hangverseny… Jövök, kisasszony. _Bemegy a gyerekszobába, az ajtó nyitva
marad, úgy, hogy a közönség a benn történőket jól látja és hallja_… Na
Janikám, hát még nem alszol?
Jani. Nem.
Kisasszony. A papa sokáig váratta a Janikát a mesével.
Kelemen _leül az ágy mellé_. Imádkoztál már?
Kisasszony. Oh igen, nagyon jó volt a Janika.
Kelemen. Hát miről meséljek neked?
Jani. A farkasról.
Kelemen. Megint a farkasról. Hiszen már két hét óta minden este a
farkast mesélem neked.
Jani. De a végit még nem mondta.
Kelemen. Mert mindig elalszol a közepén.
Jani. Mesélje megint, de előlről.
Kelemen. Megint? Hát jó. Hát… volt egyszer… _Vilma is bemegy a
gyerekhez._
Kelemen. Volt egyszer egy szegény ember, akinek volt egy kis fehér
báránya.
Jani. A falu végén lakott.
Kelemen. Igen fiam, ott lakott a falu végin egy kicsi, kicsi, kicsi
házban. Hát aztán egyszer… mikor este lett… Sötét volt, nagyon sötét…
hát hogy lefeküdt aludni, kint hagyta a bárányt a kertben. Sötét éjszaka
volt és fönt a hegyen volt egy nagy erdő. Abba laktak a farkasok. Mérges
farkasok, nagy foguk volt…
Jani. Igen.
Kelemen… ahogy elaludt a szegény ember a kis házban, hát… nagy csönd
volt, mert már mindenki aludt a faluban… hát egyszerre csak kijött az
erdőből egy farkas. Jött le a hegyen. A szeme világított a sötétben.
Jött, jött.
Jani. Igen.
Kelemen. A szegény ember csak feküdt az ágyában és nem is gondolta, hogy
a farkas ki fog jönni az erdőből. _A következőket egyre fokozódó
érzéssel, szinte elárulva magát, már Vilma címére mondja._ Pedig mindig
nagyon féltette a kis bárányát, mert nem volt neki egyebe ezen a
világon, csak az a kis báránya… Csak azt szerette, mindig azt szerette,
azért féltette olyan nagyon, és majdnem sírt, amikor arra gondolt, hogy
egyszer csak jöhet egy farkas, akinek minden mindegy, mert csak enni
akar, és elviszi az ő tiszta kis bárányát. Azért nem lehet mondani, hogy
a szegény ember bolond volt, mert mit csináljon ő egyedül ennyi sok éhes
farkas ellen?
Jani. Igen. _Vilma kimegy a szobából és megáll a küszöbön._
Jani. A mama mért megy ki?
Vilma _a kanapé felé megy_. Fáradt vagyok, fiacskám.
Kelemen. A mamuska nem szereti ezt a mesét. _Szünet. Vilma ledől a
kanapéra._
Jani. Hát aztán?
Kelemen. Hát aztán egyszerre csak már ott volt a farkas a falu végén.
Hüü, hogy villogott a szeme a sötétben. Olyan lassan jött, olyan puhán
lépett, hogy nem hallotta senki. Jött, jött, egyre közelebb.
Jani. Igen.
Kelemen. A kis bárány nem is tudta, mi az: egy farkas. Ő nem tudta, hogy
a farkas őtet meg akarja enni. Csak nézte a kertből, nézte, amint jött
az égő szemeivel, a nagy fogával. Hát egyszerre csak megállt a kert
mellett a farkas. A szegény ember aludt. Hát csak zsupsz, átugrott a
farkas a kerítésen. És ott állt a kis bárány mellett. Csak akkor ijedt
meg a kis bárány. Elkezdett szegény bégetni, és szaladt az ajtóhoz,
kaparta a küszöböt, de a szegény ember nem hallotta, mert aludt. Akkor a
farkas elordította magát! bu, bu és nekiugrott a kis báránynak.
Kitátotta a száját, lehetett látni a nagy fogait…
Kisasszony _aki az ágy lábánál áll, a szájára illeszti ujjait_.
Kelemen _fölkel, halkan_. Alszik?
Kisasszony _halkan_. Alszik. Tessék csak csöndesen kijönni.
_Eloltja a lámpát, csak éjjeli lámpa marad a gyerekszobában._
_E pillanatban a szomszédban gyerekes, kezdő zongorázó játéka
hallatszik. Divatos keringőt játszik._
_Kelemen és kisasszony kijönnek a színpadra, kisasszony becsukja a
gyerekszoba ajtaját._
Kelemen _hangosan_. Máskor korábban kell majd…
Kisasszony _meglátja, hogy a kanapén fekvő Vilma is elaludt._ Pssszt!
Kelemen _halkan_. Mi az?
Kisasszony. Alszik.
Kelemen. Szegényke… őt is elaltattuk a mesével. Menjen csak ki,
kisasszony, hagyja aludni, fáradt volt, jó lesz, ha pihen egy órát…
addig csak készítsék elő az estélyruháját… úgy háromnegyed óra mulva
költse fel… _Nézi_. Szegénykém… hadd pihenje ki magát.
Kisasszony. Ez itt a szomszédban… a tanárnak a lánya… minden este pont
kilenckor jut neki eszébe zongorázni.
Kelemen. Nem baj.
Kisasszony. Átmegyek talán hozzájuk… ha megkérjük, abbahagyja…
Kelemen. Ne bántsa. Ez még tán jobban elringatja. _Az íróasztalról
írásokat vesz fel._ Nekem is van még dolgom… majd elvégzem a szalonban…
Kisasszony _pléddel letakarja Vilma lábát, eloltja a csillárt és
kimegy._
Kelemen _az íróasztalon megnézi a levelet_… a diadalmas hadvezér…
nagyúr… művész… _komikus sóhaj_ esetleg szegény cseléd… _mosolyog.
Összepakolja az írásokat és lábujjhegyen megy balra a lakás ajtaja felé,
miután színes kendőt borított az íróasztal lámpájára. Mikor Vilma előtt
elhalad._ Egy mesétől… elaludt mind a két gyerek… _El balra._
_A színpadon sötét van. Csend, csak a zongoraszó hallatszik szeliden.
Most elkezd az íróasztal lámpája halványodni, s a zongoraszó ereje nőni,
növekedni. Egyre erősebb lesz._ _A lámpa végleg kialszik és a
koromsötétben egyre erősebben, szebben szól a zongora. Négykézre. Majd
egy hegedű kezdi kísérni, majd kettő, majd sok, majd egyre több zenekari
hangszer: kisbőgő, klarinét szól vele, végül nagybőgők, nagydob, a
szegény, kezdő zongoramuzsika lassan, szinte észrevétlenül egy teljes
nagy zenekar játékává válik, amely még mindig erősbödik, végül
fortissimó szól, harsogva, zúgva, trombitákkal, nagydobbal. Ezalatt
megtörtént a nyílt változás a színpadon egy fekete függöny mögött._
Vilma _amikor már készen van a változás, a koromsötétben, álmában
felsikolt_. Ne bánts! Ne bánts! Nem tettem semmi rosszat! Ne bánts!
_Erre a harmadik «ne bánts»-ra hirtelen ragyogó világosság gyúl a
színpadon._
MÁSODIK VÁLTOZÁS.
_A hirtelen kivilágosodott színpad a kegyelmes asszony nagyszerű
kastélyának lépcsős, oszlopos csarnokát, hallját ábrázolja. A felső_
_emelt részen látható a zenekar, amely tovább játssza a keringőt,
fortissimo. A szinen nincs senki._
_Csak egy pillanatig üres a szín, mert rögtön berohan balról sikoltozva
Vilma, tulzottan fényes és erősen dekolletált estélyi toalettben,
folytatva a sötétben megkezdett sikoltozását._
Vilma. Ne bánts! Ne bánts! Semmi rosszat nem tettem!
_Rohan felfelé a lépcsőn._
_Kegyelmes asszony, Mici, Titkár, sietve jönnek utána._
_Innen kezdve ez a kép a következő változásig több mint gyors, valóságos
vihartempóban játszandó, természetesen meglassítva a tempót, azokon a
helyeken, ahol a cselekmény vagy a dialog megkívánja._
Kegyelmes. _Nagyon izgatottan, szaladva._ Vilma… az istenért!
_Felszaladnak utána, a kegyelmes karonfogja. Vilma oda van az
izgalomtól._ Az istenért, édes fiam, mit akar? Jöjjön! _Lefelé vonszolja
a lépcsőn._ Titkár úr kérem… húzza be azonnal ott azt a függönyt…
_Titkár már rohan is és ráhúzza a zenekarra a függönyt._
Titkár _kiáltva a zenekarhoz_. Elég… menjenek fel a nagy szalonba! _Zene
lassan elhallgat._
Kegyelmes. Micike, azonnal kérek egy pohár vizet.
Mici _felrohan a lépcsőn, de ép jön bal 3. egy lakáj, azt kituszkolja,
vele együtt elrohan fenn, oldalt balra_. Vizet hozzon!
Kegyelmes _idegesen, szakgatottan, arisztokratikus gőggel, mereven
beszél, titkolja hallatlan izgalmát. Nagyon gyorsan beszél._ Titkár úr
kérem, gondoskodjék, hogy a hangverseny az emeleten a legnagyobb rendben
menjen tovább; senki abból, ami itt történt, semmit észre ne vegyen és
igyekezzék, hogy mi itt most magunk maradhassunk.
Titkár. Parancsára, kegyelmes grófné. _Jobbra, fenn, elrohan._
Mici, Lakáj _ugyanakkor balra fenn megjelennek, Mici üvegekkel, lakáj
tálcán vízzel_.
Kegyelmes. Üljön le édes gyermekem, erre a székre.
Vilma. Nem… Nem… _Vizet, üveget nyújtanak feléje. Lakáj el._
Kegyelmes. Micike ugorjon és vigyázzon, hogy senki semmit ne vegyen
észre. _Mici rohanva el._ Mi volt az, fiam?
Vilma _lihegve_. Az uram…
Kegyelmes. Mit csinált?
Vilma. Berontott… egy szobába… ahol én beszélgettem…
Kegyelmes. Kivel?
Vilma. A főhadnaggyal…
Kegyelmes. És… és… és…??
Vilma. Meg akar ölni!… _Felszalad a lépcsőre. Rohanva jön bal 1.
Kelemen._
Kelemen. Ne szaladj előlem!
Kegyelmes _útját állja_. Az istenért, doktor, mit csinál?
Vilma. Kegyelmes asszonyom… mentsen meg… _A kegyelmes asszony mögé
menekül._
Kelemen. Itt hiába minden kegyelmes asszony… a becsületemről van szó…
_Vilmához nagyon izgatottan._ Ki volt az a tiszt? Ki volt az az ulánus
tiszt?
Vilma _a lépcsőről, boldogan_. Ki volt az a tiszt? Jenő, Jenő… az a
tiszt a diadalmas katona volt… Jenő, te kinevetted a levelét és ő most
itt egyszerre elébem lépett, hét év multán visszajött értem! Ahogy
megírta… visszajött, mint győztes hadvezér!
Kelemen. Megcsaltál! _Rohan feléjük. Vilma sikoltva fel a lépcsőn, és az
ép akkor beszaladó Micivel fenn, balra el, a kegyelmes útját állja
Kelemennek._
A kegyelmes grófné. Mit akar?! Megőrült?! Mi történt?
Kelemen. Megcsalt a feleségem.
Grófné. Micsoda?
Kelemen. Itt, az ön házában.
Grófné. Csillapodjék kérem. Nem tudom. Hát mi volt?
Kelemen. Fenn az emeleten… a kis szalonban… már egész este nézem, hogy
jár körülötte egy ulánus tiszt. Egy ulánus tiszt kergeti, üldözi,
hajszolja…
Grófné. Csöndesebben, az istenért, meghallják.
Kelemen. Lestem, néztem… függöny mögül, oszlop mögül, a folyosóról…
utánuk mentem lábujjhegyen… megfogtam őket együtt a kis szalonban, ahol
összebújva suttogtak…
Grófné. Kik?
Kelemen. A feleségem és a tiszt. A tiszt átkarolta a feleségemet. A
szalonban sötét volt… csak a szomszéd szobából jött világosság…
Berohantam… az asszony elszaladt és a tisztet kicipelte egy frakkos úr…
azt se tudom, ki volt… a sikoltásra jött be…
Ritterné _rohanva jön le_. Mi történt itt? Mit csinált a lányommal?
Kelemen. A lánya becstelenül megcsalt engem!
Grófné. Csöndesebben…
Ritterné. Hogy mer ilyet mondani?
Kelemen. Sötét szobában ölelkezett egy katonával!
Ritterné. Hazugság!
Grófné. Szent isten… és mindez az én házamban… az én estélyemen.
Meghalok bele, nagyságos asszonyom, meghalok bele. Ezt nem élem túl!
Ritterné. Csak nyugalom, kegyelmes asszonyom.
Kelemen. Nincs nyugalom.
Ritterné. Nem igaz.
Kelemen. De igaz! Láttam! Ne védje! Maga is olyan volt!
Grófné. Az istenért.
Ritterné. Mit akar? Mit akar itt csinálni? Vendégségben van!
Kelemen. Nem bánok semmit.
Grófné. Kiméljenek, kérem… tekintsenek engem… tekintsék a családomat…
micsoda rettenetes szégyen!
Kelemen. Nem, nem ölöm meg. Más büntetést kap. Megcsalt, megölte az
életemet… itt, nyilvánosan, a százötven vendég előtt fogom
megszégyeníteni, itt fogom kikiáltani, hogy mit tett… itt fogom
megbüntetni… _A két nő közül ki akar szabadulni, hogy felrohanjon._
Ritterné _sírva_. Jenő!
Grófné _elébük kerülve felszalad a lépcsőre, útját állja és minden
erejét összeszedve, méltóságteljessé válik._ Megálljon. Csinálhat, amit
akar, de nem az én házamban. Doktor úr, ezen kijelentésével elvesztette
nálam a vendégjogot. Az én házam minden botránytól ment és az is marad.
Én gróf Walmsdorff püspök huga vagyok és a házam tisztaságát mindenáron
meg kell hogy védelmezzem. Értette? _Közben bejött a titkár._
Kelemen. Én az életemmel is leszámoltam. Nekem semmi nem fontos.
Grófné. Az én házamban nem lesz házasságtörési botrány.
Kelemen. De volt!
Ritterné. Nem igaz!
Grófné. Önök most el fognak távozni az én házamból minden feltűnés
nélkül. Mit akar, titkár úr.
Titkár. Alázatosan megjegyzem, kegyelmes grófné és egyben bocsánatot
kérek…
Grófné. Ne fecsegjen annyit, mit akar?
Titkár. Alázattal… hogy feltűnés nélkül már nehezen távozhatnak
őnagyságáék… mert a futkosásra többen kijöttek a nagyteremből…
Grófné. És ön mit csinált?
Titkár. Visszaküldtem őket azzal, hogy őnagysága rosszúl lett.
Grófné. Elhitték?
Titkár. Alázattal… nem. Mert a férfihang szitkozódásait, ha nem is a
maguk egészében…
Grófné. Hallották?
Titkár. Legmélyebb sajnálattal kell, jelentsem, hogy: igen. A kegyelmes
grófné minden erélyére van e percben szükség.
Grófné. Tehát nem mehetnek el egyszerűen. Kérem e súlyos percben szedjük
össze az eszünket és az idegeinket. Az én családom és házam becsülete
forog kockán. Doktor úr ön le fog csillapodni és akkor felesége
őnagyságával tüntetőleg végig fog sétálni az összes termeken. Intézkedni
fogok, hogy a nagyteremben odalépjen önökhöz az a tiszt úr… önök nehány
barátságos szót váltanak vele s azzal távoznak a házból.
Ritterné. Igen… igen… valaki szóljon a katonának… csak botrányt ne!…
Grófné. Majd megkérem öcsémet…
Ritterné. Igen, az attasé úr…
Titkár. Alázattal… az attasé úr őméltósága volt az, aki a főhadnagy urat
a… botrány színhelyéről elvezette.
Grófné. Rettenetes! Még neki is kellemetlensége lesz! Még őt is
belekeverik!
Titkár. Az attasé úr őméltósága e pillanatban barátságosan beszélget a
főhadnagy úrral.
Grófné. De hát ki az a főhadnagy?
Kelemen. Én nem tudom.
Titkár. Egy ulánus főhadnagy a meghívott tíszt urak közül.
Grófné. Titkár úr azonnal értesíti Kelemenné őnagyságát, hogy idevárjuk
és megkéri az attasé urat, hogy azonnal jöjjön fel hozzám az ebédlőbe.
_Két lakájhoz, akik fenn balról jobbfelé vonulnak._ Mit visznek ott?
Titkár. Malotti művész úr az öltözőjében van már és kilenc darab
citromot kéretett az énekhangjához. _Lakájok el._
Grófné. Csak nem hallott a művész valamit?
Titkár. Nem hiszem. Az ajtó vastag. _El._
Kelemen. Kegyelmes grófné…
Grófné _nagyon idegesen_. Kérem doktor, lekötelez, ha egy szót sem
beszél, mert félek, hogy elveszítem azt a nyugalmamat, amit…
_reszketve_… most minden erőm megfeszítésével is… de meg kell tartanom…
e súlyos pillanatban… nekem, szegény özvegyasszonynak…
Kelemen _bűnbánattal_. Bocsásson meg, grófné.
Grófné _idegesen nyújta csókra kezét_. Doktor… ezt nem érdemeltem öntől…
aki azért jött, hogy családom jóságát élvezze…
Ritterné _mély meghajlással_. Nevükben én is a legőszintébb…
Grófné _fölemeli_. De asszonyom… önnek semmi oka… fogadja részvétemet…
ön szenved… ön anya…
Ritterné _sírva_. Anya. Anya.
Kelemen _dühvel_. Kérem, ne sírjon.
Grófné. De doktor,… de asszonyom… _Fenn balról megjelenik Vilma, akit
Mici támogat._
Grófné. Gyermekem… vegyen példát rólam… szedje össze minden erejét. A jó
isten majd megsegíti magukat is, de most egy ártatlanul szenvedőről,
rólam van szó. Micike.
Mici. Parancsol grófné?
Grófné. Micike a toalettszobámba vezeti a doktorné őnagyságát és
eltünteti arcáról, hajáról, külsejéről mindazokat a jeleket, a melyek a
botrányra emlékeztetnének. De azonnal. Akkor visszavezeti ide, ahol
Kelemen doktor nyugodtan várni fogja. Igen, doktor?
Kelemen _magába szállva_. Igenis, kegyelmes asszonyom.
Grófné. Nekem most a százötven vendégem közé kell mennem, látnom a
hangulatot és mentenem a menthetőt. Kérem… _Int. Vilma, Ritterné, Mici
el._ Az attasé öcsém az én nevemben fogja megkérni… az… ulánus főhadnagy
urat, hogy a bálteremben önökhöz lépjen s önökkel nehány barátságos szót
váltson. Ezt a főhadnagy meg fogja tenni özvegy Simándy grófné házának
becsületéért. Erről én önnek kezeskedem. Kérem a válaszát.
Kelemen. Minden a parancsa szerint fog történni, grófné.
Grófné. Ön most itt marad és bevárja nejét.
Kelemen _némán meghajol_.
Grófné. Doktor Kelemen… ön egy dzsentlmen.
Kelemen. Kegyelmes asszonyom… jobb szeretnék nem az lenni.
Grófné _nagy nyomatékkal_. Ön nem tehet róla, ön mégis az.
Kelemen _meghajol_.
Grófné. Imádkozni fogok az ön lelke nyugalmáért.
Kelemen _szárazon_. Köszönöm. _Grófné sietve el jobbra, fenn. Kelemen
egyedül marad, előrejön. Egy lakáj jön fenn, vissza a művésztől._
Titkár _balról jön_. Malotti művész úr megkapta a kilenc citromot?
Lakáj. Igenis.
Titkár. Azonnal csináltasson Malotti művész úrnak három lágy tojást
egészen hígan és jégbehűtve vigye fel neki, ez kell az énekhangjához.
Lakáj. Igenis. _Balra el._
Titkár _a lépcső aljáról, mereven_. Attasé úr őméltósága a maga részéről
szintén kéreti doktor úr őnagyságát, kegyeskedjék itt türelemmel várni.
_Meghajol és el jobbra._
Kelemen. Köszönöm. _Pillanatnyi szünet._
_Kelemen izgatottan készül fel-alá járni. Előlről a lépcső felé megy,
onnan vissza előre. Megfordul, hogy megint a lépcső felé menjen, de
ekkor hátul, fenn, középen hirtelen_ _szétkapja a függönyt és megjelenik
a főhadnagy. (Ugyanaz a színész játssza, aki Szabót. Borotvált arc,
minden változtatás nélkül.) Két lépcsőt jön le és katonásan megáll.
Kelemen is megáll. Farkasszemet néznek._
Főhadnagy _katonásan_. Doktor úrnak állok rendelkezésére.
Kelemen. Ön elcsábította a feleségemet.
Főhadnagy. Érte jöttem.
Kelemen. Mi?
Főhadnagy. Eljöttem érte.
Kelemen. A részletekre nem vagyok kíváncsi. Ön az én hites feleségemet
egy sötét szobában átkarolta. Ön ezért számolni fog.
Főhadnagy. Azért állok itt. El vagyok rá készülve.
Kelemen. Ez meg fog történni annak rendje és módja szerint, holnap. Most
azonban ennek a háznak a becsületéért egy rövid és kinos komédiát kell
játszanunk.
Főhadnagy. Nem tudok róla.
Kelemen. Önt értesíteni fogják.
Főhadnagy. Itt állok. Ha még akar tőlem valamit…
Kelemen. Semmit. _Megjelenik Vilma fenn._
Vilma _a két férfit nézve, remegve_. Azt mondták… itt vársz… jöjjek ide…
Kelemen. Igen.
Főhadnagy _meghajol és indul jobbfelé_.
Vilma. Ne… ne… ne menjen.
Főhadnagy _visszalép_.
Vilma. Félek veled egyedül maradni… és azt akarom, hogy az ő
jelenlétében mondjam meg neked…
Kelemen. Hogy szereted?
Vilma. Nem… nem… hogy miért voltam vele… hogy megmondjam neki… menjen
el… menjen el…
Kelemen. Szereted!
Vilma _kitörve_. Szeretem! Szeretem ezt a szép, szomorú katonát, igenis,
ha tudni akarod, szeretem és én nem tudom elhazudni, hogy szeretem… és
boldog vagyok, hogy kimondtam, hogy nem kell elfojtanom, letagadnom,
elszenvednem… hogy felsikolthatom az égig… szeretem a szép, szomorú,
bátor katonát… aki eljött értem… ahogy a levelében megigérte… eljött
értem… a csatából jött el értem!
Főhadnagy _egy lépést tesz feléje_. Vilma!
Kelemen. Nem igaz… nem szereted!
Vilma. De szeretem… és látnod kellett volna a vendéglőben, mikor bejött,
hogy szeretem… tudnod kellett volna, mikor a nevét letagadtam, hogy az
övé vagyok… tudnod kellett volna, mikor a levelét megmutattam, hogy
imádom… és hogy el fog jönni értem, mert megigérte… és tudnod kellett
volna, hogy ha eljön értem, akkor az övé vagyok… az én diadalmas
katonámé… és kinevetted a szegény kis levelét… és most itt van!
Kelemen. Mit beszélsz? Mit teszel velem?
Vilma. Itt a diadalmas hadvezér… Afrikából jön… kinevetted, úgy-e… nem
szóltam… hallgattam és te nevettél, mert honnan tudjad te, mi lakik
bennem, mit fojtok el, mit oltok el örökre, még ha én vagyok a leghűbb,
legtisztességesebb, legokosabb asszony is… _Főhadnagyhoz tüntetőleg._
Szeretsz?
Főhadnagy. Még kérdezed? Hát este, a vendéglőben, hiszen kellett
érezned, hogy a vér a fejembe rohant… hogy elhidegült a szívem… hogy a
térdeim reszkettek… mert megláttalak egy idegen emberrel… és tudtam,
hogy a férjed. _Szomorúan, nobilisan._ Vilma… miért nem vártál meg?
Kelemen. Itt… előttem… a fülem hallatára…
Vilma. Mert gyönge voltam… azt hittem, el tudlak felejteni… de nem… nem…
Főhadnagy. Kínlódtam érted… bolyongtam érted… a német hadseregben
végigszenvedtem a nagy afrikai hadjáratot… ott kaptam a rangomat…
közlegényből… egy rettenetes csatáért… amit érted… teérted… véreztem,
rohantam, nem ettem, nem ittam… puszta földön háltam…
Vilma. Drága…
Főhadnagy. Hónapokat, éveket szenvedtem…
Vilma. Drága. Kinevetett, te drága…
Főhadnagy. Golyó elé álltam… átlövettem a mellemet… akkor még csak
káplár voltam… egy félévig haldokoltam a trópusokon, egy piszkos
kórházban… gondoltál rám?
Vilma. Senki másra… csak rád…
Főhadnagy. És újra, újra kezdtem… előre… tűzbe mentem… átlőtték a
combomat… Afrikában… a nagy sivatagban, vérző testtel, hanyatt fekve a
földön… arccal a végtelen fekete ég felé fordulva, fejem fölött az örök
csillagokkal… lázban… az utolsó kenettel a homlokomon… fájdalmamban… a
nevedet ordítottam… meghallottad-e?
Vilma. Hallottam… tudtam… imádlak…
Főhadnagy. És újra, újra kezdtem… nem hagytam magam… nem akartam
meghalni… csak érted… mert megigértem neked… csak, hogy visszajövök
diadallal… a szép fehér homlokodért…
Vilma. A tied.
Főhadnagy… a fekete hajadért… a szemed csillagáért…
Vilma. A tied volt… mindig…
Főhadnagy. És nem vártál meg.
Vilma. Megvártalak… megvan a leveled… itt vagyok… senkié nem vagyok…
_felujjongva_… az én szép, bátor katonámé vagyok!
Kelemen _aki a bal fotelhez támolygott és onnan nézte, hallgatta ezt
rémületben_. Elég volt!!! Frázisok! Romantika!
Vilma. Ne hallgass rá… hazudj neki valamit…
Főhadnagy. Érted jöttem, megszolgáltam érted, soha asszonyt nem öleltem,
szépen, tisztán, fiusan, szűzen jöttem el a menyasszonyomért…
Vilma. Hazudj neki valamit… az kell neki… mondd, hogy nem te vagy az…
Félek tőle…
Főhadnagy. Lehet itt félni?
Vilma. Kinevette a leveledet… eldobta… nem tudta, hogy ezt nem szabad
kinevetni!
Kelemen _dadogva, rémülettel_. Itt… előttem… nyiltan… szeretik egymást…
Vilma. Védj meg… félek tőle… ha hazamegyünk, kínozni fog, verni fog, be
fog zárni, nekem megint hazudnom kell… el fog választani tőled, nem
foglak látni soha többé… és megöregszem nélküled… meghalok és nem is
láttalak…
Főhadnagy. Téged senki nem bánthat, amíg én élek.
Vilma. Ne hagyj el… Védj meg…
Kelemen _halálos hidegséggel_. Nincs rá szükség. Én már téged nem
bántalak többé.
Vilma. Hazudsz… Ha hazamegyünk… mit szenvedek!
Főhadnagy. Ez az asszony az én védelmem alatt áll. Mindenért én vagyok
felelős és minden szenvedés legyen az enyém.
Vilma. Ilyennek képzeltelek… álmodtalak…
Kelemen. Ebben az őrületben, ami itt történik, én vagyok az egyetlen,
aki szenved. Itt nekem veszik a véremet. De nincs tovább. Most, itt,
vége. E pillanatban, a többit holnap elintézzük… egy kötelességünk van
mind a hármunknak, ez iránt a ház iránt. Ezt én becsületemre vállaltam.
Én a… feleségemmel karonfogva végig fogok menni a termeken és ön hozzánk
fog lépni egy-két közömbös szóra. Aztán mind elmegyünk.
Vilma _borzongva_. Micsoda vesszőfutás!
Kelemen. Én vállaltam. És ha főhadnagy urat nem érdekli ennek a háznak a
becsülete, talán megteszi annak az asszonynak a jó híréért, akinek ezt a
jóhírt a gyereke számára legalább külsőleg meg kell őriznie. Értetted?
Vilma. Igen.
Kelemen. Ön is megértette?
Főhadnagy. Igen.
Kelemen. Megteszi?
Főhadnagy. Nem.
Kelemen _emeltebb hangon_. Velem szemben ön, mint hős, megvédheti a
szerelmesét. De az ön szerelmesének a becsületes anyai nevét megvédeni…
erre nincs más a világon, csak én. És meg fogom önnek mutatni, hogy
ebben leszek olyan hős, mint ön abban, hogy egy összetépett szívű,
megölt, meggyalázott, megsebzett, nyomorult férjjel szemben megvéd egy
asszonyt, aki önbe szerelmes.
Főhadnagy. Nem teszem. Nem játszom komédiát.
Kelemen. De meg fogja tenni. Kényszeríteni fogom rá.
Főhadnagy. Nem kényszeríthet semmire ezen a világon. Nem játszom
komédiát, mert én nem vagyok szatócs, akinek az a főgondja, hogy a
csávából most kikerüljön. Amit tettem, azt vállalom. Ez az asszony
szeret engem és én hét éve küzdök érte, szenvedek, dolgozom, vérzem és
harcolok, hogy méltó lehessek hozzá és egyszer eljöhessek érte. Most itt
vagyok. Most megöleltem és reszketett a melle a mellemen. Most
megcsókoltam és a szívemig égett a szája. Most megkérdeztem és úgy
beszélt velem, mint az istenével, akit imád. És bennem felgyullad és
végiglángol az én szomorú életem és felsikolt bennem az öröm és
felviharzik bennem a gyerekkori szerelmem és itt erre jön egy cvikkeres
úr és azt kívánja tőlem, hogy polgári megoldásokat csináljak és jön egy
kis cvikkeres úr és nem érti meg és nem fogja soha megérteni, hogy e
pillanatban már nem vagyok katona, nem tudom, hol vagyok, nem ismerek
senkit és semmit és odadobok mindent és nem félek senkitől, és elborul
előttem a világ, hogy ne lássak egyebet, mint az én szép
menyasszonyomat, akiért eljöttem. _Hátra siet fel a lépcsőre._ Most,
most verik itt a szívemben a dobok a mars-marsot, most az enyém az egész
világ, és most viszem el a menyasszonyomat magamnak…
Vilma _sikoltva_. Te szép, bátor katona!
Főhadnagy. Búcsuzz el tőle!
Vilma. Ilyennek álmodtam! Nem csalódtam benne!
Főhadnagy. Búcsuzz el tőle!
Vilma. Meghalok utánad!