észre, hogy rám se néz, mikor elmegyek.
Az ajtóban Loránd megfogta a kezemet.
– Te, – szólt hozzám keményen, – azt, a mit Bálnokházy a kezedbe
nyomott, mikor az inas kinyitja a kocsiajtót, ajándékozd oda neki.
Ez nekem is tetszett. Arról meg fogják tudni, hogy ki vagyok? S nem
sütöm többet le a szememet Melanie hugom előtt.
Hanem mikor a tallért az inas kezébe nyomtam, úgy el voltam fogulva e
tény nagyságától, hogy a ki ránk nézett, bizton azt hihette, hogy az
inas ajándékozott nekem valamit.
Vajjon nagybátyám nem fog-e ezért kitiltani a házából?
Nekem még azután is a quadrille hangzott a fülembe; az a zongorázó
tünemény kisért tova: oh milyen messze elkisért!
Ő volt ambitiómnak kitűzött zászlója. Egy hosszú futtatás pályadíja,
melyet meg kell érdemelni. Képzeletemben egész világ népesült meg
általa. Láttam az utakat, a melyen át ő hozzáig el lehet majd jutni.
Én is olyan úr akarok lenni, a milyenek ők.
Fogok tanulni szorgalmasan; első eminens leszek az iskolában, tanáraim
dicsekedni fognak velem, s a közvizsgákon mondani fogják: ebből valaha
nagy férfiú lesz! Præclarummal fogom az ügyvédi vizsgát letenni;
alispánhoz megyek joggyakorlatra, jurátusnak a királyi személynökhöz;
ismeretséget kötök előkelő nagy urakkal, nyájas, alázatos magamviselete
által megnyerem jóakaratukat; szolgálatkész leszek; a mit rám biznak,
végrehajtom pontosan; nem vegyülök rossz társaságokba, följelentem, ha
valahol valami rossz érzelmű tervet koholnak az előljáróság irányában
tartozott tisztelet megcsorbítására; ragyogtatni fogom talentumaimat;
írok dicsőítő ódákat, panegyrikonokat: főispán, nádorispán, országbiró
beiktatása, jubilæuma, születésnapja alkalmával; – míg lassan én is
secretarius, assessor, septemvir, végre consiliarius fogok lenni, mint
nagybátyám.
Hahaha?
Mikor Frommékhoz visszaérkeztünk, valóban terhemre volt a kis piszének a
nyájaskodása. Mindenféle hiábavalóságot össze-vissza fecsegett. Azt
kérdezte, hogy miből állt az úri ebéd? Meg hogy igaz-e, hogy a
consiliarius kisasszonyának olyan játékbabája van, mely tánczol, gitárt
ver és a fejét hajtogatja hozzá? Nevetséges! Mintha olyan korbeli
embereket, mint én és Melanie, még érdekelnének a babák? Mondtam
Henriknek, hogy ezt tolmácsolja meg neki; láttam, hogy erre rossz kedve
lett s örültem, hogy lerázhattam a nyakamról.
Azt mondtam, hogy tanulni kell mennem, mert sok a leczke. Azután
szobámba mentem s elkezdtem tanulni. Két óra mulva azon vettem észre,
hogy semmi sem maradt a fejemben abból, a mit tanultam, minden hely tele
volt abban a consiliarius leányával.
Este ismét összejöttünk az ebédlőben a Fromm-családdal. Fanny ismét
mellém ült, ismét jókedvű volt; olyan bizalmasan bánt velem, mintha nem
tudom, milyen régi ismerősök volnának; most már rettegtem tőle.
Borzasztó volna abban a gyanúban állani a Bálnokházy-család előtt, hogy
az embernek van egy pékleány ismerőse, a ki minden perczben a nyakába
ugrik, a mikor meglátja.
No, de szerencsére holnap elviszik a háztól s aztán a meddig én itt
vagyok, addig ő távol van; olyanok leszünk, mint két ellenkező pólus, a
kik kergetik egymást.
Lefekvés előtt még egyszer jó nagyanyám lejött a szobába. Kezemre adta
holmieimet, fehérneműmet átszámlálta, a mit mind magamnak kell ezentúl
rendben tartanom. Zsebpénzt is adott, megigérve, hogy azt minden
hónapban a Lorándéval együtt küldeni fogja.
– Aztán arra kérlek, szólt fülembe sugva, «bátyádra vigyázz!»
Ismét e szó!
Ismét az intés, hogy én, a gyermek, vigyázzak bátyámra, az ifjúra.
De a mit az első mondáskor meg nem értettem, azt egyszerre felderíté
előttem a második; először azt hittem: talán valami elcserélt bölcsesség
s komoly magaviseletem érdemlé azt a kitüntetést, hogy vigyázzak
bátyámra; most azt kitaláltam: – a legjobb őr a véghetetlen szeretet,
anyám és nagyanyám jól tudták azt már, hogy én Lorándot jobban szeretem,
mint ő saját magát.
Egyébiránt mitől félthetik őt? s mitől védhetném meg őt?
Nem lakik-e ő a legjobb helyen a világon? s nem lakom én tőle távol?
Nagyanyám megigérteté velem, hogy naplót fogok írni mindenről, a mi
körülöttünk történik, s azt neki minden hónap végén elküldöm. Lorándról
is felírok mindent, mert ő maga igen rossz levélíró.
Megigértem.
És azután megcsókoltuk egymást, búcsút véve. Nekik korán hajnalban
kellett útnak indulniok. Még akkor a Csallóközön át kellett Pozsonyig
tengelyen utazni, hosszú volt egy napi út.
De én azért korán reggel, a mikor a kocsi előállt, már felöltözve vártam
rájuk.
Henrik még aludt s azt mondta, mikor költöttem, hogy megvárja, míg a
kemenczét fűtik s Márton legény jő diákul jó reggelt kivánni.
Az egész Fromm-család lejött a kocsihoz, búcsút venni az utazóktól.
Az a leány, ki helyemet elfoglalni ment, maga is szomorú volt. Nekem úgy
tetszett, mintha ilyenkor, mikor szomorúan lesüti szemeit, sokkal
kedvesebb volna.
Látszott szemein, hogy ki vannak sírva, s most erőlteti magát, hogy ne
sírjon.
Nagyon röviden szólt hozzám valamit, azután felszökött nagyanyám után a
hintóba.
Az ostor cserdült, a lovak megindultak, s az én csereképmásom elindult
az én kedves otthonom felé; én magam pedig itt maradtam az ő helyén.
És a mint ezt a nagy egyedülmaradást először meggondoltam, a hol
mindenki idegen rám nézve, s még csak szavamat sem érti: egyszerre
elveszett bennem a nagy férfiú, a hegedűvirtuóz, az első eminens, az
udvari tanácsos, a hős szerelmes; neki támasztottam a fejemet a falnak
és szerettem volna sírni, ha – tudtam volna.
IV. Az atheista és a kegyeskedő.
Hagyjuk el egy időre a bölcselkedő gyermek naplóját, s világosítsuk a
tért a család környezete körül, melynek eseményeiről beszélünk.
Élt Lankadombon egy öreg istentagadó, Topándy Samu, ki a Bálnokházy és
Áronffy-családokkal egyformán közel rokonságban állt, a nélkül, hogy
ezek őt kitünő rossz szokásai miatt valaha látogatták volna. Elátkozott
háztáj volt az övé. Messzeföldön elhíresztelték róla, hogy az öreg a
leggonoszabb atheista.
Nehogy pedig azt higyje valaki, mintha Topándyt tán az újabbkor
szabadelműsége ragadta volna meg időnek előtte, s elméleti
rationalismusból, mint bölcsész iparkodék vala lelkét a látható vallás
tanain túltenni. Nem volt ő másért atheista, mint a maga mulatságáért,
hogy istentagadásával a vele érintkező embereket, a papokat és néha a
hatóságokat is – boszantsa.
Mert valakit boszantani és sikerrel boszantani, mindig mulatságnak
tartatott e gyarló emberi nemzetnél. S mivel lehetne valakit
sikeresebben boszantani, mint gúnyt űzni abból, a mit imád?
Épen nála találjuk a vármegyei executiót most is, melyet a tekintetes
törvényszék egy alszolgabiró, egy esküdt, és karhatalomnak mellékelt
tizenkét puskás pandúr összeségében Lankadombra azon czélból rendelt ki,
hogy egyszer valahára már azon botrányoknak vége vettessék, a mikkel
Topándy évek óta a hívek lelkeit háborítja, hogy azok panaszt panaszra
halmoznak a megyeház asztalára, s folytonos csendes zendülésben vannak
tartva e miatt.
Topándy pipával kinálja az érkező hivatalos végrehajtókat. Gyújtsanak
rá.
Az alszolgabiró, Daruszegi Miklós, fiatal, harmincz éves férfi, de szőke
arcza miatt még ifjabbnak tetszik. Azért küldték ellene a viczét és nem
a főbírót, mert ez még új fűrész, jobban fog. Fiatal emberben több az
erély, s arra nagy szükség van az istentagadóval szemközt.
– Nem pipázni jöttünk ide, tekintetes úr, – szól szárazon az ifjú
tisztviselő gallérjába vetve hátra a nyakát tekintélyesen. Hivatalos
küldetésünk van.
– Ejh, vigye az ördög a küldetésteket; ne tekintetes urazz engem öcsém,
gyere, igyunk egy kis papramorgót, aztán mondasd el az esküdteddel az
ispánomnak, hogy mit üzen a vármegye? Ha valami pénz kell, töresd fel a
magtárt, vitess el annyi buzát, a mennyiből a sportula kitelik, aztán
ebédelj nálam, lesz még egy pár czimbora, a ki átjön a muzsikaszóra.
Aztán majd reggelfelé feltegyük a protokollumot.
[Illustration: Megvasaltatnak? Hahaha! – kaczagott fel Topándy.]
Eközben folyvást fogta a végrehajtó hatalom kézcsuklóját, s erőltette
befelé a belső szobába, s termetre sokkal erősebb lévén amannál, közel
állt hozzá, hogy az ostromló sereg vezérét foglyul ejtse.
– Kérem! Protestálok! Megtiltok minden konfidencziát! Ez komoly ügy!
A szolgabiró hasztalanul protestált a kényszerített menettetés közben.
Majdan segélyére érkezett a legale testimonium második része, az esküdt,
Butzkay Ferencz úr, kurta, rövidtagú termetével, ki egy ideig passiv
inertiával nézte princzipálisa hasztalan küzdelmét az in causam
vocatussal.
– Ne izéljen a tekintetes úr, mert úgy segéljen, úgy megvasaltatjuk
kezét-lábát, hogy jobban se kell.
Ezt mondván, esküdt úr gömbölyű orczája folyvást nyugalmasan mosolygott,
hosszú két bajuszával, mint a hold, mikor egy hosszú felhő akad előtte
keresztül.
– Megvasaltatnak? Hahaha! kaczagott fel Topándy. Ezt már csakugyan
szeretném megérni! Ugyan kérem, veressék rám azt a vasat, már csak az
ujság kedvéért is, hogy elmondhassam, hogy rajtam is volt már láncz;
csak legalább az egyik lábamra, vagy az egyik kezemre. Átkozottul
mulattatna!
– Uram! – szólt kezét kiszabadítva a szolgabiró. – Tanulja ön meg
bennünk a hatóságot tisztelni. Mi önnek birái vagyunk, a tekintetes
vármegye által kiküldve, azon megbizással, hogy az ön által okozott
botrányoknak, melyek minden keresztyén lelket méltó felindulással
töltenek el, valahára véget vessünk és azokat gyökeresen megorvosoljuk.
Topándy bámulva mereszté szemeit a hatóság érdemes kiküldöttére.
– Tehát nem osztályigazítási végrehajtásról van szó?
– Korántsem. Sokkal magasabb ügy forog itt fenn. A nemes vármegye
megsokalta az istentagadó, vallástalan merényleteket s a végett küldött
ki bennünket…
– Hogy nekem prédikácziót tartsanak? Nem, szolgabiró úr, már most hozzák
igazán azt a vasat, verjenek lánczra, kötözzenek meg, mert én kötözetlen
nem hallgatok prédikácziót! Fogjanak le, ha ájtatos beszédet akarnak
hozzám tartani, mert én különben harapok, mint a veszett állat.
Szolgabiró úr megretirált, ifjú bátorsága daczára; hanem esküdt úr most
is csak mosolygott, s a kezét sem vette elő a háta mögül.
– Ugyan tekintetes úr ne bolondozzék, mert úgy segéljen, elvisszük a
Rókus-kórházba, s ráadjuk a czwangszjaklit.
– Ördög bújjék belétek! – mérgelődött Topándy, neki-nekiindulva a két
bírónak, s megint visszahátrálva az esküdt zavartalan mosolgó képe elől.
– Hát mi baja a vármegyének velem? Loptam én el valakitől valamit?
Gyujtogattam? gyilkoltam, hogy ilyen nagy erőszakkal jöttök rám?
Szolgabiró úr kész szónok volt; egyszerre a mondott szóra felelt:
– Igenis, rabolt ön; mások lelke üdvét rabolta el! Igenis gyujtogatott
ön! Igaz hivek lelki békességét gyujtogatta fel! Igenis, gyilkolt ön! A
gondjai alá bízottak lelkét gyilkolta meg.
Topándy úr látva, hogy nincs menekülése, kérőleg fordult a szolgabirót
kisérő pandurokhoz:
– Fiam; ti szárnyatlan kérubimok, jöjjön ide hozzám kettő közületek,
fogjon meg, hogy el ne szaladhassak.
Azok csakugyan szót fogadtak neki, s rátették a kezeiket.
– No szolgabiró öcsém, most már papolj!
Szolgabiró urat boszantá, hogy semmiképen nem tud komoly szinezetre
válni e szomorú jelentés.
– Legelsőbben is azon itélet végrehajtása végett jövök, melyet a
tekintetes vármegye karhatalommal kénytelen ön ellenében foganatosítani!
– Meghajtom fejemet! – hörgé sarcastikus megalázással Topándy.
– Ön többrendbeli felserdült ifjakat és leányzókat tart udvari
cselédsége között, kik itt levén születve, önnek vétkes hanyagsága miatt
mindekkorig meg sincsenek keresztelve.
– Kérem alássan, a kutak általános kiapadása…
– Ne szóljon közbe! – rivalt rá a szolgabiró. – Adta volna elő védokait
ott és akkor, a hol és a mikor vádoltatva volt; de ön az idézésre meg
sem jelent, s makacsságilag elmarasztaltatván, most már hallgassa az
itéletet. Legelébb is azon ifjak és leányok, kik az ön portáján belül
pogánymódon tartatnak, a székvárosba fel fognak kisértetni, s a vallás
szertartásai szerint megkereszteltetni.
– Vajjon itt a kútnál nem lehetne mindjárt elvégezni velük?
A szolgabiró magánkívül jött dühében.
Esküdt úr azonban most is csak mosolygott:
– Ugyan tekintetes úr, legyen esze. Hiszen nem kényszerít a vármegye
senkit akarata ellen, hogy keresztyénné legyen. De valami valláshoz csak
kell tartozni, no. Azért ha nem akar a tekintetes úr a cselédjeivel
együtt a páterhez fáradni, hát elvisszük a rabbinushoz, s úgy is jó
lesz.
Topándy nevetve fenyegeté meg ököllel az esküdtet.
– Csak nagy akasztófa vagy te! Mindig ki tudsz rajtam fogni. Már csak
hát inkább a páterhez, mint a rabbihoz. De legalább a régi neveiket
hagyjátok meg a cselédeimnek.
– Az sem engedhető meg! – viszonzá szigorúan a szolgabiró. – Ön
szolgáinak olyan neveket adott, a minőket emberek viselni nem szoktak.
Egyiket hívják Piróknak, másikat Czinkének; egy leányzónak neve, plane,
Isten bocsá, Belzebub! Ki fogná e neveket kanonizálni! Ezek mindnyájan
tisztességes keresztyén naptárban megtalálható neveket fognak kapni; s a
ki őket eddig használt gúnyneveiken fogná nevezni, olyan bírságot fizet,
mint a ki felebarátját szándékosan szidalmazza. Hányan vannak, kiket ön
ekképen visszatartóztatott a keresztvíztől?
– Négy szolgalegény, három szolgáló, meg két papagály.
– Istenkáromló! ön minden szavával arczulköpi az igazhivőket.
– Peczkeltesse fel, kérem, a számat, hogy ne káromolhassak.
– Valóban rákerülhet még a sor.
– Hivassa ön elő az illetőket.
Topándy hátrakiáltott mögötte álló hajdujának:
– Tereld ide a Pirókot, az Esztergályost, a Seprünyelet, aztán meg a
Kakukfüvet meg a Macskalábat; örvendeztesd meg őket, hogy bemennek a
menyországba, kapnak egy szürt, meg egy pár fejelés csizmát, meg egy
kulacsot, a miből soha sem fogy ki a bor. Mind a tekintetes vármegye
adja.
– Én azonban komolyan fölkérem önt, szólt az ifjú biró lábhegyére
emelkedve, hogy feleljen előttünk illő mérséklettel, nem titkolt-e ön el
valakit?
– Hogy nem loptam-e el a pokol számára valakit? Nem édes öcsém! én biz
az ördög barátságát sem keresem; fogjon magának embert, ha tud.
– Nekem mandatumon van önt megesküdtetni.
– Csak tartsa a zsebében azt a mandátumot. Méressen ki nyolczvan forint
ára zabot a magtáramból, az a birság; mert én nem esküszöm.
– Nem esküszik?
– Nem én. Ha parancsolja, káromkodom; igen szépen tudok; félóráig
elkáromkodom a nélkül, hogy ismételném magamat.
Ismét a mosolygó esküdt interveniált.
– Mondja hát becsületszavára a tekintetes úr, hogy a kiadottakon kívül
nincs senki a cselédsége között, a ki meg ne volna keresztelve.
– No hát becsületszavamra mondom, hogy nincs a «cselédségem között»
többé egy teremtett pára sem, a ki pogány volna.
S e mentalis reservata mellett, úgy a hogy, kissé szürkén, csakugyan
kimenekült ezúttal Topándy becsületszava, mert az a czigány leány, a kit
hat éves korában sátorozó czigányoktól vett meg két márjáson meg egy
süldő malaczon, most már kilencz év után, nem tartozott a cselédsége
közé, hanem ott elnökölt az asztalnál, mikor úri vendégek voltak. – Az
pedig még most is azt a pogány nevet viselte, a mít a ponyva alatt
kapott a nádas berekben. Most is Cziprának hítták.
Ezt tehát csakugyan eltagadta a keresztvíz alul az istentelen.
– Van-e még valami panasza ellenem a tekintetes vármegyének?
– Igen is van. Ön nem éri be azzal, hogy környezetét kényszeríti
pogányul élni, hanem még arra is vetemedik, hogy másokat, kik ájtatos
érzelmeikből nem csinálnak titkot, sőt azokat nyiltan bevallják, e
tisztelettételeikben botrányosan megháborítja.
– Már példának okáért?
– Itt átellenben van az udvartelke tekintetes Sárvölgyi Nepomuk János
úrnak, a ki igen kegyes ember.
– Ellenkezőleg tudom; mindig imádkozik, a mi arra mutat, hogy nagyon sok
bűnének kell lenni.
– Azt megitélni nem önre bizatott. Közönyös világunkban az is érdem, ha
valaki a nyilvánosság előtt meri mutatni, hogy még tiszteli a vallást, s
a törvény tartozik annak védelmet szerezni.
– No hát hogyan botránkoztattam meg e jó urat?
– Sárvölgyi úr nem rég egy szép nagy szent Nepomukot festetett a háza
homlokára, olajfestéssel, rézlapra, kinek alakja előtt ő maga lefestve,
térden állva.
– Tudom. Láttam.
– Szent Nepomuk ajkairól ez a mondat folyt alá latin lapidaris betükkel
a tépelődő alak felé: «mi fili, ego te nunquam deseram».
– Azt is olvastam.
– A kép elé vasrostély volt alkalmazva, mely az egész fülkét eltakarta,
hogy csufondáros kezek hozzá ne férhessenek.
– Az nagyon okosan volt téve.
– Egy viharos éjszaka utáni reggelen azonban közbámulatra eltünt a latin
mondat a képről, s helyette ez állt ott: «majd elmégy előlem, te vén
képmutató!»
– Hát arról én nem tehetek, ha az illető megváltoztatta a nézeteit.
– Igenis, hogy csak ön tehet róla. A piktor, a ki a képet készíté,
kérdőre fogatván, kivallá és hivatalosan constatáltatott, miszerint ön
fizetett neki bizonyos összeg pénzt, hogy az alapfestésen olajban ez
utóbbi mondatot írja a képre, s annak a tetejébe fesse azután
vízfestékkel a másik mondatot, hogy így a legelső zápor lemosván a felső
festést a képről, a derék, buzgó férfiú saját házában undokul és
nevetségesül meg legyen gyalázva. Hiszi ön, uram, hogy az ilyen tréfák a
törvény keze által meg nem toroltatnak?
– Én nem szoktam semmit hinni.
– Egyebek között pedig hinnie kell önnek azt, hogy a törvényszék önt
először is becstelenítési birságban, másodszor pedig az okozott
kijavítási költségekben, a mik a kép levétele, s ismét föltevése közben
történt kitataroztatása által támadtak, elmarasztalta.
– Egy csepp felperesi ügyvédet sem látok itten.
– Miután felperes az őt illető részt a törvényszék rendelkezésére
hagyta, hogy jótékony czélokra fordíttassék.
– Jól van. Tessék a granáriumot feltöretni.
– Nem tesszük azt, szólt bele az esküdt. Majd szépen elhúzzuk a
regálékből, mikor kiosztják.
Topándy nevetett.
– Szolgabiró uram öcsém! ugyan hiszi ön azt, a mi a bibliában van, mind?
– Igaz keresztyén vagyok.
– Akkor hát appellálok a hitére. Egy helyen az áll, hogy valamely
láthatlan kéz valamely pogány király, – ha jól mondták: hát Belzázár
szobájában egyszer ezeket a szavakat írta fel: «méne, tekel, fáresz». Ha
akkor írhatta, miért ne írhatta volna most is azt a másik mondást? s ha
a zápor volt, a ki lemosta a kegyes diák szavakat, tessék beperelni a
záport, ő a hibás.
– Ezek mind igen nyomatékos ellenvetések; s megtehette volna ön
mindezeket a törvényszék előtt, a hova idézve volt; appellálhatott volna
is egész a septemvirátusig; de miután meg nem jelent, már most tessék
elviselni makacssága következményeit.
– Jól van. Megadom az árát, szólt nevetve Topándy. – De úgy-e bár, mégis
csak jó viczcz volt ez tőlem?
A szolgabiró haragos arczot mutatott.
– Még egyéb jó viczczekre is rá fogunk térni, csak tessék végig várni a
dolgot.
– Tehát még hosszabb is a bűnrovás?
– Ha szigorúan kutatnók, nem lenne vége. A legsúlyosabb vád, a mi önt
terheli, a szent helyek profanálása.
– Hogy én profanálnék valami szent helyet? Hiszen negyven év óta még
csak harangláb közelében sem voltam.
– Ön egy hajdan kegyes szertartásokra használt helyet most
tivornyatanyává alakított át.
– Ah, arról van szó? Distingváljunk, kérem. Hely és hely között nagy a
különbség. A vörös barátok klastromát tetszik érteni? Az nem templom.
Boldogult emlékezetű József császárunk törülte el őket, s
államfelügyelet alatt lőnek jószágaik kótyavetyére bocsátva minden rajta
levő épületekkel egyetemben. Így jutottam én is a kolostor kertjéhez;
ott voltam a kótyavetyén, ráigértem, s rajtam maradt. Voltak rajta
épületek is, de hogy valamelyik templom lett volna, azt én nem tudom,
mert már akkor minden tárgyat, a mi megmozdítható volt, elvittek onnan,
én csak a puszta falakat találtam. Nem is volt adásvevési szerződésben
kikötve semmi servitus, hogy mire használjam az épületet? Ebben úgy
tudom, mások sem voltak scrupulosusok. Mária-Eichban tudok egy
kolostort, a hol a hajdani oltár helyén áll a boglyakemencze, s a
chorusban tartja a sváb a kukoriczáját, kinek e tisztes régiség a
tulajdonába ment át, sőt egy dunamelléki városban látható az a volt
kolostor, melyet az ærarium maga kórházzá alakított át.
– A példák nem szolgálnak önnek mentségére. Ha a sváb paraszt az Isten
áldását azon helyen tartja, a honnan egykor azt kérték, ez nem
szentségtörés; az ærarium is kegyes dolgot követ el, midőn a testi
szenvedőket ápoltatja ott, hol egykor a lelki szenvedések nyertek
vigasztalást; de ön a birtokába jutott falakat bemázoltatta ocsmány
képekkel.
– Kérem, kérem, azok mind a classica litteraturából vannak válogatva.
Illusztrácziók Beranger és Lafontaine költeményeihez: «mon curé, – les
clefs du paradis, – le scapulier; – les cordeliers du Catalogue», et
cætera. Mind igen kegyes tárgyak.
– Tudom. Ismerem őket eredetiben. Magánszobáját körülrakhatja velük
kegyed, hanem ezúttal hozék magammal négy kőmívest, a kik azokat, itélet
szerint, ama falakról levakarják.
– Valóságos iconomachia! – kiálta fel kaczagva Topándy, ki igen nagy
örömét találta abban, hogy balgaságaival egy egész vármegyét így magára
tudott lázítani. Iconoclasterek! Képostromlók!
– Még egyebet is fogunk ostromolni! – folytatá a szolgabiró. – Azon
helynek kriptája is volt. Hát a kriptából mi lett?
– Az most is kripta.
– Mi van benne?
– A mi kriptában szokott lenni: áldott emlékű halottak, a kik nyugosznak
fakoporsókban, s várják a feltámadást.
A szolgabiró kétkedő arczot csinált. Nem tudta, higyje-e ezt, vagy ne?
– Hát mikor ön és dévaj czimborái bacchanaliáikat tartják ottan?
– Tiltakozom a bacchanál szó ellen.
– Igaz: még több! Erősebben kellett volna bélyegeznem azt a mulatságot,
a hol botrányosan neki vetkőzve, elől egy nyársra szúrt pecsenyét
hordozván, az egész társaság olyan gúnydalokat énekel, minők a
«megálljon kend!» – és a «hetes, nyolczas…», s úgy tart botrányos
körjáratot a kastélytól a kolostorig.
– A hatóság nagyon el lehet ellenem keserülve, ha botrányt lát abban,
hogy egy csoport jókedvű ember pőrére vetkőzik, mikor melege van, a mi
pedig a gúnydaloknak nevezett nótákat illeti, azoknak olyan ártatlan
szövegük van, hogy akár nyomtatásban olvassák, melodiáik pedig épen
nagyon kegyesek.
– Hisz épen az a botrány, hogy kegyes dallamokat parodiáznak, triviális
szövegre alkalmazva. Már mire való a kártya nyolcz lapját mint hymnust
végig énekelni. S ha jó kedvök van önöknek, miért mennek vele a
kriptába?
– Tetszik tudni, egy kis torra.
– Igen, – «bakatorra!» vágott közbe az esküdt.
– Én is azt értettem! – mondá nevetve az atheista.
– Micsoda? – pattant fel a szolgabiró, ki most kezdte érteni a
fakoporsókat nyugvó halottak enigmáját; – tehát az pincze?
– Persze, hogy pincze; soha jobb pinczém nem volt, mint az.
– S a halottak, és a koporsók?
– Huszonöt akós gömbölyű koporsók, tele borral. Jőjjön, uramöcsém,
kóstoljuk végig, bizony nem bánja meg.
A szolgabiró most már igazán dühbe jött; a düh oroszlánná tette, úgy,
hogy képes volt a hatalmaskodó kezéből másodszor saját erejével
kirántani kézcsuklóját.
– Vége legyen minden enyelgésnek! Ön itt törvényhatósága előtt áll,
kivel nem lehet komázni.
Adja át a kolostor kulcsait, hogy a profanált helyet letisztíttassam.
– Tessék betöretni az ajtóját.
– Ugyan már nem sajnálna egy ép závárt elrontatni? – szólt közbe az
esküdt úr.
– No hát igérjék meg, hogy legalább «egy» hordóból fognak kóstolni egy
gyűszűnyivel: akkor kinyitom az ajtót; mert én sub titulo «klastrom» ki
nem nyitok semmi ajtót, hanem sub titulo «pincze» szivesen akárhányat, s
abban az esetben még fizetek is készpénzzel.
Esküdt úr megrántá szolgabiró úr kabátját: az okosabb enged, a szigornak
is van határa.
– Jól van, esküdt úr meg fogja kóstolni, én bornemissza vagyok.
Topándy néhány szót súgott hajdúja fülébe, mire az hirtelen eltávozott.
– No lássa tekintetes öcsém uram, utoljára mégis csak megegyezünk; már
most tehát lássam a kontót; mivel tartozom a vármegyének, a miért a
barátokat megsértettem?