fújni a kanóczot, s hogy az nem sikerült, letette a tartót a márványra s
karomba kapaszkodva biztatott, hogy majd elvezet ő így is.
Azzal, észrevételeimet be sem várva, vitt magával a szörnyű sötétségben.
Eleinte beszélt, úgy biztatott, azután dalolni kezdett, hogy tán azt
majd jobban megértem, s kezével tapogatózva kereste az ajtókat és
lábaival a lépcsők fokait.
Én pedig folyvást arra gondoltam: «no most ez, a milyen malitiósus
csinytevő, megteszi, hogy bevezet valami liszttartó hombárba, rám zárja
az ajtaját s ott hagy reggelig; vagy belépet a sötétben valami kürtőbe,
a honnan nyakig esem a dagasztott zsemlyetésztába; – mert ettől minden
kitelik!»
Szegény, kedves, jó Fanny! Így haragudtam én te rád, így gyűlöltelek én
téged, mikor legelőször megláttalak!… pedig hát – mire megvénülünk???………
Soha sem hittem volna, hogy azon a tekervényes tömkelegen keresztül, a
hol én nappal is elvesztettem minden tájékozásomat, valaki ily
földalatti sötétségben is el birjon vezetni.
Csak azon csodálkoztam, hogy ez a rendkívül vakmerő leány, a míg ebben a
sötétségben karonfogva vezetett, bár ilyen kinálkozó alkalma volt hozzá,
megállhatta, hogy egyszer se húzta meg a hajamat.
Ezt pedig vártam tőle.
Végre ráakadtunk egy ajtóra, mely előtt nem volt szükség lámpásnak égni,
hogy a keresett numero felől bizonyossá legyen az ember. Az ajtón
keresztül tört az a minden emberi hang legszomorúbbika, mikor valami
gyerek fenhangon hadar valami értelmetlen sort, s azt húszszor,
ötvenszer, ezerszer elhadarja újra, meg újra, s a hadart sornak még
akkor sincs értelme, s a gyerek fejében még akkor sincs otthon a sor.
Az ajtón keresztül messze hangzott, mint valami kacskaringós latin
teremtette:
«His atacem, panacem, phylacem, coracemque, facemque!»
Aztán megint: his atacem, panacem, phylacem, coracemque, facemque!
Újra, meg újra ugyanaz.
Fanny odatartotta a fülét az ajtóra s megfogta kezemet, hogy csendesen
legyek. Azután nagyot nevetett.
Mikor olyan kaczagásra méltó tárgy egy szegény, vastagagyú studiosus, a
ki nem tudja felfogni azt a minden életpályán nélkülözhetetlen szabályt,
mely szerint a dropax, antrax, climax, etcætera græca második szótagja
első ejtésében hosszú, a másodikban rövid. Ennek sok hasznát veheti az
ember, mikor később valami bajba kerül.
Hanem hát Fanny ezt nagyon nevetségesnek találta.
Azután kinyitotta az ajtót s rám hagyta, hogy menjek utána.
Kicsiny szoba volt az a lépcső alatt; benne két ágy egymással szemközt
fordítva, az egyikben otthoni vánkosaimra ismertem; az tehát az én
fekhelyem lesz. Az ablaknál volt az íróasztal, azon égett egy szál
fagygyúgyertya, a minek gombává nőtt már az izzó kanócza, annak a
jeléül, hogy a kinek el kellene koppantania, valami rettenetes munkába
úgy bele van bódulva, hogy nem veszi észre, sötétség van-e körülötte,
vagy világosság?
Arra az asztalra lekönyökölve s két kezével hajába markolva ült az én
barátom Henrik, és magolt, kegyetlenül nekivetemedve, egy könyvből,
melynek minden lapja fel volt kunkorodva a sok használattól.
Az ajtó nyiltára felvette fejét a könyvből.
Nagyon hasonlított az anyjához meg a nagyanyjához, éppen olyan
pronuncziált orra volt neki is, hanem hogy a mellett olyan sertekemény
haja volt, mint Fromm papának, de fekete; s nem lévén oly rövidre
nyirva, állt egyenesen a feje búbján s nagy ereszt formált elől, mint
egy kaskéta ernyője. Különben a családi szemölcs nála is megvolt;
esetleg éppen az orra közepén.
A mint feltekintett a könyvből, egy percz alatt ijedtség, öröm,
gyanakodás váltakozott arczán, nagy hirtelenséggel követve egymást.
Szegény fiú azt hitte, hogy amnestiát kapott, s jön a hirnök a fehér
asztalkendővel, hogy felhíjja vacsorálni; Fannyra kérelemmel és
szánalomért esdve mosolygott, hanem azután, mikor engem meglátott, azon
egészen zavarba jött.
[Illustration: Az asztalra lekönyökölve s két kezével hajába markolva
ült az én barátom, Henrik.]
Fanny követelő arczczal lépett eléje, egyik kezét csipejére tette,
másikkal a kitárt könyvre mutatott; valószínűleg azt kérte, hogy tudja-e
már a leczkéjét?
A nagy szál gyerek engedelmesen állt föl a kis vallató előtt, a ki alig
ért a nyakkendője csokráig s elkezdte magát rendbeszedni. Odanyújtá a
könyvet Fannynak, még egy búcsúpillantást vetve a förtelmes,
megemészthetlen sorokba, s nagyot nyelt utána, mintha mindent el akarna
hárítani a kiadandó szavak útjából; egy párt köhintett, szemeivel
sebesen pislogatott, s aztán rákezdé:
«His atacem, phylacem…»
Fanny megcsóválta fejét. Nem jól van.
Henrik megijedt. Újra kezdte:
«His atacem, coracem…»
Megint nem jól van. Szegény fiú ötször-hatszor hozzá kezdett, de nem
bírta glédába hozni azokat a pogány szavakat, s a mint ez a gonosz leány
fejét mindannyiszor megrázta, a hányszor Henrik hibát ejtett, utoljára
annyira zavarba jött, hogy el se tudta kezdeni; mire aztán vörösre
pirult dühvel, fogcsikorgatva kapta ki Fanny kezéből az áldástalan
könyvet s levágta azt maga elé az asztalra, neki acsarkodott újra a
pogány szavaknak, s kidüledt szemekkel olvasá a milliószor elmondott
ördögűző formulát: «his atacem, panacem, coracem, phylacemque,
facemque», minden szónál egyet ütve öklével a saját feje hátuljára.
Fanny féktelenül nevetett ezen a jeleneten. Én azonban nagyon sajnáltam
a bajtárst. Nálam a tanulás könnyen ment! úgy néztem le rá, mint nagyúr
üveges hintóból a mezitláb járóra.
Fanny kegyetlen volt hozzá.
Henrik felnézett rá s ha ki nem értettem is szavát, értettem szeméből,
hogy valamit kér enni.
A kegyetlen, kőszívű testvér meg tudta azt tőle tagadni.
Én ki akartam tenni jó szívemet, – a hiúság is bántott, hogy minél előbb
tudassam ezzel a gonosz teremtéssel, hogy nem magam számára dugtam el
tányéromról a pereczet, – odaléptem Henrikhez s leereszkedő barátsággal
vállára téve kezemet, odanyomtam a markába a számára elhozott süteményt.
Henrik rámveté szemeit, mint valami vadállat, mely a czirogatás ellen
tiltakozik, s azzal úgy vágta a pereczet az asztal alá, hogy szerteszét
szakadt.
– Dummer Kerl!
Jól emlékezem rá, ez volt a megtisztelő czím, a mit legelőször kaptam
tőle.
Azzal felállt, lenézett s hüvelykujját fejem búbjára bökve, hirtelen
lebicsaklott ökle bötykeivel végig kommantott a fejemen.
Ezt úgy híjják iskolai műnyelven, hogy «Holzbirn».
A kik emlékeznek e tény symbolistikus jelentőségére, azok tudni fogják,
hogy a Holzbirn nagyobb diáknak a kisebb irányában való végtelen
lenézését szokta kifejezni, s annálfogva azon megbántások közé tartozik,
a miket még tán a diplomaták sem fognának megtorlatlanul zsebre dugni.
S még ez előtt a leány előtt!
Henrik egy fejjel magasabb volt, mint én; de én nem néztem azt, hanem
derékon kaptam s birokra keltem vele. Ő engemet az én ágyam felé akart
tolni, hogy majd abba beletör; hanem én egyet fordítottam rajta s
belevágtam a saját ágyába, akkor aztán leszorítottam a két kezét a
mellére s rárivalltam:
– Felveszed mindjárt a pereczet? Felszeded mindjárt azt a pereczet?
Henrik barátom egy darabig rúgott, harapott; azután elkezdett kaczagni s
bámulatomra diákul kezdett el kérni, hogy ereszszem el, jó pajtások
leszünk. Föleresztettem: kezet szorítottunk. Egészen jó kedve lett a
fiúnak.
Azon bámultam csak legjobban, hogy Fanny azalatt, míg bátyját legyűrtem,
nem jött neki segítségére, nem karmolta ki a szememet; hanem inkább
kaczagott, sikoltozva tapsolt; nagyon jól látszott magát mulatni.
Azután összekerestük mind a hárman Henriknek a széttört süteményt, mit a
jó fiú elégült arczczal bocsáta természetes útjára, s ekkor Fanny is
előadott neki egy pár eldugott almát, a mit ő csempészett ki számára.
Olyan csodálatosnak találtam, hogy ennek az impertinens gyermeknek is
ott járt a gondolata, a hol az enyim.
Ez órától fogva mindig jó barátok maradtunk Henrikkel. Még most is azok
vagyunk.
Mikor lefeküdtünk, arra voltam kiváncsi, mit fogok álmodni ebben az
idegen házban? Azt tartják, hogy a mit az ember olyan helyen álmodik, a
hol először alszik, az be szokott teljesülni.
Én a kis piszéről álmodtam.
Angyal volt, szárnyai voltak, olyan szép tarka szárnyai, a minőkről
Vörösmarty legendájában olvastam nem régen. Azután mindig mellettem
röpködött; én pedig menni sem tudtam, olyan nehezek voltak lábaim, pedig
valami elől menekülnöm kellett volna; végre ő megfogta a kezemet, s
akkor én úgy tudtam futni, hogy lábam hegye sem érte a földet.
Hogy boszankodtam magamra ezért az álomért! Pisze angyal! Milyen tréfás
álmai vannak az embernek.
Másnap korán reggel keltünk, a mi nekem annyival koraibbnak tetszett,
mert kis szobánk ablaka a szűk udvarra nyilt, s abban olyan későn
virradt. Hanem a helyett az első legénynek, Mártonnak volt meghagyva,
hogy rendesen, mikor a reggeli sütéshez készül, ordítson be a diákajtón:
«surgendum! discipule!»
Én el nem tudtam gondolni, miféle attentátum az, mely álmomból felzavar,
mikor legelőször hallottam ez erélyes serkentést. Hanem Henrik egyszerre
talpra pattant s engemet is felránczigált ágyamból, s félig diák
beszéddel, félig kézmozdulatokkal megmagyarázta, hogy most menjünk le a
pékműhelybe, nézzük meg, hogy sütik a szarvacsokat, pereczeket?
Nem kell oda felöltözni, mehetünk gyolcs ruháinkban; a hogy a sütők
szoktak járni.
Kiváncsi voltam s mindenre könnyen rábeszélhető; papucsot húztunk s
együtt lementünk a sütődébe.
Valami kedves hely az; már messziről elárulja magát azzal az édes
süteményillattal, melyről azt képzeli az ember, hogy ha sokáig
belélekzené, talán jól is laknék vele.
Az egész műhelyben minden oly fehér, mint a hó, tiszta minden zegzúg;
nagy hombárok tele liszttel; roppant teknők, dagadó tésztával, a miből
fehér ruhás, fehér kötényes hat legény szakgat darabokat, azokat fehér
deszkákon kinyújtják, pereczeket, kalácsokat fonnak, szarvacsokat
csavargatnak belőle, az óriási fehér kemencze párkányán sorba rakva
pirul már az előcsapat, s kellemes illatával eltölti a műhelyt.
Márton legény, a mint engemet meglátott, valami tört magyarsággal
beneventálni kezdett; «jó reggelt, jó reggelt!» Henriket pedig
megtaszítá könyökkel «bonum manem preco!» – «Lássa én többet tudok
diákul, mint maga».
Ezen végtelen jót nevetett, s ezután rám hunyorított.
S azzal a különös adománynyal bírt, hogy mikor a szemöldökét fel- vagy
letolta, az egész fejbőrét sipkástul együtt mozgatta vele; s ezt a
tréfás sajátságát mindannyiszor használatba is vevé, mikor valakit meg
akart nevettetni, s úgy látta, hogy szavainak nem volt eléggé nevettető
hatásuk.
Henrik neki gyürkőzött s versenyt dolgozott a legényekkel. Olyan szépen
ki tudta sodrani a kalácstésztát, s ismét szép tekercsekké fonni, mint
akárki más. Az elégültség ragyogott arczáról, mikor az öreg legény
megdicsérte, hogy jól van.
– No lássa: szólt hozzám Márton, milyen kész péklegény lenne belőle. Két
esztendő mulva felszabadítanók. Hanem az öreg úr erőnek erejével azt
akarja, hogy tanuljon diákul. Ratsherrt akar belőle csinálni.
Ennél a szónál szemöldökének egy intésével felküldte a feje tetejére
Márton az egész fejbőrét, sipkástól; mintha az csak egy rugókon járó
paróka lett volna.
– Rathsherr hát! Tanácsos úr, a ki tollat rág, mikor éhezik. Kisztihand!
Én nem lennék az, ha a Szent-Mihály-tornyot nekem adnák, sem; –
Rathsherr, a ki a hóna alá csapja a papirost, a füle mellé a kalamust,
úgy megy a pékeket sorba vizitálni s méri serpenyővel a zsemlyéket, hogy
elég nehezek-e?
Úgy látszott, Márton nem vette figyelembe más hivatását egy
Rathsherrnek, mint azt, hogy a zsemlyéket meglatolja; – s az nem igen
nyerte meg helybenhagyását.
– Pedig ha az ember nem röstelli a fáradságot értük, olyan nyájasnak
találhatja őket, a mint akarja. Bizony ha az ember a lelkét akarná
terhelni, akár pogácsát árúlhatna miattuk czipó helyett. Egy heilige
Striczli mindszentnapkor, az is megteszi. Az ilyen Herr Dintenklex!
Itt azután nem állhatta meg Márton, hogy rá ne gyújtson e melódiátlan
gassenhauerre, melynek refraineje az volt: «o jé, Herr Dintenklex!»
Két-három legény szekundált a nótának, a miből én semmit sem értettem.
Hanem a mint Márton e végsort: «o jé, Herr Dintenklex!» kimondta, a
szája félvégét a bal szeme szegletéhez felhúzva s a bal szemöldökével
lerántva, hogy a hálósipkájának a bojtja csak úgy fityegett bele, akkor
mégis gyanítottam, hogy az a Herr Dintenklex valami nagyon tréfás alak
lehet a péklegények szeme előtt.
– Hja, persze, a Henriknek törvényt kell tanulni! Az öreg úr azt mondja,
hogy ő is Rathsherr lehetne, ha végig járta volna az iskolákat.
Szerencséje, hogy nem tette. Így is majd megöl bennünket a tudományával.
Mindig mutogatja, hogy ő is tud lateint. Az öreg úr lateinja!
Itt alig győzte a fejbőrét megállítani Márton, annyi szemöldökrángatásba
került neki a fölötti véleményét kifejezni, hogy mit tart ő a mester
diákoskodása felől?
Egyszer azonban gyanakodva fordúlt hozzám:
– Maga talán csak nem akar Rathsherr lenni?
Én komolyan biztosítottam, hogy nem: én a vármegyéhez készülök.
– Aha! Viczekspan? Az már respekt! Az egészen más; az már valami. Hintón
jár, teringettét! Nem húz sárczipőt, mikor sár van. Ezt már megengedem.
S hogy megmutassa, mennyire tiszteli jövendőbeli praesumptiv állásomat,
oly magasra felhúzta szemöldökeit, hogy a sipkája a nyakáig hanyatlott
vissza.
– Hanem hát már most, Henrik, elég lesz a pereczfonás, menjen vissza a
szobába s írja a pensumot, mert majd megint nem kap reggelit, ha nem
lesz készen.
Henrik rá sem hallgatott, mintha nem is neki beszélnének.
Márton eközben metélgette a tésztából a szarvacsoknak való egyenlő
darabokat. Jó szemmérték kell ahhoz, hogy se a gazdát, se a közönséget
meg ne csalja, eltalálja, hogy mind egyforma legyen.
– Lássa, nem kell neki, csak itt szeret. Hiszen nincs is ennél a mi
mesterségünknél szebb, gyönyörűségesebb; háládatosabb. Az Isten
áldásával bánunk, a mindennapi kenyeret készítjük. A miatyánkba a pékek
is bele vannak foglalva: «add meg mi nekünk a mi mindennapi
kenyerünket!» Van szó még valahol a mészárosokról, a szabókról, a
vargákról? No? Imádkozik valaki a húsért, a kabátért, a csizmáért? Hadd
halljam! De a mindennapi kenyérért, úgy-e, imádkoznak? Hát a
Rathsherrekről szól-e valahol az imádság? No, mi? Ki tud róla?
Valamely fiatal legény odavágott:
– Igen is: «de szabadíts meg minket a gonosztól».
Ezen aztán mindenki nevetett.
E nevetés alatt Henrik minden perecztésztát elrontott, azt újra kellett
dagasztani. Öldökölte az a gondolat, hogy valaha azért tanuljon össze
annyi sok diákszót, hogy őt is így kaczagják majd a pékműhelyeken.
– Hja, ja, – szólt elkomolyodva Márton legény – nagy baj az, hogy az
embertől nem kérdik, hogyan akar meghalni; de még nagyobb baj az, hogy
nem kérdik, hogyan akar megélni? Engem is mészárosnak adott az apám
előbb. Kitanultam az egész mesterséget. Egyszer aztán meguntam a sok
birkanyak-elvágást, tehénbőr-lefejtést; addig-addig édesgettek ezek a
szép piroshátú zsemlyék itt a boltablakban, valahányszor a sütő ablaka
előtt elmentem, úgy hivogatott a kellemes meleg kenyérillat, – míg
egyszer otthagytam a mesterségemet; beállítottam Fromm tátihoz; már
akkor ütögetett a bajúszom, szakállam. «Kell-e pékinas?» az öreg
felcsapott rá s azóta mindig itt vagyok, a vándorló éveket kivéve. Nem
bántam meg soha. Valahányszor tiszta fehér ingemre nézek, olyan jól
esik, hogy nem kell mindjárt összefecskendeznem vérrel s úgy járni benne
napestig. Kinek mihez kedve van. Úgy-e bár Henrik!
– Az ám! – dörmögé a fiú mérgesen.
– Pedig még a mészáros mesterség annyira van a magasban a Rathsherr
fölött, mint a szent Mihály tornyán levő kakas a mi kappanunkhoz. A vért
sem szerettem kezemen, de legalább le tudtam róla mosni, hanem ha egy
tintacsepp ráragadt a tollról, három napig se birtam róla lesúrolni
semmi kőporral. Hej, szép dolog péklegénynek lenni!
Márton legény most ahhoz fogott, hogy a sütőlapáttal nehány tuczat tejes
kenyeret toljon be a fűtött kemenczébe.
Ezalatt az egész műhely legénysége egyhangúlag rákezdett valami
sajátságos nótára, a mit már máskor is hallottam pékműhelyek ablakain
áthangzani. Ilyenforma a nóta:
«Óh be szép, jaj be szép!
Ez a szép dagasztó szék.
Egyenes, görbe, kerékre
Hosszú, vékony háromláb,
Ez az óra, ez a gólya,
Ez pediglen koppantó.
Gólya, óra, koppantó.
Ez a klázli, ez a flaska,
Ez pediglen részeg Miska.
Klázli, flaska, részeg Miska,
Óra, gólya, koppantó,
Hosszú, vékony háromláb,
Egyenes, görbe, kerékre.
Óh be szép, jaj be szép
Ez a szép dagasztó szék.»
Ezt a nótát pedig mindannyian oly komoly buzgósággal énekelték,
miszerint máig is azt kell hinnem, hogy ennek nem a vers szépsége az
oka, sem az annak megfelelő melódia, mint inkább talán valami sajátságos
babonás ráéneklés, hogy a kenyér záklyás ne legyen a sütés közben; vagy
talán valami időmérték, hogy mikor e nótának vége van, akkor ki lehet
szedni a kenyeret; mint a hogy szokták tojásfőzéshez használni – uram
bocsá! – a miatyánkot.
Henrik is együtt énekelt velük. Én láttam, hogy ez ma nem fogja már
megírni az iskolai feladványát s mikor még egyszer újrakezték az «Óh be
szép» kardalt, odahagytam a műhelyt s fölmentem szobánkba.
Az asztalon kiterítve feküdt Henrik szerencsétlen dolgozati naplója,
tele más tintával berótt igazításokkal: megannyi sebhelyeivel
bünhödéstermő professzori vizsgáknak; a legújabb feladványnak csak az
első sora volt megkezdve.
Én hirtelen kiszedegettem számára a szótárból a szükséges szavakat s
leírtam egy darabka papirra a lefordítandó feladványt.
Ő csak egy óra mulva jött vissza a műhelyből s akkor azt sem tudta,
mihez kapjon előbb. Nagy volt aztán az öröme, mikor a kész dolgozatot
meglátta, diariumába téve; neki le kellett azt másolni.
Olyan furcsa mogorvasággal nézett rám s azt mondta, hogy «guter Kerl».
Arczáról nem vehettem ki, mit mondott, a «Kerl»-ből itélve, a tegnapi
veszekedést véltem megújítandónak, a mihez pedig semmi kedvem sem volt
ma.
Alig volt a lemásolással készen, midőn Fromm táti lépései hangzottak a
lépcsőn. Henrik dugta az én írásomat hirtelen a zsebébe s nekivetette
magát a kitárt könyvnek, mikor az öreg megállt az ajtó előtt: úgy, hogy
mikor az benyitott, oly hadarás volt már idebenn, mintha Henrik egy
sáskatábort akarna kiexorcisálni a határból: «his atacem!»
– Ergo, ergo; quomodo? – szólt az öreg úr, körűldörzsölve a fejem
tetejét tenyerével. Úgy láttam, hogy ez a nyájasság nyilatkozata volt
tőle.
Én megkisértettem az első német szót kiadni a számon, egy «guter
morgen»-nel felelve a kérdésre; a mire az öreg nagyon rázta a fejét és
nevetett; én meg nem tudtam elgondolni, hogy miért tesz így? rosszúl
mondtam-e, vagy bámulásra gerjesztettem gyors előmenetelemmel?
E felől azonban nem adott felvilágosítást; e helyett szigorú vallató
arczczal fordult Henrik felé.
– No ergo! Quid ergo? Quid scis? Habes pensum? Nebulo?
Henrik azt próbálgatta, hogy meg tudná-e a fejebőrét úgy mozgatni a
szemöldöke felhúzásával, mint Márton legény, mikor Fromm táti
«latein»-járól beszél. Nagyobb biztosság kedvéért legelőbb is az írott
gyakorlatot mutatta be apjának, gondolva, hogy jobb lesz a gyöngébb
oldalt hátulra hagyni.
Fromm táti nagy műértésssel nézte végig a szörnyű tudományt s kegyesen
ráadta jóváhagyását.
«Bonus, bonus!»
De hát a könyvnélkül való?
Ez a keserű falat!
A diákverseket már tegnap sem tudta Henrik, pedig csak a kis piszének
kellett volna felmondani; hát még ma, mikor az öreg vette kezébe a
könyvet!
S ha még csak a könyvet vette volna a kezébe, de a másik kezével meg
nyúlt a linea után s azt marokra fogá azzal a világosan látható
szándékkal, hogy a mint a gyerek hibát ejt, hevenyében ráhúzogasson
vele.
Szegény Henrik, persze, hogy egy szónak sem volt ura. Félszemével mindig
Fromm táti lineáját tartotta figyelemben s a mint az első akadályhoz
ért, a mint Fromm táti fölemelte a lineát, meglehet pedig, hogy csak
azon szándékban, hogy egy üdvös ráijesztéssel Henrik lelki tehetségeit
fokozott tevékenységre serkentse; de már akkor Henrik nem volt sehol
sem, hanem az ágy alatt, a hova hosszú termetével a legbámulatraméltóbb
fürgeséggel birta magát elrejteni; s onnan elő sem is jött mindaddig,
míg Fromm táti meg nem igérte, hogy nem fogja bántani s a reggelizéshez
felviszi magával.
Fromm táti híven meg is tartotta a fegyverszüneti feltételeket, csupán
szóval dorgálta meg az erősségből előmászó fiút, a mit én ugyan nem
értettem, de arcz- és kézmozdulataiból kivehettem, hogy röstelli a
dolgot – én előttem.
A délelőtt eltelt a tanárok látogatásával.
Az igazgató tanár, erős, csontosképű, bajúszos ember volt, nyilt, magas
homlokkal, széles mellel s mikor beszélt, nem kimélte a hangot, mintha
mindig praelectión lett volna.
Iskolai bizonyítványainkkal igen meg volt elégedve s azt nem is
titkolta. Nagyanyámat biztosítá a felől, hogy gondja lesz ránk és
szigorúan fog velünk bánni. Meg nem engedi, hogy ebben a városban
elkanászodjunk. Szállásainkon is meg fog bennünket látogatni gyakran: ez
neki szokása; s a mely diákot rendetlenségen kap, az megbünhödik.
– Tudnak-e a gyerekek muzsikálni?. – kérdé nyers hangon nagyanyámtól.
Nagyanyám ajánlatos hangon válaszolt:
– Óh igen, egyik zongoráz, másik hegedűl.
Direktor úr erre az asztal közepére helyezé öklét.
– A hegedűlést pedig semmiképpen meg nem engedem!
Loránd bátorkodott e kérdést tenni: «miért?»
– Miért? miért? Azért, mert az minden gonoszságnak a kútfeje; a diáknak
könyv való, nem hegedű. Mi akarsz te lenni? Czigány akarsz-e lenni, vagy
tudós? A hegedű minden gonoszra csábítja a diákot. Tudom én, hogyan van
az! Látom a mindennapi példákból. A diák veszi a hegedűt a köpönyeg alá
s megy vele a korcsmába, ott muzsikál a többi diákoknak, a kik ott
tánczolnak reggelig a könnyelmű leányokkal. Azért én, a kinél hegedűt
kapok, azt összetöröm. Nem kérdem, hogy volt? drága volt? csapom a
földhöz Törtem össze már ötforintos hegedűket is.
Nagyanyám jónak látta nem engedni át Lorándnak a válaszolást, sietett
eléje vágni:
– Hiszen, igazgató úr, nem a nagy fiam hegedűl, hanem ez a kicsiny; s
egyébiránt egyik sincs úgy nevelve, hogy magához méltatlan helyre
kivánkoznék mulatni.
– Az mindegy. A kicsinynek még kevesebb szüksége van a czinczogásra.
Aztán ismerem én már a diákot; otthon mind olyan szent képet csinál,
mintha vizet se tudna zavarni, mikor aztán egyszer szabad szárnyára
kerül, datum korcsma, datum kávéház; ott ülnek a sör mellett s azon
versenyeznek, hogy ki tud több stiblivel megvedelni? Ott ordítanak,
énekelnek: Gaudeamus igitur! Azért én semmiképpen meg nem engedem, hogy
a diákok köpönyeg alatt hegedűt hordjanak a korcsmába. A hegedűt
összetöröm, a köpönyeget pedig felszabom kabátnak. Diáknak köpönyeg! Az
csak katonatisztnek való. Aztán a tánczra készült kecsegeorrú csizmákat
sem tűröm senkinek a lábán, tisztességes ember csonkaorrú csizmát hord;
nekem senki hegyesorrú csizmában az iskolába ne jőjjön, mert én
felteszem a lábát a padra s a csizmája orrát levágom.
Nagyanyám sietett a látogatást befejezni, nehogy Loránd valamit találjon
válaszolni e jeles férfiúnak, ki buzgalmát az erkölcs védelmében odáig
terjeszti, hogy a hegedűket összetöri, a köpönyegeket felszabdalja s a
csizmák hegyes orrait levagdalja.
Nekem az a jó szokásom volt (régen: gyermekkoromban), hogy a mit olyan
ember mondott, a kinek a sors jogot adott arra, hogy nekem parancsoljon,
az rám nézve szentírás volt.
Mikor kijöttünk a direktortól, aggódva sugám Lorándnak:
– Nekem úgy tetszik, hogy a te csizmáidnak az orra is hegyes egy kissé!
– Ezentúl még hegyesebbre csináltatom! – felelt rá Loránd, mely
válaszszal én sehogy sem voltam megelégedve.
Előttem még minden komoly férfit a csalhatlanság nimbusza vett körül;
engem még senki sem világosított fel arról, hogy a szigorú tekintetű
emberek maguk is voltak valaha fiatalok s a heidelbergi diákjargont
tapasztalásból tanulták meg; hogy a director úr maga is zajos ifjúság
után jutott arra a thesisre, hogy a fiatal ember mind gonosz s a mi jó
látszik rajta, az csak tettetés, azért hát katonásan kell vele bánni.