gondtalan állomás legyen, mert mi lángeszek nem igen szeretünk dolgozni.
Megegyeztek hamarjában; a herczeg ugyanazon kapun, melyen bejött, ismét
kisietett Cordovából; előhivta a baglyot a falüregből, s mint
rokontudóst mutatta őt be az uj utitársnak, s igy szépen tovább utaztak.
A haladás azonban a herczeg nyugtalanságához mérve igen lassu volt; a
papagály fényes életmódhoz volt szokva s nem szerette reggeli álmát
zavartatni; mig más részről a bagoly délig aludt s igen sok idő veszett
el hosszu délesti pihenései által. Régiségtani hajlama is egy akadálya
volt az utnak: meg kellett állni minden omladéknál, meg kellett
szemlélni azt, s ő a vidék minden romvára vagy tornyáról hosszas
legendákat meséle. A herczeg azt reménylé, hogy a bagoly és papagály,
mindkettő tudós madár lévén, gyönyörködni fognak egymás társaságában, de
soha sem csalatkozott jobban. Örökös pörlekedésben állottak. Az egyik
lángész volt, a másik philosoph. A papagály verseket idézett, uj müveket
birálgatott és csekélységek fölött volt ékesen szóló: a bagoly mindezt
haszontalanságnak tekinté, s csak a metaphysikát tartotta dicsőnek.
A papagály dalokat dudolgatott, tréfált és élczeket szórt komoly
szomszédjára s irtózatosan kaczagott saját élczein; mely eljárást
viszont a bagoly méltósága sértéseként tekinté, s daczolt és morgott és
pöffeszkedett, és néha egész nap egy szót sem szólt.
A herczeget sokkal inkább elfoglalák ábrándos álmai s a gyönyörüséges
herczegnő arczképének szemlélése, sem hogy társai zsörtölődésére sokat
ügyeljen. Igy utaztak át Sierra Morena vadregényes szorosain, La Mancha
és Castilia nap által letarolt sikjain, s partjain az „arany Tájó“-nak;
mely tündéres kigyózataival Spanyolhon és Portugal felét befonja. Végre
egy sziklafokon épült s bástyákkal és tornyokkal körülvett erős várost
láttak meg, mely alatt a Tájó folyam vad hullámokkal zugott el.
– Ime, kiálta fel a bagoly, ez itt Toledo ős nevezetes városa, s
régiségeiről nagy hirben álló. Nézzétek e tiszteletreméltó templomokat
és tornyokat, időtől szürkék azok s legendai nagyság lebeg fölöttük, –
bennük sok ősöm elmélkedett.
– Puff! szakitá félbe ünnepélyes elragadtatását a papagály; mi közünk
nekünk a régíségekhez, a legendákhoz, és ön őseihez? Nézd inkább
herczegem, mi sokkal érdekesb, az ifjuság és szépség tanyáját, a te
sokáig keresett herczegnőd lakhelyét.
A herczeg a papagály által mutatott irányba nézett, s kies zöld mezőben,
a Tájó partján viruló kert ligetei között egy diszes palotát pillanta
meg. Épen olyan volt e hely, minőnek a galamb festé az arczkép
eredetijének lakását. Dobogó szivvel tekinte reá. Talán e pillanatban
is, gondolá, ez árnyas ligetekben andalog a szép herczegnő, vagy könnyü
léptekkel lejt a téres erkélyzeten, vagy talán a büszke födelek alatt
nyugszik! – Közeledvén tapasztalá, hogy a kert falai igen magasak s
daczolnak a megmászással, körűle pedig fegyveres őrök járnak körszemlét.
A herczeg a papagályhoz fordult. – Ó legtökéletesb madár, szólt hozzá,
te fel vagy ruházva az emberi nyelv adományával. Siess e kertbe, keresd
fel lelkem bálványát s mondd, hogy Ahmed herczeg a szerelem zarándoka,
csillagoktól vezérelve érte jött a Tájó virányos partjaira.
A követségére büszke papagály a kert felé repült s átkelve a magas
falakon, miután kis ideig a berkek és lugasok fölött lebegett, egy
patakra hajló kerti lak erkélyére ereszkedett. Itt benézvén a terembe, a
herczegnőt látta pamlagára dőlten s egy papirszeletre meredő szemekkel,
mialatt halvány arczát könyek nedvesiték.
Megborzolván kissé szárnyait, világoszöld ruháját megegyengetvén s
fej-bubját előre emelvén, udvarias mozdulattal melléje helyezé magát a
papagály, aztán telhető szelid hangon igy szólt:
– Szüntesd könyeidet szépséges herczegnőm, vigasztalást jöttem hozni
szivednek.
A herczegnő felriadt az emberi hang hallására, de megfordulván s csak a
zöld ruhás hajlongó kis madarat látván; – hajh! mily vigasztalást
hozhatnál te nekem, mondá; tekintve, hogy te csak egy papagály vagy?!
A papagályra érzékenyen hatottak e szavak.
– Már hiszen én magam idejében sok szép hölgyet megvigasztaltam, felelé,
– de hagyjuk ezt most. Jelenleg egy királyi herczeg követeként jövök.
Tudd meg, hogy Ahmed, a granadai herczeg, éretted jött, s e perczben
Tájó virányos partján táboroz.
E szavakra a szépséges herczegnő szemei, koronája gyémántjainál is
fényesebben ragyogtak. – Ó papagályok legkedvesbike, sipegé; te valóban
örvendetes hirt hozasz, mert én már kimerült és beteg valék s csaknem
halálra gyötrött az Ahmed hüsége fölötti kétség. Siess vissza hozzá s
mondd néki, hogy levelének minden szava szivembe van vésve s hogy
költeményei lelkemnek tápja. Mondd néki azonban azt is, hogy irántami
szerelmét fegyverrel kezében is kell tanusitnia, holnap van tizenhetedik
születésnapom, s atyám a király ekkorra nagy tornát hirdetett, több
herczeg lépend a sorompók közé, s a győztes kezemet nyerendi jutalmul.
A papagály ismét szárnyra kelt s keresztül csörtetve a berkeken,
visszarepült oda, hol a herczeg várt reá. Ahmed a fölötti öröme, hogy az
imádott arczkép eredetijét nem csak fel – de hozzá vonzódónak és hűnek
is találta, csupán azon szerencsés halandók által képzelhető, kiknek
osztályrészül jutott éber álmaikat valósithatni s az árnyékot
megtestesiteni; csak egy zavará elragadtatását – a közelgő torna. S
valóban Tájó partjain már mindenfelé fegyverek csillogtak s megharsantak
trombitáik a fényes kisérettel érkező lovagoknak, kik az ünnepélyben
részt venni délczegen haladtak Toledo felé.
A herczegnő bájainak hirét inkább emelvén mint elhomályositván tizenhét
éves koráig a világ elől zárva tartatása, több hatalmas herczeg kérte
meg kezét, atyja azonban, a nagy mértékben eszélyes király, hogy
részrehajlás által ellenségeket ne szerezzen magának, oda utasitá őket,
hogy fegyver határozzon közöttük. A kijelelt vetélytársak közől többen
erő és ügyességről hirhedettek valának.
Mily balkörülmény a szerencsétlen Ahmedre nézve, ki sem fegyverrel
ellátva nem volt, sem bánni azzal nem tudott. – Ó én boldogtalan
herczeg! kiálta fel, hogy egy bölcsész szemei előtt, magányban kelle
neveltetnem! Mi hasznomra van nekem az algebra és philosophia szerelmi
ügyekben? Ó Eben Bonabben! mért mulasztottad el, engem a
fegyverforgatásban oktatni?
Ekkor a bagoly megszólalt, ájtatos imával kezdvén beszédét, minthogy jó
muzulman volt.
– Allah Akbar! az Isten nagy! kezeiben van minden rejtett ügy – ő
kormányozza a herczegek sorsát. Halljad ó herczeg! ez ország telve van
rejtelmekkel, miket csak az olyan láthat, ki mint én, tudomány után
sötétben is képes tapogatózni. – Van a közel fekvő hegyekben egy
barlang, e barlangban egy vas asztal, a vas asztalon bűvös
fegyverkészület fekszik, mellette pedig varázsilletett harczi mén áll,
mely oda több nemzedék előtt záratott.
A herczeg bámult a csodán, mig a bagoly, nagy karika szemeivel
pislantva, s füleit hegyezve folytatá:
– Több év előtt atyám e vidékre, egy jószágán lévő toronyba utazván,
vele jöttem én is; s akkor időztünk e barlangban, s igy lőn előttem
tudva a rejtelem. Családunk őshagyománya ez s még igen kis bagoly-fiók
koromban hallottam nagyapámtól: hogy e fegyver-készület egy mór büvész
sajátja volt, ki, midőn Toledo a keresztyének által bevétetett, e
barlangba menekült s itt meg is halt, varázsszóval illetvén előbb
paripáját és fegyvereit, melyhez képest ezek csak mozlim által
használhatók, s ez által is csak napkeltétől délig. Ezen időközben velük
akárki legyőzhető.
– Elég, keressük fel e barlangot! sűrgeté Ahmed.
Legendadús barátja vezetése mellett a herczeg föllelé a kivánt helyet,
mely a Toledót környező sziklabérczes vadonok egyikében annyira el volt
rejtve, hogy csak egy bagoly egerésző szeme vagy egy régiségbuvár
lehetett képes a nyilásra akadni. Síri mécs kifogyhatlan olaja terjeszte
itt ünnepélyes világot. A barlang közepén levő vas asztalon feküdt a
bű-fegyverzet, hozzá támasztva egy lándzsa állt, s mellette az arab ló
harczra nyergelten, de szoborként mozdulatlanul. A fegyver rozsdafolt
nélkül ugy csillogott mint hajdanában, s a paripa is oly jó husban vala,
mintha most jönne a legelőről; s midőn Ahmed megsimogatá nyakát,
ágaskodni kezdett s olyat nyeritett örömében, hogy a barlang falai is
szinte megrázkódtak bele. E szerint bőven ellátva „nyargalható lóval s
forgatható fegyverrel“ a herczeg eltökélé magát megküzdeni a dijért a
közelgő tornán.
Az eseménydús reggel felderült. A sorompók készen álltak a Végán vagy is
a Toledo sziklafalai alatti sikon, hol egyszersmind dúsan szőnyegezett s
felvont selyem ernyők alatt árnyban tartott páholyok és karzatok
emeltettek a nézők számára. E páholyokba az ország valamennyi szépe
összegyült, alúl pedig apródjaiktól kisért tollas sisaku hősök
szökdeltek ménjeiken, legkitünőbbek lévén közöttük a mai tornán küzdendő
herczegek. Az ország valamennyi szépe azonban elhomályosult, midőn
Aldegonda herczegnő a királyi páholyban, s a világ bamuló tekintetének
először megjelent. Mindent felülmuló kecsei meglátására az ámulat moraja
terjedett el a tömeg közt, s az eddig, bájainak csak hire után kezére
vágyó herczegek, tizszeres vágygyal néztek az ütközet elé.
A herczegnő azonban szomorunak látszék. – Arczának szine minduntalan
változott s szemeit nyugtalan és elégületlen kifejezéssel jártatá körül
a tollas lovagok csoportjain. A trombiták már már jelt valának adandók
az összeütközésre, midőn a hirnök egy idegen lovag érkeztét jelenté, és
Ahmed a szin helyére nyargalt. Gyémántokkal rakott aczél sisak emelkedék
turbánja fölött, mellvérte aranynyal volt kiverve, kardja és gerelye Fez
müve, miknek markolata ékkövektől ragyogott. Arab lovának takarója
gazdagon himezve a földig ért, s a délczeg állat, ujra láthatván
fegyver-villogást, ágaskodott és prűszkölt és nyeritett. A herczeg
könnyüded büszke modora mindenki figyelmét felgerjeszté, s midőn „a
szerelem zarándoka“ név alatt jelenteték, a hölgyek soraiban általános
susogás és mozgalom keletkezett.
Ahmed a sorompókhoz lovagolt, de ezek bezárattak előtte; a tornában,
mondaték neki, részt csak herczegek vehetnek. Kijelenté ekkor nevét és
rangját. Még roszabb – ő mozlim volt, s nem vivhata ott, hol keresztyén
herczegnő keze a dij.
Vetélytársai fenyegető nagyratartással vették őt körül s egy szemtelen
viseletü és herculesi termetü lovag lenézve gyermeteg könnyű alkatát,
gunynyal illeté szerelmes czimét. A herczeg haragra lobbant. Párbajra
hivta ellenét. Szét mentek; aztán száguldva összeütközének, s az izmos
gunyoló, a bűlándzsa első érintésére nyergéből kivetve a fövenyen
hevert. Ezt a herczeg megeléglé, de hajh! pokoli fegyverrel és lóval
gyült meg a dolga – ha ezek egyszer mozgásba jöttek, mi sem állithatá
meg többé. Az arab mén a legsürübb tömeg közé rontott s minden akadályt
legázolt; a szelid herczeg ide s tova vágtatott a téren, s szegényt és
gazdagot, boldogot és boldogtalant földre teritett, módnélkül restelve
önkénytelen hősi tetteit. A király háborgott és dühösködött az
alattvalóin és vendégein elkövetett gyalázatért. Kirendelé testőreit –
percz alatt ezek is leüttettek lovaikról. Erre a király maga leveté
palástját, pajzsot és lándzsát ragadott s fellovagolt, hogy az idegent a
felség megjelenésével félemlitse meg. De fájdalom! a felség sem járt a
közembernél jobban – a gerely és paripa senkinek nem volt tisztelője;
Ahmed, véghetlen bánatára, teljes erővel a király ellen rugaszkodott,
kinek sarkai pillanat mulva levegőben voltak, és őmaga a porban
hentergett.
E perczben a nap délpontra ért; a varázs szó visszanyerte erejét, az
arab mén végig szökött a harcz téren, át a sorompón, a Tájóba ugrott s
keresztül uszva ennek vad hullámát, a léhltelen és alélt herczeget a
barlangba vitte, hol a vas asztal melletti helyét elfoglalva szoborként
állott meg. A herczeg szives örömest szállott le róla, s hogy a sors
további intézkedéseit elkerülje, a fegyvert visszatette helyére. Aztán
leülve, kétségbeesett állapotán, melybe őt e sátáni paripa és fegyver
helyezé, töprenkedett. Miként mutassa magát ismét Toledóban, miután
ennek lovagjait annyira megpiszkolta s a királyt is szégyenbe keveré? S
mit fog a herczegnő is gondolni durva és lázongó viseletéről? Aggodalom
telten, szárnyas követeit kiküldé hireket gyüjteni. –
A papagály elment minden nyilvános helyre és gyülekezetekbe, s nem
sokára egy sereg pletykával tért meg. Egész Toledo le van verve. A
herczegek eszméletlen vitettek a palotába, a torna zavarban oszlott
szét; minden ember a mozlim lovag hirtelen megjelenéséről, bámulatos
tetteiről, és sajátságos eltűnéséről beszél. Némelyek mór büvésznek
hiszik őt, mások emberi alakot öltött sátánnak, mig ismét mások
hagyományszerü történeteket regélnek hegyi barlangokban lévő elbűvölt
lovagokról, s ezek egyikének mondják őt. Abban mindnyájan megegyeznek,
hogy nem közönséges halandónak kell lennie, ki ily csodákat tőn, s a
legvitézebb legelső keresztyén harczosokat nyergeikből kivetette.
A bagoly éjjel repült ki a sötétlő város fölé, s háztetőkbe és
kéményekbe kapaszkodék. Aztán a királyi palotára szállt, mely Toledo
legmagasabb pontján állott, s huhogva járta be a bástyákat, teraszokat
és csatornákat, bekukkant nagy kancsal szemeivel minden nyiláson és
világitott ablakon, annyira, hogy két vagy három udvari hölgy görcsöket
kapott ijedtében. Csak midőn a hajnal kezdett a hegyek fölött szürkülni,
tért vissza egerészeti kirándulásából s a tapasztaltakat elmondá a
herczegnek.
– A palota legmagasabb tornya körül kémlődve, kezdé, egy ablakszárnyon
át a gyönyörü herczegnőt láttam. Nyugágyon pihent, szolgák és orvosok
által környezve, a nyujtott szereket azonban nem akará elfogadni. Midön
ezek távozának, levelet vőn elő kebléből, elolvasá és csókolgatá s
hangos zokogásba tört ki, ugy, hogy philosoph létem daczára, magam is
megindultam rajta!
Ahmed érzékeny szive e hirek hallattára elszomorodott.
– Nagyon is igazak voltak szavaid ó bölcs Eben Bonabben, mondá; bú és
bánat és álmatlan éjek osztályrésze a szeretőknek. Allah óvja meg a
herczegnőt sorvasztó befolyásától az ugynevezett szerelemnek!
Bővebb értesitések Toledóból megerösiték a bagoly jelentését. A városban
nyugtalanság és félelem uralkodott. A herczegnő a palota legmagasabb
tornyába vitetett, s az oda vezető folyosók szorosan őriztettek. Emésztő
mélakórság vett rajta erőt, melynek okát senki sem tudta kitalálni –
visszautasitott magától minden tápot, s hallani sem akart vigasztaló
szót. A legügyesb orvosok hasztalan kisérték meg rajta tudományukat, azt
hitték már, hogy valami bűverő gyakoroltatott ellene, s a király
felhivást tett közzé, nyilvánitván, hogy a ki meggyógyitja őt, a
kincstár legdrágább ékkövét nyerendi jutalmul.
Midőn a szögletben szundikaló bagoly e felhivásról értesült, tág szemeit
rejtélyesebben forgatá mint valaha.
– Allah Akbar! kiálta fel, szerencsés ember lehet az, kinek e gyógyitás
sikerül, csak a királyi kincstárból választani tudjon!
– Mint érted ezt, legtiszteltebb bagoly? kérdé Ahmed.
– Jól figyelj ó herczeg, arra mit mondani fogok. Tudod, hogy mi baglyok
tudós testület vagyunk s a homály- és penész-lepett tárgyakkal sokat
foglalkozunk. Utolsó kirándulásom alkalmával Toledo templomai – és
tornyaiba, egy ódondász bagoly társulatra akadtam, mely üléseit a
királyi kincstár boltives tornyában szokta tartani. Épen a kincstárban
felhalmozott gyémántok és ékkövek, arany és ezüst edények alakjai,
feliratai, rajzai s mindeniknek kora és hazája fölött vitatkozának; de
leginkább érdekelve látszának lenni bizonyos ereklyék és talizmánok
által, mik a kincstárban még góth Roderik idejéből maradának. Ezek közt
különösen egy keleti mivű s aczél lemezekkel erősitett szandalfa
szekrény volt, mysticus jelekkel boritva, miket csak kis számu tudósok
érthetnek. E szekrény felirása a társulat által már több ülésben
tárgyaltatott, s hoszszas és komoly vitatkozásokra adott alkalmat.
Jelenlétemkor egy, Egyiptomból imént érkezett igen öreg bagoly ült a
szekrény födelén s a felirást olvasgatá, és azt bizonyitotta ki belőle,
hogy a szekrény bölcs Salamon trónjának selyem szőnyegét tartalmazza,
mely Toledoba kétségkivül ama zsidók által hozatott, kik ide Jeruzsalem
pusztulása után menekültenek.
Bevégezvén ódondászati előadását a bagoly, a herczeg kis ideig
gondolatiba merülten hallgatott.
– Hallottam én már, törte meg a csendet, a bölcs Bonabbentől emlittetni
csodateljes tulajdonságait e talizmánnak, mely Jeruzsalem pusztulásakor
eltünt s örökre elveszettnek tartatott. A toledói keresztyének előtt
hihetőleg tökéletes titok ez. Ha birtokába juthatok, megalapitám
szerencsémet.
Következő nap a herczeg levetközé dús öltözékét s pusztai arab egyszerü
mezébe öltözött. – Arczának rézbarnás szinezetet adott, és senki sem
ismerhette volna meg benne a fényes lovagot, ki oly nagy csodálatot és
zavart okoza a tornán. Bottal kezében, táskával oldalán, s nyakáról
lefüggő kis pásztorsippal ment Toledoba a királyi palota kapujához, s a
herczegnő meggyógyitásáért igért jutalomra vállalkozónak jelenté magát.
Az őrök ütleggel akarták őt elkergetni. – Mit tehetne egy csavargó arab
ott, mondák, hol az ország legjelesbjei nem birtak segiteni? A király
azonban meghallván a zajongást, maga elé vezettetni rendelé az arabot.
– Leghatalmasb király! szólt Ahmed; felséged egy beduin arabot lát szine
előtt, ki élete nagyobb részét a puszták magányában tölté. E puszták,
mint jól tudva van, manók és gonosz lelkek tanyái, melyek minket szegény
pásztorokat megszállanak, nyájainkba bujnak, s néha még a türelmes tevét
is dühödté teszik; ezek ellen óv- és segédszerül mi a zenét használjuk,
s vannak nemzedékről nemzedékre hagyománykép szállt dalaink, miket
énekelve és sipolva, elűzzük a rosz szellemet. Én az ezt eszközölni
képeseknek vagyok egyike s e tehetség teljes hatalmamban áll. Hogy ha
leányod ilyszerü varázs hatása alatt szenved, fejemmel állok jót, hogy
megmentem tőle.
A királyba, ki okos ember volt s tudta, hogy az arabok csodálatos
titkokhoz értenek, uj reményt sugallott a herczeg határozott beszéde.
Rögtön a sugár toronyba vezette őt, melynek legtetején a herczegnő
szobája volt. Az ablakok oszlopzatos erkélyre nyiltak, honnan egész
Toledóra s az alól elterülő vidékre lehete lelátni. Ezen ablakok
függönyei most le valának bocsátva, mert a herczegnő emésztő s
enyhithetlen fájdalom áldozataként feküdt benn.
A herczeg a tornáczon vőn helyet, s pásztorsipján néhány vad arab
dallamot fuvott, mit a granadai Generalifeben szolgáitól tanult el. A
herczegnő érzéketlen maradt, s a jelenlévő orvosok hitet nem adólag s
megvetéssel rázták fejeiket: a herczeg végre félretette a sipot, s
levele nyilatkozó szerelmi verseit egyszerü dallamra kezdé énekelni.
A herczegnő megismeré a verseket – szivébe repeső öröm szállott, fejét
fölemelé s figyelt; könyek tolultak szemeibe s hullottak arczaira; keble
indulatosan hullámzott. Szerette volna a dalnokot maga elé kivánni, de
szüz szemérem tiltá le szavát. A király eltalálta óhajtását s Ahmed a
szobába vezetteték. A szeretők ildomosok valának, pillantásokat
váltottak csupán; de e pillantások köteteket foglaltak magukban. Zene
soha sem ünnepelt nagyobb diadalt. A rózsák visszatértek a herczegnő
szende arczaira; ajkaira a mosoly s a harmatos fény epedő szemeibe.
Az orvosok megdöbbenve bámultak egymásra. A király az arab dalnokot
csodálattal vegyes tisztelettel nézte. – Csodatévő ifju! szólitá meg,
ezentul te lész első udvari orvosom, s dalzenéden kivül nem veendek
egyéb rendelvényt. Mostanra nézve – vedd el jutalmadat, kincstáram
legbecsesb ékkövét.
– Ó király, viszonzá Ahmed, nem kell nekem arany ezüst vagy drágakő. Van
egy ereklye kincstáradban, mely a mozlimektől – Toledo egykori uraitól
maradt ottan, – egy szandalfa szekrény, selyem szőnyeggel belsejében,
add ezt nekem s én meg vagyok elégedve.
A jelenlévők bámultak az arab szerénységén, s még jobban bámultak, midőn
a szandalfa szekrény előhozatott s a szőnyeg kivéteték belőle. Finom
zöld selyem szövet volt ez, héber és chaldeus betükkel himezve. Az
udvari orvosok egymásra néztek, vállat vonitának s mosolyogtak az uj
gyógyász együgyüségén, ki ily rongyos dijjal is meg birt elégedni.
– E szőnyeg, mondá ez, egykor bölcs Salamon trónját ékesité, s méltó
arra, hogy a szépség lábai elé tétessék.
Igy szólva kiterité azt egy ottoman alá, mely a herczegnő számára az
erkélyre hozaték, aztán lábaihoz ülve –
– Ki ellensúlyozhatja – folytatá – azt, mi a sors könyvébe van irva? Im,
a csillagászok jóslata teljesült. Tudd meg, ó király! hogy lányod és én
titokban rég szeretjük egymást. Ismerd meg bennem a szerelem zarándokát!
E szavak alig hagyták el ajkait, midőn a szőnyeg légbe emelkedék,
magával vivén a herczeget és herczegnőt. A király s az orvosok szájtátva
s elmeredt szemekkel néztek utána, mig egy fehér felhő alatt kis ponttá
válva, a kék láthatárról eltünt.
A király dühösen hivatá kincstárnokát.
– Mint van az, támadá meg, hogy te e talizmánt egy hitetlen birtokába
engedéd jutni?
– Fájdalom, felséges ur! nem ismertük erejét, s a szekrény felirását sem
tudtuk olvasni. Ha ez valóban bölcs Salamon trónjának szőnyege, akkor
büverővel bir, s képes tulajdonosát a légben egy helyről másra
szállitani.
A király hatalmas sereget gyüjtött s a szökevényeket üldözni Granada alá
ment. Hosszu és fáradalmas utat hagyva maga után, tábort ütött a Végán,
s hadi követet külde leánya visszaadatását követelni. A király maga jött
eléje egész udvarával. Benne a dalnokot ismeré meg az atya, mert Ahmed a
trónt atyja halála után öröklé s a gyönyörü Aldegonda szultánája lőn.
A keresztyén király, megértve, hogy leánya megtarthatja vallását,
csakhamar kibékült. Véres csaták helyett tehát vigalmak és ünnepélyek
váltották fel egymást, melyek után a király elégülten tért vissza
Toledoba, az ifju pár pedig épen oly boldogan mint bölcsen uralkodott
Alhambrában.
Megemlitendő még, hogy a bagoly és papagály kényelmes haladással s külön
külön követték a herczeget Granadába; az első éjente utazott s családja
több rendbeli örökös birtokaiban meg meg állapodott; az utóbbi, minden
utjába eső város vig köreiben szerepelve mulatott.
Ahmed hálásan megjutalmazá őket vándorutjában tett szolgálataikért. A
baglyot miniszterelnökké, a papagályt főudvarmesterévé nevezé.
Felesleges mondanunk, hogy ország soha bölcsebben nem kormányoztatott, s
szabatosabban rendezett királyi udvar soha sem létezett.
ÖRDÖG MARKA.
(LEVER. _Tom Burke_.)
Irland Waterford megyéjében volt egy kis birtokom, hova a vadászati
évszakban néha néha ki szoktam rándulni. S valóban, leszámitva a
vadászatot, ide kijőni egyéb ok alig is lehetett: rideg kopár része ez
az országnak; egy rosz mezőváros van hozzá közel, különben tizenkét
mérföldnyi körben egyetlen egy ház sincs. Egyszer tehát kirándulék – ha
jól emlékszem, most decemberben múlt két éve – soha sem volt még oly
rosz idő: esett az eső reggeltől estig, és ismét esett és szél fújt
estétől reggelig; a pala-lemezek mindenfelől hullottak a házfedélről, s
éjente őröket kellett felállitani, hogy azon esetre, ha a szélvész a
kéményeket ledönti, reggel megtalálhassuk azokat. Ily szép időjárásban
látogattam én meg „Ördög markát“ – ez volt neve a vidéknek, hol házam
állt, s e név valóban illett is reá. Mindamellett én kirándulék, s
megérkezésem estéjén nem tehettem egyebet, mint meghagyni kerülőmnek,
hogy a hegyeket járja be s a vad-rablókat riassza el; és igy, vadászat
helyett, mi, mint elébb mondám, az egyetlen időtöltés lehetett e helyen,
itt valék három pár ebbel, két puskával, s egy vár felvetésére elég
lőporral, egyes egyedül járkálva fel és alá ebédlőmben, oly méla busan,
mint csak tőlem telhetett.