fontos arczot vágott. – De azért kétségkivűl ismerem. Magas-e?
– Közép termetű; mondá Teréz.
– Fekete hajú? tudakozódék Flamwell, egy merész találgatást kisértve
meg.
– Igen; felelt élénken Teréz.
– Orra kissé pisze?
– Nem; szólt lehangoltan Teréz, – római orra van.
– Hát nem római orrot mondtam-e? esett közbe Flamwell. Igen választékos
külsejű fiatal ember?
– Óh, mindenesetre.
– Modora rendkivűl megnyerő?
– Óh, igen! felelte egyszerre az egész család. Önnek ismerni kell őt.
– Úgy van, mindjárt gondoltam, hogy ön bizonyosan ismeri őt, ha a nagy
világhoz tartozik. – Kinek hiszi őt?
– Önök leirása szerint, mondá fontolgatva s hangját suttogásig
mélyesztve Flamwell – erősen hasonlit Fitz-Edvárd Fitz-John Fitz-Osborne
Augustus úrhoz. Igen kitűnő eszű fiatal ember s kissé különcz. Nagyon
valószinű, hogy valamely czél elérhetéseért álnevet vőn fel.
Teréz szive hangosan dobogott. Valóban Fitz-Edward Fitz-John Fitz
Osborne Augustus volna ő? Mily pompásan veendi ki magát e név a fényes
látogató jegyeken! Fitz-Edward Fitz-John Fitz Osborne-nő! Az eszme
elragadó.
– Öt percz hiján öt óra; szólt Malderton úr zsebórájára tekintve –
reméllem, csak nem marad el.
– Itt van! kiáltott fel Teréz, midőn a kapuajtón kettős zörgetés
hallatszott. Mindenki oly arczot igyekezett ölteni – minőt az emberek
rendesen szoktak midőn a látogatót különösen várják – mintha cseppet se
gyanitanák jöttét.
A szoba ajtó nyílt – „Mr. Barton!“ jelenté az inas.
– A manó vigye el! morgá Malderton. – Ah kedves Sir, mint van ön? mi
újság?
– Semmi, felelt a fűszerész szokott becsületes nyers modorával. – Semmi
különös. Én legalább mit sem tudok. Na s hogy vagytok lányok gyerekek?
Flamwell úr – örülök hogy van szerencsém.
– Itt van Sparkins úr! mondá Tom, ki folyvást az ablakon nézett ki – oly
fekete lovon jő! – S csakugyan itt is volt Horatio, egy roppant fekete
lovon, mely igen veszélyesen ágaskodott és topogott alatta. Eleget
rángatta ő jobbra balra a kantárszárat, de a ló annál jobban ágaskodott,
horkolt, rugdosott és meg meg iramlott, mig végre csakugyan beegyezett a
megállapodásba jó ötven ölnyire a kaputól, hol aztán Sparkins úr
leszállott róla, s Malderton groomjának gondviselésére bízta. A
bemutatás egész ünnepélyességgel ment végbe. Flamwell, zöld szemüvegei
megűl titokszerű fontossággal tekintett Horatióra; a hős Horatiónak
Terézre vetett édes pillantásai szavakkal ki nem mondható dolgokat
fejeztek ki; Teréz pedig a maga részéről lehetőleg tetszetős lenni
iparkodott.
– Hát csakugyan – az a – hogy is hivják – Augustus-e ő? kérdé súgva
Flamwelltől Malderton, a midőn Sparkins Terézt, az ebédhez vezetendő,
karjára fűzte.
– Nem, legalább nem egészen – felelte e nagy tekintély – nem épen ő –
– De kicsoda hát?
– Csitt! inte Flamwell, sokat jelentőleg rázva fejét, s gyanítni
engedve, hogy ő jól tudja, ki légyen; de fontos állam-indokok tiltják a
mély titok elárulását. Nem lehetlen, hogy a miniszterek egyike, ki a nép
nézeteit ekként akarja kipuhatolni.
– Sparkins ur, szólt az örvendő Maldertonné; legyen szives tarkázni.
John, egy széket kell tenni Teréz és Marianne kisasszonyok székei közé.
– E szavak egy legényhez voltak intézve, ki a ház szokott rendén félig
lovászi, félig kertészi minőségben működött; de kit most, fő feladat
lévén Sparkinsra benyomást csinálni, fehér nyakkendőbe és czipőkbe
bújtattak, s úgy kicsiptek és összekeféltek, hogy egy másod-inashoz
lenne hasonló.
Az ebéd jeles volt; Horatio minden figyelmét Teréz mulattatására
fordítá, s mindenki igen jól érezte magát Malderton urat kivéve, ki jól
ismervén sógora kedvencz beszédtárgyait, minden perczben rettegett, hogy
rákezdi.
– Mikor látta ön utólszor barátját Sir Noland Tamást? kérdé Malderton,
egy oldalpillantással Horatióra, kémelve, mily hatást idézend elő ennél
ily nagy név emlitése.
– Nem – nem igen régen; Gubbleton lordal tennap előtt beszéltem.
– Ah! reméllem egészséges ő lordsága? kérdé a legmelegebb érdekkel
Malderton. Alig szükséges megjegyezni, hogy e pillanatig egészen
ártatlan volt ily nevű egyén létezését illetőleg.
– Egészséges, se baja – igen jól van. Ördöngös jó ficzkó; a Cityben
találkoztam vele, tömérdeket összefecsegtünk. Nekem ő meghitt barátom. –
Azomban nem maradhattam vele oly sokáig, mint szerettem volna, mert egy
bankárnál volt dolgom, ki szörnyű gazdag ember s parliamenti tag, s
kivel szinte meglehetős, sőt mondhatom igen bizalmas lábon állok.
– Tudom, kit ért ön; mondta reá mosolyogva a házi úr; holott valójában
annyit tudott a dologról, mint maga Flamwell.
– Üzlete igen nagyszerű.
Ez a beszédet veszedelmes térre vitte.
– Üzletről lévén a szó; szólalt fel az asztal derekáról Barton; minap
egy úri ember, kit ön Malderton igen jól ismert mielőtt önnek az az első
nyerészlet oly szerencsésen sikerűlt, boltunkba szólt be, és – –
– Barton, adjon csak egy burgonyát; – szakitá őt félbe a szerencsétlen
házi gazda reméllve, hogy a dolgot még csirájában elfojthatja.
– Itt van; felelt a fűszerárus, legkevésbé sem sejtve sógora szándékát;
– és egész egyszerűen kérdé –
– Liszteset kérnék! szakitá őt meg ismét Malderton, félve a történet
végig mondatásától, s iszonyodva e szónok „bolt“ ismétlésétől.
– Azt kérdé, hogy aszongya – folytatá a bünöncz miközben a burgonyát
átnyújtá – aszongya, hogy foly az üzlet? Én tréfásan, mint már szoktam,
aszondom neki, hogy biz én már csak megmaradok üzletemnél, s reméllem,
hogy engem se hágy el üzletem. Ha, ha!
– Sparkins úr! szólt a zavarát eltitkolni hasztalan törekvő házi úr; egy
pohár bort?
– Kész örömmel Sir!
– Örvendek, hogy szerencsém van!
– Köszönöm.
– Minap este; folytatá Horátióhoz a házi úr, részint hogy az új ismerős
társalgási ügyessége kifejthetésének tért nyisson, részint a fűszerész
elbeszélését eltukmálni akarva – minap este az ember természeti
tulajdonairól beszéltünk. Ön okoskodása engem igen meglepett.
– És engem is; mondá Frigyes. Horatio bájtelyesen hajtá meg fejét.
– S kérem, miként vélekedik ön a nőről Sparkins úr? kérdé Maldertonné. A
lánykák somolyogtak.
– A férfi, válaszolta Horatio; a férfi akár egy második éden ragyogó,
vidám, virághimes berkeiben andalogjon, akár pedig a kopárabb, sivár, s
mondhatnám ama köznapi téren forogjon, melyet megszokni a mai világban
kényszerülünk; a férfi, ismétlem, bár mily körülmények közt, vagy bár
mily helyen, akár a rideg éghajlat fagyasztó zivataraival küzdve, akár
az egyenlitő izzó sugarai alatt tikkadva – a férfi, nő nélkül, mindig és
mindenütt – egyedűl lenne.
– Igen örülök, hogy ön ily nemes véleménynyel van Sparkins úr! jegyzé
meg Maldertonné.
– Én is; tevé hozzá Teréz. Horatio gyönyörtelve tekinte reá s az ifju
hölgy telyes pünkösdi rózsává pirúlt.
– Már az én véleményem – kezdé Barton –
– Tudom, mit akar mondani; vágott közbe Malderton, erősen eltökéllve,
hogy sógorát nem engedi másodszor szóhoz jutni – tudom, mit akar
mondani, de az nem áll.
– Mi nem áll? kérdé a bámuló fűszerész.
– Sajnálom, hogy máskép vagyok meggyőződve Barton; felelte a házi úr,
oly határozott modorral, mintha csakugyan vitatna egy állitást, mit a
másik tőn – de nem egyezhetem olyanba, mit én képtelenségnek tartok.
– De hiszen én azt akarom mondani, hogy –
– Ön soha sem fog engem arról meggyőzni; szólt megbikacsolt
arczkifejezéssel Malderton. – Soha.
– Én pedig; mondá Frigyes, apja támadását utánozva – nem egyezhetem
egészen Sparkins úr nézeteibe.
– Hogyan? kiáltott fel Horatio, ki látván, hogy a család női része
csodáló gyönyörrel hallgatja őt, még metaphysikaibb és okoskodóbb lőn –
hogyan? hát a következés nem az ok okozata-e? vagy az ok nem előzi e meg
a következést?
– Ez a dolog veleje, jegyzé meg Flamwell.
– Úgy van; erősité Malderton.
– Mert ha a következés az ok okozata, s ha az ok megelőzi a következést,
akkor, úgy hiszem, önnek határozottan nincs igazsága; tevé hozzá
Horatio.
– Semmi esetre sincs! mondá a lekenyerezett Flamwell.
– Azt tartom legalább, hogy ez a természetes és logicai következtetés?
szólt kérdő hangon Sparkins.
– Kétségkivűl; esett ismét közbe Flamwell. – Tökéletesen megoldja a
kérdést.
– Jó, lehet hogy megoldja; mondá Frigyes. – Az imént nem láttam be
egészen.
– Én még most sem látom be; gondolá a fűszerész, – de Isten neki, legyen
igazsága.
– Mily bámulatos müveltségű ember! súgá Maldertonné leányainak, midőn a
hölgyek ebéd után a nappali szobába távoztak.
– Óh, a legszeretetre méltóbb! szólt egyszerre mind a két leány, – úgy
beszél, mint egy fél-isten. Sokat kellett a nagy világban forognia.
A férfiak magukra maradván, szünet állott be, mely alatt mindenki igen
komoly arczot vágott, mintha egészen át volna hatva az iménti vitatkozás
mélysége által. Flamwell, ki feltette magában, hogy Sparkins Horácz
tulajdonképeni ki létét minden áron kipuhatolja, első törte meg a
csendet.
– Bocsánat Sir: kezdé a kitűrő férfiú – azt tartom, hogy ön az ügyvédi
pályára készűlt? Magam is ügyvéd akartam egykor lenni – s valóban igen
bizalmas viszonyban is állok e derék kar legelső nevezetességeivel.
– Nem, nem épen! felelt kissé habozva Horatio, – nem egészen!
– De ha nem csalódom legalább, sokat forgott ön a selyem ruhák[1]
között? tudakozódék Flamwell.
– Csaknem egész éltemen át; viszonzá Sparkins.
A kérdést e szerint jóformán megfejtettnek látta Flamwell. Ő bizonyára
egy ifju gentleman, ki most fog még ügyvéddé feleskűdni.
– Én nem szeretnék ügyvéd lenni; – mondá Tom, most szólalva meg először
s körűltekintve, vallyon méltatja-e valaki figyelmére e megjegyzést.
Senki sem felelt.
– Nem szeretnék parókát viselni; tevé hozzá Tom, második megjegyzésre is
merészkedve.
– Tom, kérlek ne tedd magad nevetségessé; szólt hozzá atyja. Halgass
szépen, okúlj a hallottakból s ne tégy egyre ily oktalan megjegyzéseket.
– Igen is, atyám; hebegé a szerencsétlen Tom, ki egy szót sem szólott,
mióta fél hatkor még egy darab sűltet kért; most pedig nyolcz óra volt.
– Jól teszed Tom; biztatá jó indulatú nagybátyja; – ne gondolj vele, én
veled tartok. Én se szeretnék parókát viselni. Inkább viselek kötényt.
Malderton úrra erőszakos köhögés jött. Barton folytatá: –
– Mert ha az ember körén túl hág –
A köhögés tizszerezett rohammal ujúlt meg s meg se szűnt mindaddig, mig
ennek ártatlan okozója, ijedtében egészen el nem feledte, mit akart
mondani.
– Sparkins úr, szólt Flamwell újra kezdve a kérdezősködést, – nem ismeri
ön történetesen Delafontaine urat, ki a Bedford-téren lakik?
– Óh igen, jegyem is van nála, gyakrabban volt alkalmam némi
szolgálatokat tenni néki; felelt Horatio s kissé elpirúlt, alkalmasint,
mivel kényszerüleg elárulta magas ismeretségét.
– Ön igen irígylendő, ha alkalma volt e nagy férfiút lekötelezni; jegyzé
meg, mély tiszteletet fejezve ki Flamwell.
– Nem tudom, hogy voltaképen ki legyen; súgá Maldertonnak bizalmasan,
midőn Horátiót a hölgyek szobájába kisérték; – de annyi bizonyos, hogy a
jogi pálya embere, igen jelentékeny egyén s fényes összeköttetései
vannak.
– Mindenesetre, mindenesetre; viszonzá társa.
Az est többi része igen élvezetesen folyt le. – Malderton úr félelme
azon körülmény által, hogy sógora Barton mélyen elaludt, eloszolván;
lehető legnyájasabb és beszédesebb lőn. Teréz kisasszony „Páris
veszedelmét“ zongorázta, még pedig Sparkins szerint müvészileg; s
Frigyes is hozzájuk csatlakozván, mindhárman egy sereg dalt énekeltek
össze, és ama kedves felfedezésre jöttek, hogy hangjaik gyönyörűen
folynak össze. Az igaz, hogy mindhárman a primo-t énekelték, s Horatio,
ráadásúl egy csepp zenészeti hallással sem birván, ehhez még egyetlen
zene-jegyet sem ismert, de azért az idő igen kedélyesen tölt el, s éjfél
már elmúlt, midőn Sparkins a halottas-szekér-szerű paripát előhozatni
rendelte – mely parancsa csak azon világos kikötéssel teljesítetett,
hogy látogatását jövő vasárnap ismétlendi.
– De talán Sparkins úr holnap este is velünk tartana? inditványozta
Maldertonné, – férjem a lánykákat a szinházba akarja vinni.
Sparkins meghajtá magát s megigérte hogy az előadás alatt a 48 számú
páholyban tiszteletét teendi.
– Délelőttjét nem akarjuk elrabolni; mondá Teréz megnyerőleg, – mamánkal
fogunk boltokba járni s egyetmást vásárolni. Jól tudom azonban, hogy az
urak módnélkül irtóznak ily foglalkozástól. – Sparkins ismét meghajtá
magát, s kijelenté, hogy bár szerencséjének tartaná, de fontos ügyek
által lesz elfoglalva délelőttje. Flamwell jelentőleg tekintett
Maldertonra. – Délelőtt törvényszéki ülés van! súgá.
Más nap tizenkét órakor az egyfogatú hintó Oak-lodge kapuja előtt
állott, Maldertonnét és leányait a kitűzött helyekre szállitandó. A nap
tervét úgy intézték el, hogy egy ismerősüknél fognak ebédelni és
szinházba öltözködni; s először is a kalap- és ruhatartókat ezen
ismerősüknél letéve, London félrefekvőbb boltjaihoz hajtattak, hol
jutányosabban lehetett vásárolni. A hölgyek a hosszas út unalmait
Sparkins Horácz magasztalásával űzték el, aztán mamájukat támadták meg,
hogy egy shilling megkimélése végett ily messzire viszi őket, s azt
hitték, hogy talán már soha sem érnek helyre. Végre megállott a kocsi
egy piszkos külsejű bolt előtt, melynek kirakati ablakában minden nemű
árú czikk, a reá tűzött árakkal együtt volt látható. Egyszersmind az
ablak üveghez illesztett s nagy betűkkel írt pár sor jelenté, hogy „itt
mindenféle kelme igen olcsón, a rendes ár felére szállitva le, kapható.“
– Na ugyan mamám szép helyre hozott bennünket! panaszkodék Teréz
kisasszony, – mit gondolna Sparkins, ha itt látna!
– Az ám! szörnyűködék Marianne a puszta eszmére is.
– Mélztassanak leülni nagyságtok. Először is mit parancsolnak? kérdé a
fehér s roppant csokorra kötött nyakkendőt viselő fő-segéd.
– Selyem kelméket szeretnék látni; felelt Maldertonné.
– Azonnal nagysád. Smith úr! Hol van Smith?
– Itt vagyok! kiáltá egy hang a bolt mélyületéből.
– Kérem siessen Smith úr! szólt haragosan a fő-segéd. – Ön soha sincs
itt, mikor szükség van önre.
Az ekként lehető legnagyobb sietségre serkentett Smith, ügyes
könnyüséggel szökött át a boltasztalon s az imént érkezett vevők elibe
állott. – Maldertonné gyöngén felsikoltott; mire Teréz, ki épen ülő
nővéréhez hajoltan ezzel beszélt, feltekinte s maga előtt látta –
Sparkins Horatiót.
„Fátyolt vonunk – mint regényirók szokták mondani – a jelenetre, mely
következék. A rejtélyes, a bölcselő, a regényes, a metaphysicai Sparkins
– ki az érdekes Teréz előtt ifju herczegek s költői lángeszek
megtestesűlt eszmény-képének látszott, minőkről ő olvasott és álmodott
de színről színre láthatni soha sem reméllt – hirtelen Smith Sámuellé,
egy piszkos, bizonytalan lételű, olcsó bolt másod segédévé változott. Az
Oak-lodgei hősnek e váratlan látogatók előli méltóságteljes
elsompolygása csak ama ebéhez hasonlítható, mely e húsos fazékból
elkövetett csenés miatt leforrázva lőn. A Maldertonok minden reményei
egy percz alatt tönkre silányúltak s elolvadtak, miként a
czitromfagylalt elolvad hosszú nyári ebéden; az Almack-ok és előkelő
köröktől ismét oly távol álltak mint az éjszaki földsarktól; s Teréz
kisasszony körűlbelől újra annyi kilátással birt a férjhez menetelre,
mint Ross kapitány birt az éjszak-nyugoti tenger-út meglelésére.
Évek múltak e borzasztó reggel eseményei óta. Az ibolyák háromszor
virágoztak a camberwelli kertmezőn, a verebek háromszor ismételték
tavaszi csiripeléseiket a camberwelli lugasban, de a Malderton
kisasszonyok még mindig hajadonak. Teréz helyzete napról napra kétségbe
esettebbé válik; Flamwell azonban a nagyrabecsülés zenithjén áll, s a
család még folyvást a régi előszeretettel viseltetik az aristocratia
egyénei iránt s növekedett utálattal minden közönséges ellen.
A SZERELEM ZARÁNDOKA.
(WASHINGTON IRVING. _Alhambra_.)
Élt hajdan Granadában egy mór király, kinek csak egyetlen, Ahmed nevü
fia volt. Ezt az udvaronczok Al Kamel vagy is a „tökéletesnek“ nevezék
el, a benne már gyermekségében feltünő ész-túlnyomóság kétségbevonhatlan
jeleinél fogva. A csillagászok helybenhagyák e melléknevet, s oly
kedvező jóslatokat mondának a gyermekre, minők csak szükségesek, egy
herczeget tökéletes és boldog uralkodóvá tenni.
Csupán egy felhő lengett jövője fölött s még ez is rózsaszinü volt: hogy
t. i. szerelmes természetü lesz s nagy veszélyeken kellend e szenvedélye
miatt átmennie. Ha azonban a szerelem csábjaitól érett koráig vissza
lehetend őt tartani, e veszélyek elenyésznek, s további életét
háborgatlan boldogságban fogja tölteni.
Minden ilynemü baj megelőzése tekintetéből a király nagybölcsen
elhatározá a herczeget elzárt magányban neveltetni, hol nőarczot soha ne
lásson, s e szót: szerelem, emlittetni se hallja. E végből az Alhambra
fölötti hegy homlokzatán, magas falakkal kerített gyönyörü kertek
közepette pompás palotát épitetett, ugyanazt, mely mai nap Generalife
név alatt ismeretes. A fiatal herczeg e palotába záratott s a
legtudományosabb és hidegvérübb arab bölcsek egyikének, Eben Bonabbennek
gondja s nevelésére bizatott, ki élete nagyobb részét Egyiptomban,
hieroglyphek tanulása s gúlák és régi sirok kutatása közt tölté, s ki
egy egyiptomi mumiában sokkal több kecset talált, mint a legingerlőbb
élő szépségek bármelyikében. A bölcsnek meghagyva lőn, hogy a herczeget
a tudás minden nemében oktassa, egyet kivéve, – a szerelemnek egészen
ismeretlenül kellett előtte maradnia.
– Használj fel minden czélszerü óvszert mit jónak látsz; mondá a király,
de tartsd eszedben ó Eben Bonabben, hogy ha őrködésed alatt fiam e
tiltott tanból csak legkisebbet is eltanul, fejeddel lész érte felelős.
A bölcs Bonabben aszott vonásain e fenyegetésre száraz mosoly vonult át.
– Legyen felséged szive oly nyugodt fiáért, mint enyém az – fejemért,
oly embernek látszom-e én, ki e hiu szenvedélyből leczkéket szokott
adni?
A bölcsész gondos felügyelése alatt a herczeg nagyra nőtt a palota és
kert zárt körében. Fekete rabszolgák teljesiték parancsait, ocsmány
némák, kik mit sem tudtak a szerelemről, vagy ha tudtak is, szavok
hiányzott erről beszélni. – Észtehetségeire különös gondot forditott
Bonabben, s Egyiptom elvont tudományaiba kezdé őt avatni, de ezekben a
herczeg nem nagy előmenetelt tőn, s csakhamar kiderült, hogy a
bölcsészethez nincs hajlama.
Egy ifju herczegre nézve azonban, meglepőleg hajtható volt, kész minden
tanácsot elfogadni, s többnyire az utolsót követni. Elnyomta ásitásait s
türelmesen hallgatá Eben Bonabben tudós hosszu értekezéseit, mikből a
tudománynak némi felületes máza reá is ragadt, s igy érte el
szerencsésen huszadik évét, mint valóságos csodája a herczegi
okosságnak, – de a szerelemről sejtelme sem volt.
Ez időtájban azonban a herczeg viseletén némi változás mutatkozott.
Végkép abba hagyta tanulmányait, s inkább a kertben sétált, vagy a
csermelyeknél mélázott. Egyéb műtanok között kevés zenét is tanult, s ez
most idejének nagy részét foglalá el, s költészeti hajlama feltünővé
lett. A bölcs Eben Bonabben megszeppent, s e haszontalan szeszélyeket
algebrai szigoru feladatokkal akarta belőle kiüzni – a herczeg azonban
csömörrel fordult él ezektől.
– Nem szenvedhetem az algebrát, mondá, kín az nekem és utálat. Valami
inkább szivhez szólót szeretnék.
A bölcs Eben Bonabben e szavakra aszott fejét rázta.
– Itt a philosophiának vége van, gondolá, – a herczeg felfedezte, hogy
szíve van. – S ezután szorgosan kémlelé növendéke lépteit s tapasztalá,
hogy véralkatának rejlő fogékonysága működésben van s csak tárgyat
keres. Érzelemrészegültségben, melynek okát maga sem tudta, járta be
Generalife kertjeit; édes ábrándjaiban néha órákig elmerengett, majd
lantját vette elő s méla bús dallamokat vert rajta s ismét félretevé és
keserves sohajokba tört ki.
E szeretési hajlam fokonkint lelketlen tárgyakra is kiterjedt; voltak
gyöngéd figyelemmel ápolt kedvencz virágai; aztán különféle fákhoz
kezdett ragaszkodni s ezek közt különösen egy szép növésü és hulló
lombozatuhoz, melyre bőven pazarlá szerelmi ömledezéseit, nevét héjjába
vésve, ágaira koszorukat függesztve, s lantkíséret mellett dalokat
énekelve dicséretére.
Eben Bonabben megijedt növendékének e nyugtalan állapotán. A tiltott tan
örvénye szélén látta őt már – hol a legcsekélyebb véletlen is
elárulhatja neki a végzetszerü titkot. Mind a herczeg biztosságaért,
mind pedig saját fejéért remegve sebten ragadá őt ki a kert csábjai
közől, s a Generalife legmagasabb tornyába zárta el. E torony díszes
lakosztályokat foglalt magában s csaknem határtalan távolbai kilátással
bírt, de egyszersmind igen magasan is állt amaz édes légkör és bájoló
lugasok fölött, mik Ahmed fogékony kedélyére oly veszélyes hatást
gyakoroltak.
Mit volt mit tennie azonban, hogy kibékéltesse őt fogságával, s
megkurtitsa unalmas óráit? A kellemes tanoknak minden nemét kimeríté
már, s algebráról szó sem lehetett. Szerencsére, Egyiptomban létekor
Eben Bonabben a madarak nyelvét tanulta meg egy zsidó rabbitól, kire e
tan egyenes hagyomány-vonalban szállott bölcs Salamonról, kit ismét erre
Sheba királyné oktatott. E tan emlitésére a herczeg szemei uj
lelkesedésben ragyogtak fel, s oly mohósággal fogott tánulásához, hogy
nem sokára ép oly jártas lőn benne, mint mestere.
Generalife tornya megszünt magány lenni; közel talált olyanokra, kikkel
társaloghatott. Első ismeretsége egy sólyom volt, mely a sugár bástyafal
egy hasadékában fészkelt, s onnan prédát keresni messze elcsapongott. A
herczeg azonban kevés becsülés vagy szeretetreméltót talált benne. Nem
volt egyéb dicsekedő nagy szavu légi kalóznál, ki csak ragadozásról,
vérontásról s vakmerő kalandokról tudott beszélni.
Közelebb aztán egy bagolylyal ismerkedett meg, egy széles fejü, merev
szemü s szörnyen okos képű madárral, mely a falüregben egész napon át
kancsalul pislogva ült, s csak éjjel repült ki. Nagy igényeket tartott a
tudósságra, beszélt a csillagászatról és a holdról, s néha a sötét
tanokra is czélzott: fő szenvedélye azonban a metaphysica volt, s
hosszadalmas előadásait a herczeg még Bonabbenéinél is nyomósabbaknak
találta.
Volt aztán egy denevér, mely egy sötét bolthajtás szögletében egész nap
mindig lába sarkain függött, szürkületkor pedig csámpásan
kiszeleskedett. Ennek azonban mindenről homályos fogalma volt,
kigunyolta az általa csak kétesen láthatott tárgyakat, s miben sem
látszott élvet találni.
Ezeken kivül volt még egy fecske is, kit a herczeg eleinte igen
megszeretett. Csinosan tudott csevegni, de mindig szárnyain, mindig
nyughatlanul idestova röpkedve s alig maradva néha egy kis
beszélgetésre. Kisült végtére, hogy biz ő csak egy üres fecsegő, ki a
dolgoknak csupán felületén simul el, s mindennek tudását követeli,
holott mitsem tud jól.
Ezek valának az egyedüli tollas pajtások, kikkel a herczegnek alkalma
nyilt az imént tanult nyelvet gyakorolhatni; a többi madaraknak igen
magas levén a torony. Rövid időn megunta uj ismerőseit, kiknek
társalgásában igen kevés volt az értelmiség, érzelem pedig épen semmi, s
fokonként ismét visszaesett magányába. Igy mult el a tél, a tavasz
viránya illatot lehelve, kizöldült, s elérkezett a párosodás és
fészek-épités boldog korszaka. A Generalife-kert ligeteiből egyszerre
átalános madár-zene és dalcsattogás hatott fel a torony magányába.
Mindenfelől ugyanazon tárgyat: szerelem – szerelem – szerelem – éneklé s
viszhangozá változatos hanglejtéssel ezer torok.
A herczeg hallgatva s töprenkedve figyelt.
– Mi lehet ez a szerelem? gondolá, melylyel az egész világ annyira el
van telve s miről én mitsem tudok?
Barátjához a sólyomhoz fordult felvilágosításért. A gonosz madár megvető
hangon felelt:
– Ez iránt a föld közönséges békeszerető madaraihoz kell fordulnod, kik
nekünk, a lég urainak számára vannak teremtve. Az én mesterségem háboru,
s verekedés a gyönyörüségem. Én hadfi vagyok, s nem értek a
szerelem-félékhez.