A FARKAS
VIGJÁTÉK HÁROM FELVONÁSBAN
IRTA
MOLNÁR FERENC
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1912
_Copyright 1912 by Franklin-Társulat._
*
Fordítás joga minden nyelven fentartva.
*
Előadás joga fentartva.
Franklin-Társulat nyomdája
SZEMÉLYEK.
dr. Kelemen _Törzs_
Vilma, a felesége _Gombaszögi Frida_
Szabó György _Csortos_
A kegyelmes asszony _Gerő Ida_
Ritterné, Vilma anyja _Bera Paula_
Mikhál hadnagy _Vándory_
Zágon hadnagy _Z. Molnár_
Főpincér _Körmendi_
Pincér _Csiszér_
Italos _Erdélyi_
A titkár úr _Réthey_
Micike méltóságos _Csatay Janka_
Janika _Lakos Edith_
Kisasszony _Zala Karola_
Szakácsné _P. Tárnoky G._
Négy lakáj, Groom a vendéglőben, Két pincér a vendéglőben, Báli zenekar.
Történik egy este nyolctól tízig.
*
_Először adták a budapesti Magyar Színházban 1912 november 9-ikén._
ELSŐ FELVONÁS.
_Előkelő budapesti szálló kisebbik étterme, kevés asztallal. A bejárónál
pincérek álldogálnak. Este fél nyolc. Még nincs vacsoraidő. Hátul a
sarokban Zágon és Mikhál csöndesen beszélgetve ül. Előttük
borospalackok. Más vendég nincs._
_Mikor a függöny felgördül, kis szünet van._
Zágon. Barnakalapos, nagy tollas, kerekarcú, a Gerbaudnál. Az volt szép.
Mikhál _kis szünet után csendesen_. Vékonyorrú, arisztokratikus,
lesimított hajú… a Nemzeti Színházban. Az volt szép.
Zágon. Barnakalapos, kerekarcú, a Gerbeaudnál.
Mikhál. Vékonyorrú, lesimított, a Nemzetiben.
Zágon. Lesimított orrú… nem volt szép.
Mikhál. Kerekorrú, az volt csunya. Lesimított hajú. Angyali.
Zágon. Ahova mégy itt Pesten. Villamosról leszáll. Szép. Fiakerre
felszáll. Szép. Gerbeaudba, szép. Nemzetibe, szép. Lesimított orrú,
szép. Mind szép. Meg kell itt bolondulni, öreg galiciai lovaskebel.
Mikhál. Összetéped a szívemet evvel a Galiciával.
Zágon. Még csak egy hétig tart a jó élet. Aztán… Csaroszlau.
Mikhál. Szervusz, öreg lovaskebel.
Zágon. Szervusz. _Koccintanak._ Pincér! _A halk szóra pincér, főpincér,
italos, odasiet. Két pincér a bejárónál marad, tovább ácsorog. Groom a
ruhatárból néha bejön a küszöbig, megint kisétál._
Zágon. Van Mumm Cordon Rouge Drapeau Americain?
Pincér. Van kérem.
Zágon. Nem közönséges Cordon Rouge, hanem olyan Cordon Rouge, amelyiken
kis amerikai zászló van. Ez még keserűbb, mint a rendes Cordon Rouge.
Főpincér. Olyan nincs, kérem. Hanem, ha méltóságos uram parancsol
Clicquot Extra Secet, sárga vignettával.
Mikhál. Ayala Extra Dry?
Főpincér. Nagyon sajnálom.
Mikhál. Georges Goulet Grand Vin Brut 1884?
Főpincér. Nagyon sajnálom.
Mikhál. Perrier Jouet Carte Blanche 1883? Nagyon sajnálja.
Főpincér _szerényen_. Clicquot Extra Sec… sárga vignetta.
Zágon. Hozza.
Főpincér. Igenis méltóságos uram. _Pincérhez._ Sárga vignettás Clicquot.
Pincér _italoshoz_. Sárga vignettás Clicquot.
Italos. Sárgavignettás Clicquot.
_Libasorban siet mind a három a bejáró felé._
Zágon. Halt. _Megállnak._ Ásványvizet is.
Főpincér. Üveg Krondorfit.
Italos _el. Szünet._
Zágon. Barnakalapos, nagytollas, kerekarcú, angyal.
Mikhál. Simahajú, vékonyorrú, Nemzeti. Angyal.
Zágon. Az is angyal. _Szünet_.
Mikhál. Igen. Hát azt nem is mondtam végig. Azt mondja neki az Ali:
Kérlek főhadnagy úr, neked itt választanod kell. Azt mondja: ez a
Rosenbaum nem ad neked egy vörös krajcárt se többet, mert te már egyszer
mellbelőtted magadat és az ilyen huszártiszt neki nem kuncsaft, mert azt
mondja, hátha megint mellbelövöd magadat és el is találod a melledet.
Érted?
Zágon. Értem. Ő persze rögtön…
Mikhál. Nem rögtön. Várj. Nem rögtön.
Zágon. Kérlek.
Mikhál. Kérlek. _Szünet_. Azt mondta: gondolkozom negyvennyolc órát. És
két napig fiakkerezett pénzért éjjel-nappal és egész Pesten nem tudta
azt a húszezer koronát felhajtani és akkor harmadnap elment Alihoz és
azt mondta: jól van, nem bánom, elmegyek a Kleebergerhez ebédelni. Akkor
kapott egy meghivást a báró Kleebergertől ebédre és délután báró
Kleeberger Ármin zsirálta neki a húszezer koronás váltót és másnap
megvolt a pénz.
Zágon. Szomorú volt?
Mikhál. Nem, Kleeberger bácsi franciául beszélt vele.
Zágon. Mit mondott neki?
Mikhál. Azt mondta: gróf úr, les affaires sont les affaires, maga még
egyszer fog nálam ebédelni, de akkor a kereskedelmi miniszter is itt
lesz. Ez megér nekem húsz ezrest. _Italos hozza a vödröt és a pezsgőt és
a két másik pincérrel kinyitja, tölt, visszamegy a bejáróhoz._
Zágon _ez alatt_. Hisz akkor a gróf el se adta magát.
Mikhál. Na… na…
Zágon. Két ebéd? Azt hittem, a lányt kell elvenni.
Mikhál. Várd meg az esti vonatot. Szervusz. _Koccintanak_.
Zágon. Szervusz. _Isznak_. Barnakalapos, kerekarcú érzéki szemekkel.
Mikhál. Lesimított.
Zágon. Alinak volt valami spanyol nője.
Mikhál. Oterita.
Zágon. Oterita.
Mikhál. Azt levitte a birtokára. Akkor még volt neki vagy nyolcszáz
holdja és… _Kelemen és Vilma megjelenik a bejárónál. A hadnagyok
odanéznek, majd suttogva folytatják a beszélgetést. Pincérek és groom
elszedik és kihordják Kelemen és Vilma felsőruháit, Vilma kalapban
marad._
Főpincér _a hátsó, másik sarokasztalra mutat._ Talán ide parancsol a
kályha mellé?
Kelemen _megtörli és felteszi cvikkerjét_. Nem.
Vilma. Miért nem? Az jó hely.
Kelemen. Nem. Ott meleg van _hátat fordít idegesen a tiszteknek és
előresiet._ Ide ülünk. _Leül_.
Vilma _szintén leül_. Megvárhattad volna fiam, amig én leülök.
Kelemen. Hát nem vártam meg, fiam, amíg leülsz. Igen?
Vilma. Jenő…
Kelemen. Kérem az étlapot.
Pincér _miközben átadja_. Talán előételnek Oeuf Cardinalt rákszósszal,
vagy egy szép Fogas Mornyt, Lazac Sauce, Verte, vagy hors d’oeuvres…
Kelemen. Kérem, bízza csak rám.
Pincér. Kérem.
Kelemen. Mit akarsz, fiam. Oeuf Cardinal, Oeuf Rotschild, Oeuf
Metternich, Fogas à la Morny, Saumon froid Sauce Verte, Hors d’oeuvres
variés.
Vilma. Köszönöm fiam, nem kell semmi, nem vagyok éhes.
Kelemen. Nem vagy éhes?
Vilma. Nem eszem.
Kelemen _visszaadja az étlapot_. Majd jőjjön később, kérem, őnagysága
most… _ott áll az italos._ Két pohár sört hozzon. _Pincérek el._
Zágon. Barnakalapos, érzéki arcú, tündéri.
Mikhál. Lesimított.
Zágon. Barnakalapos.
Mikhál. Lesimított. _Koccintanak._
Kelemen _idegesen arra fordul, aztán vissza_. Szóval most itt a
vendéglőben truccolsz velem és a pincér előtt azt mondod, hogy nem vagy
éhes, mert elvettem az étvágyadat.
Vilma. Ideges vagy, Jenő. Nagyon ideges vagy.
Kelemen. És az idegességemet azzal kúrálod, hogy a vendéglőben truccolsz
a pincérek előtt.
Vilma. Kérlek, hozass, amit akarsz, és bocsáss meg, ha illetlen voltam.
_Kis szünet._ Jenőkém, az isten áldjon meg, hiszen a kocsiban már egész
nyugodt voltál és most megint kezded… hát hogy birjam én ezt? _Italos
hozza a söröket._
Kelemen. Mondja az éthordónak, hogy hozzon kétszer hideg lazacot, de
mártás nélkül.
Italos. Igenis nagyságos uram. _El._
Kelemen _idegesen, kurtán_. Mert ha én azt mondom, fiam, hogy nem akarok
oda hátraülni a feleségemmel részeg huszártisztek közé, akkor neked nem
szabad a pincér előtt azt kérdezned, hogy «miért nem?» és azt mondanod,
hogy az nagyon jó hely. Mert én nem állhatok oda előadást tartani neked
arról, hogy két bepezsgőzött huszártiszt szomszédsága nem jó hely neked
és ha jó hely neked, édes angyalom, hát nem jó hely nekem. Nagyon
sajnálom.
Vilma. Hála istennek, hogy már vadidegen huszártiszttel gyanusítasz…
pláne kettővel egyszerre… azt hittem, hogy még mindig Balsay Pista miatt
vagy ideges.
Kelemen. Igenis, Balsay Pista miatt is ideges vagyok és a két
huszártiszt miatt azért vagyok a kelleténél idegesebb, épen mert Balsay
Pista miatt ideges vagyok.
Vilma _kedvesen a keze után nyúl_. Jenőkém… nekem tulajdonképen
boldognak kellene lennem, hogy ilyen nagyon szeretsz… de…
Kelemen. De?…
Vilma. De egy kicsit sok. Egy kicsit nagyon.
Kelemen. Én nem gyanusítalak, én nem féltelek, mert tudom, hogy
tisztességes vagy és nincs benned romantika, hála istennek. De
fenntartom magamnak a jogot, hogy ideges legyek, mint férfi, ha
nőcsábászokat látok a közeledben.
Vilma. Nőcsábászokat…
Kelemen. Mert én nem vagyok nőcsábász. Én nem tudok konkurrálni.
Vilma. De neked nem is kell. _A kezét fogja az asztalon._
Kelemen. Én nem vagyok szellemes.
Én nem vagyok fess.
Vilma. Dehogy nem.
Kelemen. Én nem vagyok daliás. Én nem vagyok táncos.
Vilma. Sohse kértelek, hogy táncolj.
Kelemen. Én nem vagyok egy frakk. Én nem vagyok egy nyakkendő. Én egy
tisztességes ember vagyok. Ereszd el a kezemet.
Vilma. Jaj de szigorú valaki.
Kelemen. Ereszd el a kezemet, kérlek. _Hozzák az ételt._
Vilma _miközben a pincérek tányért, ételt adnak_. Hány órakor megyünk a
kegyelmes asszonyhoz?
Kelemen. Ráérünk fél tizenkettőkor. Most itt eszünk valamit, én otthon
még dolgozom egy órát és tizenegykor kocsit hozatunk.
Vilma. Nem lesz az korán?
Kelemen. Nem. _Szünet_. Elaltatjuk a gyereket, átöltözöl.
Vilma. Jó. _Pincérek el._
Vilma. Mit csináltál te, ha valami szeszélyes, ábrándos asszonyka volna
a feleséged és nem ilyen száraz és korrekt nő?
Kelemen. Hát ez mi?
Vilma. Minek mondod te nekem, hogy ott huszártisztek így, meg
huszártisztek úgy… _eszik_.
Kelemen. Mért?
Vilma. Ha nem szólsz, meg se látom őket. Mért húzod te alá nekem a
tiszteket?
Kelemen. Aláhúzom a tiszteket. Jól van, fiam.
Vilma. Tudod, hogy borzadok a hiú férfitól. Katonára meg rá se tudok
nézni. Te látod meg helyettem őket.
Kelemen. Nekem nem kell, hogy magyarázzad, hogy ez beteges dolog. Én ezt
tudom. A Társadalomtudományi Szemlébe jobban meg tudnám írni ezt a
betegséget, mint ahogy te elgondolod. De hát mit csináljak, ha ez a
bajom.
Vilma. Gyógyulj meg, Jenőkém.
Kelemen. Kérlek. Holnap elkezdem a kúrát.
Vilma. Az istenért… csak ezt a gúnyos hangot hagynád.
Kelemen. Na hallod fiam… én beismerem, hogy bolond és féltékeny vagyok…
és te még azt se engeded meg nekem, hogy fölötte álljak a bajomnak és
tudjam, mi a betegségem?
Vilma. Csak jobban belelovagolsz, Jenőkém, ok nélkül. Amit a kocsiban
nekem csináltál amiatt a Balsay miatt…
Kelemen. Miért csináltam? Gyöngeségből. Érted megyek egy zsúrra, fiam,
és látom, amikor egy ilyen nyakkendő… te… ahogy az melletted ült… ahogy
nézett téged, mielőtt én megláttam… és ahogy rám nézett… Voltam én is
Balsay Pista, mielőtt megnősültem. Tudom én, mi az. Jön a férj.
Vilma. Nézd, te gyerek. Miért állok én egyáltalán szóba Balsay úrral.
Kelemen. Tudom is én.
Vilma. Nagyon jól tudod. A bérlet miatt. Nem, fiam ez igazságtalan. Te
bérelni akarod a püspöki birtokot, Balsay úr a püspök ügyvédje, én, akit
elkerülnek a férfiak a ridegségem miatt, ez egyszer kedves vagyok Balsay
úrhoz és te azt mondod: rám néz… és rád néz… és jön a férj… Jenő, hogy
én ezt a te bolond beszédeidet ilyen nyugalommal tűröm…
Kelemen. Tűröd? Nahát drágám, akkor beszéljünk magyarul. Miért megyek én
ma a kegyelmes asszony estélyére?
Vilma. Jól van, jól van.
Kelemen. Nem, most felelni fogsz.
Vilma. Fiacskám, nézd… vendéglőben vagyunk, ne izgasd itt magad. Egyél
nyugodtan.
Kelemen. Miért megyek én ma a kegyelmes asszony estélyére?
Vilma. Egyél fiam, minden úgy van, ahogy te mondod.
Kelemen. Ne anyáskodjál velem, mert itthagyom az ételt, fölkelek és
hazamegyünk.
Vilma _türelemmel megadja magát_. Hát jó. Mire feleljek? Miért mégy az
estélyre? Azért mégy az estélyre…
Kelemen. Nem édesem. Erre majd én felelek, mert látom, hogy nem az
igazat akarod mondani.
Vilma. Ezt is látod?
Kelemen. Látom. Légy nyugodt. Azért megyek az estélyre, mert a kegyelmes
asszony a püspök húga. És mert az attasé ma megjön Bécsből és mert a
kegyelmes asszony meg az attasé együtt fogják rábeszélni a püspököt,
hogy a négyezer holdat nekem és a Leviczkynek adja bérbe. Miért kell
nekem a négyezer hold?
Vilma _nagy szeretettel_. Drága szivem… tudom.
Kelemen. Miért kell nekem a négyezer hold? Mert ha ma megkapjuk, holnap
tovább adjuk és kétszáznegyvenezer koronát kapunk érte. Ennek a fele dr.
Leviczkyé, a fele az enyém. Százhúszezer korona. Minek nekem ez a
százhúszezer?
Vilma. Jenőkém, ezek figyelnek, beszélj csöndesebben.
Kelemen _csöndesebben_. Minek nekem a százhúszezer, mikor én harmincezer
koronát keresek és mikor mi abból szerényen és boldogan meg tudunk élni?
Vilma. A gyerekednek gyűjtöd, fiam.
Kelemen. Hát mondjak neked valamit? Nem a gyerekemnek gyűjtöm. A
gyerekem fiú és éljen meg, ahogy tud. Én se örököltem az apámtól.
Vilma. Jenő… hogy mondhatsz ilyet.
Kelemen. Így, ahogy mondtam ilyet. Én a pénzt neked akarom. Na. Neked.
Vilma _szemlesütve_. Tudom.
Kelemen. Nahát, ha tudod, annál jobb. És én már mondtam neked százszor…
én nem vagyok szellemes, én nem vagyok szép, én nem vagyok energikus és
daliás… én nem tudok az én asszonyomnak, az én babámnak, az én
szeretőmnek, az én feleségemnek egy forró szerelmi vallomást kivágni,
amitől felgyulladjon a szeme és száznegyvenet verjen a pulzusa… én ki
fogok vágni a babámnak egy pár százezret és ebből fogok csinálni két év
alatt a babámnak egy milliót… mert valamit csak kell adnom neki, az
életemmel nem érsz semmit, mert az én száraz életem nem asszonynak való,
hát lesz egy milliód. Egy milliód lesz, édesem. Ez az én vallomásom.
Ezért megyek én ma a kegyelmes asszony estélyére… és nem az amerikai
baritonista énekéért… nagyságos asszonyom, ha épen tudni akarja.
_Eszik_.
Vilma. Most tegyem le a villát… álljak fel… és csókoljalak meg a szádon…
a szádon…
Kelemen. Nem kell, édesem. Meg kell várni a milliót. És nem kell olyan
közel ülni Balsay Pistához.
Vilma. Mint a gyerekek…
Kelemen. Mint a gyerekek. _Eszik_.
Vilma. Közel ültem hozzá…
Kelemen. Közel. _Szünet_.
Vilma. Ő ült közel hozzám.
Kelemen. Az mindegy. _Szünet_.
Zágon. Szervusz.
Mikhál. Szervusz. _Koccintanak_.
_Kelemen idegesen kapja fel a fejét._
Vilma _hirtelen, hogy eltérítse a figyelmét_. Most meg azt hiszem…
mondd… nem lesz késő fél tizenkettő?
Kelemen. Nem. Az attasé az expresszel jön tizenegykor. Nekem pedig csak
ő kell az egész estélyből. Engem nem érdekel a Hamlet-opera a házi
színpadon. Nem megyek én oda mulatni.
Vilma. Én se.
Kelemen. Dehogy nem. Ahol téged látnak, ott téged néznek. És ahol téged
néznek, ott te mulatsz.
Vilma _sóhajt_. Mirt írt dr. Leviczky Temesvárról?
Kelemen. Semmit.
Vilma. Vastag ajánlott levelet kaptál tőle.
Kelemen. Hát akkor tudod.
Vilma. Nem szoktam elolvasni a leveleidet.
Kelemen. Ez célzás? _Leteszi a villát._
Vilma _hirtelen_. Nem, nem, nem, nem. Jesszuskám… nem volt célzás,
bocsánatot kérek, véletlenül mondtam…
Kelemen _vésztjóslóan_. Mert egyszer felbontottam egy leveledet.
Vilma. Azt már rég elfelejtettem.
Kelemen. Nem tagadtam akkor se. Nem érdemlek ilyen gúnyos célzásokat.
Férfiírás volt, hát felbontottam. Miért bontottam fel? Mert féltékeny
vagyok. Arról nem tehetek, hogy a levelet a szűcs írta egy muff miatt.
Nem hazudtam, nem voltam nevetséges. Bevallottam.
Vilma. Soha nem fogod nekem elhinni, hogy ez most nem akart célzás
lenni.
Kelemen. Már el is hittem. Kérlek, mit kérdeztél?
Vilma. Hogy mit írt az üzlettársad, dr. Leviczky, Temesvárról.
Kelemen. Kérlek. Parancsolj velem. Azt írta, hogy még egyszer
figyelmeztet, menjek el az estélyre, mert az attasé csak erre az egy
estére jön le Bécsből és hogy ő az egyetlen ember, akinek a püspökre
befolyása van. A püspök imádja ezt az öccsét és ha a huga, a kegyelmes
asszony valamit akar tőle, az is előbb az attaséhoz fordul. Hát ezzel
beszéljek okvetlenül. Baráti szeretettel üdvözöl és feleséged őnagysága
kezét csókoltatja, igaz híved, dr. Leviczky Károly, Temesvár, 1912.
február négy. Meg vagy elégedve?
Vilma. Köszönöm.
Kelemen. Szivesen.
Vilma _évődve_. Nem… én doktor Leviczkynek köszönöm a kézcsókját.
Kelemen. Ne tréfálj velem, kérlek, nem vagyok abban a hangulatban.
Vilma. Ideges vagy.
Kelemen. Ideges vagyok. Ezt úgy mondod, mintha bűn volna. Pedig épen úgy
betegség, mint egy fogfájás, azzal a különbséggel…
Vilma. Hogy a _te_ fogad _nekem_ fáj.
Kelemen. Ez az. Én egy logikus fej vagyok és te egy szellemes asszony
vagy. Ez is egy pont, ahol te érdekesebb vagy, mint én és ahol én a
magam férfi-eszével szürke maradok. Drágám… tudom, hogy különb vagy
nálam. Ez az én nagy bajom. Na, mondj megint valami szellemeset. Főzz le
megint. Alázz meg.
Vilma _sóhajt_. Mondd… Leviczky bizik abban, hogy megkapjátok a
bérletet?
Kelemen. Úgy bánsz velem, mint a kis fiaddal. Most beszéljünk megint
bérletről, mert már idegeskedtem. Jó. Igen. Bízik benne.
Vilma. A kegyelmes asszony mit mondott?
Kelemen. Hogy nehéz a dolog, mert huszonegy pályázó van, de megkapjuk,
ha az attasét is meg tudjuk nyerni.
Vilma. Leviczky nem jön Pestre?
Kelemen. Nem. Majd küld egy bojtárt az irodámba, ha komoly lesz a dolog.
Parancsolsz még valamit?
Vilma _mosolyogva_. Hogy mondtad? _Érzéssel_. Mint a kis fiammal… úgy
bánok veled?
Kelemen. Ne legyünk szentimentálisak, kérlek.
Vilma. Hát szabad veled máskép bánni? Hát nem olyan vagy, mint a gyerek?
Durcás vagy, kedves vagy, megható vagy?
Kelemen. Abbahagyjuk ezt, kérlek, igen?
Vilma… és ha tudnád, milyen kedves és ártatlan vagy ezzel az egész
milliós terveddel… ezt csak én tudom és ha most nem itt ülnénk… és
valami fogja itt a torkomat… olyan kedves, kedves, kedves vagy… és olyan
az arcod, mint egy kis fiué… és olyan büszke vagy, hogy engem gazdaggá
teszel… és és… _leteszi a villát_ nem megy le most már egy falat se a
torkomon, te drága fiú, te… ha most egy szót szólsz, sírva fakadok.
Kelemen _zavartan forgolódva a helyén_. Kérem… valami gyümölcsöt hozzon.
Pincér. Barack, szőllő, körte…
Kelemen _másfelé gondol_. Igen.
Pincér _vár, majd halkan_. Melyiket parancsolja?
Kelemen. Hát mért nem mondod, fiam, hogy mit akarsz.
Vilma _megfogja a kezét_. Nem kell, fiam semmi.
Kelemen _elhúzza a kezét_. Kérlek… hát…
Vilma _tréfás ijedelemmel_. Körtét, körtét, körtét, körtét. _Pincér el._
Bocsánat, körtét.
Kelemen. _azt hiszi, hogy még a háta mögött áll a pincér_. Körtét.
_Látja, hogy már nem volt ott senki, zavarba jön a komikus helyzet
miatt._ Most nevess ki.
Vilma. Jól van, jól van kérem. Na… kissé vidámabb arcot kérek. Ha most
vidám arcot tetszik vágni, elengedem a milliót. Nem kell.
Kelemen. Dehogy nem kell.
Vilma. Ezt komolyan mondod?
Kelemen. Komolyan.
Vilma. Tudniillik, mert nekem _komolyan_ nem kell.
Kelemen. Dehogy nem kell. Nem ismered te az asszonyokat.
Vilma. Az lehet. De magamat ismerem.
Kelemen. Ma. Most. De én tudom, mi lesz az ilyen szerény és házias
asszonyból huszonkilenc éves korában. Ez az, fiam, ez az, amiért én
téged ide… _mozdulattal illusztrálva_… akarlak kötni. És mert mással nem
tudlak, a millióval.
Vilma. Minek engem megkötni, mikor én nem akarok elmenni?
Kelemen. Ma.
Vilma. Holnap se.
Kelemen. Holnapután.
Vilma. Most én mindig mondhatnám, hogy «nem» és te mindig a következő
napot mondanád. És így ülhetnénk itt ezer évig.
Kelemen. Ha közbe nem jönne valaki.
Vilma. Ki?
Kelemen. Valaki.
Vilma. Már megint?
Kelemen. Igen.
Vilma. Azok a bizonyos regénybeli asszonyok most kacérkodnának veled.
Kínoznának. De én ezeket utálom, nekem nem kell semmi szerelmes
romantika, én egy tiszta asszony és feleség és anya vagyok. Én meg
akarlak győzni arról, hogy semmi okod a félelemre. Ki jöhetne? Miféle
ember jöhetne? Ki? Ki?
Kelemen. Valaki, akiben megvan minden, ami belőlem hiányzik. A pöreimmel
meg a szociologiámmal én nem… Valaki, akiben van… erő, vagy… modor…
vagy… testi szépség… Nem, fiam, én olyan férj vagyok, aki tudja.
Vilma. Mit tud?
Kelemen. Hogy csak férj. Én tudom, mi a férj. Az asszony a házasságban
folyton hiányokat érez. És ezeknek a hiányoknak az összessége a férj. –
Aztán jön valaki.
Vilma. Te valami bizonyos emberre gondolsz?
Kelemen. Nem, nem.
Vilma _szelid mosollyal_. Hát ki?
Kelemen. Tudja isten. Egy idegen. Aki most még nem is tudja, hogy jön.
Vilma. Te valami bizonyos emberre gondolsz?
Kelemen. Nem. Valakire, aki jön.
Vilma. Ha jön, nem kell.
Kelemen. Most. De talán ha holnap jön, holnapután már kell.
Vilma. Neked nem elég négy esztendei asszonyi pályám. Az én nyugodt
hűségem. Hogy otthon ülök. A kis fiam.
Kelemen. Ez a négy év, drága gyermekem, csupa ilyen napokból van
összerakva, mint a mai. Én nyugodt nem leszek soha.
Vilma. Rossz napod van.
Kelemen. Minden napom rossz. A mai csak rosszabb.
Vilma. Balsay ur miatt. A tiszt urak miatt.
Kelemen. Minden… léhütő szebb párod volna mint én.
Vilma. Ne dicsérd őket. Ha nem volnék az, aki vagyok, még figyelmessé
lennék rájuk.
Kelemen. Most bántani akarsz?
Vilma. Nem. Tanítani akarlak…
Kelemen. Hiába.
Vilma. Jenő. Nekem nem kellenek a huszártisztek.
Kelemen. De kellenek. Csak becsületességből nem nézel rájuk.
Vilma. Hát miből ne nézzek rájuk? – Te olyan makacs vagy az ilyen rossz
napjaidon Jenő, hogy azt kell hinnem van valami, amit évek óta titkolsz
előttem… ami…
Kelemen. Nincs semmi.
Vilma. De van.
Kelemen. Nincs. Ez a betegségem.
Vilma. És ez most örökké így lesz? Egyre rosszabbul? Váljunk el?
Kelemen. Nem tudom.
Vilma. De hát mit csináljak? Csúfítsam el magam?
Kelemen. Én vagyok a hibás. Nekem egy szelid, kedves, csacsi, nálamnál
kisebb termetű, szegény polgári lányt kellett volna elvennem, aki bennem
félistent látott volna. Vagy a szakácsnémat. Nem ilyen érdekes… szép…
eszes… Viszont, ha nem lettél volna ilyen, nem vettelek volna el.
Vilma. Na látod.
Kelemen _nagyon idegesen, de nekidurálva magát_. Te. Hát most vessünk
ennek a vitának véget. Jó? Én mondok neked valamit, aztán mára legyen
vége. Érts meg. Mikor otthon ülök veled és a kis fiammal, akkor vannak
boldog félóráim. Akkor minden szép és jó. De ha kihozlak a világba… ha
elviszlek valahová… akkor a legnagyobb martiriumot kínlódom végig. Mikor
mutogatlak az utcán, társaságban, színházban, mikor az a sok éhes hím
mustrál, vetkőztet, bepiszkol a gondolatával… akkor rettenetes az én
életem. Mert akkor hiába vagy az a reális… izgalom nélküli… nyugodt,
okos… becsületes nő… akkor… olyan vagyok akkor… Te. Az én nagyapám
mesélte nekünk sokszor, hogyan menekült ő negyvennyolcban az oláhok
elől. Az… ez jár az eszembe ilyenkor mindig. Magamat látom. Jöttek az
oláhok… kaszával… gyilkolni, rabolni. A nagyapám ezt megtudta előre…
mindenét eladta, pénzzé tette és egyetlen egy zsák arannyal menekült el
éjnek idején a falujából. Elmesélte, hogy ment. Éjjel ment… egy nagy
erdőn keresztül… mindig eszembe jut, ahogy mesélte… megy az erdőn… megy
az úton… egy ág recseg a lába alatt, megijed és magához szorítja a
kincsét… pedig csak ág volt… nem rabló. Egyszerre zörren a lomb… és egy
árny, egy semmi, de mintha megmozdulna a bokor… és ott, a sötétben… a
fák közt… mintha látna valamit… hangosan kezd verni a szíve… a lélegzete
megakad… megáll… figyel… ott jön valaki.
_Ahogy ezt izgatottan, mozdulatokkal kísérve mondja, az utolsó szóra
abból az irányból, amerre mutat, nesztelenül belép és megáll Szabó
György._
_Kelemennek torkán akad a szó. Farkasszemet néz a mereven álló
Szabóval._
_Szabó némán meghajol előbb Vilma felé, aztán a tisztek felé. Mindezek
néma meghajlással viszonozzák az üdvözlést. Szabó lassan a Kelemenékével
szemben levő asztalhoz megy és leül, szemben Vilmával._
_Kelemen eszik és hallgat._
Vilma. Mért nem mondod tovább?
Kelemen. Látod… hogy eszem, fiam. _Szünet_.
Szabó. Étlapot kérek. _Szünet_.
Vilma. Nos, és aztán… mondd. Jön valaki…
Kelemen. Semmi, fiam. A nagyapám szokta ezt mesélni. Ez… olyan…
hasonlatnak indult. Úgyis tudod. _Eszik_.
Vilma _szelid tréfával_. Csak azért kérdem, hogy tudjam… mert aggódom a
szegény nagyapáért… tényleg jött valaki, vagy csak ő hitte? _Szünet_.
Jött valaki?
Kelemen. Igen. Jött valaki. És köszönt neked. És én nem ismerem.
_Szünet._
Szabó _a pincérhez_. Jó, nem bánom, hozzon amit akar, de gyorsan, mert
éhen halok.
Kelemen. Jött valaki. És köszönt neked. És hangosan beszél, hogy
odafigyelj. És én nem ismerem.
Vilma _Szabóra néz_. Mit törődöl vele?
Kelemen. Te törődöl vele, mert te nézed. _Kis szünet. Más, kurta, komor
hangon._ Ki ez az ember?
Vilma. Azt én, fiam, mindjárt megmondtam volna, ha tudnám a nevét. Azt
tudom, hogy lánykoromból ismerem. Temesvárról… a bálokról… de a nevére
már nem emlékszem.
Kelemen. Én még az arcára is emlékszem.
Vilma. Te? Honnan?
Kelemen. Az albumodból. Ott van egy csoportkép, amire ez van írva:
«Temesvári tenniszverseny győztes csapatja». Azon a képen rajta vagy te,
Mariska és két fiatalember. És ez az úr itt az egyik fiatalember.
Vilma. Az meglehet… de a nevét már nem tudom.
Szabó _a pincérhez, aki ételt hoz neki_. Mi ez?
Pincér. Paradicsom.
Szabó. Vigye vissza. Nem tudom enni a paradicsomot. Csináltasson két
darab filét francia salátával.
Kelemen. Nem tudja enni a paradicsomot. Erről sem ismersz rá?
Vilma. De Jenőkém.
Kelemen. Gondolkozzál egy kicsit. Ki az, aki mikor nálatok ebédre volt
híva, nem ette a paradicsomot. Gondolkozzál egy kicsit.
Vilma. Nem érdemlem meg ezt a gunyolódást. Száz ilyet ismertem, száz
ilyennel táncoltam Temesvártt… Honnan tudjam, hogy ez melyik?
Kelemen. Jól van. Így is jó.
Vilma. Most azt hiszed, hogy tudom a nevét és nem akarom megmondani.
_Szünet_.
Kelemen _határozottan_. Hogy hívták azt, aki én előttem három évvel
megkérte a kezedet?
Vilma. Nekem rajtad kívül senki se kérte meg a kezemet.
Kelemen. Ne kapaszkodj a szavakba. Ki volt az, aki el akart venni?
Vilma. Senki.
Kelemen. Erről eddig nem beszéltem veled. Pedig érezted, mert kérdezted,
hogy nem gondolok-e egy bizonyos emberre. Leviczkynétől tudom, hogy
Temesvárott volt egy fiú, aki szerelmes volt beléd.
Vilma. Olyan volt tíz is.
Kelemen. Nagyon szép.
Vilma. És ezt te titkolod előttem.
Kelemen. Nem is mondtam volna meg soha, ha ez az ember itt most be nem
jön. Ez áll melletted a tenniszképen, az időpont egyezik, és ahogy
köszönt neked, abból pedig egészen bizonyossá vált, hogy ez az.
Vilma. Nem ez az… mert egyik sem az… senkivel sem volt flörtöm.
Tudhatod, hogy hogyan éltem. Olyan komoly lány voltam, amilyen komoly
asszony vagyok.
Kelemen. Ez az ember hét évvel ezelőtt szerelmes volt beléd és
nyilvánosan kereste az úgynevezett feledést. Ezt kisvárosban mindenki
látja. Hetekig húzatta a cigánnyal, lumpolt, ivott, aztán elutazott
külföldre. Kell, hogy tudjad a nevét. Ha nem mondod meg, akkor
eltitkolod.
Vilma. Nem tudom.
Kelemen. Szóval te ezt az embert itt… _Odanéz és látja, hogy Szabó az
asszonyt nézi…_ Nahát ez után csak nem tagadod.
Vilma. Mi után?
Kelemen. Ahogy rád néz. Ezek azok az egészen biztos dolgok. Még mindig
nem ismered?
Vilma. Nem.
Kelemen _emelkedő hangon_. Menjek oda hozzá és kérdezzem meg a nevét?
Vilma. Az istenért, Jenő… hiszen ez már betegség… idegen embereket
akarsz inzultálni?
Kelemen. Ez nem idegen ember.
Vilma. Nekem az.
Kelemen. Sokkal szebb volna, ha bevallanád, hogy ez az. Egy leánykori
flörtödért igazán nem haragudhatom rád.
Vilma. Nem az. Fogalmam sincs róla, hogy kicsoda.
Zágon _átszól Szabóhoz_. Pesten lakol, Gyurka.
Szabó. Nem. Most jöttem az esti vonattal.
Kelemen. Na látod. Na látod.
Zágon. Itt maradsz.
Szabó. Itt. Hát te?
Zágon. Szombat este megyek vissza Galiciába.
Szabó. Fogadd részvétemet. _Pincér ételt hoz Szabónak._ Ez már beszéd.
Adjon egy pohár sört. _Az induló pincér után._ Halló, halló. A francia
saláta…
Pincér. Mindjárt készen lesz, kérem. _El_.
Szabó. Nem kell. Nem várok. Hozzon párolt almát.
Pincér. Igenis, kérem.
Kelemen. Na látod.
Vilma. Mit gyilkolsz? Mit látok? Azért, mert most jött az esti vonattal,
azért a szeretőm volt?
Kelemen. Nem, édesem. Ezt a durvaságot én nem mondtam. Csak a
személyazonossága kezd kiderülni.
Vilma _idegesen_. És ha most minden kiderülne, úgy ahogy te akarod, és
minden úgy volna, ahogy te mondod, akkor mi volna?
Kelemen. Épen az az, fiam, hogy akkor nem volna semmi. Ép ezért ostoba
és gyanús dolog a te tagadásod.
Vilma. Gyanús? Hogy mered ezt mondani?
Kelemen. Gyanús vagy arra, hogy te is szeretted.
Vilma. És még ha szerettem volna is…
Kelemen. Hát ez az.
Vilma. Nem ez az.
Kelemen. Ahá! Hát valamelyik mégis az.
Vilma _nagyon idegesen_. Egyik sem az. Nem szerettem senkit… de ha ez
még egy ideig így megy… én nem bírom. Ezek az ilyen napjaid éveket
vesznek el életemből.
Zágon _eközben fölkelt és Szabó asztalához ment_. Szabad?
Szabó. Parancsolj öregem. Foglalj helyet.
Zágon _leül_. Hogy vagy?
Szabó. Ha én azt tudnám.
Vilma. Ne hallgatódzzál, mert azt látják.
Kelemen. Én nem hallgatódzom. Ők kiabálnak.
Zágon. Sírnak a lányok odahaza?
Szabó. Ugyan miért sírnának?
Zágon. Mert te eljöttél.
Szabó. Ugyan kérlek.
Vilma. Beszélj valamit fiam, ne higyjék, hogy hallgatódzol.
Zágon. Csak ne szerénykedjél. Sírnak a lányok.
Kelemen. Sírnak a lányok.
Vilma. Menjünk haza, fiam, ezt nem bírom tovább.
Zágon. Nahát fiam… ami szép asszony itt Pesten van…
Szabó. Igen?
Zágon. Jó, jó. Biztos, hogy női ügyben jársz itt.
Szabó. Te jársz itt női ügyben.
Főpincér _Vilmához, ételt hozva_. Párolt almát tetszett parancsolni?
Vilma. Nem… nem kértünk… talán…
Kelemen. Ott kértek párolt almát.
Főpincér. Pardon. _Szabóhoz viszi._
Szabó. Ez olyan régi huszárfogás, ismerem, pajtás. A civilt biztatjátok
és azalatt ti elcsíptek minden asszonyt az orrunk elől.
Zágon. Ördögöt, fiam. Nem fenékig tejföl a huszárnak se. Nekem most
csíptek el egyet a civilek az orrom elől, a mult héten. Azt siratom itt
Pesten.
Szabó. Asszony, lány?
Zágon. Lány.
Szabó. Férjhez ment?
Zágon. Ühüm.
Szabó. Az pech. Ismerem.
Zágon. A lányt?
Szabó. Nem. Ezt a pechet. Szervusz. _Koccintanak_.
Kelemen. Most már nem kell egy szót se szólnod.
Vilma. Menjünk haza, fiam, jó?
Kelemen _erélyesen_. Nem.
Vilma. Kérlek, azonnal menjünk haza.
Kelemen. Nem megyünk.
Vilma _főpincérhez_. Kérem, fizetni?
Zágon. Nem jösz velünk az Operába?
Főpincér _Kelemenhez_. Parancsol?
Kelemen. Nem, kérem. Nem híttam.
Főpincér. A nagyságos asszony…
Kelemen. Köszönöm, ráér.
Zágon. A cimborámat nem ismered?
Mikhál Aurél, császári királyi kamarás, nagyon jó gyerek. Gyere, van egy
páholyunk. És egy barnakalapos nő.
Szabó. Köszönöm pajtás, dolgom van.
Zágon. Aha. Kérlek. Egy szót se szóltam.
Szabó. Ugyan. Azt hiszed, nekem is mindig nők járnak a fejemben? Én
ebből már kiöregedtem.
Zágon. Ja! Tudom… hallottam valamit…
Szabó. Nem hallhattál semmit.
Zágon, Dehogy nem… Sokat hallottam… De annak már jó pár éve.
Kelemen. Most fizessünk? Most menjünk el? Ép, mikor a színház kezdődik?
Vilma. Jenő… én fölkelek és elmegyek magam… haza…
Kelemen. Itt fogsz maradni.
Zágon. Azóta még mindig nőgyűlölő vagy? Mi is volt az? Valami asszonyba
voltál szerelmes…
Szabó. Semmi.
Zágon. De igen… már tudom… várj csak…
Kelemen. Kérek egy feketét.
Pincér. Igenis. _El._
Szabó _Zágon füléhez hajol, könyökölve_. Pista. _Odainti a szemével. Súg
neki valamit._
Zágon. Tessék? _Közelebb hajol._
Szabó _súg neki_. _Majd hangosan._ De ne nézz most oda.
Vilma _nagyon izgatottan_. A gyereket is el kell altatni… Tudod, hogy ha
nem mesélsz neki, nem alszik el. Most már fél kilenc és a gyereknek
ilyenkor már rég aludnia kell.
Kelemen. Ne beszélj most, fiacskám. Most üljünk így egy kicsit
csöndesen. Most egyszerre megjött a diskuráló kedved.
Vilma. Most már egész feltünően hallgatózol.
Kelemen. Nagyon sajnálom, ha nem tetszik neked. Igenis, hallgatózom.
Vilma. Itt hagylak.
Kelemen. Ahogy gondolod.
Vilma. Nem jössz?
Kelemen. Nem.
Vilma. Itt akarsz most hallgatózni?
Kelemen. Most már sok újat nem hallhatok tőlük, de most már csak azért
is itt maradok.
Zágon _megnézi Vilmát_.
Szabó _foga közt_. Ne nézd olyan feltünően. _Felnéz a plafondra._
Zágon. Te… _Összehajolva suttognak._
Vilma _majdnem suttogva, nagy izgalomban_. Könyörgöm, édes fiam… menjünk
haza…
Kelemen. Mitől félsz? Nem lesz vendéglői botrány, ne félj.
Vilma. De miért is lenne?
Kelemen. Miért is lenne? Semmi ok rá. _Izgatottan_. Amíg valami olyat
nem mond, vagy csinál…
Zágon. Azt hallottad, hogy Méray Tóni megvette a Stössel birtokot?
Szabó. Ne mondd. Stössel eladta a birtokát?
Zágon. Hát mondom, hogy Tóni megvette.
Szabó. Mennyiért?
Zágon. Nyolcszázötvenezer koronáért, készpénzben.
Kelemen. Más téma.
Vilma. Mert észrevették, hogy hallgatóztál. Jaj de szégyellem magam…
Kelemen. Vagyis jól tudod, kicsoda. Különben mit szégyelnéd magadat.
Szabó. Honnan volt neki annyi pénze?
Zágon. A felesége gazdag asszony. Most is örököltek vagy kétszázezer
koronát. És még van egy tanti Bécsben.
Kelemen. Most, – látod fiam, – most már fizethetek. Fizetni! Most már
vége a színháznak. Amire kíváncsi voltam, azt tudom. Tóni megvette a
Stössel birtokát. _A főpincérhez._ Két hideg lazac volt… két pohár sör…
kenyér… hány Kuglered volt fiam?
Vilma. Kettő.
Kelemen. Nekem egy. Három Kugler – És egy fekete.
Főpincér _leteszi a számlát_.
Kelemen _a már készenlétben tartott pénzt odaadja_. A többit ossza el.
Főpincér. Köszönöm alássan. _Odébb megy._
Vilma. Most… most félek veled menni.
Kelemen. Most te akarsz itt maradni?
Vilma. A világért sem… csak tudom, mi következik most.
Kelemen. Semmi se következik, ha bevallod, hogy ez az, akit szerettél.
Vilma. Gyerünk fiam… mert elsirom magam itt…
Kelemen. Azt nem fogod tenni. Arra semmi okod sincs.
Vilma _kínlódva_. Agyonkinozol.
Kelemen. Nem igaz. Csak őszinteséget kívánok tőled. Kutya kötelességed
megnyugtatni engem. Látod, hogy ez a kérdés izgat, hogy ez az ember, ez
az arc kihoz a sodromból… és… mégis meghagysz a gyanuban, a félelemben…
Vilma. Hát azt akarod, hogy hazudjam?
Kelemen. Nem. Az igazat akarom. Most hazudsz… ahelyett, hogy nyiltan
beszélnél. Még van rá időd.
Vilma _sírva fakad_.
Kelemen _fölkel_. Kérem a ruhát. _Vilma is fölkel, zsebkendőjét az arca
elé tartva._ Fordulj el, mert meglátják, hogy sirsz… Még félre találja
érteni. _Groom és pincér jönnek a ruhával._ Menj fiam előre, jövök én
is… _A ruhák felvétele közben._
Vilma. Mit akarsz itt csinálni?
Kelemen. Semmi közöd hozzá. Menj csak előre, fiam. Köszönj szépen oda.
Vilma. Nem.
Kelemen. Olyan intimek vagytok?
Vilma. Mit akarsz tőlem?
Kelemen. Köszönj oda.
Vilma _odaköszön_.
Szabó _némán, fölemelkedve köszön vissza_.
Kelemen _szintén meghajlik Szabó felé_. _Indul, megáll, aztán karonfogva
Vilmát, sietve elmennek mind a ketten._
Pincérek _a bejárónál_. Kezét csókolom. Ajánlom magamat. _Szünet._
Zágon _csöndesen, melegen_. Ez volt az?
Szabó _szintúgy_. Ez.
Zágon. Sírt.
Szabó _búsan igent int_.
Zágon. Ez volt az ura?
Szabó. Biztosan. Pszt?
Főpincér. Parancsol?
Szabó. Nem ismeri ezeket, akik…
Főpincér. Nem, kérem.
Szabó. Nem szoktak idejárni?
Főpincér. Nem, kérem. _Szünet._
Főpincér _elmegy_.
Zágon. Rég nem láttad?
Szabó. Hét éve.
Zágon. Szép.
Szabó. Szép.
Zágon. Miféle ember az ura?
Szabó. Bánom is én. _Szünet._
Zágon. Hát szervusz, fiam. _Mikhál, ezt hallva feláll._ Még
meggondolhatod. Jössz velünk az Operába?
Szabó. Köszönöm, nem.
Zágon. Szervusz.
Szabó. Szervusz. _Mikhál és Szabó némán üdvözlik egymást. A két tiszt
el. Szünet._
Szabó _nagyon elfogódottan_. Pincér!
Pincér. Parancsol?
Szabó. Hozzon egy üveg Pommeryt.
Pincér. Igenis kérem. _El, a többi pincér is vele megy._
Szabó _merengve dobol az ujjaival az asztalon_. _Szünet. Aztán kívülről,
egyre távolodva, egyre halkabban hallatszik, amint a pincérek egymásnak
mondják: «Egy üveg Pommeryt!» – «Pommeryt» – «Pommeryt» – «Pommeryt»…_
Függöny.
MÁSODIK FELVONÁS.
ELSŐ VÁLTOZÁS.
_Uriszoba Kelemenék lakásán. Este van, a szobában lámpa ég. Az
íróasztalon is lámpa, színes ernyővel. Történik egy fél órával az első
felvonás után. Mikor a függöny felgördül a szobában nincs senki. Egy
pillanat mulva csöngetés hallatszik._
_A csöngetésre besiet balról a kisasszony és a szobalány. A kisasszony a
szobában marad, a szobalány kimegy a bejáratajtón, nyitva hagyja, ajtót
nyit a hazatérő Kelemen-párnak, velük együtt jön vissza a szobába._
_Kelemenék izgatottan, sebbel-lobbal jönnek, éreztetve, hogy az egész
uton hevesen vitatkoztak. A párbeszéd már az előszobában kezdődik,
hangosan, veszekedve._
Kelemen. Az nem igaz. Az nem igaz.
Vilma. De igaz.
Kelemen. Nem igaz.
Vilma. Uri felfogás dolga.
Kelemen. Nem tűröm, hogy ebbe az uraság fogalmát belekeverd. Annak ehhez
semmi köze. Nincs igazad. _Szobalány kimegy._
Vilma. Igenis van, mert uri ember bízik annyira a feleségében, hogy nem
piszkálja a leánykori gyerekségeit.
Kelemen _nekihevülve_. Hogy úri ember mit csinál, azt tessék… _Meglátja
a kisasszonyt._ Alszik már a gyerek, kisasszony?
Kisasszony. Nem, nagyságos úr. Nem akar aludni, amíg a nagyságos úr a
mindennapi esti mesét el nem meséli neki.
Kelemen. Mindjárt jövök, kisasszony.
Vilma. Csak menj fiam most. Jobb lesz, ha mesélsz a Janikának. Ettől ő
majd elalszik, te pedig talán lecsöndesedel. Én már nem birom. Én már
kifáradtam…
Kelemen. Igazad van. Ez fontosabb, mint ez a… ez a… _Haragosan indul,
már fogja is a kilincset._
Vilma. Alig állok a lábamon… ez az izgalom…
Kelemen. Jól van, jól van.
Vilma. Ez tán meg fog nyugtatni. Menj.
Kelemen. Tessék?
Vilma. Azt mondom: a mesélés majd meg fog nyugtatni téged is.
Kelemen _elereszti a kilincset és visszajön_. Engem nem lehet ilyesmivel
megnyugtatni. Nekem nem az idegeim nyugtalanok.
Vilma. Hát mid nyugtalan?
Kelemen. Az életem. Az megy lassan tönkre. _Újra kezdi._ Én neked ma
este már egyszer megmondtam…
Vilma. Cette fille entend tout. Je n’en vois pas la nécessité!
Kelemen. Megmondtam, hogy mi az egyetlen oka ennek az egyre rosszabbodó
idegállapotomnak. Kérem kisasszony, menjen be a gyerekhez, mindjárt
jövök és mesélek neki.
Kisasszony _kimegy_.
Kelemen _hevesen_. Ez az úr. Ez a titokzatos úr, aki a paradicsomot nem
tudja enni. Ez az én bajom, illetve nem is ez az ember, hanem az, hogy
te évek óta hazudsz nekem.
Vilma _nagyon izgatottan_. Ezt a szót most hallom tőled először.
Kelemen. Sajnálom.
Vilma. Nem érdemlem meg, hogy inzultálj. Mutass még egy asszonyt Pesten,
aki úgy él, mint én. Egész nap itthon ülök, nem járok sehova, szerényen
öltözöm, a konyhát vezetem, a harisnyádat foltozom. Ha valaki bolond,
csukassa be magát.
Kelemen. A «hazudsz»-ért bocsánatot kérek. Nem lett volna szabad ezt
mondanom. De mi a tény? A tény az, hogy te ismered ezt az embert és
velem el akarod hitetni, hogy nem is emlékszel a nevére.
Vilma. Nem emlékszem rá.
Kelemen _nyomatékkal_. Ez az ember az oka az én egész betegségemnek. Ez
a titok ma egy véletlen folytán kipattant. Most itt az alkalom belehalni
a betegségbe, vagy kigyógyulni belőle.
Vilma _hirtelen elhatározással_. Hát jó. Figyelj ide.
Kelemen. Figyelek,
Vilma. Hiszel nekem?
Kelemen. Akarok.
Vilma. És megnyugszol, ha megtudod az igazat?
Kelemen. Meg.
Vilma. Akármi is lesz az, amit megtudsz?
Kelemen. Akármi.
Vilma. És vége lesz ennek a nyugtalan, gyanakvó életnek? Ennek a
pokolnak?
Kelemen. Vége.
Vilma. Hát most jól figyelj ide. Ez az ember három évvel azelőtt, hogy
veled megismerkedtem, egy csomó más emberrel együtt udvarolt nekem,
tudja isten tán szerelmes is volt belém. Azóta nem láttam. És…
_hangsúlyozva_… a nevére sem emlékszem. Na.
Kelemen. Az más.
Vilma. Végre. Hiszed?
Kelemen. Hiszem.
Vilma. Nyugodt vagy?
Kelemen. Nyugodt.
Vilma. Nem lesz miatta több bajom?
Kelemen. Nem.
Vilma _kezét nyujtja_. Erre adod nekem a becsületszavadat.
Kelemen. Vilma, te egy derék, jó, tisztességes nő vagy. De okos vagy. Én
neked nem adom a becsületszavamat. Tudod mit? Nem is vagyok nyugodt.
Vilma _fokozódó izgalommal_. Nem?
Kelemen. Nem.
Vilma. Hát jó. Én megpróbáltam ezt a módszert, mert ez az egyszerűbb és
ugyanoda vezet, ahova a másik. Okos és derék asszonynak kötelessége azt
csinálni, amit én most csináltam. De te olyan vagy, amilyen vagy, hát
most megkapod tőlem a másik módszert.
Kelemen. Hát az milyen?
Vilma. Fájdalmasabb, mint az előbbi. Nekem ahhoz az emberhez semmi
közöm. Én egyszerűen letagadtam ezt az embert, mert én kokainnal akartam
a fájós fogadat kihúzni. De ugyanazt az eredményt elérhetem úgy is, hogy
fájni fog neked. A fog így is, úgy is kint lesz a végén. Ilyenek
vagytok.
Kelemen _mohón_. Nos?
Vilma. Fájni fog.
Kelemen _mint fent_. Nem bánom.
Vilma _dacosan_. György a neve.
_Az itt következő párbeszéd egészen a levélig nagyon gyors, nagyon
izgatott._
Kelemen. Azt hallottam a tisztektől a vendéglőben.
Vilma. Szabó György.
Kelemen. Aha. Szép szürke név.
Vilma. Mint az egész história.
Kelemen _mohón_. Szeretett téged?
Vilma. Szeretett.
Kelemen. Nagyon?
Vilma. Nem.
Kelemen. Nagyon?
Vilma. Egy kicsit.
Kelemen. Nagyon?
Vilma. Úgy, ahogy szoktak.
Kelemen. Nagyon?
Vilma. Hát szeretett.
Kelemen. Nagyon?
Vilma. Jobban, mint a többiek.
Kelemen _a legmagasabb fokon_. Nagyon?
Vilma. Nagyon. _Szünet._
Kelemen. Nna. _Leül._
Vilma. Most boldog vagy, mert kezd fájni?
Kelemen. És te? Szeretted?
Vilma. Szó sincs róla.
Kelemen. Szeretted?
Vilma. Aki ismer, tudhatja.
Kelemen. Szeretted?
Vilma. Tetszett.
Kelemen. Szeretted?
Vilma. Lehet, hogy ő azt hitte.
Kelemen. Szeretted?
Vilma. Nem.
Kelemen. No végre. Mindjárt mondhattad volna, hogy igen. _Szünet._
Vilma. Nem volt egyszerűbb és becsületesebb, ahogy én akartam?
Kelemen. Megkérte a kezedet?
Vilma. Meg. _Szünet._
Vilma. Most kérdezd, hogy feleségül mentem-e hozzá.
Kelemen _Köszönöm, nem_. – Kitől kért meg?
Vilma. Beszélt Félix nagybátyámmal. A bácsi udvariasan megmondta neki,
hogy ne is próbálkozzék nálam.
Kelemen. Nem is próbálkozott?
Vilma. Nem.
Kelemen. Mikor volt az a tennisverseny?
Vilma. Akkor.
Kelemen _más, egyszerűbb hangon_. Jól játszott?
Vilma. Még ezzel is kínozod magad? Elég jól játszott.
Kelemen. Jól játszott?
Vilma. Hát jól, ha díjat nyert.
Kelemen. Jól játszott?
Vilma. Nagyszerűen játszott.
Kelemen. Na végre. _Szünet._
Kelemen. Félix végleg elküldte?
Vilma. Végleg.
Kelemen. Ő mit felelt erre? _A kisasszony belép._
Kelemen. Mit akar?
Kisasszony. A Janika várja a nagyságos urat.
Kelemen. Jövök. _A kisasszony áll és vár._ Mindjárt jövök kérem, nem
hallotta? _A kisasszony kimegy._
_Rövid szünet._
Vilma _hidegen_. Ott hagytuk el, hogy ő mit felelt erre.
Kelemen. Mit felelt?
Vilma. Meghajtotta magát és elment. Elutazott. _Kulcsot vesz elő a
táskájából, amit eddig a kezében tartott._
Kelemen. Hova?
Vilma. Párisba, Amerikába.
Kelemen. Miféle kulcs az?
Vilma. Semmi. – Kulcs.
Kelemen. Ezzel vége volt?
Vilma. Vége.
Kelemen. Nem írt neked?
Vilma. Nem.
Kelemen. Egy szót se?
Vilma. Egy betűt se.
Kelemen. Mutasd meg a levelet, amit írt.
Vilma. Nem írt.
Kelemen. A jobb felső fiókban tartod a leánykori leveleidet. Ott kell
lenni az övének is. Hol van ennek a fióknak a kulcsa?
Vilma. Itt van. _Átadja a kulcsot._
Kelemen _átveszi, már nyitja is a fiókot_.
Vilma. Képes vagy és kiveszed, elolvasod.
Kelemen. Képes vagyok. _Kezében a levélcsomó._
Vilma. Ne keresd, ez az, felül. _Kihúzza, átadja._ Tessék.
Kelemen _visszaadja_. Tessék.
Vilma. Én olvassam fel? _Nem veszi át a levelet._
Kelemen. Nem szoktam a más leveleit elolvasni.
Vilma _nyugodtan_. Ezt el fogod olvasni.
Kelemen. Azt nem. De tőled meghallgatom. _Kínálja._
Vilma. El fogod olvasni.
Kelemen. Még ha külön felkérsz rá, akkor sem.
Vilma. El fogod olvasni.
Kelemen _megadja magát_. _Olvas_. «Kedves kisasszony – ön azt üzente
nekem Félix bátyjával, hogy nem lehet az enyém, mert nem szeret. Ön azt
üzente nekem, hogy nem az a baj, hogy szegény vagyok és nincs állásom,
hanem az, hogy ön nem szeret engem.»
Vilma. Csak olvasd tovább.
Kelemen. Muszáj?
Vilma. Most már illik.
Kelemen _olvas_. «… Én ezt nem hiszem el magának. Maga szeret engem és
ha én most elutazom, hogy embert csináljak magamból, ezt azzal fogja
bebizonyítani»… _beszélve_… kezd nekem igazam lenni… _olvas_ «… hogy
megvár engem és nem megy férjhez addig, amíg én vissza nem jövök.»
_Beszélve_. Kezd neked igazad lenni.
Vilma. Megvártam?
Kelemen. Elismerem, nem vártad meg. _Olvas_: «Elmegyek, kivándorlok,
ember leszek. De visszajövök. Talán mint győztes katona, talán mint
országok sorsát intéző hatalmas úr, talán mint világhírű művész, de
lehet, hogy mint koldus, szegény cseléd jövök vissza magához
szolgálatért könyörögni. Egyetlen kérésem: ha szeret, várjon meg.
Eljövök érte, visszajövök érte.» _Gúnyosan mosolyog._
Vilma. Nos?
Kelemen. Szegény fiú. Ez a tipikus, ostoba, vidéki szerelmes
bucsu-levele. Ez nem is lehet más.
Vilma. Nekem akkor sem tetszett, amikor kaptam.
Kelemen _a levéllel_. Ez az a jó kisvárosi romantika. Egy szegény
ügyvédbojtár… visszajön, mint diadalmas hadvezér. Hogy képzeli ő ezt?
Vilma. Azt ő tudja, szegény.
Kelemen. Napoleonra gondol. _Olvas_… «Mint országok sorsát intéző
hatalmas úr.» Miniszterelnök? Kancellár? Szabó úr, mint kancellár.
_Olvas._ «Világhírű művész».
Vilma. Mit akarsz tőle?
Kelemen. Hogy ne legyen ilyen közönséges… Tisztelet, becsület egy szép
szerelmes levélnek. De ezt a cselédromantikát ki kell nevetni… Ez
komikus. A legmálébb azonban az utolsó: _nézi_… «mint koldus, szegény
cseléd jön vissza, szolgálatért könyörögni». Hogy képzeli ő ezt?
Vilma. Fiatal volt.
Kelemen _nevetve_. Hadvezér, nagyúr, művész… _Komikus hangrezgetéssel_…
vagy mint szegény cseléd… ah, jó romantikus vidék! _Eldobja a levelet._
Vilma _fölveszi a földről_. Minek dobod el? Látod, annyi elnézés lehetne
benned…
Kelemen. Nem az bánt, hogy szerelmes. Hanem, hogy ilyen ostoba. Ez a
tiszta sablón: a hadvezértől a cselédig. Nevetni kell.
Vilma. Ugyan mit nevetsz rajta?
Kelemen. Nem is nevetek. Sajnálom szegénykét. Nem úgy ült a vendéglőben,
mint egy csatanyertes katona.
Vilma. Talán… ha azzá lett volna…
Kelemen _komikus páthosszal_… Visszajött volna érted!
Vilma. Biztos, hogy ügyvédbojtár maradt. Tán a vizsgáit se tette le.
Kelemen. Nagyon szegényesen ült ott. Ez nem intézi országok sorsát.
Paradicsomot, azt nem eszik.
Vilma. Ez minden megjegyzésed? _Visszateszi a levelet._
Kelemen. Nem. Akkor tényleg elutazott?
Vilma. El.
Kelemen. Azóta nem láttad?
Vilma. Nem.
Kelemen. Ma láttad először?
Vilma. Ma.
Kelemen. És nem éreztél semmit, amikor bejött? Nem érezted, hogy
visszajött érted?
Vilma. Most már ne gúnyolj engem.
Kelemen. Igen. _Szünet_. Angyalom. Angyalom. Bocsáss meg nekem. Most már
igazán minden rendben van.
Vilma. Hát nem lett volna egyszerűbb, ha abban maradtunk volna, hogy a
nevét sem tudom?
Kelemen. Ebben is neked volt igazad. Ezt a tíz rossz percet
megtakaríthattam volna. De nem baj. Kint van a fájós fogam.
Vilma. Látod, milyen ostoba vagy?
Kelemen. Látom.
Vilma. Most mindent, mindent tudsz.
Kelemen. Mindent.
Vilma. Lesz most nyugtom?
Kelemen. Lesz.
Vilma. És neked?
Kelemen. Nekem is. _Felsóhajt_. Most egy okos, szép élet következik.
Mert ez volt a baj. Ez rág rajtam hat hónap óta, amikor Temesvárott
voltam és Leviczkyné elmondta. Fáradt vagy, angyalom?
Vilma. Nagyon… kimerített… ez az este. De az utolsó ilyen volt, úgy-e?
Kelemen. Az utolsó. _Kisasszony megjelenik a gyerekszoba ajtajában._
Kelemen _fölkel_. Jövök kisasszony. _Kisasszony el, Kelemen a kilincshez
nyúl._ Más ember lettem. _Visszajön_. Tudod… ahogy úgy bejött szegény a
vendéglőbe… olyan hetykén…
Vilma. Ugyan kérlek.
Kelemen. Nem nézett ki rosszul.
Vilma. Ilyenek vagytok. Olyan volt, mint egy vasárnapi fűszeres legény.
Kelemen. A kancellár nagyon feltünően volt öltözve.
Vilma. Most már te is látod?
Kelemen. Mert tiszta a fejem. A világhírű művész… túlhangosan beszélt…
ízetlenül. Sajnálom.
Vilma. Én nem. Üres ember. Kicsit ostoba is. Ezek hamar vigasztalódnak.
Vidéki gigerli.
Kelemen. Még ha szegény cselédnek jött volna vissza…
Vilma. Ugyan hagyd már azt a gyerekes levelet. Ez is elég szép volt
tőle. Te ilyet nem írtál volna…
Kelemen. Soha.
Vilma. Te édes… okos… Boldog vagyok, hogy megnyugodtál.
Kelemen. Bocsáss meg.
Vilma _elérzékenyülve_. Nehéz veled, fiam. Nagyon nehéz veled.
Kelemen. Csak volt. Te vagy az okos…
Vilma. Oh…
Kelemen. Csak ne szerénykedjél. Különb vagy, mint én. Meggyógyítottál,
mint egy beteg gyereket. Talán örök életemre. Még ha szeretted is.
Vilma. De…
Kelemen. Most már ezt se bánnám. Így, nyugodt szemmel látom, hogy nincs
semmibb, mint egy ilyen kihűlt, felületes érzés. És még jobb, mintha
semmi se lett volna. Mert akkor talán most… de így… boldog vagyok. _A
gyerekszoba ajtaja megnyílik._