békeszerető madár, gondolá s képes leend megfejteni kérdésemet.
Megkérdezte e szerint a baglyot, hogy mi lehet az a szerelem, miről alól
a ligetben valamennyi madár énekel?
A bagoly arczán sértett méltóság rajzolá magát.
– Éjeimet, mondá, tanulmány és kémlődés foglalja el, nappal pedig az
éjen át tanultak fölött gondolkodom. Az általad emlitett éneklő
madarakkal semmi közöm – megvetem őket dalaikkal egyűtt. Allahnak legyen
hála, én nem tudok énekelni, én bölcsész vagyok, s nem értek az ilyes
szerelemféléhez.
A herczeg ekkor a boltív alá, hol denevér barátja függött sarkain, ment
s előterjeszté kérdését. A denevér csipős orr-fintoritással és zsémbelve
kelt ki.
– Mit háborgatod ily haszontalan kérdéssel reggeli álmomat? Én csak
szürkületkor, midőn a többi madár alszik, repülök ki s nem törődöm
érdekeikkel. Én sem madár, sem marha nem vagyok, s hálát adok érte az
égnek. Jól ismerem alávalóságaikat s gyülölöm őket egytől egyig. Szóval,
én világgyülölő vagyok – s mitsem tudok az ily szerelemfélékről.
Utolsó segédforrását, a fecskét kereste fel most a herczeg, s épen a
toronycsúcs körüli röpkedésében állitá őt meg. A fecskének szokás
szerint igen sietős dolga volt, s alig ért rá felelni:
– Becsületemre, mondá, annyi közügyben kell eljárnom s annyira el vagyok
foglalva, hogy még időm sem volt e tárgyról gondolkodni. Naponkint ezer
látogatást kell tennem s ezer fontos ügyet megvizsgálnom és igy percznyi
időm sem marad e csipp-csupp dolgokra. Szóval, én világpolgár vagyok, s
nem foglalkozom ily szerelemfélékkel. Ezt mondva a völgybe merült le a
fecske s pillanat alatt eltünt.
A herczeg tehát felvilágosulatlan maradt, tudnivágyát azonban e
nehézségek még inkább ingerlék. E hangulatban találta őt nevelője a
toronyban. A herczeg élénken lépett eléje.
– Ó Eben Bonabben, szólt, te engem a föld sok tudományára oktatál, de
van még egy tárgy, miről még szikra ismeretem sincs, s mit tudni igen
szeretnék.
– Csak kérdeznie kell a herczegnek alázatos szolgáját, s minden, mit
ennek szük körü tudása tartalmaz, parancsára áll.
– Mondd meg tehát nekem ó legfőbbike a bölcseknek, mi az az ugynevezett
szerelem?
Mintha a menykő csapott volna Bonabbenbe, reszketett és elsápadt, és ugy
tetszék neki, mintha feje mód nélkül inogna vállain.
– Mint jöhetett herczegséged e kérdésre – hol tanulhatta e semmirevaló
szavat?
A herczeg a torony-ablakhoz vezette őt. – Figyelj ó Eben Bonabben; mondá
neki. A bölcs figyelt. A csalogány egy bokorban a torony alatt
kedveséhez a rózsához énekelt; minden virágos ágról minden illatozó
berekből dallam emelkedék, és szerelem – szerelem – szerelem – volt
mindenütt a dal-tárgy.
– Allah Akbar! az Isten nagy! kiálta fel a bölcs Bonabben. Ki
titkolhatja el ezt az emberi sziv előtt, ha maguk a lég madarai is
ősszeesküsznek elárulására?
Aztán Ahmedhez fordulva – ó herczeg, kezdé, zárd be füleidet e csábitó
hangoknak. Erősitsd lelkedet e veszélyes tan ellen. Tudd meg, hogy ez a
szerelem a nyomoru emberiség bajai felének oka. Ez az, mi jó barátok és
testvérek közt elkeseredést és vitát szül, ez okozza az orgyilkos
megtámadásokat és pusztitó háborukat. Bú és gond, nyugtalan napok és
álmatlan éjjel – kisérői. Az ifjuság virágát elhervasztja, örömeit
letarolja, s idő előtti aggság kinjaival lep el. Allah védjen meg
herczegem, s tartson távol – az ugynevezett szerelemtől!
A bölcs Eben Bonabben erre rögtön távozott s a herczeget még nagyobb
zavarba merülten hagyta. Hiába iparkodott ez eszmét lelkéből elüzni,
folyvást uralkodott az gondolatain, czélhoz nem vivő gyanitásokkal
kinozva és fárasztva őt.
– Annyi igaz, mondá magában, a zengzetes madárdalt hallgatva; hogy e
dalokban semmi bánatos nincs, sőt nagyon is vig és örömmel teltnek
látszanak. Ha a szerelem oly sok bút és nyomort okoz, mért hogy e
madarak nem inkább a magányt keresik, vagy egymást darabokra nem tépik,
a helyett hogy vigadva röpkednek a ligetekben, vagy hogy egymással
enyelegnek a virágok közt?
Ily megfejthetlen gondolatokkal tépelődve feküdt egy reggel pamlagán.
Szobája ablaka nyitva állt, s a korány lanyha szellete narancs virág
illatával terhesen lengett fel hozzá Darro völgyéből. A csattogány
halkan dalolá szokott tárgyát. A herczeg sohajtozva hallgatá, midőn
hirtelen suhogó neszre riadt fel: vércse által üldözött gyönyörü galamb
röpült be az ablakon s pihegve esett le a padlóra, mig a zsákmányától
elriasztott üldöző tova szállott a hegyekbe.
A herczeg fölvevé a lelkendező madarat, megsimogatá tollait, s keblébe
fészkelé. Czirogatásaival lecsillapitván arany kalitkába tette őt, és
saját kezeivel adott neki szemen szedett tiszta buzát s friss vizet. A
madárnak azonban nem kellett a tápla, epedve, szomoruan, panaszos
nyögdécselés közt vonta meg magát.
– Mi bajod van? kérdé Ahmed; nincs-e mindened, mit szived csak kivánhat?
– Ó nincs ám, felelt a galamb; nem vagyok-e elválasztva szivem
kedvesétől s épen most tavaszszal, boldog évszakában a szerelemnek?
– A szerelemnek? viszhangozá Ahmed, kérlek, szép madaram, meg tudnád te
nekem mondani, mi az a szerelem?
– Meg bizony s igen jól, herczegem. Egynek kín, kettőnek üdv, háromnak
pör és ellenkedés, varázserő az, mely két lényt egymáshoz vonz s édes
rokonszenvvel kapcsolja őket össze, az együttlétet boldogsággá, a
magányt keservvé alkotva. S neked nincs egy ily lényed, kikez e gyöngéd
hajlam kötelékei vonzanak?
– Öreg tanitómat Eben Bonabbent szeretem ugyan jobban mint akárki mást,
de ő gyakran unalmas s néha boldogabbnak érzem magam társasága nélkül.
– Ez nem az általam értett rokonszenv. Én a szerelemről szólok, az élet
e nagy titka és őselvéről, az ifjuság részegitő rajongásáról, az
érettkor józan gyönyöréről. Nézz azért herczegem s látni fogod, miként
ez áldott évszakban az egész természet tele van szerelemmel. Minden
teremtett lénynek megvan saját párja, a legjelentéktelenebb madár
kedveséhez énekel, még a him ökörszem is hódol a nő ökörszemnek a
sövényen, s ama pillangók ott, melyeket a torony fölött csapongani s a
légben játszani szemlélsz, boldogok egymás szerelmében. Ó herczegem! te
e szerint ifjuságodnak annyi becses napját élted le a nélkül, hogy a
szerelmet ismernéd? Nincs-e hát egy más nembeli lényed – egy szép
herczegnő vagy bájos hölgy, ki lelánczolja szívedet s édes kinok és fájó
vágyak lázongásával töltse azt be?
– Kezdem érteni, mondá sohajtva a herczeg, ily lázongást már többször
tapasztaltam, a nélkül hogy okát tudnám; de hol keressek hát e szomoru
magányban, az általad leirthoz hasonló tárgyat?
Rövid további társalgás következék s a herczeg első szerelmi leczkéje
bevégezve lőn.
– Hajh! mondá, ha a szerelem valóban ily üdv s meggátlása oly nagy
kinszenvedés, Allah mentsen meg attól, hogy avatottjai bármelyikének
örömét megrontsam. Ezzel felnyitá a kalitkát, kivette a galambot, s
miután összevissza csókolá, az ablakhoz vitte őt.
– Eredj, boldog madár, szólt, egyesülj szived kedvesével ifjuságod s a
tavasz szép napjaiban. Mért tennélek fogolytársammá e rideg toronyban,
hova soha be nem juthat a szerelem!
A galamb megcsattogtatá szárnyait örömében, föllengett a magasba, s
aztán suhogó szárnyakkal bukott alá Darro virányos ligeteibe.
A herczeg szemeivel kisérte őt s midőn eltünt, keserves bánkodásnak adta
magát. Az egykor oly gyönyörködtető madárdal most csak fájdalmát növelé.
Szerelem! szerelem! szerelem! Szegény, szegény fiu, most már érté a
zengeményt.
Szemei tüzben villantak fel, midőn legközelebb a bölcs Bonabbent láták
meg.
– Mért tartottál engem ez ocsmány tudatlanságban? kiáltá. Mért lőn az
élet ős elve és nagy titka előlem elrejtve, holott ebben a legkisebb
féreg is jártas? Nézd, az egész természet gyönyörben ujjong. Minden
teremtmény párjának örül. Ez – ez a szerelem, miről én értesülni
kivántam. – Mért vagyok egyedül én elzárva élvezésétől? Miért lőn e tan
bájainak nélkülözésével ifjuságom annyi napja eltékozolva?
A bölcs Bonabben belátta, hogy itt minden további tartózkodás
sikertelen; miután a herczeg a tiltott és veszélyes tannak tudomására
jött. Nem maradt egyéb hátra mint a csillagászok jóslatait s amaz
óvásokat nyilvánitani, melyek a fenyegető veszélyek elháritása végett,
nevelésében szükségeseknek találtattak.
És most herczegem, tevé hozzá, életem kezeidben van. Tudja meg atyád, a
király, hogy te a szerelem szenvedélyét őrködésem alatt ismerni
megtanultad s én fejemmel adózom érte.
A herczeg igen méltányos volt, miként a korabeli ifju emberek többnyire
szoktak lenni, s nevelőjét el nem árulni annál inkább igérte, minthogy
ez igéret megtartása még semmijébe sem került. E fölött, ő valóban
ragaszkodott is Eben Bonabbenhez, s még csak elméletileg ismervén a
szerelmet, szivesen megegyezett e tant inkább saját keblébe zárni, sem
hogy általa a bölcsész fejét veszélyezze.
Föltétele, azonban, próbákra lőn téve. Nehány nappal később, épen midőn
a torony bástyázaton elmélkedék, az általa szabadon bocsátott galamb
lengedezve jött a légben, s félelem nélkül vállára szállott.
A herczeg szivéhez szoritgatá őt. – Boldog madár! szólt, ki a reggeli
szellő szárnyain a világ legtávolabb részeibe repülhetsz. Hol jártál,
mióta elváltunk?
– Távol országban, herczegem, honnan én neked szabadságom jutalmául
hireket hozok. Röptem vad körében, a mint lapály és hegyek fölött a
légben csapongék, mindennemü virág és gyümölcscsel ékes kertet láttam
meg alattam. Zöld réten, vándor folyam partjain feküdt az, közepén
diszes palotával. A lomb lugosok egyikébe szálltam fáradalmas utamból
megpihenni. Alattam zöld gyep ágyon fiatal herczegnő ült, ifju évei
bájos virágában. – Szintén ifju hölgyei környezék őt s virágfüzérekkel
és koszorukkal halmozák, de a kert vagy mező egy virága sem mérkőzhetett
szépségében vele. S mégis itt elrejtve kell nyilnia, mert a kert magas
falakkal van keritve, s halandó oda nem léphet be. Mihelyt én e
szépséges, ifju és ártatlan szüzet megláttam, azonnal gondolám, hogy im
itt van az ég által herczegem szivébe szerelmet ihletni alkotott lény.
E rajz Ahmed gyulékony szivébe szikraként esett; véralkatának eddig
rejlő egész szerelmessége egyszerre tárgyat találva a herczegnő iránt
határtalan lángra gyuladott. Levelet irt neki, legszenvedélyesb
modorban, égő hódolást lehellőt, s szerencsétlen fogságát panaszlót,
mely meggátolja felkeresni őt s lábaihoz borulni. Igen gyöngéd s
meginditó ékes szóllásu verseket is mellékelt hozzá, mert ő
természeténél fogva s szerelem által ihletett költő vala. Levelét, „Az
ismeretlen széphez a fogoly Ahmed herczegtől“ czimezé, aztán moshusz és
rózsaillattal szagositva a galambnak adá át.
– El, követek leghűbbike! mondá. Repülj hegyen és völgyön sikon és
folyón át, ne pihenj meg lombsátorokban s a földre se szállj addig, mig
e levelet szivem hölgyének át nem adád.
A galamb magasan emelkedék a légbe s irányt választva egyenes vonalban
csapott el. A herczeg utána meredett, miglen kis felhő foltként a hegyek
mögött elenyészett.
Napról napra várva várta szerelmi követének visszatértét, de hasztalan
várt. Feledékenységgel kezdé vádolni már, midőn egy esten naplementekor
a hűséges madár szobájába vergődött s lábaihoz hullva, kiadta lelkét.
Valamely kóbor ijász nyila átszögzé mellét, s ő végperczeivel küzdve
jött a reá bizottat teljesíteni. A herczeg mélyen megilletődve hajlott a
hűség vértanúja fölé, s nyakán gyöngysort vőn észre, melyhez, szárnyai
alá piczi arczkép volt csatolva. Ifjan virágzó gyönyörű herczegnőé volt
ez, s kétségkivül az ismeretlen kerti szépségé; de hogy ki és hol van ő
– miként fogadá a levelet, s az arczkép szerelme jóváhagyásaként
küldetik-e? ez a hű galamb szerencsétlen halála miatt kétes rejtély
maradt.
A herczeg addig nézett a képre, mig szemei könyekben usztak. Szivéhez és
ajkaihoz szoritá azt, órákig ült vég elragadtatásban előtte.
– Gyönyörüséges arczkép! sohajtá, fájdalom, hogy csak kép vagy. Mégis e
harmatos szemek oly szeretve sugárzanak reám, s ugy tetszik, mintha e
rózsás ajkak bátoritó szavakra akarnának nyilni. Hiu ábránd! Nem épen
igy tekintenek-e más szerencsésb vetélytársamra? De széles e világban
hol reméljem feltalálni eredetijét? Ki tudja, mennyi hegyláncz, mennyi
ország választ el minket – mi balsors alkothat közöttünk választó falat?
Talán most is, e perczben hódolók környeznek, mig én itt fogolyként ülök
e toronyban s időmet festett árny ímádására vesztegetem.
Ahmed herczeg elhatározá magát. – Megszököm e nékem gyülöletes börtönné
vált palotából, mondá, s mint szerelem zarándoka az egész világot
bejárom ez ismeretlen herczegnőért. – A toronyból világos nappal, midőn
mindenki ébren volt, szökni bajosan lehetett volna; éjjel azonban a
palota alig őriztetett, miután a herczegtől, ki fogságában mindig oly
szenvedőleg viselte magát, hasonló merényt senki sem várt. De mint
igazodjék el az éji homályban, s a neki egészen ismeretlen környékben?
Eszébe jutott a bagoly, ki éjjel szokott kibotorkálni, s kinek minden
rejtek utat kell ismernie. Fölkeresvén őt remeteségében, földtani
ismereteiről kérdezősködött. A bagoly erre iszonyu önbizott arczczal
felelt:
– Tudnod kell, ó herczeg, kezdé, hogy mi baglyok igen régi és terjedt
család vagyunk, ámbár már kissé lement napunk, és Spanyolhon minden
részében birunk romvárakat és omlatag palotákat. Alig van torony a
hegyeken, erősség a rónán, vagy bástyafal a városokban, hol ne
szállásolna valamely testvérem, nagybátyám vagy rokonom, s midőn én e
számos atyafiságot látogatni jártam, bekukkantam minden szögletbe, s az
ország minden rejtekével ismerős lettem.
A herczeg nem győzött eléggé örülni a bagoly helyirati tudományának,
tudtára adá neki bizalmasan forró szerelmét s szökési szándékát, kérve,
lenne társa és tanácsnoka. – Eredj! szólt kedvetlenül a bagoly, hát oly
madár vagyok-e én, ki szerelmi dolgokba avatkozzék? én, ki egész időmet
elmélkedésnek és a holdnak szentelem?
– Ne érezd magad megsértve, ó ünnepélyes bagoly, felelt a herczeg, vond
el magad egy időre a holdtól és elmélkedéstől, nyujts elillanásomban
segédkezet, s mindened leend, mit szived csak ohajthat.
– Megvan ez már nekem, viszonzá a bagoly; néhány egér elegendő szerény
asztalomra, e falhasadék elég tágas tanterem, s egy hozzám hasonló
philosoph mit kivánhatna egyebet?
– Gondold meg, ó legbölcsebb bagoly, hogy mialatt szobádban álmodozol s
a holdat bámulod, tehetségeid a világnak el vannak veszve. Lesz idő,
mikor majd uralkodó leendek, s főrangu és méltóságos hivatalba foglak
tehetni.
A baglyon, mindamellett hogy bölcsész s az életszükségeket nélkülözni
tudó volt, fogott a dicsvágy, s végre rábiratott a herczeg által, hogy
megszökjék vele, vezetője és védője legyen vándorutjában.
A szerelmes gyorsan szokta terveit létesiteni. A herczeg összeszedte
drágaságait, s magához rejté mint utazási tőkét. Még azon éjjel
lebocsátkozott a torony egy erkélyéhez kötött övén, átmászott a
Generalife külső falain s a bagoly által vezérelve még hajnal-pirkadás
előtt szerencsésen kimenekült a hegyekbe.
Itt tanácsot tartott vezetőjével az ut további folytatása fölött.
– Ha tanácsolhatnék, szólt a bagoly, én részemről a Sevillába menetelt
javallanám. Tudnod illik, hogy több év előtt én ott nagybátyámat, egy
köztiszteletü hatalmas baglyot, látogattam meg, ki, e város alcazarjának
egy rom szárnyát lakta. Éjjeli kirándulásaim alkalmával gyakran vettem
észre egy magányos toronyban égő világot, s egyszer az ablakhoz szállva
rájöttem, hogy e fény egy arab büvész mécseséből származik; bűbájos
könyvekkel volt ő környezve, vállán pedig meghitt öreg hollója ült, ki
vele jött Egyiptomból. Én ismerős vagyok e hollóval s tudományom nagy
részét neki köszönhetem. A büvész azóta meghalt, de a holló még mindig a
toronyban lakik, mert e madarak bámulatos hosszu életüek. Ó herczeg,
keresd fel e hollót, nagy jövendőmondó és szellemidéző az, sőt jártas a
sötét tanokban is, miről a hollók s különösen az egyiptomiak, nagy
hirben állanak.
A herczegre mélyen hatott e tanács ildomossága, s ehezképest Sevillának
vette utját. Uti társa kedvéért csak éjjel utazott, nappal pedig
valamely sötét barlangban vagy romladó őrtoronyban hevert, mert a bagoly
jól ismert minden rejtekhelyet s a régiségek iránt nagy hajlamot
tanusitott.
Végre egy reggel, hajnal hasadtakor Sevillához értek, hol a népes utczák
zaját és világosságát gyülölő bagoly a városon kivül egy odvas fában
ütötte fel tanyáját.
A herczeg bement a kapun s csakhamar feltalálta a büvész tornyát, mely a
város többi házai fölé akként emelkedék, mint a pálmafa a pusztaság
bokrai fölé; s ez valósággal ugyanazon torony volt, mely még mai nap is
áll, s Giralda a sevillai mórtorony név alatt ismeretes.
Hosszu csigalépcsőn ment fel a torony tetejére, s megtalálta a
cabalisticus hollót, egy vénrejtelmes, őszfejü és boglyas tollu madarat,
hályoggal szemén, mi őt oly kisértetszerüvé tevé. Egy lábán
gubbaszkodott s fejét félre forditá, hogy ép szemével a padlóra rajzolt
diagramot vizsgálhassa.
A herczeg hódoló alázattal, mit e tiszteletre méltó külső s
természetfölötti bölcseség ihletett beléje, közeledett hozzá.
– Megbocsáss legvénebb és legmélyebb eszü holló, rebegé, ha egy perczre
zavarom világ csodáját alkotó tanulmányidat. A szerelem egy növendékét
látod magad előtt, ki tanácsodat kéri, mint lelhetné föl szenvedélye
tárgyát?
– Az az, felelé jelentékeny pillantással a holló, te jósló tehetségemet
akarod próbára tenni. Jer, mutasd tenyeredet, hadd magyarázzam meg a
szerencse titokteljes vonalait.
– Bocsánat, szólt a herczeg, nem a sors végzeteibe tekinteni jöttem,
miket Allah halandó szemei előtt rejtve tart, én szerelem zarándoka
vagyok s csak vándor-utam vezérfonalát keresem.
– S nem érted el még czélodat e szerelmes Andaluziában? mondá a vén
holló reá pislogva egy szemével; s különösen, nem értél czélt e vig
Sevillában, hol minden narancsfa árnyában fekete szemü hölgyek
tánczolják a zambrát?
A herczeg elpirult s kissé megütődött, ily szabadon hallván beszélni a
féllábával már sirban lévő vén madarat.
– Hidd nekem, mondá komolyan, nem vagyok az a csavargó könnyelmü
kalandor, a kinek tartasz. Andaluzia fekete szemü hölgyei, kik
Guadalquivir narancs berkeiben tánczolnak, engem nem érdekelnek. Én egy
ismeretlen és szeplőtelen szépet keresek, e képmás eredetijét; s kérve
kérlek, hatalmas holló, ha csak tudományod vagy mesterséged körében van,
adj nekem utasitást, hol találhatom őt fel.
Az őszfejü hollót visszahökkenté a herczeg komolysága.
– Mi közöm énnekem, felelé szárazan, szépséghez és ifjusághoz? én csak a
régit és korhadtat, s nem az újat és virulót látogatom, én a sors
hirmondója vagyok, ki halál jóslatokat károgok kémény tetőről, s
szárnyaimmal csattogok beteg emberek ablakainál. Másutt keress
utmutatást ismeretlen szépedhez.
– S hol keressem ezt, ha nem a bölcseség fiainál, kik a végzet könyvében
jártasak? Tudd meg, hogy én királyi herczeg vagyok, a csillagok által
végzetszerüen egy rejtelmes vállalatra jelölve ki, mitől országok jövője
függhet.
Alig hallotta meg a holló, hogy ez ügy szerfölött fontos, melyben a
csillagok is érdekelvék, azonnal megváltoztatá hangját és modorát, s
mélyen figyelt a herczeg történetére. Bevégeztével igy felelt:
– E herczegnőt illetőleg, részemről nem adhatok értesitést, miután én
nem szoktam kertekben s hölgyek lugasaiban röpkedni; de siess Cordovába,
s keresd fel ott a nagy Abderahman pálma fáját, mely a fő moshea
udvarában áll; e fa tövében egy hires utazót találandsz, ki a világ
minden vidékét bejárta s királynék és herczegnők kedvencze volt. Ő
bizonyosan utba fog igazithatni.
– Ezer köszönet e becses tanácsért, szólt a herczeg. Élj boldogul,
legtisztelendőbb varázsnok.
– Élj boldogul, szerelem zarándoka – viszonzá hidegen a holló, s ismét a
diagram vizsgálatába merült.
A herczeg kisietett Sevillából, fölkereste uti társát a baglyot, ki még
mindig a faoduban gunyasztott, s megindult Cordova felé.
Függőleges kertek s Guadalquivir bájos völgyét ellepő narancs és czitrom
ligetek közt érkezék e város kapuihoz, hol a bagoly egy homályos
falüregbe repült fel, a herczeg pedig bement fölkeresni a nagy
Abderrahman által hajdankorban ültetett pálmafát. Ez a fő moshea
udvarának közepén narancs és czyprusfák közt emelkedék a magasba. –
Dervisek és fakirok ültek csoportokban az oszlopzatok alatt, s a hivők
közől néhányan, mielőtt a mosheába lépnének, a kutaknál végzék
mosdásaikat.
A pálmafa tövében ülő csoportozat élénken figyelt szavaira egynek, ki
nagy könnyüséggel látszott beszélni környezőihez.
– Ez lesz ama hires utazó, gondolá a herczeg, ki engem ismeretlen
herczegnőmhez útasitand.
A tömeg közé vegyült, de mennyire meghökkent, tapasztalván, hogy az,
kinek beszédére minden ember figyel, nem egyéb mint egy papagály, ki az
ő világoszöld ruhájában, okoskodó szemeivel s délczeg búbjával,
önmagával igen megelégedett madárnak látszik.
– Mint van az, kérdé a herczeg a körülállók egyikétől, hogy ennyi sok
komoly egyén örömét lelheti egy madár csacsogásában?
– Nem tudod, kiről beszélsz, felelé a kérdezett, e papagály ama hires
persiai papagály ivadéka, ki regemondó tehetségei által oly nagy nevet
szerze magának. Kelet minden tudománya kis ujjában van, s költeményeket
ép oly készséggel szaval, mint a mily gyorsan beszélni tud. Több
külföldi udvarnál mulatott s mindenütt a miveltség csodájaként
becsültetett. Kegyencze volt a szépnemnek is, mely a verseket szavalni
tudó okos papagályokat nagy becsben szokta tartani.
– Elég, vágott szavába a herczeg, e kitünő utassal magán beszédbe kell
bocsátkoznom.
Ezt megnyeré s elmondá utazása czélját. Alig emlité azonban, midőn a
papagály oly rikácsoló hangos nevetésbe tört ki, hogy szinte a szemei is
könyekben usztak.
– Bocsánat jó kedvemért, mondá, de engem a szerelemnek már csak puszta
emlitése is megnevettet.
A herczegre roszúl hatott az idétlen tréfa.
– Hogyan? kérdé, hát nem a természet fő titka, nem az élet ős elve, nem
a rokonszenv köz lánczolata-e a szerelem?
– Az ám a manó! szakasztá őt félbe a papagály, kérlek, hol tanultad ezen
érzelgő fecsegést? hidd el a szerelem egészen kiment a divatból, jó
társaságban s szellemdus emberek közt hallani sem lehet róla.
A herczeg, barátjának a galambnak egészen különböző véleményére
emlékezve felsohajtott. Pedig e papagály, gondolá, udvarokban élt,
gavallér és szellemdusnak látszik, s az ugynevezett szerelemről még sem
akar tudni. – Nem akarván a szivében csordultig telő érzelmet továbbá is
nevetség tárgyává tenni, egyenesen látogatásának közvetlen czéljára tért
át.
– Mondd meg nékem legtökéletesb papagály, folytatá, te ki a szépek
legtitkosb rejtekeibe bejárattal dicsekhetel, nem találkoztál-e hosszu
utazásaid alatt e képmás eredetijével?
A papagály körmei közé vette a képet, s fejét egy oldalról másra
forgatván, szemeivel felváltva nézegeté azt.
– Becsületemre, mondá, csinos arcz; igen csinos; de mikor az ember annyi
csinos arczot lát, ha sokat utazik, hogy alig – de lassan – engem ugyse
– most már emlékezem – nem lehet kétség, ez Aldegonda herczegnő; miként
is feledhetém őt, kinek oly választott kegyencze valék?
– Aldegonda herczegnő! viszhangozá a herczeg; s hol találhatom őt fel?
– Csendesen, csendesen! szólt a papagály, feltalálni könnyebb őt, mint
elnyerni. Ő a Toledóban uralkodó keresztyén király egyetlen leánya, s
azoknak a minden-lébe-kanál csillagászoknak holmi jóslatai
következtében, a világtól, tizenhetedik születés napjáig, elzárva
tartatik. Nem fogod megláthatni őt – ez halandónak lehetlen. Én
mulattatása végett eléje bocsáttatám, s egy világot látott papagály
becsületszavára mondom, hogy sok nálánál együgyűbb herczegnővel is
társalogtam már.
– Egy bizalmas szóra kérlek, kedves papagályom; sugá a herczeg. Én
korona-örökös vagyok, s egykor még trónon fogok ülni. Látom, hogy te
szép eszü madár vagy s forogtál a világban. Nyujts nekem segédkezet e
herczegnő elnyerhetésében s én udvaromnál magas hivatalba helyezlek.