavigyél az öledben és sebeket csókolj a szerelmes számra. Mondd, hogy
nem! _Hátrahajtja a fejét, élvezve, kedvesen._ Mondd, hogy igen.
Attasé. Igen.
Vilma. Hogy értem jöttél.
Attasé. Igen.
Vilma. Hogy megtartottad a szavadat… az utolsó, szép igéretedet… a
gyerekkori esküdet…
Attasé. Igen.
Vilma. Igen, igen, igen… hogy értem dolgoztál…
Attasé. Érted küzdöttem. A Balkánon egy kis ország elveszítette a
függetlenségét…
Vilma. Én érettem…
Attasé. Igen. A történelem nem fogja megtudni soha, de te kitaláltad.
Vilma. Milyen gyönyörű ez mind! Milyen szép ma éjszaka minden!
Hadseregek mentek…
Attasé _a cigarettájával játszva úgy, ahogy a naiv emberek egy hideg,
kegyetlen diplomatát elképzelnek_. Hadseregek mentek nagy, vad hegyeken
át. Ezer és ezer ember halt meg. Messzi falvakban özvegyek és árvák
sírtak… ágyúk bömböltek… királyok és császárok virrasztottak a tábori
sátrakban… és a pénz… milliók vesztek el… és milliók támadtak…
Vilma. Szerelmes édes… gyerekkori pajtásom…
Attasé. Olvashatta… a Katarina-hegyen volt a döntő ütközet. Húszezer
ember ment föl… arra a hegyre… és tizenkilencezer… ott maradt. Csak…
ezer jött le… hordágyon. Azt a részét a világ térképének… újra kellett
rajzolni… csak azért… mert egy kis temesvári jogász meg akarta mutatni
egy temesvári lánynak… hogy szereti. Ez az egész.
Vilma _halkan_. Milyen szép. Ma éjszaka itt minden… szebb, mint a
regényekben…
Attasé. Soha többé ebben az életben nem lesz több diplomáciai sikerem,
mert most akadt valaki… akinek kinyitottam a lelkemet… és aki a vérző
embert meglátta bennem.
Vilma. Tudtam, hogy el fogsz értem jönni.
Attasé. És ha nem így jöttem volna? Ha mint koldus, cseléd jöttem volna?
Vilma. Akkor is…
Attasé. Akkor is?
Vilma. Akkor is mennék veled, ahová hívnál.
Attasé. Nincs veszteni való idő. Lehet, hogy ebben az életben csak ez az
öt percünk volt egymás számára. Nekem holnap Bécsben kell lennem a
külügyminiszternél… _e pillanatban belép hátul, fenn, jobbról Kelemen és
lassan, lábujjhegyen megy a lépcsőig, azon le, egészen az attasé és
Vilma mögé, kettejük közé, egészen közel…_ és holnapután Szentpétervárra
utazom, ahol előzetes dolgaim vannak a nagykövetségen. Bocsásson meg,
hogy ezt ily száraz üzletszerűséggel mondom, de nekem itt most el kell
fojtanom minden szenvedélyemet. Itt nekem most cselekednem kell. És a
pályám megtanított arra, hogy nagy dolgokban hidegen, röviden és habozás
nélkül cselekedjem.
Vilma. Félni kezdek tőled.
Attasé. El akarlak vinni magammal a császárok és királyok közé. A
felséges asszonyok közt légy te a legfelségesebb.
Vilma. Az istenért…
Attasé. A feleségem leszel.
Vilma. El… akarsz… venni az uramtól…
Attasé. El.
Vilma. Örökre? _Kelemen most ért mögéjük._
Attasé. Te nem lehetsz az én szeretőm. Én téged nem szöktethetlek meg.
Te ennek rendje és módja szerint el fogsz válni az uradtól.
Vilma. Én…
Attasé. Most te hallgatsz és én rendelkezem. Holnap elhagyod az uradat
és elmégy édesanyádhoz lakni. Ott a törvény kedvéért hat hónapot
töltesz. Ez alatt az idő alatt az uraddal megegyezkedel. Ma február
negyedike van. Ötödikén hagyod el. Augusztus ötödikén megindul a válópör
és hat hét multán, szeptember tizenkilencedikén jogérvényesen szabad
vagy. Én szeptember huszadikán reggel érkezem meg vonaton. Kilenc óra
harmincnégy perckor. Szeptember huszadikán délelőtt tizenegy órakor az
anyakönyvvezető elé megyünk. Valaki áll a hátam mögött.
Vilma _rémülten_. Micsoda?
Attasé. Ne fordulj hátra. Valaki áll a hátam mögött és minden szót hall,
amit beszélünk.
Vilma. Szent isten… ki lehet?
Attasé. A nagyvilágban annyit hallgatóznak a szalonokban, mikor egy
diplomata beszél, hogy nekem kifejlett érzékem van arra, megérezni, ha
valaki lábujjhegyen a közelembe lopódzik. Nem szabad megfordulnod.
Vilma. Szent isten… ha az uram.
Attasé. Oly közel áll hozzám, hogy a lehellete melegét érzem. Meglehet,
hogy az urad.
Vilma. Akkor el vagyunk veszve.
Attasé. Nem is lehet más. Az, hogy hallgat, azt bizonyítja, hogy az
urad. Ha az utolsó mondatomnál jött, akkor is hallott mindent. De már
régebben áll itt. Nem akartam a beszédemet megszakítani miatta. Most sem
adom neki azt az előnyt, hogy hátrafordulok és ijedt, vagy kihívó arccal
nézek rá. Meg kell értenie, hogy nem félek tőle. És neked most már nem
kell többé egy kínos jelenetben megvallanod neki, hogy engem szeretsz,
hogy elhagyod és velem jössz, mert most már ezt is tudja. Most már ezt
is tudja rólad… _érzés nélkül, nyiltan, nyugodtan, kihívóan…_ szerelmes,
édes, szép menyasszonyom.
Kelemen _ugyanezen a hangon, belső izgalommal_. Az ön szerelmes, édes,
szép menyasszonya ma este már odadobta magát egy katonának.
Attasé. Ez árulkodás. Ez gyerekes.
Kelemen. Az ön édes, szerelmes, szép menyasszonya nem is bűnös, hanem
beteg. Az ön édes, szerelmes menyasszonya az én szegény, elveszett,
beteg feleségem.
Attasé. Volt.
Kelemen. Az enyém a szégyene. Az enyém a szomorú, betegápoló tiszte.
Attasé. Semmi nem az öné. Minden az enyém.
Kelemen. Ön megcsalt engem, gróf úr.
Attasé. Ön ezért a szóért számolni fog.
Kelemen. Ön belopta magát a bizalmamba. Ön azzal maradt itt, hogy, hogy
egy botrányt segít elsimítani. Ön visszaélt azzal, hogy ebben a
palotában házigazda. Ön meglopta egy vendégét. Ön meglopta a
legszegényebb vendégét.
Attasé. Ha azért sérteget, hogy a pisztolya elé álljak, megmondtam, ott
leszek.
Kelemen. Ezt tudjátok. Lopni, aztán gyilkolni.
Attasé. Ebbe a vitába nem követem. Vilma, légy erős és bízzál bennem.
Kelj fel és menj haza vele. Holnap reggel pedig elmégy tőle.
Kelemen. Nem megy el.
Attasé. Elmegy.
Kelemen. Nem adom.
Attasé. Elveszem.
Kelemen. Tőlem nem veszi el. _Balról az asszony mellé, szembeül az
attaséval, megfogja Vilma kezét._
Vilma _remegve_. Jenő…
Kelemen. Ön engem párbajban megölhet. És te akkor megtaníthatod a kis
fiamat arra, hogy az apja gyilkosának azt mondja: apám.
_Meggyőződéssel_. Más mód nincs, gróf úr.
Attasé. Most feltehetném a menyasszonyomnak a nyilt kérdést: válasszon
köztünk. De semmi kedvem önből mártirt csinálni. Nem töröm össze a
szívét és én nem fogom önt lelőni. Ön életben marad. És ha én is, akkor
az ön fia nekem azt fogja mondani, hogy bácsi. A menyasszonyom pedig
most semmi nyilatkozatot nem tesz. A menyasszonyom holnap reggel elmegy
az ön házából. Az embereim pedig délben fel fogják keresni önt. Óhajt
tőlem még valamit?
Kelemen. Nem.
Attasé _Vilmához lép és kezet csókol neki_.
_Fenn, balról jövet megjelenik négy lakáj, mindegyik kezében egy égő
zsirandol. Utánuk jön a titkár egy szál hosszú, égő gyertyával._
Attasé. Mi ez a fáklyásmenet? _Mind megállnak és «előre arc»-ot
csinálnak._
Attasé. Mi ez?
Titkár. Alázattal, méltóságos gróf úr… e gyertyákat Malotti művész úr
kérte az öltözőjébe, ahol most festi magát a Hamlet-előadásra és kevesli
a világosságot.
Attasé _már fenn a folyosón, Vilma felé_. Kezét csókolom. _Jobbra fordul
és elmegy. A gyertyás menet nyomon követi és szintén el, jobbra. Mikor a
titkár is eltünt a kijárón, balról, fenn megjelenik a grófné és utána_
_Micike. Micike kis fehér papirlapot tart a kezében._
Grófné. Édes gyermekem, hol maradnak maguk? _Lejön. Nagy sóhajtással._
Sokat már nem lehetett megmenteni, de amit lehetett, azt megmentettük.
_Nézi őket._ Miért ez a nagy kétségbeesés? Hisz az imént már azt mondta,
édes doktor, hogy megnyugodott! Nincs nagy baj. A vendégeink akarva, nem
akarva, elhitték, hogy őnagysága rosszul lett. Most ezzel a tüntető
sétával az utolsó suttogókat is el fogjuk hallgattatni. A főhadnagy úr a
terem közepén áll és vár. Öcsém, az attasé, beszélt önökkel?
Kelemen. Beszélt.
Grófné. Nos, és rendbehozta a dolgot.
Kelemen. Ezt rendbehozta. Jól rendbehozta.
Grófné. Milyen hangon mondja ezt, doktor…
Kelemen. A kegyelmességed öccse elcsábította a feleségemet.
Grófné _rémülten_. Őrültséget mond!
Kelemen. Elcsábította.
Grófné _mint fent_. Ő is?
Kelemen. Ő is.
Grófné. Nem értem… azt kell hinnem, hogy doktor úr eszét elvette az
izgalom.
Kelemen. Nem volna csuda. Kegyelmes asszonyom, most már nekem mindegy,
hogy mit mondanak az ön vendégei. Ami ma itt történt, az az én
tragédiám. Tüntető séta. Szépen vagyunk.
Grófné. De…
Kelemen. Ön azt mondta, hogy a főhadnagy úr a terem közepén áll és vár.
Grófné. Ott áll.
Kelemen. Hát most odaállhat melléje várni az attasé úr is. Vagy talán
ennél még egyszerűbb lesz az, ha én állok oda várni és a feleségem sétál
arra a főhadnaggyal meg az attaséval. Kettővel. Ha ugyan addig három nem
lesz belőle.
Grófné. Mit beszél, doktor?!
Kelemen. Vagy négy. Most már benne vagyunk.
Grófné. Hogyan, az öcsém… az öcsém is… nagyságos asszonyom, ön
beszéljen… igaz ez?
Vilma. Igaz.
Grófné _reszketve, de türtőztetve magát_. Micike méltóságos, legyen
szíves mindent előkészíteni, ami az én rosszullétemhez szükséges.
Mici. Már minden nálam van, kegyelmes asszony.
Grófné. Az egyetlen férfirokonom, aki intézkedhetnék, bele van tehát
keverve a botrányba. Nekem kell intézkednem. Micike, én azt hiszem jól
cselekszem, ha doktor Kelemennét ezennel kiutasítom a házamból.
Vilma _sírva fakad_.
Mici. Jól teszi, kegyelmes asszony.
Grófné. Doktor Kelemenné itt magát erkölcstelenül viselte.
Kelemen. Grófné, kíméletet kérek a beteg számára.
Grófné _gőgös gúnnyal_. Beteg?
Kelemen. Nem bűnös. Ez az asszony beteg. Holnap Grác mellé viszem,
szanatóriumba.
Grófné _mint fent_. Beteg. Szanatórium. Édes doktor… ezt a legrosszabb
helyen mondta egy arisztokrata házban. Mi tudjuk, mi az a szanatórium.
_Egyre izgatottabban._ Ez nem betegség, doktor. Ez tisztességtelenség.
Kelemen. Asszonyom, nem tűröm, hogy a feleségemet inzultálja.
Grófné. Doktor Kelemenné foltott ejtett a házam tisztaságán… doktor
Kelemenné a maga bűnös érzékiségében ezenfelül a családomig
merészkedett… behálózta tulajdon öcsémet… nem tudom, nem anyagi
érdekből-e… ez az asszony egy megvetésre méltó…
Kelemen. Ne sértegesse!
Grófné. Ez az asszony egy személy.
Kelemen. Ez az asszony hat hónap mulva az ön sógornője lesz!
Grófné. Mit beszél?
Kelemen. Az ön nevét fogja viselni.
Grófné. Az én nevemet?
Kelemen. Azt, azt. Az öccséét. Ön a pétervári nagykövetnét sértegeti.
Grófné. Micike…
Mici. Minden nálam van, tessék bátran.
Kelemen. Az ön öccse szavát adta neki, hogy szeptember huszadikán az
anyakönyvvezető elé viszi.
Grófné. Hazudik! Ki mondta ezt önnek!? Őnagysága?
Kelemen. Sokkal jobb helyről tudom. Ezt nekem az attasé úr mondta,
személyesen. Szeptember huszadikán délelőtt tizenegykor. Én önt
tisztelettel meghívom erre az esküvőre! _Elrohan._
Grófné _remegve_. Micike… lehet?
Mici _üveggel a kezében_. Lehet, kegyelmes grófné.
Grófné _halkan_. Ah! _Micire dől, aki üveget szagoltat vele._
Titkár _felülről sietve jön és széthúzza a függönyt_. Kegyelmes grófné…
a Hamlet-jelenet következik Malotti művész úr énekével… _Rémülten_. Mi
az?
Mici. A grófné rosszul van. Fogja ezt. _Átadja a papirlapot._ Kérjen
nekem két autogrammot a művésztől. _Kivezeti a grófnét._
Titkár _Vilmához_. Nagyságos asszonyom… figyelmeztetni kívánom, hogy
Malotti művész úr azonnal keresztül fog menni ezen a hallon… A házi
színpadra… mert az ő előadása következik… teljes jelmezben… nem szereti,
ha látják… és ha nagyságod, amint gondolom, nem óhajt vele találkozni…
_Látva, hogy Vilma nem mozdul…_ én szaladok… a tapsot megkezdeni… _Bal 1
elrohan._
Vilma _egyedül marad, homlokára szorított kézzel, lassan, fáradtan a
lépcső felé indul._