megnézte, rajt vannak-e a kovák a sárkányokon, nem hullott-e ki a por a
serpenyőből, s nesztelenül meghúzta magát, a távozó paripa után
tekintve.
A paripa előre volt küldve – kémlelőnek.
A mint a partra kiért; farkát magához húzta, sörényét felborzolta,
füleit hegyesen fölmereszté; szemei villogtak, orrlyukai kitágultak:
lassan, óvakodva lépegetett előre, hogy zajt ne üssön, fejét lesunyta a
földig, mint a szimatoló vadászeb s meg-megállt hallgatózni.
A kazal déli oldalában, mely a falutól el volt fordulva, ott volt a
kazalba vágott üreg bejárása: fűzvesszőből fonott ajtó takarta azt be, s
az ismét sással volt úgy összetüzködve, hogy a kazal szinével egészen
összhangzó legyen; még ha közelről nézné is valaki, ne gyaníthasson
semmit.
A mint a paripa az ajtó közelébe ért, figyelmesen tekinte oda, sörénye a
homlokára vágódott, mint mikor haragos ember homlokát leránczolja; inyét
felhúzta fogairól, mintha harapni készülne: a vesszőajtó alján nyilás
volt, azon betörtek.
A paripa azt is tudta már, hogy ki a betörő? érezte szagáról. Nőstény
farkas telepedett le oda távollétök alatt s ott meg is kölykezett, most
szoptat bizonyosan, mert különben ő is észrevette volna a ló közeledtét.
A farkaskölykek nyifogása hangzik a kazalból.
A paripa megfogta fogaival a sövényajtót s hirtelen kiszakította azt
helyéből.
Azzal hátratoppant a mén, mind a négy lábát előre feszítve, fejét
magasra felemelve, sörénye repkedett jobbra-balra, mintha a szél
lebegtetné.
A kazal odújából pedig előkúszott az ellenség: a sovány, kiéhezett
csikasz. Először bámulva mereszté szemeit, mik zöld fényben villogtak,
az álmát zavaróra; s tanakodni látszott magában, vajjon édes álmainak
folytatása-e ez? a kész pecsenye, mely helyébe jön a véginségre jutott
hét gyermek anyjának; kettő-három most is lelóggó tőgyén csüngött s
engedte anyjától hurczoltatni magát. A vén ordas csak nagyokat ásított,
embernél nevetésnek mondanák az ilyen hangot, melyben a káröröm
nyilatkozik s csendesen veregette lompos farkával sovány horpaszait.
A mén látta, hogy ellensége nem siet a támadásra. Akkor aztán ő ment
hozzá közelebb, fejét lehajtá a földre, úgy lépegetett csendesen előre,
odaszagolva ellenfeléhez, s vakmerően farkas-szemet nézve vele: mikor
aztán az ordas már épen azon volt, hogy a nyakára ugorjék, akkor
hirtelen megfordult, s úgy rugta fel az állkapczáját a farkasnak, hogy
annak az agyara kitörött bele.
Most aztán hörgő üvöltéssel rohant a dühödt fenevad a paripára; az a
második rohamnál úgy rugta fel mind a két hátulsó lábával, hogy a
toportyán bukfenczet vetett a levegőben. Ez még dühösebbé tette; fogait
csattogtatva, véres tajtékot túró szájjal szökött harmadszor is a
ménnek, ezuttal aztán olyan oldalrugást kapott, hogy az éles patkó
hosszú sebet hasított a szügyén, s ez nem volt még elég; a paripa, még a
földről fel sem szedte magát, még egyet rugott rajta, s azzal egyik első
lábát összezúzta.
A farkas ezzel feladta a harczot.
Meggyalázva, foga, lába törötten elbaktatott a csatatérről s nem sokára
a kazal tetején jelent meg. A gyáva! A győztes ellenség elől oda
menekült, a hova az nem követheté.
A paripa vihánczogva nyargalta körül a kazlat: le akarta csalni
ellenfelét. Az csak ült a kazal tetején; tört lábát, hasított oldalát,
agyara helyét nyalogatva.
Egyszerre megállt az állatok legbüszkébbike, a mén, kevélyebb
tekintettel, mint a minőre ember képes. Mintha mondta volna: «nem jösz?»
Azzal hirtelen felkapott a fogával egyet a farkaskölykök közül, mik
világtalan szemeikkel elé ténferegtek az odúból, anyjuk után
nyivácskolva; megrázta azt kegyetlenül a levegőben s azzal lecsapta a
földre, hogy annak egyszerre vége lett.
Az anyafarkas fájdalmas dühvel üvöltött a kazal tetején.
A mén újra felkapott egyet a kölykök közül s a levegőbe hajította.
Mikor a harmadikat is elfogta nyakánál fogva, az ordas elkeseredett
dühvel ugrott le rá a kazal tetejéről s végső erejével oly szökést tett,
hogy körmével elérte a paripa nyakát, de zúzott lába nem fogott már,
odarogyott le alája; a diadalmas ellenfél aztán ott agyontaposta elébb a
vénet, azután a kölykeket mind.
Azzal büszkén fölnyerített, még egyszer hánykódva, ficzkándolva
körülnyargalta a kazalt, s azután szép csendesen megint visszauszott
oda, a hol gazdáját elhagyta.
– Nos: Fárao, nincs semmi baj? – szólt a lovas, megcsókolva lova fejét,
mit az szinte viszonozni látszott.
A mén ismerős röhögéssel felelt a kérdésre s fejét odadörzsölte gazdája
csipejéhez.
A lovas azzal csomóba kötött nyerget, kantárt, úgy kapott fel a ló
hátára szőrén, szerszámtalanul, a paripa vigan kaptatott át vele a
megjárt helyre, s a kazal odúja előtt megállt, ott gazdája leszökött a
hátáról; a paripa aztán hanyatt vágta magát s meghengergőzött a fűben,
ihogva, röhögve, azután felugrott, megrázta a bőrét, s neki állt jó
izűen legelészni a kövér süppedő fűben.
A czigányt meg sem lepték a megelőzött harcz véres tanujelei. Sokszor
találhatott már ő a legelésző lova nyomában agyontiport farkast.
– E bizony jó lesz bundának. Úgy is elszakadt már a régi.
Itt valami jutott eszébe.
– Ez nőstény volt; akkor a himnek is itt kell lenni valahol – biztos
helyen.
A kazal köröskörül volt véve farkas-vermekkel, kettős sorban, még pedig
úgy, hogy a két külső közt maradt hézagnak megfelelt a belső
farkas-verem; a mi a kettő közt véletlenül átjött, beleesett a
harmadikba, az egész furfangos védmű felül be volt takarva vékony
rőzsével és náddal, a mit időjártával belepett a moha, úgy hogy az
embert is képes lett volna megcsalni.
Tehát ezért nem vágott a paripa egyenesen a kazalnak. Erődített vármű
volt ez; s az a tó előtte, az volt egyedüli bejárata a várba: az volt a
kapu.
A nőstényfarkas is bizonyosan a vizen keresztül jutott ide: a hímje nem
volt oly okos; s megfogta magát egyik veremben.
A czigány mindjárt észrevette, hogy egy verem be van szakadva, s a mint
letekintett a mélységbe, két villogó veres szem tudatá vele, hogy a kit
keres, az itt van.
– No, itt jó helyen vagy pajtás; majd reggel eljövök érted; s elkérem a
bőrödet, ha ideadod. Ha adod, adod, ha nem adod, veszem. Ez a rend a
világon. Nekem nincs, neked van; nekem kell, neked nem. Egyikünknek meg
kell dögleni a másikért; légy az te.
Még azután ráért, hogy a nőstényfarkasról hevenyében lerántsa a bőrt,
mert ha meghűl, nehezebb a munka. A lefejtett bundát kifeszíté karókra s
kitámasztá száradni a holdvilágra; a hullákat elhurczolta a kazal végeig
s ott elásta; azután kicsiholt, tüzet rakott nádkévékből, elővette
zsíros tarisznyájából hetednapos kenyerét, avas szalonnáját és evett.
A mint a lobogó tűz így odavilágított az arczába, semmivel sem volt az
szelidebb annál a fenevadnál, a ki odúját az imént bitorolta.
Egy okos, bátor, ravasz és elszánt – állat arcza volt ez.
«Vagy te eszel meg engem, vagy én eszlek meg téged.» Ez a jelszó. «Neked
van, nekem nincs, nekem kell, neked nem; – ha adod, adod, ha nem adod,
elveszem.»
Minden harapásnál, a mit fényes fehér fogaival a kenyéren, szalonnán
ejtett, ez látszott meg arczán, ezt mondták összecsattogó fogai, felfaló
szemei.
Az a szalonna, kenyér: az bizonyosan került valamibe; ha nem is pénzbe.
Pénzbe? Hogy vásároljon a czigány pénzért? Hisz a mint azt a fényes
tallért kioldaná iszákjából, mindjárt azt kérdenék tőle, hol vette? a
mint egyet előmutatna azok közül a piros szemű bankók közül, mindjárt
megfognák, megkötöznék: kit ölt meg érte?
Pedig tallér és bankjegy van elég.
Kiszedi bőrszeredásából marokkal s szétteríti maga körül a füvön.
Fényes ezüst, aranypénzek csillognak körülötte a tűz fényében.
Elnézegeti azokat a furcsa jegyeket a császár bankóin, s úgy töprenkedik
magában, hogy nem tudja kitalálni, valjon melyik mennyit érhet.
Azután összesöpri megint marokkal valamennyit egy halomra, csigahéjjal,
nádmaggal, vegyest.
Bemegy a kazal odújába s kihúz a széna belsejéből egy nagy kormos
rézfazekat. Az félig van már penészes, zöldrozsdás pénzneművel; – a
többit is hozzáméri két tele marokkal. Azután megemeli az üstöt;
mennyivel lett megint nehezebb?
Meg van elégedve a munkával.
A kincset újra eldugja a kazal mélyébe: maga sem tudja, mennyi lehet az?
És azután újra neki áll a hetednapos kenyérnek, az avas szalonnának,
elfogyasztja az utolsó morzsáig. Tán itt már kész lakoma vár rá holnap.
Vagy tán ahhoz van szokva, hogy csak minden harmadnap falatozzék?
S azután végig nyújtózik a gyepen; oda szólítja Fáraót.
– Gyere ide, legelészsz a fejem körül, hadd hallom, hogy ropogtatod a
füvet.
És csendesen elalszik mellette; mint a kinek ágya a legpuhább s
lelkiismerete a legnyugodtabb.
VI. Korán érő gyümölcsök.
Eleinte minden vasárnap meghíttak nagyságos urambátyámhoz ebédre; később
hivatlanul is eljártam hozzájuk. A mint az iskolából szabadultam,
siettem oda.
Rá fogtam magamra, hogy a bátyámat látogatni járok.
Abban is találtam mentséget, hogy a művészetben szükséges előmenetelt
tennem, s az minden esetre igen czélszerű beosztása az időnek és nagyon
jó előcsarnoka a művészetnek, ha én délután öt órától nyolczig Melanie
zongorázása mellett keringő és franczia-négyes dallamokat hegedülök, a
mihez aztán a társaság többi része tánczol.
Mert Bálnokházyéknál majd mindennap volt társaság. Igen változékony
arczú társaság, alig tartottam meg emlékemben, kik és mik voltak? Jó
kedvű fiatal emberek és hölgyek, a kik szerettek mulatni.
Ott mindennap táncz volt.
Néha aztán még az a szerencse is kijutott részemre, hogy valaki
felváltotta Melaniet a zongoránál, s akkor aztán neki is lehetett egyet
tánczolni – velem.
Soha sem láttam szebben tánczolni, mint ő tudott. Csak úgy libegett a
föld felett, s a walzert annyi kellemmel tudta lejteni, a hogy sem
előtte, sem utána senki. Nekem ez volt a kedvencz tánczom. Ekkor
kizárólagosan én voltam mellette, még csak nem is tekinthettünk máshova,
mint egymás szemébe. A franczia négyest nem szerettem annyira; ott
minduntalan másnak meg másnak nyujtja az ember kezét, tánczosnét cserél,
s mi közöm nekem ezekhez a többi kisasszonyokhoz.
Azt hittem, Melanie húgom szintén nagyon örül annak, a minek én örülök?
Ha pedig, nagy ritkaságból, egy-egy nap nem volt semmi társaság az
udvari tanácsoséknál; azért mégis táncznak kellett lenni. Két tánczosné,
két tánczos mindig kitelt a háztól. A szép udvari tanácsosné, és
Fräulein Matild, a nevelőnő; azután meg Loránd és Gyáli Pepi.
Ez a Gyáli Pepi bécsi udvari ágens fia volt, kinek atyja igen jó barátja
volt Bálnokházynak: anyja valaha a bécsi operaszinháznál volt
ballettánczosné; a mit én csak később tudtam meg.
Ez a Pepi igen szép fiú volt «en miniature», a bátyámmal járt egy
osztályba, első évi jogász volt, hanem azért nálamnál nem volt magasabb.
Minden arczvonása finom és gyermeteg, szája picziny, mint egy kis
leányé; – soha életemben ennél a szép szájnál mosdatlanabb rágalmazóval
nem találkoztam.
Mennyire irigyeltem én e kicsiny ember ügyes társalgását, merész
élczeit, szabad taglejtését, azt az otthoniasságot, azt az elbizakodást,
a mivel nők körül tudott forgolódni; én csupa szeglet voltam, az csupa
kigyóvonal, akármihez nyult, az ügyesen volt téve, akárhol állt meg: az
plastikai szépség volt.
Éreztem magamban, hogy ilyennek kell lenni az embernek az életben, hogy
boldog legyen.
Csak azt nem szerettem benne, hogy Melanienek is bókokat mondott. Ezt
már elhagyhatta volna.
Hiszen vehette észre, hogy én hányadán vagyok vele?
Szokása volt neki, hogy a franczia négyesben, mikor a solot tánczoló
férfias rész az otthon hagyott nőnemű társhoz visszakerül, ő megelőzzön
engem s a körfordulót Melanievel ő tegye meg. Ezt ő igen jó tréfának
tartotta, s én egy párszor elnéztem neki. Hanem egyszer, mikor ugyanezt
akarta tenni, megfogtam a karját, s ellódítottam onnan; én csak
syntaxista voltam, ő pedig első évi jogász, hanem azért mégis
ellódítottam.
Ezzel a hős tettemmel nemcsak magam, de Melanie húgom is meg volt
elégedve. Ez este egész kilencz óráig tánczoltunk; én mindig Melanievel,
Loránd mindig az anyjával.
Mikor a társaság eloszlott, még lementünk együtt Loránd szobájába a
földszintre, Pepi is velünk jött.
Azt gondoltam, hogy itt most verekedést kezd velem. Megverem.
Nem azt tette, hanem kinevetett.
– Képzeld, – szólt végig vetve magát Loránd ágyán; – ez a fiú féltékeny
rám!
Bátyám is nevetett.
Nevetni való is az: egy gyerek, a ki féltékeny egy másik gyerek miatt.
Én pedig nemcsak féltékeny voltam, hanem egyuttal lovagias is. Úgy
hiszem, olvastam már valami regényben, hogy hasonló gúnyolódásokra így
szokás felelni:
– Uram, megtiltom önnek azon hölgy nevét gúnyolódva szájára venni.
Ezen aztán még nagyobbat nevettek.
– Úgy segéljen, kedves fiú ez a Dezső, – szólt Pepi. – Meglásd Loránd,
ezzel még sok bajod fog lenni. Ha ez pipázni megtanul, egész Othello
lesz belőle.
Ez a czélzás elevenre talált. Én még nem élveztem azt a nemes ambroziát,
melytől egész emberré lesz az ember; tudják azt igen sokan, hogy a
pipaszár az, mi a gyermekkor és férfikor között az elválasztó vonal. A
ki már azt az agyarába foghatta, az férfi. E miatt már engemet sokat
csúfoltak.
Purifikálnom kellett magamat.
A bátyám asztalán állt a dohányos doboz, tele török dohánynyal; én
minden válasz helyett odamentem, megtöltöttem egy csibukot,
meggyújtottam s elkezdtem azt szini.
– No, no, gyerek, az erős lesz! – gúnyolódék Pepi; – vedd el tőle
Loránd, nézd, hogy halaványul; most mindjárt elszédül tőle.
Én pedig csak azért is szíttam, a füst elkábított, leette nyelvemről a
bőrt, de azért ki nem adtam fogam közül a csibukot, míg fenékig ki nem
égett a dohány.
Ez volt első és utolsó dohányzásom.
– Legalább igyál rá egy pohár vizet, – mondá Loránd.
– Nem kell.
– Eredj hát haza, mert sötét lesz.
– Nem félek az utczán.
Pedig úgy éreztem magamat, mint a ki egy kissé részeg.
– Van-e még étvágyad? – kérdezé Pepi csufondárosan.
– Épen elég arra, hogy egy ilyen mézeskalács-huszárt, mint te vagy,
megegyem.
Loránd féktelenül felkaczagott erre a szavamra.
– Mézeskalács-huszár! Ettől ugyan kikaptad.
Én egészen fölmelegedtem arra a büszkeségre, hogy a bátyámat meg tudtam
nevettetni.
Pepi pedig ellenkezőleg, – most már komoly lett.
– Ejh, öreg! (Mikor komolyan szólt hozzám, akkor az volt a czímem, hogy
«öreg», máskor «gyerek»). Sohase félj «te» én tőlem: ha még Loránd volna
rám féltékeny! Nekünk az kell, a mi kész. Nem a te kis leányodnak
udvarlunk mi, hanem az anyjának. Ha a vén parókás udvari tanácsos,
festett bajuszával nem féltékeny ránk, te ne légy az.
Én azt vártam, hogy e gyalázatos rágalomért Loránd legalább is arra a
szép szájára fog ütni.
A helyett Loránd csak úgy féldörmögve mondá neki:
– Ugyan! A gyerek előtt…
Pepi nem hagyta magát rendre utasíttatni.
– Bizony Dezső pajtás; neked is azt mondom én, hogy sokkal háladatosabb
szereped lesz Melanie körül, ha majd elébb férjhez megy valakihez
máshoz.
Most már aztán igazán hazamentem.
Egészen idegen volt ez a cynismus az én lelkem előtt.
Nemcsak a gyomrom, de az egész lelkem föl volt háborodva.
Hogy tudtam volna annak a gondolatnak végtelen sulyát megmérni, hogy
Loránd egy nőnek udvaroljon, a kinek férje van? Ezt nem láthatta abban a
körben, a hol mi nevelkedtünk, soha. Egész városunkban, mint százados
botrányt emlegettek hasonló esetet talán, csak titokban suttogva felőle,
hogy szűz lelkek meg ne hallják; – nem is maradhatott volna az meg
utczáinkon, se a férfi, se a nő; hiszen senki sem szólt volna többé
hozzájuk.
És Loránd olyan zavarba jött, mikor ezt szemébe mondták előttem! Nem
tiltakozott, nem haragudott érte. Oh be végtelenül fájt nekem ez a
gondolat!
Nagy szédelegve haza találtam. Az utczaajtó már zárva volt; a pékbolt
ajtajára kellett kerülnöm. Lassan akartam benyitni, hogy a csengetyű el
ne árulja jöttömet, de Fromm papa az ajtóban várt.
Nagyon haragos volt. Elállta utamat.
– Discipulus negligens! Tudod-e, hogy quota hora? Decem! Mindennap
kilencz óra utánig kinn csavarogni, hoc non pergit. – Scio, scio, hogy
mit akarsz mondani. A consoliáriuséknál voltál. Az nekem unum et idem.
Nekem itthon tartozol lenni és leczkédet tanulni. A «másik asinus» már
dél óta büfflál odabenn, annyi a leczkéje, te meg még bele sem néztél;
még nagyobb asinus akarsz lenni, mint az? Most semel propter semper
megmondom, hogy a camevalnak finis! Nekem tánczolni többet ne járj; mert
ha még egyszer kimaradsz, majd ego tibi musicabo! Most pergas. Dixi!
Az öreg Márton e megérdemlett leczkézés alatt helybenhagyólag mozgatta
előre-hátra a bóbitáját, s azután a gyertyával utánam jött, hogy a sötét
folyosón a szobám ajtajáig világítson, s utánam énekelte ezt a tréfás
verset:
«Hab i ti nid gszagt,
Komm um halber Acht?
Und du kumszt mir jetzt um halb nájni:
Jetzt is der Vater z’haus, kannst nimmer ájni!»
S még utánam kiáltott: «prosit, Herr Vicekspan!»
Nem volt kedvem haragudni rá. Sokkal nyomorultabbnak éreztem magamat,
minthogy ma valakivel összeveszszek.
Henrik csakugyan ott büfflált az asztal mellett s hogy régóta tehette,
bizonyítá a csonkig leégett gyertya.
– Servus Dezső, monda jószívűleg. Ugyan későn jösz, pedig iszonyú sok
«labor» vár holnapra.
Én már elvégeztem a magamét; aztán, hogy nem jöttél, azt gondoltam, majd
el fogsz késni a tanulással, s az írásbeli labort megírtam helyetted.
Nézd át, hogy jól van-e?
Meg voltam alázva.
Az a nehéz fejü fiú, a kire én oly magas lóról szoktam lenézni, a kinek
játszva készítém el munkáját, melyen ő fejtörve nem bírt végig hatolni,
most helyettem végzi azt el, a mit én elmulasztottam. Mi lett belőlem?
– Pedig valami kevés meglepetéssel is vártalak; szólt Henrik, fiókjából
valamit kivéve, a mit előttem elrejtett a markába. Nos, találd ki, mi
ez?
– Bánom is én, akármi.
Nagyon rossz kedvem volt, fejem az ágynak húzott.
– Már ugyan hogy ne bánnád? Fanny írt hazulról levelet. Neked is írt
benne magyarul, édes anyádról ír benne.
E szóra egyszerre magamhoz tértem kábulatomból.
– Mutasd. Add ide; hadd olvasam.
– No, úgy-e, hogy mégis csak örülsz neki.
Én elragadtam tőle a levelet.
Elől szüleinek írt Fanny németül, a levél tulsó lapján nekem magyarul.
Már olyan előmenetelt tett.
Azt írta, hogy sokat emlegetnek otthon és én olyan rossz vagyok, hogy
nem írok anyámnak levelet, pedig ő most is beteg, s csak az az egy
öröme, hogy rólam beszélhet. Valahányszor Fannynak szülői, testvére
levelet írnak, ő azt szokta tenni, hogy néhány sort beleír a felbontott
levélbe az én nevemben s azt odaviszi a kedves jó mamának s elolvassa
neki, mintha én írtam volna; hogy örülnek neki! Nem ismerik még német
írásomat, könnyen elhiszik, hogy az enyim. De legyek már egyszer olyan
jó, hogy irjak magam is, mert majd egyszer rájönnek a kegyes csalásra, s
mind a kettőnkre megharagusznak érte.
Oh! majd a szívem szakadt meg!
Leborultam az elolvasott levélre és zokogtam keservesen, mint még soha
életemben.
Oh én, kedves, egyetlen anyám! te szent, te martyr! ki annyit szenvedsz,
annyit sírsz, annyit aggódol miattam; míg én olyan helyeken járok, a hol
a nőket, az anyákat kigúnyolják! Megbocsátasz-e valaha nekem?
Hogy kisírhattam magamat, egészen megkönnyebbült a fejem. Henrik
fölemelt a földről, mert ott feküdtem a földön.
– Add nekem ezt a levelet! – rebegém és megcsókoltam érte, mikor
ideadta.
Sok nagy historiai okmányt széttépett azóta az idő: de ez a levél még
most is meg van nálam.
– Most már nem fekszem le. Fenmaradok reggelig és elvégzem, a mit
elmulasztottam. Köszönöm, a mit helyettem írtál; de nem fogadom el, majd
megírom magam. Megtanulok mindent, a miben elmaradtam.
– Jó volna, Dezső pajtás, de látod, a gyertyánk leégett; nagymama pedig
már alszik, nem kérhetünk tőle másik szálat. Hanem tudod mit, ha
csakugyan fenn akarsz maradni, eredj le a műhelybe, ott egész éjjel
dolgoznak, mert holnap szombat van; vidd oda a tintát, papirost,
könyvet; ott írhatsz és tanulhatsz.
Úgy tettem. Kimentem az udvarra; a kútnál megmostam a fejemet; azután
fogtam könyvemet, írásomat, lementem a pékműhelybe: megkértem Mártont,
hogy engedjen ott a lámpánál írnom és tanulnom. Márton egész éjjel
bosszantott gúnyos ötleteivel, a péklegények taszigáltak, el-elhajtottak
a helyemből; dalolták a «dagasztószék» nótáját és egyéb utczavágó
dalokat s én ennyi bosszantás, taszigálás és nótálás mellett reggelig
írtam és tanultam. El is készültem mindennel.
Ez az éj, nagyon jól tudom, egyik forduló pontja volt életemnek.
Két nap mulva vasárnap volt; Pepivel találkoztam az utczán.
– No öreg. Eljösz ma a kis Melaniehoz? Nagy tánczpróba lesz.
– Nem mehetek. Sok tanulni valóm van.
Pepi nagyot nevetett. «Jól van, öreg.»
Nevetése még csak nem is fájt.
– De hát azután, ha megtanultad az egész világot, csak eljösz?
– Nem. Mert akkor meg anyámnak írok levelet.
Valami jó szelleme megsúghatta ennek az embernek, hogy e szónál el ne
nevesse magát, mert olyan pofoncsapást még nem anticipáltak neki jövendő
bűneiért, mint a milyet én szántam neki, azért, hogy én csak syntaxista
voltam, ő pedig első évi jogász.
VII. A tiltott iratok.
Egy este Loránd jött el hozzám, s egy csomag apró betűs írást tett elém,
e szókkal:
– Ezt itt másold le holnap reggelig szép tisztán, az eredetit ne mutasd
senkinek, s ha készen vagy vele, a másolattal együtt zárd el ládába, míg
érte jövök.
Rögtön neki ültem s fel sem keltem mellőle, míg le nem írtam. Lehetett
egy sűrűn írott ív.
Másnap reggel eljött érte Loránd, átolvasta, azt mondta: jól van, s
adott két huszast.
– Mit akarsz?
– Csak vedd el: mondta ő. Nem én adom, valaki más; nem is ajándék, hanem
szerződött díj. Tisztességes munkáért tisztességes fizetés. Minden
ívért, a mit lemásolsz, kapsz két huszast. Nem csak magad teszed: sokan
benne vannak iskolatársaid közül.
Most már örültem a két huszasnak.
A milyen nyomasztó volt rám nézve mindig, ha valaki ajándékot akart
adni, az erre egyedül jogosult szülőimet kivéve, ép oly jól esett az
első keresmény birtoka.
Az a tudat, hogy képes vagyok már valamit megérdemleni, hogy van már
olyan gyümölcs az élet fáján, a mit én elérek és magam leszakíthatok.
Elfogadtam a munkát és ajánlatot.
Azontúl Loránd minden másodnap este hét órakor pontban eljött hozzám,
átadta a lemásolandó iratot, melyben saját kéziratára ismertem, s másnap
reggel eljött a másolatért.
Éjszaka írtam, mikor már Henrik aludt; de ha ébren lett volna is, nem
tudhatta volna meg, mit irok? mert magyarul volt.
S mik voltak e titokban írt, rejtve szaporított iratok?
Az országgyűlési napló.
1836 volt az év. Az országgyűlésen tartott beszédeket még akkor nem
lehetett nyomtatásban olvasni: előleges censura volt s az egy pár
tengődő hazai hirlap Zummalacarregni viselt dolgaival táplálta olvasó
közönségét.
A közönség aztán segített magán.
Minthogy még a gyorsirászat nem volt nálunk ismeretes, négy-öt gyorskezű
fiatal ember elfoglalt egy padot az országgyűlési karzaton, s akkori
műszó szerint «rápiálta» a hallott beszédeket. Gyűlés végével
összetették ragadományaikat; az egyikben megvolt az, a mi a másikból
kimaradt: így kiegészítették a beszédeket; akkor maguk leírták azt
négyszer, azután mindegyik külön gondoskodott róla, hogy saját példányát
leírassa még negyvenszer. Az ilyen írott országgyűlési naplókat az akkor
összegyűlt honatyák tartották – s tán még most is tartogatják.
A mai kor embere, a ki a boldog múlt idők után sóhajtoz, nem fogja azt
érteni, minő veszélyes vállalat volt «nemesi szabadságunk dicső
korszakában» az a merénylete néhány ifjú embernek, hogy az országgyülési
beszédeket kézirat alakban megismertette a közönséggel.
Rám újjáalakító hatásuk volt ez iratoknak.
Egészen új világ nyilt meg előttem; új fogalmak, új ösztönök támadtak
bennem.
Annak a világnak, a mi előttem megnyílt, az volt a neve, hogy «haza».
Csodálatos azt hallgatni, hogy mit beszél a haza?
Eddig fogalmam sem volt felőle, most mindennap azzal töltöttem
éjszakáimat: – a sorok, miket éjjelenkint leírtam, épen úgy lettek
felírva azokra a fehér lapokra, a mik egy gyermek lelkében üresen vannak
hagyva. S nemcsak magam voltam így.