írott lapok által az akkori ifjúság szellemét átalakítá.
Az országgyűlési ifjúságot nem lehete tivornyákon látni, a helyett
komoly arczokkal, komoly tárgyakról vitatkoztak s ez ragadt a
nagyobbakról a kisebbekre; a lapdázó helyről elszoktunk, társulatokat
alakítottunk, a hol parlamenti rend szerint vitattuk meg a nap
eseményeit, írtunk verseket, azokat megbíráltuk, s törtünk pálczát az
ingadozó hazafiak fölött; szavaltunk napvilág-nemlátta költeményeket,
eljártunk éljenezni a fáklyás-zenékre s viseltünk gyászt kalapjaink
mellett a többi fiatalsággal, mikor Kölcsey azt mondta, hogy ideje van a
gyásznak.
Egy hónap múlva már nem álmodoztam arról, hogy valaha udvari tanácsos
lesz belőlem; – s akkor nem is tudom, hogy fogom Melanie hugomat
megközelíthetni?
Egyszer aztán az iskolai hatóságok rájöttek arra, hogy az országgyűlési
szónoklatokat hol nyomtatják? Maga az iskolai fiatalság, a százkezű
typographia.
A veszély messze el volt már harapózva; ime le a tizenkét éves gyermekig
elszivárgott már az, a mi rendes útján nem folyhatott le; a gyermekek
kezei pótolták a sajtót.
Nagy volt az ijedelem.
Néhányra az írásról ráismertek, azok között voltam én magam is.
Az iskolai törvényszék elé lettünk idézve.
Már én akkor annyira voltam, hogy meg sem tudtam ijedni. A nagyobbakat
nagyobb dolgokkal ijesztik, s azok még sem hagyták el helyeiket;
rosszabb én sem fogok lenni.
Mind azt gyermekészszel is képes voltam felfogni: ránk, kik egyszerűen
lemásoltuk pénzért, a mit elénk adtak, nem nagy bűnhődés hárulhatott.
Talán nem is értettük, mi lehet az előttünk fekvő iratokban? csak
raktunk betűt betű után; de a veszély neheze azokat fenyegeté, kik ez
iratokat elénk tették.
Huszonketten voltunk idézve a lyceum növendékei közül.
Azon a napon fegyveres katonaság zárta el a tanodákhoz vezető utczákat,
mert az a híre járt, hogy az országgyűlési fiatalság ki akarja
szabadítani, a kiket netalán el fognak itélni.
Ezen a napon nem is volt felolvasás. Csupán a vádlottak és a bírák
voltak jelen az iskola-épületben.
Különös, hogy én még akkor sem féltem, mikor a pedellus őrizete alatt az
iskolai törvényszék előszobájában kellett várakoznom. Pedig jól fel
tudtam fogni, hogy mi fenyeget? Vagy engem, vagy Lorándot ki fognak
tiltani az iskolából.
Ez eszme rettenetes volt előttem valaha.
Hallottam rémes történeteket iskolából kicsapott diákokról. Hogy húzták
meg olyankor a repedt harangot, mely egyedül arra a czélra szolgált,
hogy mikor azt kongatják, tudja meg az egész város, most egy kicsapott
diákot kisérnek ki társai a városból, penitencziás énekszóval. Hogy lett
azután abból teljes életére csavargó, peregrinus; kit semmi iskola be
nem fogad, ki szülői házába visszatérni nem mer.
Most vállat vontam rá, ha eszembe jutott.
Máskor a legkisebb dorgálás levert, kétségbeejtett; most – el voltam
szánva nem kérni kegyelmet.
Az előszobában várva, találkoztam egyenkint a tanárokkal, a mint a
tanácsterembe szállingóztak. Illedelmesen üdvözöltem őket. Némelyik rám
se nézett. Mikor Schmuck úr ment keresztül, az meglátott, nagy nyájasan
odajött hozzám, megczirógatta az orczámat.
– Ej, ej no, kis fiam, hát te is ide jutottál. No ne félj semmit: csak
én rám nézz mindig: én minden kitelhetőt el fogok érted követni; a hogy
megigértem kedves nagymamádnak. Oh az áldott jó nagymama, ha tudná, hogy
minő helyzetben vagy, hogy megsiratna. No, no, de ne sírj; ne félj
semmit. Én úgy fogok veled bánni, mintha atyád volnék, csak én rám nézz
mindig.
Szerettem, hogy elment. Bosszus voltam érte, hogy el akart
érzékenyíteni. Nekem ma erősnek kell lenni.
A direktor is észrevett, a mint végig ment a szobán. Rám kiáltott nyers
hangon:
– No, te híres hegedűs: aztán majd most megmutasd, hogy milyen czigány
vagy?
Ez jobban esett.
Nem leszek czigány!
A vizsgálat megkezdődött; társaimat, kiket nagyobbrészt nem is ismertem;
mert felsőbb osztályok hallgatói voltak, egyenkint szólongatták be a
törvényterembe, s egyenkint eregették őket ismét vissza, de már akkor
mindegyiket a pedellus vezette más szobába, nehogy a kinlevőknek
elmondhassák, miket kérdeztek tőlük, s miket vallottak ők odabenn.
Nekem elég időm volt a kijövők arczait tanulmányoznom.
Mindenik szokatlanul fel volt hevülve s azt a benyomást hozta ki
magával, a mit odabenn felvett.
Egyik daczos volt, másik csüggeteg. Némelyik keserűen nevetett; másik
nem merte szemeit társaihoz felemelni. És valamennyin volt valami ideges
izgatottság, a mi oly kirívóvá tette arczát a kinn ácsorgó fagyos képek
között.
Hogy Lorándot nem láttam a vádlottak között, az nagyon megvigasztalt. A
titkos iratok egyik fő indítóját nem ismerik.
Hanem azután, hogy engemet utoljára hagytak, arra a gondolatra hozott,
hogy mégis nyomon vannak: a leírók egymás után vallottak, ki kitől kapta
a lemásolandót? a láncz utolsó szeme én vagyok, s mögöttem áll azután
Loránd.
Hanem a láncz itt ketté fog szakadni, s én utánam nem találnak rá
Lorándra.
Erre az egyre voltam készen. – Végre, hosszú várakozás után, rám is
került a sor.
Oly fásult voltam, mintha én már mind ezen egyszer keresztülestem volna.
Nem jutott eszembe sem anyám, sem nagyanyám, csak az az egy, hogy nekem
Lorándot kell testemmel, lelkemmel fedeznem; s akkor úgy éreztem, hogy
testem, lelkem kőből van. Tessék ráütni.
– Desiderius Áronffy! – szólt a direktor; mondsza, kinek az írása ez?
– Az enyim, – feleltem rá nyugodtan.
– No, azt szeretem, hogy mindjárt bevallottad, nem kellett még a
kézirataiddal utánad bizonyítgatni, meghazudtolgatni, mint a többieknél.
– Miért írtad ezt?
– Pénzért.
Egyik tanárbíró elnevette magát, a másik bosszúsan csapott öklével az
asztalra; egy harmadik tollat faragott, Schmuck úr érdekes mosolylyal
ült székében s kezét összetéve, a két hüvelykujjával malmot játszott.
– Nem látszottál érteni a kérdést, fiam: szólt a director nyers, száraz
hangon. Nem azt akartam megtudni, hogy mennyiért írtad ezt a firkát?
hanem, hogy mi oknál fogva.
– Jól értettem és úgy feleltem. Lemásolni való iratokat adtak elém,
megfizettek érte; én elfogadtam az ajánlatot, mert tisztességes kereset
volt.
– Nem tudtad, hogy ezek tilalmas iratok?
– Nem tudhattam, hogy azt leírni tiltott dolog, a mit a nádor és a
király személynök jelenlétében az egész közönség hallatára elmondani
szabad volt.
E válaszomra egyike a fiatalabb tanároknak olyan hangot hallatott, mely
nagyon hasonlít az elfojtott nevetéshez. Az igazgató szigorúan nézett
rá, tekintetével leszidva a rokonszenvű nyilatkozót, azután mérgesen rám
rivalt:
– Ne okoskodjál!
Ezzel aztán azt nyerte, hogy még jobban a szeme közé néztem s most már
elszántam magamat, hogy ha négylovas szekérrel hajtat is nekem, nem
térek ki neki. Ki előtt remegve álltam, mikor a hegedülésemért
megszidott, most, mikor igazi baj volt a fejemen, nem sütöttem le a
szememet előtte.
– Arra felelj, hogy ki adta a kezedbe azt a írást, a miről ezt
lemásoltad?
Összeszoritottam a fogamat. Nem fogok felelni; ketté vághat, de akkor
sem találja meg bennem, a mit keres.
– Nos, fogsz-e kérdésemre felelni?
Hát hiszen mi lett volna könnyebb, mint elmesélnem, hogy egy úr járt
oda, a kit én nem ismerek, térdig érő szakálla volt, pápaszemet viselt
és zöld köpönyeget; keressenek aztán ilyen embert, ha találnak; – de
akkor – nem nézhettem volna többé a kérdező szemébe.
– Nem! Nem fogok hazudni. – De nem is árulkodom.
– Felelsz-e, kiálta rám harmadszor is az igazgató.
– Nem felelhetek.
– No, ez szép szó! Nem ismered tán azt az embert?
– Ismerem; de nem árulom el!
Azt hittem, hogy a direktor e szónál nem fog kevesebbet tenni, mint
felkapja a kalamárist, s úgy vágja a fejemhez, hogy csupa szerecseny
leszek tőle.
Nem azt tette: a burnót-szelenczéjéhez nyult; nagyot szippantott belőle
s félre nézett a mellette ülő Schmuck úrra, mintha ezt mondaná: «ezt
vártam tőle».
Erre Schmuck úr abbahagyta a malomjátszást s nyájas orczával fordult
felém, kenetteljes hangon intézve hozzám jóakaratú mondatait.
– Kedves Dezidér; ne légy megrémülve oktalanul. Ne gondold azt, hogy
akár reád, akár arra, kitől az iratot kaptad, valami szigorú büntetés
vár. Tévedés volt az igaz, de nem bűn, a mit elkövettetek, s bünné fogna
válni csak az által, ha daczosan eltagadnátok belőle valamit. Hidd el,
hogy én mindent elkövetek, hogy semmi baj ne érjen benneteket, de arra
nézve szükséges, hogy te is szeliden felelj kérdéseinkre.
Ez a biztató szó szinte eltántorított. Olyan édesdeden volt mondva, hogy
szinte hinni kezdtem benne.
Azonban a direktor hirtelen közbevágott:
– Sőt ellenkezőleg! Kénytelen vagyok tisztelt tanár úrnak ellentmondani,
és tagadni azt, a mit e bűnös ifjak védelmére felhozott. Súlyos és nagy
hatású a vétek, melyet elkövettek, s azoknak főokozói a törvény teljes
szigorával fognak sujtatni!
A harag, a kérlelhetlen szigor hangján voltak e szavak mondva; de nálam
egyszerre világosság támadt: ez a szigorú ember az, a ki minket ki akar
segíteni a partra, s amaz a biztató, nyájas paterfamilias, a ki el akar
meríteni.
Schmuck úr folytatta a malmot.
A direktor aztán újra hozzám fordult.
– Miért nem akarod megnevezni, a ki ez iratokat rád bízta lemásolás
végett?
Csak ez az egy válaszom lehetett:
– Mikor ez iratokat lemásoltam, nem tudhattam, hogy tiltott munkát
végzek. Most már tudtomra van adva, hogy az súlyos vétség volt. Még most
sem értem, miért? de úgy kell hinnem. Azért nem fogom megnevezni a
leiratás megbízóját; mert sokkal könnyebb nekem bűnhődnöm, ki nem tudtam
a czélt, mint annak, a ki azt ismerte.
– De gondold meg, édes fiam, minő veszélyt vállalsz el saját fejedre,
szólalt fel kegyes hangon Schmuck úr; gondold meg, hogy
megátalkodásoddal bűnrészessé teszed magadat abban, a miben eddig
ártatlan voltál.
– Tanár úr! – mondék, felé fordulva; – nem önmaga tanított-e meg engem
Mucius Scaevola hőstörténetére; nem önmaga tanítá-e szavalnom a «Romanus
sum civis»-t? Tessék velem tenni akármit: én nem árulkodom; s ha volt
bátorsága a rómainak elmondani, el merem mondani én is: «longus post me
ordo idem petentium decus!»
– Takarodjál innen! – rivallt rám az igazgató; a pedellus azután
elvezetett.
Két óra után tudtomra adták, hogy haza mehetek; fel vagyok mentve. Épen
az a kegyetlen haragos igazgató tette ki magát legjobban a mellett, hogy
fölmentsenek bennünket. Egy pár primanust, a ki nagyon vastag
hazugságokkal mulattatta az iskolai törvényszéket, néhány napi carcerre
büntettek. Ez volt az egész.
Én azt hittem, hogy most ezzel vége van a tréfának.
A mint szabadulhattam, siettem Lorándhoz.
Büszke voltam abban az öntudatban, hogy ezúttal bátyámat nekem sikerült
megmentenem.
VIII. A kezdetnek a vége.
Ő nagysága, a szép Bálnokházyné, épen papagályával játszék, midőn ő
nagysága, az udvari tanácsos úr belépett a szobájába.
Ez igen kedves állatja volt az asszonyságnak: tudniillik a papagály.
– Nos, kedves, – szólt Bálnokházy úr, hát megtanulta-e már a Kokó Loránd
nevét kimondani?
– Még nem.
– No majd megtanulja. Hát, kedves, tudja-e már, hogy az országgyűlés
eloszlik? Bálnokházy úr bizalmasan bocsátkozék le neje mellé a pamlagra.
– Miattam eloszolhatik.
– De talán önt is fogja annyiban érdekelni, kedves, hogy a sok jó
tánczos haza megy. Az országgyűlési fiatalság haza széled.
– Én nem tartóztatom fel őket.
– Úgy-e, nem? Hiszen itt marad Loránd. Hanem Loránd is bajosan fog itt
maradhatni, kedves. Neki ugrani kell.
[Illustration: A szép Bálnokházyné épen papagályával játszék.]
– Mit beszél ön?
– A mit nem volna szabad kibeszélnem. Nem is mondanám másnak, csupán
kegyednek, kedves. A hogy egymással megegyeztünk? Érti, úgy-e?
– Félig meddig. A titkos hirlapírás ügyére czéloz ön?
– Arra, kedves, és még egyebekre is, a miket szintén öntől hallottam.
– Igen, tőlem. Én elmondtam önnek, a mit nekem Loránd bizalmasan tudtúl
adott, azt vélve, hogy lelkesült eszméit osztom. Azért mondtam el önnek,
hogy a miket megtudott, saját emelkedésére használja fel. Önre nézve
ezek becses adatok voltak, de kikötöttem a mellett, hogy viszont ön azt,
a kitől ezt tudom, semmi bajba ne keverje, s ha valami feszély
fenyegetné, azt tudassa velem. Van ilyen veszély Lorándra nézve?
Bálnokházy közelebb hajolt nejéhez és fülébe sugá:
– Az éjjel elfogatások fognak történni.
– Kikre vonatkozik az?
– Több vezetőjére az országgyűlési ifjuságnak. Különösen az írott hírlap
terjesztőire.
– Mi baja lehetne ebben Lorándnak? Ő minden írását elégette, semmi
papirdarab szobájában nem található. A hirlaptöredékek, ha idegen kézbe
jutottak, kéziratával össze nem hasonlíthatók. Ha eddig előre döntött
betűkkel írt, ezután hátrafelé fogja azokat dönteni; senki a kéziratok
ugyanazonosságát rá nem bizonyíthatja. Öcscse, a ki lemásolta, nem
vallott ellene semmit.
– Ez mind igaz; de nekem mégis úgy tetszik, hogy nem mindent semmisített
meg, a mit ebben a városban írt. Valami jó barátjának az albumába
jegyzett valaha néhány sort. Egy verset, vagy valami ilyes fadesset; s
az az album valahogy a biróság kezébe jutott.
– S ki adta azt oda? – Kérdé indulatosan a hölgy.
– Alkalmasint maga az album tulajdonosa.
– Gyáli?!
– Kitalálta, kedvesem. Ez is gondolt arra, hogy az embernek szüksége van
a jó barátja vállaira, hogy magát fölemelje.
Bálnokházyné szép ajkait vérig harapdálta.
– Nem tud ön segíteni Lorándon többé? – kérdé hirtelen odafordulva
férjéhez.
– Sőt inkább épen abban fáradok.
– Ki fogja őt menteni?
– Azt nem, hanem meg hagyom őt szökni.
– Szökni?
Bizony nincs egyéb választása, mint vagy elfogatni magát, vagy szökve
menekülni.
– De hiszen mi nem így egyeztünk egymással. Ön nem ezt igérte nekem.
– Kedvesem; a nagy urak igéreteire ne adjon semmit. Az egész világon
csalásból áll a diplomatia: ön megcsal engem, én megcsalom önt; ön
megcsalta Loránd bizalmát: s Lorándnak úgy kell, minek volt önhöz oly
bizalmas? Azt csak nem tagadhatja ön el, hogy én a legudvariasabb férj
vagyok a világon. Egy fiatal ember udvarol a nőmnek: én látom, tudom;
nem dühösködöm érte; nem ugratom ki az ablakon, nem állítom pisztoly
végére, csupán adott alkalommal ráveregetek a vállára, s azt mondom
neki: uramöcsém, önt az éjjel az ágyában elfogják, «illa-berek, nádak,
erek!» De hát hiszi-e azt valaki, hogy én azon nevetni tudok, mikor azt
látom, hogy valaki megszökik innen, a nélkül, hogy «én» kergetném?
Bálnokházy olyan jovialiter tudott nevetni az ilyen tréfás ötleten.
Egész szép fehér fogsora meglátszott kaczagás közben (még az
aranysodronyok is a fogakon).
Hermine nagysád pedig fölkelt mellőle és igen boszusnak látszott.
– Ön csak előttem játsza itt az ártatlant; de bizonyosan tudom, hogy ön
biztatta Gyálit, hogy adja át a fiscusnak azt az albumot.
– Ön ezt csak azért akarja most magával elhitetni, kedves, hogy Gyálira
ne legyen kénytelen haragudni, ha Loránd eltünik a háztól, hanem én rám;
mert hiszen valakinek csak kell maradni a háznál.
– Ön képtelen engem megsérteni.
– Nem is szándékom. Nekem minden törekvésem az volt és lesz mindig, hogy
kegyed életét, kedves, mentül kellemetesebbé tegyem. Féltékenykedtem-e
valaha? Nem úgy viseltem-e magamat kegyed irányában, mint egy apa, a
kinek férjhez menendő leánya van?
– Oh uram, ezt ne emlegesse. Ez önben a legkegyetlenebb vonás. Igaz,
hogy ön maga vezetett be házunkhoz ifjakat a társaság minden
osztályából. Igaz, hogy nem őrzött tőlük; – hanem azután egy kis idő
mulva, mikor kezdte észrevenni, hogy valamelyik iránt becsülést érzek,
akkor talál ön mindig válogatott módokat, hogy azokat meggyűlöltesse,
megutáltassa velem. Ha bezárt volna ön, ha kolostori szigorral őriz,
nagyobb irgalmat mutatott volna hozzám. De veszélyes játékot űz ön,
uram; jöhet egyszer, hogy azt, a kit meggyűlöltem, nem dobom el!
– Hát az is az ön dolga lesz, kedvesem. Most azonban legelső az, hogy
tudassa Loránd rokonunkkal, hogy az esteli tíz óra őt itthon ne találja,
mert akkor elfogják.
Hermine haragosan járt fel s alá szobájában.
– Ez mégis az ön műve: hiába menti magát; szólt végre, lehajítva férje
kalapját a karszékről, s azután kedvetlenül belevetve magát.
– Hiszen épen nem mentem magamat, – szólt Bálnokházy, kedélyesen fogva
fel messzeguruló kalapját. Persze, hogy volt benne egy kis részem; de
hisz azt kegyed nagyon jól tudja, kedves. Az embernek első dolga
carrieret csinálni. Nekem emelkednem szükséges; ezt ön maga is helyesli;
az ember tartozik felhasználni minden körülményt, a mi keze ügyébe akad.
Ha ezt nem tettem volna, most sem lennék egyéb, mint egyszerű
szolgabiró, valahol Szabolcsban, a ki minden három esztendő végén sorba
csókolja a tekintetes rendeket, hogy el ne csapják a hivatalából. A
mostani kanczellár, Reviczky Ádám, egy osztálylyal tanult előttem az
iskolában. Ő is mindig első eminense volt az osztálynak, mint én. Minden
évben az ő helyére kerültem; minden padban, a hol az első helyre ültem,
az ő nevét találtam befaragva, mindig kifaragtam azt onnan, s a magamét
vágtam helyébe. Ő odáig eljutott, a hol a parabola legmagasabb, s kezd
hirtelen aláhajlani. Ki tudja, mi történhetik még? Ilyenkor nem törődünk
azzal, hogy egy vagy két éretlen eszű suhanczot, a kit máskor észre se
vettünk, a magunk hasznáért nevezetes emberekké tegyünk.
– De gondolja meg ön, hogy Loránd rokonunk.
– Csak nekem az. Önnek nem.
– Az mégis iszonyú, egy fiatal ember életpályáját így összetépni.
– Hiszen mi történik vele? Elfut falura valamelyik rokonához, a hol
senki se fogja keresni. Legfeljebb az ügyvédi vizsga letételétől lesz
eltiltva. Hanem ez nem fogja akadályozni, hogy azért a legelső
tisztújításkor megválaszthassák esküdtnek a vármegyén. Egyébként: Loránd
szép fiú; a mit a férfiak üldözése elrontott nála, majd helyrehozza a
nők pártfogása.
– Jól van uram, hagyjon magamra, majd gondoskodni fogok róla.
– Igen lekötelez vele. De kérem, az esti tíz óra itthon ne találja a –
kedves rokont.
Hermine nagy tüntetéssel sietett ékszeres szekrényéhez. Bálnokházy az
ajtóban visszafordulva még láthatta, mily hevesen nyitotta fel annak
ajtaját s hánytvetett ékszerei között.
A férj mosolyogva távozott. Az mégis szép constellatio a sorstól, mikor
egy nő abba a helyzetbe jön, hogy tulajdon ékszereit küldje zálogba,
azért, hogy valakit, a kit nagyon szeretett és szeretne még ezután is
maga körül látni, minél előbb megszöktesse – száz mérföldnyi távolba
magától.
Hermine csakugyan ékszereit szedte össze s tokjaikból kihányva, egy
utitáskába dobálta bele.
Azután leült íróasztalához s finom lilaszín levélpapirra, melyben
nevének első betűi voltak vízjegygyel beírva, nagy sebesen írt valamit,
azt összehajtogatá, lepecsételte, s leküldte a komornyiktól Loránd
szobájába.
Loránd még ez nap nem volt ki a házból; nem tudott felőle semmit, hogy
az országgyűlési ifjak egy része, ki az elfogatásokról neszt fogott,
sietett elutazni.
Midőn az udvari tanácsosné levelét elolvasta, arra kérte a komornyikot,
hogy menjen el Gyáli úrhoz s kérje fel nevében, hogy látogassa meg
rögtön; ő maga gátolva van a kimenetelben, pedig okvetlen szólnia kell
vele.
A hogy a komornyik elment, Loránd elkez dett sebesen fel s alá járni
szobájában. Valamit keresett, a mire nem tudott rátalálni: egy
gondolatot.
Meg ismét leült, kezét tenyerébe hajtá; újra felugrott, az ablakhoz
sietett, mintha nyugtalanul várná az érkezőt.
Egyszer azután mégis gondolt ki valamit: elkezdett keztyűt húzni. Mind a
két kezére keztyűt húzott, szép fehér báli keztyűt. Azután megpróbálta
benne összeszorítani az ökleit, nem reped-e szét.
Tán nem akar puszta kézzel nyulni ahhoz, a kit vár?
Most az utczaajtó nyílik s a léptek egyenesen az ő ajtajához
közelítenek.
Jer csak! Azonban nem egyedül az jött, a kit várt; legelől is nem Gyáli
Pepi nyitott be hozzá, hanem az öcscse, Dezső. Véletlenül találkoztak
össze.
Loránd nagyon kedvetlenül fogadta öcscsét. Nem őt akarta most látni. Az
pedig diadaltól ragyogó arczczal sietett őt átölelni.
– Nos hát, mi történt, a miért úgy ragyogsz?
– Az iskolai szék elbocsátott; pedig mindent magamra vallottam, rád
semmit.
– Remélem, sértésnek vennéd, ha ezért megdicsérnélek. Minden közönséges
becsületes ember ezt tette volna. Árulónak nem lenni, épen olyan kicsiny
erény, mint a milyen nagy gyalázat annak lenni. Nemde, Pepi – barátom?
Gyáli Pepi még ekkor azt hitte, hogy árulását nem fogja Loránd hamarább
megtudhatni, mint mikor már nagyon biztos helyre lesz eltéve, s
természetesen azt felelte rá, hogy bizony annál nagyobb gonoszság nem
terem a földszínén.
– Különben miért hivattál oly sietve, kérdé, bizalmasan nyújtva kezét
Lorándnak. Az engedte kezét megszorítani: – keztyű volt rajta.
– Azt akartam tőled kérdezni, hogy ma este a búcsúlakomát követő bálban
akarsz-e lenni vis-à-vis-m?
– Igen szivesen. Ezt kérdezned sem kellett volna. A hol te vagy, ott én
nekem is ott kell lennem.
– Eredj fel, Dezső, kérlek, a nevelőnőhöz és kérdezd meg tőle, hogy ő is
el fog-e jönni a mai tánczvigalomba, vagy az udvari tanácsosné egyedül
megy?
Dezső kedvetlenül sompolygott ki a szobából.
Azt gondolta magában, hogy tán ez a mai nap még sem egészen alkalmatos
arra, hogy tánczvigalommal végződjék, hanem azért csak felment a
nevelőnőhöz.
A kisasszony azt válaszolta neki, hogy ő nem megy, mert épen egy nagy
cavatinát kell betanulnia Melanie kisasszonynyal az este; de a nagyságos
asszony készülődik; s a kövér tante fog vele menni.
Ezt a kövér tantot csak olyankor emlegették, mikor Hermine meg volt
szorulva női kisérő dolgában.
A mint Dezső becsukta maga után Loránd ajtaját, Loránd odaállt összefont
karokkal a piperkőcz elé s azt mondta neki:
– Tudod-e, micsoda tánczra hittalak mostan átellenesemnek.
– Nos, micsodára? – kérdezé az enyelgő arczczal.
– Olyan tánczra, a hol az egyik meghal!
Azzal odatartá elé a lilaszín levelet, a mit Hermine írt neki: «olvasd».
Gyáli e sorokat olvasá:
«Gyáli kézbe adta az albumlevelet, melyet ön írt neki. El van árulva
minden.»
A piperkőcz mosolygott és hátratette a kezeit.
– Nos, hát mit akarsz már most velem? – kérdé hideg elbizottsággal.
– Mit gondolsz, hogy mit akarok?
– Össze akarsz szidni? Ketten vagyunk, nem hallja senki. Ha
gorombáskodni akarsz velem, lármát csapok, hogy összecsődül a nép az
utczáról s az is neked lesz baj.
– Oh, egyiket sem teszem. Látod, keztyűt húztam, hogy még csak be se
szennyezhessem magamat veled. Hanem azt csak elképzeled, hogy az ilyen
tartozást odaajándékozni nem szokás.
– Párbajt akarsz velem vívni?
– Még pedig rögtön; el sem bocsátlak szemem elől, nehogy ezt is
feljelenthessed.
– Oh, azt ne várd. Azért, hogy te egy Hercules vagy, a ki túlteszesz
Rappón, én pedig egy czinege, azért ne hidd, hogy visszaijedek
hunyorgató szemöldöködtől. Ha neked úgy tetszik; én készen vagyok.
– Ezt szeretem.
– Hanem azt tudod, hogy mint kihivottnak, nekem van jogom a fegyver és
vívás nemét meghatároznom.
– Tedd.
– S azt is igen természetesnek fogod találni, hogy én veled, ki képes
volnál olyanforma emberkét mint én, kenyérre kenni és úgy felfalni, egy
szál fringiára kimenni nem fogok.
– A hogy kivánod. Lőhetsz kendővégről, ha tetszik.
– Még azt sem teszem. Én amerikai párbajt ajánlok. Kalapba vetjük
neveinket, a melyiké ki lesz húzva, az kötelezi magát főbe lőni.
Loránd visszarettent. Eszébe jutott az az éjszaka a családi sírboltban.
– Egyikünknek meg kell halni; azt mondtad, – szólt Gyáli. – Jó, én nem
ijedek meg tőle. Húzzunk sorsot, s aztán haljon meg, a kit végzete ér.
Loránd maga elé mereszté szemeit, mintha mérföldeken túl eső tárgyakat
nézne.
– Én értem habozásodat; vannak mások, a kiket kimélsz. Tehát szabjunk
határidőt a meghalásra. Meddig élhetnek azok, a kikre gondolsz? Mondjuk:
tíz esztendeig. A kinek a neve ki lesz húzva, főbe lövi magát – mához
tíz esztendőre.
– Ejh, – kiálta fel Loránd boszusan, ez csak gyáva egérút tőled, a
melyen menekülni akarsz.
– Te, bátor oroszlán, épen csak akkorát esel, ha meghalsz, mint az egér.
Egész vitézséged abból áll, hogy egy ilyen apró kis pillét, mint én,
gombostűvel oda tudnál tűzni egy skatulya fenekéhez, de ha olyan
ellenségre találsz, mint saját magad, az elől kitérsz.