Ez tökéletes ellentéte volt az igazgatótanárnak. Szinte tartok tőle,
hogy azt a szemrehányást vonom magamra, mintha szándékosan rajzolnék
egymásra kiáltó színekkel.
Alacsony, sovány, sokszegletű emberke, hátrafésűlt hosszú hajjal, simára
borotvált arczczal s oly vékony, mézédes hanggal, hogy szinte
könyörgésnek lehetett venni minden szavát; a mellett egészen családias
környezettel. Hálóköntösben fogadott bennünket, a mit, meglátva, hogy
női társaság jön velünk, hirtelen fekete kabáttal váltott fel s
bocsánatot kért – nem tudom, miért?
Azután egy sereg apró gyermeket iparkodott kituszkolni szobájából, a mi
sehogy sem sikerült. Belefogóztak lábszáraiba, kezeibe, nem birta
lerázni magáról; valami női nevet kiáltozott, hogy jőjjön segítségére.
Egy hálófőkötős arcz be is tekintett az ajtón s azután annál
hirtelenebben visszakapta magát, bennünket meglátva. Utoljára is
nagyanyám kértére, a gyermekek társaságában fogadta bejelentésünket.
Schmuck úr igen jó családapa és sokat elnéz a gyermekeknek.
Dolgozó-szobája egészen tele van gyermekjátékokkal; bennünket is igen
nyájasan fogadott s jól emlékszem rá, hogy az orczámat is megveregette.
Nagyanyámnak mindjárt több bizodalma is volt e derék férfiúhoz, mint
előbbeni kollégájához. Ez úgy szereti itthon is a gyermekeket.
Ez előtt feltárta szíve fájó titkát; elmondá neki, miért viselünk
gyászt? hogy atyánk szerencsétlenül meghalt, hogy beteges anyánknak
egyedűli reményei vagyunk; hogy eddig jól viseltük magunkat, kérte, hogy
rám, a kisebbre, ügyeljen ezután is.
A jó úr odaszorított karjai közé s biztosítá nagyanyámat, hogy igen nagy
embert fog belőlem nevelni, kivált ha odajárok hozzá privátára, hogy még
külön is köszörülhesse talentumomat.
A miért nem jár havonkint több hét váltóforintnál.
A mi nem is sok, a szellemköszörülésért. Ennyit ollóköszörülésért is
adhatnak.
Nagyanyám, a megelőző fogadtatástól még nyomasztott kedélylyel, félénken
bátorkodott előhozni, hogy én némi hajlamot érzek magamban a
hegedüléshez, de nem tudja, hogy szabad-e?
A jó úr nem is engedte tovább beszélni.
– Oh hogyne! oh hogyne! A zene nemesíti a lelkeket, a zene szelidíti az
indulatokat. Már Pythagoras idejében zenével végezték a görög
philosophok előadásaikat. A legmakacsabb indulatú ifjakat, kiket semmi
fegyelem meg nem birt zabolázni, kiken nem fogott a virga, skutika és a
pálcza, mi javította meg? A hegedűvonyó. A ki zenélni tud, az mindig jó
szellemekkel társalkodik. Egyébiránt nagyon olcsón is juthatni hozzá
nálunk. Az én gyermekeimhez úgyis jár zenemester, együtt azokkal nem
kerül többe a tanítás havonkint hat váltó forintnál.
Jó nagyanyám, minthogy ily engedékenységet tapasztalt, jónak látta még
tovább menni kivánalmaiban. (Így tesz az elégületlen nép mindig, ha
engedékeny felsőbbségre talál.) Megemlíté, hogy talán még – tánczolni is
szabad lenne tanulnom.
– Annál semmi sem természetesebb! volt rá az engedékeny férfiú válasza.
A táncz együtt jár a zenével; már a görögök idejében a tibicenek
kisérték a choreákat. A classikusok sokat emlegetik a tánczot. A
rómaiaknál a cultushoz tartozott az, sőt az írás szerint maga szent
Dávid is tánczolt. Mai világban pedig éppen nélkülözhetetlen a táncz;
kivált fiatal embernek. Ártatlan egy mulatság! Egy neme a
testgyakorlatnak. A test ügyességére okvetlenül megkivántatik, hogy az
ifjú lépni, járni, helyesen megállni, köszönni, bókolni és tánczolni
tudjon; ne árúlja el mingyárt megjelenésével, hogy valami pedáns
tanodából került elő. És én e tekintetben hallgatok a kor kivánalmaira.
Az én gyermekeim mind tanulnak tánczolni s minthogy már ő hozzájuk úgyis
jár a tánczmester, ifjú barátomnak együtt a többiekkel, nem fog az többe
kerülni öt váltóforintnál.
Nagyanyám rendkívül meg volt elégedve az alkuval. Szinte olcsónak
találta a tanítást.
– Óh az associatio elve szerint minden igen olcsóba kerül. Valódi
szellemi menázs! Sokan keveset összeadnak s mégis mindent megtanulnak.
Ha kivánja kegyed, hogy ifjú barátom rajzolni is tanuljon, az meg éppen
nem kerül többe, négy forintnál, minden váltóban. Hetenként négy óra:
együtt a többiekkel. Sőt ha nem találja kegyed fölöslegesnek, hogy ifjú
barátom a művelt európai nyelvek előkelőbbjeivel megismerkedjék, egy
angol és franczia mester fáradsága, együtt a többiekkel nem kerülend
többe, hetenkint három órára, három forintnál. S ha néhány órai időköze
marad ifjú barátomnak, azt betölteni ajánlhatom a gymnastikát, a nemes
tornászatot, mely a test kifejlődését a lélek gyarapodása mellett
üdvösen mozdítja elő; s az éppen nem kerül semmibe. Csupán a beíratási
díj tesz tíz forintot.
Kedves nagyanyám el volt ragadtatva ennyi gondoskodástól; mindent
helybenhagyott és előre fizetett; ámbár a tornászatot örömest elengedte
volna; kérdezte is nagyon, hogy nem jár-e az valami nyaktöréssel?
Pártfogóm megnyugtatta felőle, hogy ott sohasem történhetik baj; sőt még
eszmerokonságnál fogva az úszás megtanulását is indítványba hozta; mely
pontnál azonban már határozott ellenállásra talált nagyanyámnál, ki
semmiképen meg nem engedte, hogy okos, tanult emberhez illő legyen
nagyobb vízbe belemenni, mint a mekkorának a két partját a két kezével
megfoghatja s a fenekét ugyanakkor a lábával eléri. Ezt tehát el kellett
engedni.
Nehogy azonban valaki arra a félelmes gondolatra jőjjön az
előadottakból, hogy én majd a történet folyamában mentül többet fogok
dicsekedni azzal, hogy a hegedűben milyen Paganini, a nyelvtudásban
milyen Mezzofanti, a festészetben milyen Buonarotti, a tánczban milyen
Vestris s a vívásban milyen Toldy Miklós lettem időjártával; – sietek
elmondani, hogy bizony most sem értek én mindezekhez semmit! csak a híre
van, hogy tanítottak rá.
Mikor privátára mentem, – együtt a többiekkel, – akkor a tanár nem volt
otthon: mi aztán egy óra hosszat birkóztunk.
Mikor a tánczleczkére mentem, együtt a többiekkel, – akkor a tánczmester
maradt el; – azután megint birkóztunk.
A franczia leczke alatt szintén birkóztunk, a rajzleczke és hegedűleczke
alatt pedig éppen azt tettük, a mit a többiek alatt; úgy, hogy a
tornászati leczkére már egy csepp birkózási kedvünk sem maradt.
Éppen csak úszni tanúltam meg, titokban, minthogy meg volt tiltva, ezt
pedig ingyen; – ha csak bűndíjnak nem számítom azt a megivott
víztömeget, a mit egyszer elnyeltem, midőn majd belefuladtam a Dunába.
Sohasem merte ezt senki tudatni otthon a családunkkal.
Loránd húzott ki; de ő sem dicsekedett vele soha.
Mikor e nagyon kedves és előzékeny férfiú lakását elhagytuk, ki
nagyanyámat, velem együtt, egészen elbájolta nyájas szeretetreméltó
modorával: bátyám, Loránd azt mondá:
– Azt a másik tanárt kezdem ez órától fogva nagyrabecsülni: az egy
derék, egyeneslelkű ember.
Én nem értettem, hogy hova czéloz vele? azaz, hogy nem akartam elérteni.
Talán az «én» tanáromat akarja ócsárolni vele?
Az én ethikám szerint pedig az egészen természetes jogszempont volt,
hogy minden diák tartozik bámulni és szeretni azt a tanárt, a ki az ő
osztályát igazgatja s ha egyik osztály a másikkal csendes háborút visel,
az nem történhetik más indokokból, mint hogy a másik osztálynak a tanára
ennek az egyiknek ellensége. Az én uralkodóm ellensége a te
uralkodódnak, azért az én katonám ellensége az ő katonájának.
Kezdtem Lorándot ilyen ellenséges katonának tekinteni.
Szerencsénkre a következő órák története kiverte mindezt a fejemből.
III. Az én nagyságos urambátyám.
Ebédre az udvari tanácsos Bálnokházyhoz voltunk hiva, a kinél bátyám fog
lakni.
Valami nagyon messziről rokonunk, egyébiránt bátyám tartásáért hétszáz
forintot fizettek nála, a mi azon időkben szép összeg volt.
Én voltam arra a legbüszkébb, hogy bátyám udvari tanácsosnál lakik. Nem
is mulasztottam el soha, ha iskolatársaim kérdezték, hol lakom?
előrebocsátani: a bátyám Bálnokházy udvari tanácsos úrnál lakik, én
magam azonban csak pékmesternél.
Fromm pékmester igazán nagyon sajnálta, hogy nem ebédelünk «itthon».
Legalább engemet magamat hagyhatnának ott. Hogy e szónál kővé nem vált,
nem az én hibám, legalább én olyan baziliszk szemeket vetettem rá, a
milyeneket csak tudtam. Hova gondol? Én az udvari tanácsos bácsi ebédjét
elmulaszszam az ő kedvéért!
Nagyanyám is úgy találta, hogy engemet is szükséges lesz ott bemutatni.
Félkettőre bérkocsit hozattunk; mert az udvari tanácsos bácsihoz gyalog
menni nem illik.
Nagyanyám himzett előingemet kötötte fel mellényem alá s én elég hiú
voltam megengedni, hogy a kis pisze kösse fel a nyakkendőmet. Igazán
szép csokrot tudott kötni, a mint megnéztem magamat a tükörben. Úgy
találtam, hogy szép fiú volnék, mikor az ezüstgombos attilámat
felveszem. Hát még ha hajam is fel volna sütve!
De azért mégis meg voltam felőle győződve, hogy ebben a nagy városban
több olyan ezüstgombos attila nincsen, mint az enyim.
Csak az boszantott, hogy a kis pisze mit enyeleg ott körülöttem? Hogy
körüljárt, hogy nem csinált titkot belőle, mennyire tetszem neki, s hogy
sértette ez az én büszkeségemet!
A lépcső alján meg a bohókás Henrik várt rám egy nagy kefével kezében.
Erővel rám fogta, hogy lisztes lett az attilám, bizonyosan a Fanny
kötényétől, mert az mindig lisztes, s azt neki le kell kefélni. Én csak
arra kértem, hogy a galléromat ne érintse a szőrkefével, ennek
selyemkefe kell, mert az bársony.
Úgy gondolom, tartottam arra valamit, hogy az attilám gallérja bársony.
A boltajtóból még a vén Márton is utánam kiáltott, mikor kocsiba ültünk:
– Jó ápetitust, Herr Vicekspán!
S ötször-hatszor megmozdította a fejbőrével a sipkáját.
Hogy szerettem volna érte az orrát betörni! Mit kompromittál itt a
bátyám előtt! Tudhatná, hogy mikor fel vagyok öltözve, egészen más
tiszteletet érdemlek, mint mikor alsó ruhában lát maga előtt. – De így
jár, a ki muntliszt közé keveredik.
Azonban ne beszéljünk már az én gazdáimról; szálljunk a magasabb
régiókba.
A bérkocsi valahol az országház környékén állt meg velünk, ott volt egy
kétemeletes ház, abban lakott az udvari tanácsos.
Az inas – pardon! a komornyik lent várt bennünket a kapuban (meglehet,
hogy nem is minket várt) s megmutatá bátyám szállását, földszint, a kapu
alatt. Egészen olyan szállás, a milyent nagy diák kivánhat magának, a ki
nem szereti, ha felügyelnek rá.
Innen felvezetett bennünket a lépcsőkön; a lépcsőről a pitvarba, a
pitvarból az előszobába, az előszobából a szalonba; a hol az uraság várt
elfogadásunkra.
Én azt hittem, hogy mi otthon elegans emberek vagyunk: hogy uriasan
lakunk és élünk, de milyen vert szegénynek éreztem magunkat, a mint
Bálnokházyék szobáin keresztül mentem. A mi díszszobánk nagyon szép volt
előttem valaha, nagyvirágú gyapotszövet butoraival, szép sárga
cseresznyefa szekrényeivel, s tiszta fehér függönyeivel; de hová esett
az hátra reputatiómban, mikor ezt a termet megláttam, a hol tarka eres
fából volt minden butor, a szövetek kelméje metszett virágos bársony, s
a függönyök széles csipkével szegélyezett nehéz selyemből. Nálunk is
voltak szép rézmetszetek üveg alatt; de itt pompás olajfestmények
aranyrámákban, s míg nálunk csak anyám hálószobájában volt egy darab
szőnyeg, itt minden szobában mintha szőtt virágos mezőn járnának.
Ez engem nem vert le, inkább ösztönzött; miért nincs nálunk is így?
Hiszen mi is megszerezhetnők mindezt; elég birtokunk van hozzá, s az
ember mindjárt egészen más embernek érzi magát, ha tudja, hogy otthon
virágos szőnyegen jár.
Bámulatomat a háziak megjelenése befejezte.
Három külön ajtón jöttek elénk. A szemköztin urambátyám, az udvari
tanácsos dolgozószobájából, a baloldalin nagyságos nénikém, nappali
szobájából, a jobb oldalin a kis kisasszony, Melanie hugom, a
gouvernantnéval a tanuló szobából.
Az udvari tanácsos magas, délczeg termetű férfi volt, széles válla,
fekete szemöldöke, piros orczája, szénfekete bajusza egyformán felfelé
kunkorítva s félhold formán bekanyaruló arczszakálla tökéletesen azt az
ideált állíták elém, a kit én képzeltem magamnak egy udvari tanácsosban.
Haja is szép fekete volt s üstökén szabályos csigába volt kanyarítva.
Szépen csengő, stentori hangon üdvözölt bennünket; nagyanyámat
megcsókolá, bátyámnak kezét nyujtá, mit az megszorított, nekem pedig
megengedte, hogy kezet csókoljak neki.
Milyen nagy türkizos gyűrű volt az ujján!
Azután jött elénk a nagyságos néni.
Mondhatom, hogy szebb asszonyt azóta sem láttam még soha. Akkor volt
huszonhárom éves; bizonyosan tudom. Szép hosszdad arcza, ifjú
zománczával csaknem leánynak tünteté föl, körüllebegve hosszú szőke
fürteivel, ajkai parányiak voltak és mosolyra állók, szemei nagyok,
sötétkékek, mélázók, hosszú szempilláktól beárnyalva; az egész alak nem
látszott járni, de lengett, hajlott, simult s a kéz, mit csókra nyujtott
elém, átlátszó volt, mint az alabástrom.
Melanie hugom valóságos kis angyal volt. Első megjelenése tünemény volt
rám nézve. Nem hiszem, hogy képzelni lehessen valami szebbet, valami
eszményibbet az ő egész alakjánál.
Nem volt még több nyolcz évesnél, de növésére nézve pár évvel idősebbnek
látszott. Karcsú volt s csakugyan kelle valami rejtett szárnyának lenni,
mert különben lehetetlen, hogy azokon a parányi lábakon libeghetett
volna. Arcza finom volt s előkelő, szemei okosak, ragyogók, s ajkai
annyit tudtak már! nem csak négy-öt nyelven beszélni, de hallgatva is
annyit, a mi engem magamon kívül hozott: ez a gyermekszáj tudott
nyájasan mosolyogni biztató szelídséggel; tudott büszkén megvetni,
tudott neheztelően duzzogni, tudott szótlanul kérni, tudott elmélázva
merengeni, tudott lelkesülni; – tudott szeretni és gyűlölni.
Oh mennyit álmodtam én erről a szép szájról, mennyit láttam én ezt
ébren, mennyi irtóztató görög szót megtanultam én erről ábrándozva.
Le nem tudnám írni azt az ebédet, a mit Bálnokházyéknál végig nézni
segítettem: Melanie hugom mellettem ült; s egész figyelmem ő körüle
összpontosult.
Mily finomsággal tudta ő magát viselni; mennyi elegentia volt minden
mozdulatában! Én nem győztem tőle eleget tanulni. Mikor a kanalat, vagy
az ezüst villát fogta, a kis ujját egészen s a gyűrűs ujját félig
felemelve tartotta kimondhatatlan gráciával; s mikor evés után ajkát
megtörülte az asztalkendővel, az olyan volt, mintha szellemek
csókolóznának a köddel. – S oh be véghetetlen buta és ügyetlen voltam én
mellette. A kezem reszketett, ha valami tálhoz kellett nyúlnom.
Irtóztató volt az a gondolat, hogy ha a kanalat ki találnám ejteni a
kezemből, s a mártással leönteném az ő fehér mousselin-ruháját.
Ő pedig engem épen észre sem látszott venni. Vagyis – ellenkezőleg –
inkább nagyon is teljes tudatával birt annak, hogy most mellette egy
olyan élő teremtés ül, a kit megnémított, meghódított, elváltoztatott.
Ha kináltam valamivel, olyan kecsesen tudta azt elutasítani, s ha
poharát teletöltöttem, olyan udvarias volt, mikor megköszönte.
Velem különben nem sokat foglalkozott senki. Ezekben az években a férfi
ember a leghasznavehetlenebb tárgy, nem elég kicsiny arra, hogy vele
játszani, s nem elég nagy, hogy vele komolyan foglalkozni lehessen. S
legnagyobb baj, hogy az ember ezt maga is érzi. Innen az a minden
tizenkét éves gyermekkel közös vágy: «bárcsak öregebb volnék már!»
Most pedig azt mondom: bárcsak tizenkét éves volnék még!
Hanem akkor nagyon terhemre volt az. Mennyi van még hátra!
Csupán ebéd vége felé, mikor a gyermekvilágnak is megengedték, hogy apró
gyűszűnyi pohárkákból valami édes bort szabad szürcsölniök,
kétszersültet mártogatva bele, akkor találtam a figyelmet magamra vonni;
a mi igen furcsa eset volt.
Nekem is töltött a komornyik az aszuból. A tiszta aranyszín nedv a
metszett üvegcsében oly csábitóan szikrázott elém; kis szomszédném olyan
bűbájosan tudta ajkait még pirosabbra nedvesíteni a maga poharából, hogy
nekem valami rendkívül vakmerő gondolatom támadt.
Arra az eszmére vetemedtem, hogy én most ezt a poharat felemelem, hozzá
koczintom Melanie poharához, s azt mondom neki: «az ön egészségére,
kedves Melanie hugom!»
A vér fejem tetejéig lüktetett bennem, mikor ezt kigondoltam.
Már nyúlni akartam a pohár felé, midőn egy pillantást veték Melanie
arczára, s e perczben oly leverő büszkeséggel tekinte rám Melanie hugom,
hogy én ijedten kaptam vissza kezemet a pohártól.
E kétkedő mozdulatom tán magára vonta az udvari tanácsos nagybácsi
figyelmét, mert e leereszkedő észrevétellel (tán kinálásnak is lehetett
volna venni) kegyeskedett hozzám fordulni:
– Hát te öcsém, nem kóstolod meg azt az aszut?
Én rendületlen elhatározással felelék rá:
– Nem!
– Tán nem akarsz bort inni?
Cato nem mondta nagyobb elszántsággal e phrasist: Victrix causa diis
placuit, sed victa Catoni, mint én azt, hogy:
– Soha sem.
– Ah! Soha sem fogsz bort inni! No majd meglássuk, hogy állsz szavadnak
idővel?
Csak azért is szavamnak álltam. Maig sem iszom bort. Talán ez az első
dacz okozta bennem ez elhatározást. Egy szóval, az első pohárnál így
megbukva, soha sem nyultam többet semmiféle préselt, főtt, vagy égetett
italhoz.
Igy vesztett el bennem a haza tán egy toasztmondó celebritást.
– Ne szégyeld magad öcsém, biztatott az udvari tanácsos, a ki nagyon
szeretett volna azon egy ülőhelyemben apostatává tenni, a hol fogadást
tettem. Szabad ahhoz nyúlni az ifjaknak is, kivált pozsonyi
kétszersülttel mártogatva: ez igen híres kétszersült, Fromm mester
készítménye.
Nekem minden vérem arczom felé tartott. Fromm mester! Az én gazdám! most
mindjárt rákerül a beszéd, hogy én éppen ő nála vagyok szállva; még azt
is elmondják, hogy annak van egy pisze kis lánya, engem azzal fognak
kicserélni! a föld alá sülyedek szégyenletemben Melanie hugom előtt.
S valóban! csak félni kell az embernek valamitől, hogy beteljesedjék.
Nagyanyám elég gondatlan volt e szónál mindjárt felfedezni, a mit én
titkolni akartam.
– Dezső épen annál az úrnál fog lenni cserében.
– Ah, haha! nevetett jókedvűen urambátyám: (nekem a velőmön hasogatott
keresztül a nevetése); a híres czwiback-sütőnél! Még megtanítja az
öcsémet pozsonyi kétszersültet sütni.
Hogy le voltam forrázva! hogy semmivé voltam téve! Melanie előtt így
megpirítva! Én megtanulok Fromm mestertől kétszersültet sütni! Soha nem
fogom e gyanút magamról lemoshatni! Kétségbeesésemben bátyámra találtam
nézni. – Ő is rám nézett. Tekintete igen élénken maradt emlékemben. Így
szokott rám nézni, mikor közeljárt hozzá, hogy az üstökömet
megtépászsza. Elértettem, a mit szemeivel mondott. Gyávának, nyomorult
finyáskodónak nevezett, ki a nagyurak gúnyja által megengedi magát
piríttatni. Ő demokrata volt mindig!
A mint látta, hogy én elpirulok, daczosan fordult Bálnokházy felé, hogy
helyettem megfeleljen neki.
De nemcsak én voltam az, ki szemeiből kiolvastam gondolatját; más is
olvasott azokban, s mielőtt megszólalhatott volna, szép nagynéném
kivette szájából a szót s magasztos méltósággal felelt meg férjének:
– Úgy hiszem, hogy a pékmester is csak olyan ember, mint az udvari
tanácsos.
Én elhültem e vakmerő mondásra! Azt hittem, e szóért most az egész
társaságot befogják és börtönre vetik.
Bálnokházy mosolygó nyájassággal hajolt le neje kezéhez s azt
megcsókolva, mondá:
– Mint ember, valóban csak olyan ember; – sőt mint pék, még jobb pék is
nálamnál.
Most már aztán Loránd arcza égett. Szemeit szép nagynéném arczán feledé.
Azonban nagyságos urambátyám rögtön sietett egy hódoló kézcsókkal szép
nagynéném hófehér kezére, a vitát befejezni, a miből én arról győződtem
meg, hogy ők egymást végtelenül szeretik.
Egyáltalában én kitünő tisztelettel viselkedtem azon úri rokonunk iránt,
a ki ilyen szép szállásban lakik s a kinek a czíme nem fér le három
sorban.
Át voltam hatva azon hittől, hogy Bálnokházy nagybátyámnál nevezetesebb
ember kevesebb van a földön; szép embernek is – tán Loránd bátyámat
kivéve, – a legelső; adomái, a miket asztal felett elmond, mind
egytől-egyig megtörtént dolgok; felesége a legszebb és a legboldogabb
asszony a nap alatt; s Melanie hugom elvégre olyan angyal, a ki ha engem
a mennyországba nem emel valaha, hát soha se fogok odajutni.
S ha én nekem valaki akkor azt mondta volna:
Kezdjük legfelül.
Bálnokházy fején az a dús hajlombozat csak paróka…
Bocsánatot kérek, hogy közbeszólok: én a parókaviselésben legkisebb
megszólni valót sem találok. Viselhetik azt, a kiknek szükségük van rá;
a kik fejüket meghűtenék a nélkül, s könnyen csúzt kapnak fedetlen
fővel. Utoljára is az nem egyéb, mint egy æsthetikai izléssel alkotott
föveg; egy hajból készült sipka.
És mind igaz: mind komoly valóság; de már engemet mégis nagyon
megkeserített az a valaki, a ki azt legelőször fölfedezte előttem, hogy
Bálnokházy nagybátyám parókát visel, s a bajuszát festi. (Az is persze
csak színes kenőcs volt, semmi más.) És én annak a valakinek, a ki azt
előttem kifecsegte, még most is ellensége vagyok. Hagyott volna meg
engemet az én boldog hitemben. Hát még ha azt mondta volna valaki, hogy
ez a czifra jóllét, mely úri bőséget hirdet, – szintén csak olyan
paróka, mint a másik; takarója valami nagyon kopasz vagyoni állásnak!
Hát ha még azt mondta volna: ezek az egymás kezét csókoló házastársak, a
kiknek dallam van minden szavában, mikor egymáshoz beszélnek, nem
szeretik, gyűlölik, megvetik egymást!
Hát ha még azt mondta volna, hogy ez az én szép ideál angyalom valaha…
de ne tovább, ne ilyen sokat egyszerre!
Az ebéd végeztével nagyságos rokonaink olyan kegyesek voltak, hogy
Melanie hugomnak megengedték előttünk zongorázni.
Melanie hugom csak nyolcz esztendős volt még, de már oly szépen tudott
zongorázni, mint más leány kilencz éves korában.
Én igen ritkán hallottam zongorát; odahaza anyám játszott néha; nem igen
szerette. Loránd pedig csak a hanglépcsőzetet verte mindig s az engem
nem mulattatott.
Melanie hugom már opera-részeket is vert, sőt egy franczia-négyest is
eljátszott, a mi engemet a legszélső bámulatra indított. Szép nagynéném
erősen állítá, hogy még csak két éve, hogy tanul.
Bennem egy messzevágó terv kezdett fejledezni.
Melanie zongorázik, én hegedülök. Semmi sem természetesebb, minthogy én
eljárjak ide a hegedűmmel Melanie hugom zongorajátékát kisérni, s ha
azután így állhatatosan nyolcz-kilencz évig együtt hegedűlünk és
zongorázunk, lehetetlen, hogy utoljára az élet czélját el ne érjük ezen
az úton.
Ezuttal is iparkodtam kitüntetni hasznavehetőségemet az által, hogy én
fordítottam a hangjegyek alapjait előtte; s erősen sértette
önszeretetemet, hogy nagyságos rokonaim nem kérdezték nagyanyámtól,
vajjon és honnan értek a hangjegyekhez?
Mint minden jónak, utoljára ennek is vége lett; Melanie hugom a további
műdarabokban még nem volt egészen betanulva, pedig én elhallgattam volna
félig betanultan is, nagyanyám pedig készülődött visszatérni Frommékhoz.
Bálnokházyék ugyan váltig maraszták, hogy jőjjön át hozzájuk éjszakára;
de ő azt felelte, hogy oda szállt előbb, ott vagyok én is, s ő a
kisebbel marad.
Úgy gyűlölöm érte magamat: ha eszembe jut, hogy én azért jó nagyanyámra
még nehezteltem; pedig lábai porát kellett volna csókolnom azért a
szaváért: én már csak a kisebbel maradok.
Bátyámat irigyeltem, a kire nézve már otthon volt az udvari tanácsos
háza.
Mikor búcsúzóban nagyságos rokonainknak kezet csókoltam, Bálnokházy egy
ezüst lázsiás tallért nyomott a markomba; ragyogó munificentiával téve
hozzá:
– Nesze, kis öcsém, egy kis mákos kalácsra való.
Hiszen az igaz, hogy Pozsonyban igen jó mákossüteményeket készítenek, az
is igaz, hogy egy lázsiásért sok mákos-szarvacsot lehetett apródonkint
venni; valamint azt sem tagadhatom, hogy én nekem még soha ennyi pénz a
kezemben nem volt, mint sajátom, a mivel rendelkezhettem, de mégis nem
adtam volna két tallérért, ha azt az egyet nem kapom Melanie előtt.
Éreztem, hogy ez engemet megaláz az ő szemeiben. Nem birtam kitalálni,
hogy mit tegyek most azzal a tallérral?