hogy meg ne égjen, majd rátalálunk mi valahol a ténsurra; elvégezte-e
már az imádságát?
– De bizony megint újra kezdte. Halottra harangoznak, s ilyenkor egyet
szokott még imádkozni a megboldogult lelkeért. Ne verjék ki belőle
kérem, mert akkor egész nap morog.
Boris asszony bevezette az urakat egy nagy szobába, mely a terített
asztalról sejtve, ebédlőül szolgált; különben valami kegyes
votivteremnek nézhette volna a belépő, annyira fel volt ékesítve azon
megdicsőültek képeivel, kiket, mert hozzájuk fölemelkedni fáradságosabb,
szeretünk magunkhoz levonni.
És abban van is sok magasztos! Egy Krisztuskép, ki a Golgotára vitt
kereszt terhe alatt lerogyik, a bánatos özvegy szobájában; egy «mater
dolorosa» képe, az aggódó anya lakában; egy szent szűz hautrelief, oly
szeplőtlen fehér, mint maga a dicső eszme a hajadon ágya fölött; egy
báránykás gyermekkép, a keresztelő János és kis Jézuska, mit az alvó
gyermek maga mellé fektet vánkosára, hogy angyalokkal álmodjék: bizony
megragadó, szívemelő, tiszteletreméltó jelenetek; az emlék, mely
hozzájuk vezet, szent és örökkévaló; az áhitat, mely előttük térdepel,
ihlet, tiszteletreméltó – de visszataszító látvány a farizeus lakása, ki
körülrakja magát szentek képeivel – azért, hogy azt az emberek lássák.
Sárvölgyi sokáig hagyta várakozni vendégeit, a kik egyébiránt nem voltak
türelmetlenek.
Jövetelét nagy csengetés előzte meg: azzal szokott jelt adni a
konyhában, hogy a tálaláshoz lehet készülni. Nemsokára benyított maga.
Magas, száraz ember volt, termetére keskeny; s még e szűk termethez oly
kicsiny feje volt, hogy alig lehetett elhinni, hogy az a fej arra mind
használható, a mire más emberé. Simára borotvált arcza nem árulta el
életkorát, arczbőre olajsárga volt, középett mozdulatlan rézveres
foltokkal, szája kicsiny, álla összenyomott, orra aránytalanul nagy és
kellemetlenül görbe.
Igen nyájasan szorított kezet a vendég urakkal: esküdt urat már régebben
volt szerencséje ismerni, hanem a szolgabiró urat láthatni most éri
először a különösen megtisztelő szerencse. Hanem bármilyen nyájas volt,
arczának egy vonása sem mozdult soha.
Szolgabiró úr arra látszott fogadást tenni, hogy ma egy szót sem fog
szólni. A társalgás egész terhe esküdt úrra jutott.
– Szerencsésen bevégeztük az executiót.
Ez volt természetesen a társalgás megkezdésére legalkalmasabb thema.
– Oh én eléggé sajnálom azt, hogy ennek így kell lenni: sóhajta
Sárvölgyi. Én különben Topándyt, bár engem szüntelen üldöz, nagyon
tisztelem, szeretem. Ohajtanám, hogy megtérne. Igen jeles, kitünő férfiú
volna. Elismerem, hogy én igen nagyon hibáztam, midőn e férfiút saját
sérelmemért bevádolám. Bánom, hogy ezt cselekedtem. Azt kellett volna
tennem: hogy a ki téged megüt jobbfelől, tartsd neki az arczodat
balfelől is.
– Akkor nagyon kevés kriminális processus kerülne a biróság elé.
– Megvallom, hogy ma reggel, midőn a végrehajtó biróság kijött, örültem.
Magamban vígságot éreztem a fölött, hogy ime ellenségem elbukott, lábam
alá van gázolva. Gondoltam arra, hogy ő most fogcsikorogva harapdálja a
fejére taposó igazságnak sarkait. És örültem rajta; ez pedig bűnös öröm
volt, mert nem szabad az elbukottak romlásán vigadni senkinek és
felebarátja veszedelmén az igaz nem örülhet. Ez bűn volt, a miért meg
kell vezeklenem.
Legegyszerűbb vezeklés volna, gondolá esküdt úr, ha az exequált összeget
visszatérítené neki.
– Azért én bünhödést szabtam magamra, szólt Sárvölgyi félrefordítva
nyakát kegyesen. Oh én megszoktam magamat büntetni, ha valami vétken
kapom. Egynapi bőjtre büntettem magamat. Az lesz a büntetésem, hogy itt
fogok ülni az asztalnál, végignézem az egész vendégséget és semmihez
hozzá nem nyulok.
– No az szép lesz! – hüledezék az esküdt. – Ez fogadásból bőjtöl, mi
teleettük magunkat a szomszédban, végig fogjuk nézni az egész ebédet,
meg sem ízlelünk semmit; Boris asszony kiseprüz bennünket a házból.
– Szolgabiró úrnak bizonyosan a nagy hivatalos fáradságban fájdula meg a
feje? – ekként találgatá a szeget a fején Sárvölgyi.
– Valósággal ott, – bizonyítá esküdt úr.
Az ifjú hivatalnoknak csakugyan inkább nyugalomra volt szüksége, mint
vendégségre. Vannak jó, áldott természetű emberek, a kiket egy pár pohár
bor mindjárt elálmosít, s a kikre nézve valódi chinai leleményességű
tortura, ha ébren lenni kényszeríttetnek.
– Nagy küzdelmekkel jár a hivatal, – erősíté a felvett álláspontot
Sárvölgyi. – A buzgalom és serénység sokakat idejekorán elemészt. Ez a
világ nem méltányolja azt, hanem a túlvilág bizonyára meghozza az
elismerést.
– Én azt indítványoznám, – szólt esküdt úr, – hogy a szolgabiró úrnak jó
volna ledűlni a pamlagra s kipihenni magát, míg a brachium a kolostor
tisztogatásból előkerül s ismét kocsira ülhetünk.
– Az álom az ég adománya; – mondá a kegyes férfiú, – vétkeznék, a ki azt
felebarátjától elragadná; csak tessék magát mindjárt itt ebben a
szobában kényelembe tenni.
Kényelembe tenni magát ugyan nehéz tudomány volt azon a náddal fonott
karos lóczán, a mit a házigazda pamlagnak titulált; úgy látszik, az
asceták és testüket kínzók számára készült fekhelyül; hanem szolgabiró
úr azért csak lefeküdt oda; bocsánatot kért és elaludt. És aztán azt
álmodta, hogy maga előtt látja ismét azt a megterített asztalt, a hol
egyik vendég egy ölnyire ül a másiktól, köröskörül a szent képek mind
ott függnek a falakon, de mind félrefordították arczaikat, mintha nem
akarnának ide nézni. A padlat közepéről függött az imént alá egy nehéz
tizenkét karos csillár; annak a helyén lóg maga a házigazda.
Átkozott bolond egy álom!
Pedig hát a házigazda ott ül szemközt az esküdttel, a hosszú asztal két
végén; mert Borcsa asszonynak úgy tetszett teríteni. S minthogy a
szolgabíró terítéke közbül üresen maradt, a gazda és a vendég olyan
távol estek egymástól, hogy egyik sem volt képes a másikat kinálkozással
elérni.
Végre nyilt az ajtó, olyan czifra nyikorgással, hogy esküdt úr azt
hitte, valaki énekel, hogy ereszszék be; – Borcsa asszony hozta a
levest.
Esküdt úr el volt szánva arra az áldozatra, hogy a legale testimonium
hitelének fentartásáért – még egyszer ebédel ma. Képesnek hitte magát e
feladattal küzdeni.
Csalatkozott.
Van egy sajátsága a magyarnak, a mit még nem énekeltek meg; az, hogy a
gyomra nem vesz be bizonyos tárgyakat.
Ezt nem érti külföldi ember: ez specificum.
Valamelyik jeles politikai capacitásunkat megrótták azért, hogy az
országgyűlési maiden-speech-ébe minek keverte bele a – spinótot? pedig
ez volt a legerősebb indok, a mit csak azon országgyűlési szak alatt fel
lehetett «super eo» hozni, hogy mi itthon akarunk maradni.
És mikor Vörösmarty azt énekelte, hogy «a nagy világon e kívül nincsen
számodra hely», szükségtelennek találta az indokot is hozzátenni, miután
azt úgy is minden ember tudja: – «mert az egész külföldön mindenütt
vajjal főznek».
A magyar gyomor gyűlöli a vajast. Undorodik, megcsömörlik, halálra
betegszik tőle; elfut az emlegetésétől, s ha valami furfangos
gazdasszony álnokul alattomosan megeteti vele a vajast: azt mint élete
elleni attentatumot fogadja, s az ilyen méregkeverőnek az asztalához
többet le nem ül.
Akármilyen úrrá tegyék külföldön, visszakivánkozik az átkozott vajszagú
világból; s ha nem jöhet, lesoványkodik, elvész, s mint a tevepárducz az
európai klima alatt, nem szaporítja faját az idegen országban.
Köröskörül minden szomszédja vajjal, olajjal, faggyúval főz; s
ennélfogva «áldjon vagy verjen sors keze, itt élned, halnod kell».
Esküdt úr is ez őseredeti vágásból való magyar ember volt. A mint a
ráklevesen megérezte, hogy vajjal van készítve, letette a kanalat a
tányéra mellé s azt mondta, hogy nem eheti a rákot. A mióta megtudta,
hogy a rák nem egyéb, mint vízben élő bogár, s a mióta Németországban
társulat keletkezett, mely a cserebogaraknak csemegévé emeltetését tűzte
ki feladatául, azóta nem nézheti jó szemmel e retrograd irányú
szörnyetegeket.
– Tehát csak vigye el Borcsa asszony, – mondá sóhajtozva a háziúr. – Ő
maga sem evett, mert vezeklést tartott: arra büntette magát.
Borcsa asszony mérges dohogással vitte el a tálat.
Képzeljen magának valaki egy gazdasszonyt, a kinek minden ambiciója,
uralkodása a konyha, mikor mindjárt az első tál főztét érintetlenül
adják vissza az asztalról.
A másikkal pedig épen úgy járt. Az töltött tojás volt szárdellával.
Esküdt úr becsületére állítá, hogy az öregapját attól temették el, hogy
a szárdellát megkóstolta, s valamennyi asszonyféle a családjában rögtön
görcsöket kapott a szagától. Ő készebb volna egy czethalat megenni, mint
egy szárdellát.
– Borcsa asszony, vigye ki ezt is. Nem eszik belőle senki.
Borcsa asszony már itt elkezdett csendesen morogni, hogy már az csak
mégis szörnyűség, hogy az disznó finyáskodás, így turpiszkálni a
tisztességes ételben, hogy biz ennél jobbat az öregapjuk házában sem
ettek. Ez utóbbi morgást kissé mérsékelte az ajtó csikorgása, a mint
kiment rajta. Ott kinn aztán hangzott a csetepaté a konyha-szolgálóval s
volt tányérdobálás, lábascsörömpölés, bevett szokás szerint.
Azután következett valami salátaféle – főve; kirántott zsemlyével a
hátán.
Ettől esküdt úrnak még collégiumi diák korában egyszer oly veszedelmes
hideglelése támadt, hogy azóta élte koczkáztatásával járó vállalatnak
tartaná vele közelebb érintkezésbe jönni.
Itt már beleveszett a gazdasszony Sárvölgyi úrba.
– Mondtam úgy-e, hogy ma ne főzessen bőjtöst! Nem mondtam? Azt gondolja,
minden ember ilyen áhitatos, mint maga, hogy megtartja a pénteket? Már
most itt van la; engem ér a szégyen, gyalázat.
– Ez hozzátartozik azon bünhödéshez, melyet magamra szabtam, – felelt
kegyes megnyugvással Sárvölgyi úr.
– Üssön a kő a maga bünhödéséhez, most engemet megesz a méreg, ha odaát
ezt megtudják. Maga napról-napra nagyobb bolond lesz.
– Csak mondd, jámbor asszony, a mi nyelvedre akad; hisz az ég téged is
penitencziának rendele mellém.
Boris asszony bevágta maga után az ajtót s odakinn sírt mérgében.
Esküdt úr fogadásokat tett magában, hogy de már akármi fog következni,
abból bizonyára enni fog, ha méreg lesz is.
Annál is több volt: – hal volt.
Már itt pedig orvosi bizonyítványnyal is erősíthetjük, hogy valahányszor
halat evett esküdt úr, mindannyiszor megfeküdte az ágyat. Ki kellett
mondania, hogy ha mindjárt forró vízzel kergetik is ki a házból, de ő
ehhez hozzáharapni nem mer.
Boris asszony most már nem szólt. Annyira jutott, hogy elhallgatott.
Mint tudjuk, az asszonyi haragban az az utolsóelőtti stádium, mikor
hallgat és nem lehet szavát venni.
Még azon túl van egy, majd azt is meglátjuk mindjárt.
Esküdt úr azt hitte, hogy már átestek az ebéden; s igen őszintén kérte
Boriskát, hogy csak egy kis fekete kávét készítsen az ő és szolgabiró úr
számára.
Boriska kiment szótlanul, Sárvölgyi úr maga vevé elő a kávéfőzőt; ezt
nem bízta soha másra s ott spirituslángnál megfőzte a kávét, míg Boris
visszatért.
Szolgabiró úr épen azt álmodta, mintha az a plafondról lelóggó ember
odafordulna hozzá, s azt mondaná «tessék ez a csésze kávé». S ugyan jól
esett a szívének, mikor felriadván a pamlagról, nem a csillár helyén,
hanem a széken látta őt maga előtt ülni: «tessék ez a csésze kávé».
Szolgabiró úr sietett hozzá ülni, hogy az álmot kiverje szeméből, az
esküdt is töltött magának.
Ime ekkor lép be Borcsa asszony egy tál turós galuskával.
A világ minden regényírója rajong a maga nemzeti eledelei mellett; miért
ne mondanók ki mi is, őszintén, minden hypocrisis nélkül; bárha
ellenfeleink programmjaiba ütközünk is vele, hogy van egy kérdés,
melyben minden honához és historiai hagyományaihoz hű magyar egyetért,
legyen az bár történeti-conservativ, vagy demokrat-centralista; s e
kérdés az, hogy a turós galuskának mulhatatlan conditio sine qua nonja a
zsíros tepertő; ellenben hagyományos szokásainkkal és a nemzeti
közérzülettel összeütköző kisérlet azt különösen vajjal
megbecsteleníteni.
Nem tagadható pedig, hogy a jelen esetben is nagy gravamenre adatott ok
e kellék figyelembe nem vétele által.
Borcsa asszony a női harag legvégső stadiumának vészjelenségével arczán,
közelíte esküdt úrhoz; – mosolygott és nyájas volt.
Az a legrettenetesebb látvány, mikor egy delnő, kezében egy tál túrós
metélttel, mosolyog és nyájaskodik, míg az ellenfél jól tudja, hogy csak
egy hajszál választja el attól a katasztrófától, hogy most mindjárt az
egész tál galuska a fejéhez repüljön.
– Tessék, kérem alássan.
Esküdt úr hátán a hideg veríték folyott végig.
– De már ebből csak tetszeni fog? – Galuska!
– Látom, lelkem, hogy galuska; – mondogatá esküdt úr, azt nézvén, hogy
merre lesz tágabb a világ? – de nekem semmiféle nemzetségem sem lakozott
túrós galuskával – a fekete kávé után.
A katasztrófa még nem ütött. Esküdt úr a szemét is behúnyta már, várván
az elkerülhetetlent; hanem a zivatar, csudára, elvonult feje felől.
Volt még tárgy, mely a mennyköveket magához vonta.
A szolgabiró visszaült már az asztalhoz, s még ő most rakta a czukrot
kávéjába; ennek még nem lehet az a kifogása.
– Tessék, kérem alássan…
A szolgabirónak a haja szálai álltak fel e borzasztó tekintettől. Látta,
hogy az a kegyetlen sárkánya az apokalypsisnek mindjárt őt magát eszi
meg, ha társai bűneért ő maga agyon nem eszi magát a túrós étekből. Az
pedig teljes lehetetlen. A pallossal, vagy a máglyával szemben sem lehet
egy falatot elfogadni.
– Bocsánat, ezer bocsánat, tisztelt asszonyság, hebegé; – székével odább
huzódozva a fenyegető rémtől; – de én annyira nem jól érzem magamat,
hogy nem vagyok képes ebédelni.
Ekkor aztán kitört a zivatar.
Letette Borcsa asszony a galuskás tálat az asztal szélére, két csipőjére
nyomta a két kezét s ilyen kifakadásban tört ki:
– Nem bizony, lélekáldotta! Nem tudnak mi nálunk ebédelni, mert jól
tartotta magukat odaát – a czigányleány.
A forró kávé mindkét vendégférfiúnak a torkán akadt e szóra. Esküdt
úrnak a nagy nevetéstől, szolgabiró úrnak a még nagyobb rémülettől.
Ez az asszony csakugyan szörnyű boszút állt!
A jámbor szolgabiró olyannak érzé magát, mint a kit megvertek az
iskolában s attól fél, hogy még majd meg is tudják odahaza.
Szerencséjére a pandurkáplár jött azzal a hírrel, hogy a szentségtelen
képek levakarása végrehajtatott, s a kocsik előálltak. Ő is kikapta
azonban már odakinn a magáét, mert a konyhában kérdezősködvén az urak
után, Borcsa asszony keményen lehordá, hogy menjen a mélységes poklokra:
hisz kend is olyan borszagú! kendet is leitatta odaát a czigányleány!
– Az a czigányleány!
Szolgabiró úr soha olyan könnyű szívvel nem ült szekérre, mint most,
hogy ettől a háztól, ettől a lankadombi elátkozott teleptől
megszabadulhatott.
Csak mikor már jó messze kinn poroltak az országúton, szólítá meg
utitársát:
– Hát urambátyám, az a nagyságos asszony csakugyan czigányleány volt?
– A biz a volt, uramöcsém!
– Hát miért nem mondta ezt nékem, urambátyám?
– Hát nem kérdezte tőlem, uramöcsém.
– Ezért feküdt hanyatt nevetni, urambátyám?
– Ezért hát, uramöcsém.
Szolgabiró úr nagyot fohászkodott.
– Csak legalább a feleségemnek meg ne mondja aztán, urambátyám, hogy a
czigányleány megcsókolt.
V. A fenevad tanyája.
Még akkoriban a Tisza-szabályozás a pium desideriumok közt sem létezett;
azt a rónát, hol most Lankadomb körül burgundi répát kapálnak négy
lapátú vonógéppel, akkor még beláthatlan mocsár fedte; mely épen csak a
Topándy kertje alatt végződött, melytől széles vizárok választá el;
ugyanaz a vízárok keskenyen, kanyarogva bement a nagy nádrengetegbe; s
száraz nyáron valami érformát képezett, melyen át a Tiszába folyott le a
mocsár vize. Mikor esős, áradásos idő volt: akkor meg természetesen a
Tiszából folyott vissza a patak ugyanazon az úton fölfelé.
Az egész mocsár egy területben a szomszéd lankaságokkal együtt
képezhetett tíz, tizenkét négyszög mérföldet. Itt erős fagyok után nádat
szoktak vágni; nagy hajtóvadászatok alkalmával tömérdek rókát és farkast
fölvertek, s az egész környék vadásza leshette a szélében a szárcsát
napestig, s ha tetszett neki, járhatott keresztül-kasul egy szál
lélekvesztőn s irthatta az éktelen sok vízi szárnyast; senki sem szólt
bele a dolgába.
Topándynak valamelyik őse tőzeget is engedett vágatni az ingoványban,
hanem a mostani úr betiltotta ezt a nemét a nemzetgazdászati iparnak,
mert egészen elundokította a helyet; a régi vágások gödrei megteltek
posványnyal; úgy hogy sem embernek, sem állatnak nem lehetett feléje
közelíteni világos életveszedelem nélkül.
Pedig még jó szemmel ki lehet venni a kastély tornáczáról azt a roppant
szénakazlat, a mit tán tíz, vagy tizenkét év előtt a mocsár közepén
összehordtak; akkor épen száraz nyár volt, a mocsár dombosain kaszáltak;
rá azután lágy tél következett, nem lehetett se szekérrel, se szánnal
hozzáférni; a széna ott veszett, azóta bizonyosan összefülledt, nem volt
érdemes többé érte fáradni: ott hagyták; meg is barnult már egészen, s a
tetejét belepte a moh, meg a fű.
Topándy gyakran mondá ismerős vadászczimboráinak, kik a távoleső mocsári
szénakazlat észrevették:
– Lássátok, abban a kazalban lakni kell valakinek. Sokszor látom
esténkint, hogy a kazalból füst jön ki. S az ott jó hely lehet. Az eső
nem ver be; télen meleget, nyáron hüssöt tart. Magam is ellaknám benne.
Czimborái vállalkoztak rá egyszer-másszor, hogy vadászva elmennek odáig;
de mindannyiszor megjárták, mert a kazal környéke úgy el volt már
zsombékosodva, hogy csónakkal épen nem lehetett neki menni, a ki pedig a
zsombékokra bízta magát, olyan életveszélyes helyekre jutott, hogy
társai alig bírták kötéllel kihúzgálni a dágványból.
Utoljára aztán megnyugodtak benne, hogy biz itt a kastély láttávolában
rendes tanyát ütött a farkasok és vidrák között egy embertől született
fenevad; de a kit kár volna háborgatni, miután ő sem bánt soha senkit.
A gyanús kazal tájékát tehát a legvállalkozóbb vadászok fényes nappal
sem kerülgették, ki lehet az a merész, a ki azt éjszaka meri fölkeresni?
Mikor a holdvilág esőt jósló udvara közepéből ezüst ködfényt áraszt a
mocsárvidékre, még elriasztóbbá téve a táj arczát, mikor a mocsár
kigőzölgése lomha köddé nehezül a lapályra; mikor az ingovány őslakói,
miknek nappal van az alvó idő, éjszaka az ébrenlét, az ungok, békák
milliói kiáltása fölzendül, hirdetve, hogy itt a sár, és a büzhödt lég
az úr; mikor a bölömbika huhogva felelget nádi fészkéről egymásnak;
mikor a hímfarkas társait híja üvöltve s mikor egyszerre valami kisértet
arczú felhő huzódik el a hold előtt s valamit suttog neki, a mitől
megborzad az egész természet, a nádason zizegve csap végiga szél, s egy
perczre elhallgat minden, halotti csend lesz, még ijesztőbb, mint az éj
minden rémhangja együtt: kinek a léptei hangzanak akkor a mocsár
sömlyékében?
Egy lovas halad a holdvilágnál egyesegyedül.
A paripa csülökig dagaszt a süppedékben, mely semmi útat nem mutat: a
nyomot, mi utána marad, egyszerre átfutja az iszap; – a mi előtte útat
jelöl, semmi egyéb, mint a ketté tört nádszálak: jelei a korábbi
ittjárásnak.
Az okos mén figyelmesen vigyáz a jelekre, néhol széttágult orrczimpákkal
szaglász, hogy dúvad törte csapások tévútra ne vezessék; majd olyan
helyekre akad, a hol megszünik a nádas, helyette a tőzegföld növényzete
állja el az útat, összekuszált fűnyüggel, gazfolyondárokkal belepve az
ösvényt a megtérő előtt, mit holdújságnál eltávoztakor hagyott maga
után. A paripa éles szeme segít ilyen helyen. Ügyesen tudja kiválogatni
a helyet, a hol még szilárd a föld; néhol egyik zsombékról a másikra
ugrik. A hely, a mit átszökött, zöld fűvel van benőve, közben sárga
virágok is vannak; hanem az okos állat tudja, érzi, tán tapasztalta is,
hogy az ott csalóka mélység; a tőzegvágás helye, melyet megtöltött az
iszap, s a vízi-moh zöld pázsittal vont be: a rálépőt elnyeli a hinár. –
Aztán üget ismét tovább, kanyarogva, kerülgetve a veszélyes örvényen.
[Illustration: Egy lovas halad a holdvilágnál egyes-egyedül.]
Hát a lovas?
Az pedig alszik!
Alszik a ló hátán, akkor, midőn az egy elátkozott helyen jár vele
keresztül-kasul; a hol jobbról is sír, balról is sír, alant a pokol,
körül a kiterített éjszaka. A lovas alszik, feje és dereka lóg
előre-hátra, dühöng, bólingat; néha fel-felkapja fejét, mint kocsin
utazók szokták, mikor nagyot zökken a szekér, s aztán megint szundikál
tovább; és az alatt mintha hozzá volna nőve paripájához, oly bizton ül a
nyeregben.
Csak a fejével alszik; keze, lába ébren van: két lába a kengyelben,
egyik kezében a kantár, másikban a felvont kétcsövű puska.
A holdfénynél sötét arcza még sötétebbé válik; hosszú csigás göndör
haja, mélyen szemére nyomott kalapja alól köröskörül ziláltan csüng alá,
fekete szakálla, bajusza, erős sasorra, rávallanak czigány eredetére.
Öltönye kopottas kék dolmány általvető zsinórokkal, a mik össze-vissza
vannak gombolva rendetlenül, azon felül egy darabja van átkötve valami
szétszakadt báránybőr bundának, melynek hiányzó darabja «valahol»
fennakadhatott.
A lovas jóizűen alszik; bizonyosan olyan helyen járt, s olyan sietős
utakon, a hol nem volt idő és tanács az alvásra; most aztán, hogy
«itthon» érzi magát: a hová nem kisérheti senki, bizton hajtja le fejét
– lova nyakára.
S a ló is tudni látszik, hogy gazdája most alszik, mert egyszer se
rázkódik meg, hogy a tömérdek maró, szívó bogarat elhajtsa magáról, a
mik bőrét meglepték, tudja, hogy azzal fölébresztené gazdáját: pedig
most erre nincs szükség.
A mint egy törpe, mocsári füzesen keresztül törtet a paripa, a fűzerdő
sötétjében apró tánczoló lángocskák jönnek eléje, egész csapattal; mik
fűről-fűre, fáról-fára ugrálnak, levegőben himbálják magukat, mintha
láthatatlan mécsek lángjai volnának, nagyokat szöknek, egymásba
olvadnak, megint szétválnak s külön tánczolnak; lángjuk nem vet semmi
fényt a sötétben, csak rémképe az a lángnak. Bolygófény az, korhadt
testek villógőze.
A paripa mégis csak meghorkan e libegő éjjeli lángok láttára; pedig
bizonyosan sokszor találkozhatott velük, mikor ezen keresztüljárt;
ismeri már szokásukat: hogy leskelődnek az élő állatra, hogy futnak
utána, ha előlök szalad, hogy repkedik körül, hogy libegnek mellette
folyvást, hogy ugrálnak át feje fölött, hogy iparkodnak félrevezetni az
ismert útról.
Ott repkednek már ló és lovas feje körül, mintha égő éji lepkék
volnának, egy rászállt a lovas kalapjára s együtt libeg vele, a mint a
fejével bólogat.
A paripa tüszkölve fujt a bolygó lángok felé, mire azok szétrepültek
előle. Hanem a tüszkölésre a lovas is fölébredt. Szétnézett a fényes
manókisérők közt, egy épen a kalapja karimáján libegett akkor, mikor
hozzá kapott, nagyot libbent, s a kezére szállt. A lovas sarkantyúba
kapta paripáját, hogy hamarább kijussanak innen az ingerkedő koboldok
közül. Azok csoportostul repültek utána.
Egy kanyarulatnál a temetői rémfény-csapat kétfelé szakadt; nagyobb
része a légáramlással eltért, hanem nehány vigyázó őrszem megmaradt
állhatatosan a lovas körül, s majd előtte, majd utána repkedett.
A lovas meghúzta a kantárszárat s halkan léptetve, elkezdte csendesen
számlálni a körülte repkedő rémfényeket.
«Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét. – Már a hetedik is itt van? –
Pedig még csak tegnap jött a többihez.»
A fűzesből kiérve, hideg szellő csapott végig a síkon: az elől minden
rémfény visszafutott sötétbe, s tánczolta a kisértet tánczát tovább.
Ki tudja, minő mulatság ez nekik.
A lovas aludt tovább.
A rejtélyes kazal olyan közel volt már, hogy egyenesen neki lehetett
menni. A paripa nem tette azt, hanem félkörben megkerülte a tért, míg
egyszer egy kerek tó elé ért, mely a kazaltól elválasztá. Itt a tóparton
megállt s fejét elkezdte felhányni, hogy a lovast csendesen fölébreszsze
álmából.
Az feltekintett; leszállt a kengyelből, leszedte lováról a nyerget és
kantárt, s azzal ráütött tenyerével a hátára.
A paripa erre belegázolt a tóba, mely egyszerre nyakáig ért, s átúszott
a túlsó partig.
Miért nem ment a száraz felől? Miért épen a vizen keresztül?