VILÁG FOLYÁSA.
BESZÉLYEK.
ANGOLBÓL
BÉRCZY KÁROLY.
HARMADIK KÖTET.
PEST, 1854.
SZÁMVALD GYULA SAJÁTJA.
(Emich Gusztáv bizománya.)
Pest, 1854. Emich Gusztáv könyvnyomdája, uri utcza 8. sz.
TARTALOM.
AZ ARAB CSILLAGÁSZ 1
HORATIO SPARKINS 35
A SZERELEM ZARÁNDOKA 69
ÖRDÖG MARKA 125
EGY APA 143
A MÓR HAGYOMÁNYA 157
ELVESZTETT PARADICSOM 195
A VÁRPARANCSNOK ÉS A JEGYZŐ 209
AZ ARAB CSILLAGÁSZ.
(WASHINGTON IRVING. _Alhambra_.)
Ős időkben, sok század év előtt, Granadán egy Aben Habuz nevű mór király
uralkodott. Megpihent hoditó volt ő, azaz ifjabb napjait folytonos csata
és zsákmányolás közt élve le, most midőn gyönge és élemedett lőn,
nyugalom után sovárgott, mit sem ohajtva inkább, mint az egész világgal
békében élni, s babérjait a szomszédoktól elcsikart birtokkal együtt
nyugodtan élvezni.
Történt azonban, hogy ezen szerfölött eszélyes és békeszerető öreg
fejedelemnek ifju vetélytársakkal gyült meg a baja, herczegekkel, kikben
az ő korábbi hir és harcz vágya lángolt s kik igen sok hajlamot
mutattak, őt az atyjaikon elkövetett sérelmekért számadásra vonni. Saját
országának némely távolabb fekvő tartományai is, melyeket ifju ereje
napjaiban kemény fegy alatt tartott, nyugalomért sovárgó jelen korában
lázadással s azzal fenyegeték, hogy őt fővárosa falai közé szorítják. E
szerint mindenfelől ellenség által környezve, minthogy ennek jöttét a
Granada körüli vad magas sziklabérczek könnyen elfödheték, a
szerencsétlen Aben Habuznak folytonos vigyázat és félelem között kelle
élni, soha sem tudhatván, mely oldalról támadtatik meg.
Hiába épitetett őrtornyokat a hegyekre s helyezett minden szorosra
őröket oly parancscsal, hogy éjen át tűzzel, napközben füstel adják
hírül az ellen közelgtét; szemes ellenei, kijátszva minden ovatosságát,
majd egy majd más vonalon, melyre nem is gondolt, törtek elő, és orra
előtt pusztitva el tartományait, foglyokkal és zsákmány-rakodtan tértek
a hegyekbe vissza. Volt e valaha békeszerető és pihenni vágyó hoditó,
hasonló kényelmetlen helyzetben?
Mialatt Aben Habuzt e zavarok és bántalmak epeszték, egy vén arab orvos
érkezett udvarába. Ősz szakálla övéig folyt le s a hajlott kornak minden
jelét viselé; pedig mégis csaknem mindig gyalog jött Egyiptomból semmi
egyéb segélylyel, mint egy hieroglyphekkel jelölt bottal kezében. Hire
megelőzte őt. Neve Ibrahim Ebn Abu Ajeeb volt; azt mondák róla, hogy
Mahomed kora óta él s Abn Ajeebnek, a próféta társai utolsójának fia, s
hogy még mint gyermek követte Amru hóditó seregét Egyiptomba, hol az
ottani papoktól tanulta hosszu évsoron át a sötét tanokat s különösen a
büvészetet.
Mi több, még azt is beszélték, hogy ő az élet meghoszabbitásának titkát
felfedezvén, ez által lőn képes két század óta élni, ámbátor már öreg
korában jutván e felfedezéshez, csak ősz fürteit s homloka ránczait
örökítheté.
E csodateljes öreg embert sok tisztelettel fogadta a király, ki a
korosabb fejdelmek szokásához képest, az orvosokat nagy becsben kezdé
tartani. Saját palotájában akart neki lakosztályt kijelölni, de a
csillagász inkább egy barlangot választa, ama hegy oldalában, mely
Granada városa fölött emelkedik, s ugyan az, melyen később az Alhambra
épült. E barlangot ő tágabbra ásatá, annyira hogy téres magas csarnokot
képeze kerek nyilással tetején, melyen ő az eget és rajta a csillagokat
délidőben is szemlélheté. E csarnok falait egyiptomi hieroglyphekkel,
cabalisticus rajzokkal s csillagok jegyeivel irta tele, bensejét pedig
granadai mesterek által saját vezérlete alatt készített szerekkel
butorozta, miknek titkos tulajdonságaikat egyedül csak ő tudta.
Rövid időn a bölcs Ibrahim megbizott embere lőn a királynak, ki minden
felmerülő esetben hozzá fordult tanácsért. Aben Habuz egy alkalommal a
szomszédok méltatlanságai ellen kelve ki, ama nyugtot nem engedő
szakadatlan őrködést panaszlá melylyel berontásaik ellen kell magát
védenie; panasza végeztével, a csillagász perczig szótlan maradt, aztán
igy felelt:
– Tudd meg ó király, hogy Egyiptomban létemkor, én ott egy hajdankori
pogány papnő által készitett nagy csodaművet láttam. Borsa város mellett
egy hegyen, honnan Nilus völgye áttekinthető, egy kos alak állott, a
koson pedig egy kakas, mindkettő rézből öntve és sarkon forduló.
Valahányszor betöréssel lőn a vidék fenyegetve, a kos az ellenség
irányába fordult s a kakas kukoríkolt, mire a város lakói mind a
veszélyt, mind pedig mely oldalról közeleg az, megtudták, s ideje korán
intézkedhettek ellene.
– Az isten nagy! kiáltott fel a békeszerető Aben Habuz; mily kincs volna
nekem egy ily a környező hegyekre felügyelő kos, aztán meg egy ily
kakas, mely a veszély idejében kukoríkolna! Allah Akbar! mily biztosan
alhatnám palotámban hasonló őrökkel ennek tetején!
A csillagász bevárta a király elragadtatásának csillapultát, aztán
folytatá:
– Miután a győzelmes Amru (nyugodjék békével) meghóditá Egyiptomot, én
az ország vén papjai közt maradtam, hogy megtanuljam bálványimádó hitük
szertartásait s magamévá tegyem ama titkos tanokat melyekért ők oly nagy
hirben állanak. Egy ízben a Nilus partján egy öreg pappal beszélgetve
ültem, midőn ez ama roppant pyramisokra mutatott, melyek az elterülő
pusztaságon hegyekként emelkednek. Minden mire mi oktathatunk, szólt ő,
semmi az e pyramisokban rejlő tudományhoz képest. A középső gúla kellő
közepében van egy temetkezési szoba s ebben mumiája azon főpapnak, ki e
bámulatos gúla épitését segéllé, s véle van eltemetve egy csudálatos
tankönyv, mely mindennemű tudomány és bűvészet titkait magában foglalja.
E könyv Ádámnak adatott bukása után s nemzedékről nemzedékre szállva
bölcs Salamon királyé lett, ki ennek segítségével épité a jeruzsalemi
templomot. Miként jött végre e gúla épitőjének birtokába, ezt csak az
tudja ki mindeneket tud.
– Midőn az egyiptomi pap e szavait hallám, szívem égett e könyv
birhatásaért. A hóditó sereg katonáin kivül, született egyiptomiak
szolgálatival is rendelkezhettem: munkához fogtam tehát ezekkel, s a
gúla szilárd tömegébe mindaddig fúrtam, mig roppant fáradsággal bensőbb
és rejtek folyosói egyikébe jutottam. Ezen fölfelé félelmes tömkelegen
át menve, sikerült behatnom a gúla kellő közepébe, épen ama temetkezési
szobába, hol a főpap múmiája századok óta feküdt. Itt keresztültörtem a
múmia külső hüvelyeit, kibontottam a számtalan lepel és kötelékből s
végre megtaláltam keblén a becses kötetet. Reszkető kézzel vevém azt fel
s kitapogatózva a gúlából, ott hagytam sötét és néma koporsójában a
múmiát a feltámadás és utolsó itélet napjáig.
– Abu Ajeeb fia! mondá Aben Habuz; te valóban sokat utaztál s láttál
csodálatos dolgokat; de hát mit használ nekem a gúla rejtelme s bölcs
Salamon tankönyve?
– Épen e könyv tanúlmányozása által, ó király! lettem én jártas a
bűvészet minden nemében s rendelkezhetem szellemekkel terveim
kivitelében. Ennélfogva a borsai talizmán titka is ismeretes előttem, s
képes vagyok hasonlót, sőt még becsesb tulajdonokkal birót késziteni.
– O bölcs fia Abu Ajeebnek, kiálta Aben Habuz; ily talizmán többet érne
a hegyek minden tornyánál s a szorosok valamennyi őrénél. Alkoss nekem
egy ily védszert, s álljon kincstáram egész tartalma rendelkezésedre.
A csillagász teljesítendő a fejedelem kivánságát, rögtön munkához
látott. Magas tornyot építetett az Albacym hegy tetején álló királyi
palotára. A torony Egyiptomból s mint állittatik, a pyramisok egyikéből
hozott kövekből épült. Felső részét kerek csarnok tevé, kelet dél nyugot
és észak felé nyiló ablakokkal, mindenik ablak előtt asztal állt, melyen
mint saktáblán, fából kivágott kicsided lovas és gyalog sereg volt
elhelyezve, képmásával együtt az e tájon uralkodó fejedelemnek. E kivül
még minden asztalhoz egy hajtűnél nem nagyobb lándzsácska tartozott,
melybe némi Chaldeus jegyek valának vésve. E csarnok rézajtaja mindig
zárva tartatott egy nagy aczél lakat által, melynek kulcsát a király
birta.
A torony tetején érczből öntött mór lovag sarkon forduló alakja volt
látható, egy kezében paizsal, másban felfelé tartott lándzsával. A lovag
arczczal a városra nézett, mintha őrködnék fölötte, de ha ellenség
közelgett, rögtön kellő irányba fordult s kiszögzé lándzsáját.
Midőn e talizmán elkészült, Aben Habuz alig várta az alkalmat próbára
tehetni erejét, s épen oly hőn óhajta most egy beütést, mint azelőtt
nyugalom után áhítozott.
Kivánsága nem sokára tellyesült.
Egy kora hajnalon a torony őre hirül hozá, hogy az ércz-lovag arcza
Elvira hegyei felé fordult, s hogy lándzsája egyenesen a lope-i szoros
felé van irányozva.
– Pörögjenek a dobok, harsanjanak meg a trombiták csatára, s egész
Granada talpon legyen! parancsolá Aben Habuz.
– Ó király, szólt a csillagász, soha se nyugtalanitsd városodat, s ne
szólítsd csatára vitézeidet; nincs nekünk erőre szükségünk elűzni
elleneidet. Bocsásd el szolgáidat s menjünk egyedül a torony titkos
csarnokába.
Az öreg Aben Habuz a még öregebb Ibrahim Ebn Abu Ajeeb karjára
támaszkodva ment fel a torony lépcsőzetén. Felnyiták a rézajtót s
beléptek. A lopei szoros felé nyiló ablakot nyitva találták.
– Ezen irányban van a veszély, mondá a csillagász; jer közelebb ó
király, s nézd ez asztal rejtelmét.
Aben Habuz király a piczi fa szoborkákkal megrakott sakk-táblaszerű
asztalhoz lépett s végtelen meglepetésére tapasztalta, hogy azok egytől
egyig mozognak. A lovak szökdeltek és ágaskodtak, a harczfiak
fegyvereiket forgaták, s a dob és trombita hangja, a kardok csattogása,
a paripák nyeritése olyszerü lágy halk morajba összefolyva volt
hallható, mint nyáron át a méhdöngicsélés a déli árnyékban szunnyadónak.
– Tekintsd ó király, folytatá a csillagász, e jelenetet annak
bizonyságaúl, hogy ellenségeid most is táborban vannak. Ama hegyek
között, a lope-i szoroson kell nekik előjönni; ha rettegést és zavart
akarsz csak okozni s azt, hogy életveszteség nélkül vonúljanak vissza,
akkor e bű lándzsa tompa végével üss a szobrok közé; de ha vérontást
kivánsz, élével vágj közibük.
A békeszerető Aben Habuz vonásai kissé elkékedének, remegő mohósággal
nyúlt a bű lándzsa után, s ősz szakálla rezgett fuldokló örömében.
– Fia Abu Ajeebnek! kiálta fel; úgy hiszem egy kis vér nem fog ártani.
Ezt mondva, a bű lándzsa élével a törpe szoborkák közé vágott, néhányra
a tompa véggel ütött, mire az elsők halottként terültek el, a többi
pedig össze elegyedve s egymás ellen fordulva harczolt.
A csillagász alig birta a legbékeszeretőbb fejdelem kezét nyugvásra s
arra birni, hogy valamennyi ellenségét ki ne végezze: végre sikerült
neki őt a toronyból lehozni s a lope-i szoros melletti hegyekbe
vizsgálókat kiküldeni.
Ezek oly hirrel tértek vissza, hogy a Granada előtti sierra közepén egy
keresztyén had nyomult elő, de pártszakadás támadván közöttük,
fegyvereiket egymás ellen forditák, s nagy vérontás után visszavonúltak
a határszélre.
Aben Habuz el volt ragadtatva a talizman hatásától.
– Valahára, mondá, békében élhetek, s elleneim hatalmamban vannak. Ó
bölcs fia Abu Ajeebnek, mivel hálálhatom meg neked e jótéteményt?
– Egy öreg bölcsész igényei, ó király, csekélyek és egyszerűek; csak azt
engedd, hogy barlangomat illendő remete lakká alakíthassam, s meg vagyok
elégedve.
– Mily nemes a valódi bölcs mérséklete! viszonzá Aben Habuz, alattomban
örülve a jutalom olcsóságán. Előhivatta kincstárnokát, s megyhagyta
neki, hogy Ibrahimot a remete-lak felszerelésére kivántató összegekkel
lássa el.
A csillagász most több rendbeli szobát vágatott a kemény sziklában,
melyek csillagvizsgáló csarnokával összefüggésben lennének; aztán pompás
ottomanokkal és pamlagokkal bútoroztatá ezeket, s a falakat a legdúsabb
Damask szövettel vonatta be.
– Koros ember vagyok, mondá, s nem fekhetem tovább csontjaimmal kő
ágyakon, s e nyirkos falakra is szükséges a lepel.
Fürdői is voltak, ellátvák minden nemével az illatos szereknek és
regényes olajaknak. – Mert a fürdő, gondolá, nélkülözhetlen a kor
merevségének egyensúlyozására s visszaadni a tanulmányok által
összezsugorodott test friss voltát s hajlékonyságát.
Termeibe számtalan ezüst és kristály vilárt függeszte, mikben az
egyiptomi sírokban talált rendelvény szerinti szagos olaj égett. Ezen
olaj kifogyhatlan volt s a mérsékelt napvilághoz hasonló szelíd
világitást terjeszte. – A napfény, mondá, nagyon erőszakosan és
vakítólag hat az öreg ember szemeire, s a lámpa-világ sokkal összeillőbb
egy bölcsész tanulmányaival.
Aben Habuz kincstárnoka megnyögött a remete-lak felszerelésére naponként
kivánt összegek terhe alatt, s panaszait a király elé terjeszté. A
királyi szó azonban ki volt mondva; Aben Habuz vállat vonita: – Türelem,
szólt, e vén ember Egyiptom roppant düledékei s a pyramisok bensejéből
vette bölcsészi elvonultságának eszméjét; de mint minden dolognak, ugy e
barlang felszerelésének is egyszer csak vége szakad majd.
A királynak igaza volt, a remete-lak valahára elkészült, s pompás
föld-alatti palotát képeze.
– Ki vagyok elégitve, szólt ekkor Ibrahim Ebn Abu Ajeeb a
kincstárnokhoz; most már magányomba zárkozom, s időmet tanulmányoknak
szentelem. Nincs többé semmi óhajtásom, épen semmi, kivéve egy kis
mulatságot, mely az észlelés pihenő közeiben némi szórakozást szerezzen.
– Ó bőlcs Ibrahim, kivánj tetszésed szerint; köteles vagyok magányodat
minden kellékkel ellátni.
– Én tehát nehány tánczosnőt kivánok; mondá a bölcsész.
– Tánczosnőt! viszhangozá az elbámult kincstárnok.
– Igen, tánczosnőket; felelt komolyan a bölcs; nehány elég lesz, mert
hiszen én kevés igényű s könnyen kielégithető öreg ember és philosoph
vagyok. Azonban ifjak legyenek és szépek, mert a szépség és ifjuság
látása frissitőleg hat a hajlott korra.
Mig a bölcs Ibrahim Ebn Abu Ajeeb ily ildomosan tölté idejét a remete
lakban, a békeszerető Aben Habuz dühös szobor csatákat vivott tornyában.
Dicsteljes dolog is volt az egy hozzá hasonló csendes viseletű öreg
emberre nézve, hogy ily könnyen viselhete háborút s hogy szobájában,
csak ugy mulatva, csoport legyekként törülhete el egész seregeket.
Egy ideig szabad tért engede ő tomboló szeszélyeinek, sőt betörésekre is
ingerlé szomszédjait; de ezek lassankint únni kezdék az ismételt
vereségeket, s végre egy sem merte átlépni a határszéleket. Az ércz
lovag hónapokon át mozdulatlan állott nyugodt talapzatán, egyenesen a
légbe feltartott lándzsájával, s az érdemes öreg fejdelem sajnosan kezdé
nélkülözni szokott foglalkozását s az egyhangu nyugalmas életben
zsémbessé lőn.
Egy napon végtére a talizman ércz lovag hirtelen megfordula sarkán s
előre szegzett lándzsájával a Guadix hegyek felé mutatott. Aben Habuz
tornyába sietett, de a mondott irányban lévő bűvös asztalon mindent
nyugodtan talált; egyetlen szobor sem mozdult helyéből. E körülményen
felakadva, lovas csapatot külde vizsgálódni a hegyek közé.
A lovagok három nap mulva vissza tértek.
– Minden hegyszorost kikutattunk, jelenték, de egyetlen sisakot vagy
gerelyt sem veheténk szemügyre. Kirándulásunk összes eredménye egy
elragadó szépségű keresztyén hölgy, kit délszakban forrás mellett alva
találtunk, s foglyul hozánk.
– Egy elragadó szépségű hölgy! kiálta fel Aben Habuz, mialatt szemei
lelkesedéstől ragyogtak; hozzátok őt előmbe.
A gyönyörű leány, parancsához képest, elébe vezetteték. A pazar
fényüzésnek ama pompájával, mely az Arab uralom idejében a Góthspanyolok
közt divatozék, volt ez öltözve. Tündöklő fehérségű gyöngyök vegyültek
holló fürtei közé; homlokán szemeinek ragyogásával vetélkedő ékkövek
csillogtak. A nyakát körülfolyó aranylánczról kis ezüst lant függött le
oldalára.
Sötét szemeinek villanásai tűz szikrákként pattantak Aben Habuz korhadt
gyulékony szivébe; lépteinek bájszerű uszását látva, keringett vele a
világ.
– Legszebbike a nőknek, kérdé elragadtatva; ki és mi vagy te?
– Ama góth herczegek egyikének leánya, kik nem rég e tartományokon
uralkodának. Atyám seregei mintegy bűv hatalom által vesztek el e hegyek
közt, ő számüzetett, leánya pedig fogoly.
– Őrizkedjél ó király! sugá Ibrahim Ebn Abu Ajeeb; a leány egyike lehet
ama északi boszorkányoknak, kikről már hallottunk, s kik gyakran
legcsábitóbb alakot öltenek, hogy megronthassák a vigyáztalant. Ugy
tetszik, mintha szemeiből varázs erőt s minden mozdulatából bűbájt
olvasnék. Bizonyosan ez lesz a talizmán által mutatott ellenség.
– Fija Abu Ajeebnek, felelt a király; te, megengedem igen bölcs ember s
nagy szellem-idéző vagy, az asszonyok körül azonban mód nélkül járatlan.
E tudományban én senkinek sem engedek, nem, még magának bölcs Salamonnak
sem, mind a mellett hogy annyi sok feleséget és rabnőt tartott. E
hölgyre nézve, én mi veszélyest sem látok benne, sőt igen szépnek
találom s megnyerte tetszésemet.
– Halld ó király! viszonzá a csillagász, talizmánom által én neked sok
győzelmet szereztem, de a zsákmányban soha nem osztozám. Engedd hát
nekem e bitang fogolyt, hadd vidítsa fel magányomat ezüst lantjával. Ha
valóban tündér, én birok ellenszerekkel mik varázs erejével daczolnak.
– Mit? még több nő kell? kiálta Aben Habuz. – Hát nincs még elég
mulattató tánczosnőd?
– Tánczosnőim vannak, igaz, de nincsenek énekesnőim. Pedig nagyon jól
esnék néha néha egy kis dallás, felderíteni tanulmányokban elfáradt
lelkemet.
– A manóba, remetés követeléseiddel! mondá türelmetlenül a király. E
hölgyet én magamnak szemeltem ki, s igen gyönyörködöm benne, épen ugy,
mint Dávid, bölcs Salamon apja, gyönyörködött a Shunamita Abisag
társaságában.
A csillagász további kérelmei s szorgalmazásai még tagadóbb válaszra
ingerlék a királyt, – igen boszús kedélylyel váltak el egymástól.
A bölcs, remeteségébe zárkozott a kedvetlen ügy fölött tépelődni;
mielőtt elment volna azonban, még egyszer inté a királyt, őrizkednék
veszélyes foglyától. De hol van az öreg szerelmes, ki tanácsra hallgat?
Aben Habuz tökéletes rabja lett szenvedélyének. Egyetlen iparkodása
volt, magát a góth szépség szemeiben szeretetre méltóvá tehetni.
Ifjusága nem nagyon ajánlhatá őt, az igaz, de annál inkább gazdagsága, s
a vén szerelmes többnyire bőkezű is szokott lenni.
A granadai Zacatin legdrágább keleti árui felhányattak; selymek,
ékszerek, roppant értékü gyémántok, válogatott illatok, minden mit Ázsia
és Afrika ritkát és becsest nyujthatott, a herczegnőre halmozva lön.
Színjátékok és ünnepélyek minden nemei rendeztettek mulattatására:
dalmüvek, táncz, tornák, bika viadalok; Granada egy időre szakadatlan
fényben uszásnak lön színhelyévé.
A góth herczegnő e ragyogó pompát ugy tekinté mint ki a nagyszerű
életmódot megszokta. Mindent, rangjának vagy inkább szépségének tartozó
hódolatként fogadott; mert a szépség a rangnál is tulzóbb szokott lenni
követeléseiben. Sőt alattomban örűlni látszott, ha a királyt oly
költségekre veheté, mik alatt kincstára megnyögött, s ha aztán e
határtalan pazarlást mindennapi dolognak nézheté.
A tiszteletre méltó szerető tehát legnagyobb törekedése és bőkezűsége
mellett sem hizeleghete magának a nő szive megnyerésével. Ez haragosan
soha sem nézett ugyan reá, az igaz, de mosolyogva sem. Mihelyt
szerelméről kezdett beszélni, a hölgy ezüst lantját zendité meg; valami
mysticus varázs volt e hangokban. A fejdelem azonnal szunyadni kezdett,
ellenállhatlan szender lepte el, s fokonként álomba merűlt, melyből
csodásan épülten de egy időre egészen lehűtött szenvedélylyel ébredt
fel. Ez ugyan vágyainak nem volt épen megfelelő; de ellenben e
szendergések kellemes álmokat hoztak, mik tőkéletesen lebékózták a
szunnyadó szerelmes érzékeit; és igy, ő folytatta álmodozásait, mi alatt
egész Granada korholta elkábultságát s zúgott a zenére vesztegetett
kincsekért.
Végre olyszerü veszély tornyosult Aben Habuz fejére, mely ellen
talizmánja őt nem védheté. Lázadás ütött ki fővárosában, s palotáját
fegyveres gyülevész nép fogta körül, élete s keresztyén kedvesének élete
ellen fenyegetőzve. Régi harczias szellemének egy szikrája röppent fel
kebelében. Maroknyi testőr csapattal támadta meg s űzte szét a
lázadókat, s a főlkelést csirájában elfojtá.
A rend visszaállitása után fölkereste a csillagászt, ki még mindig
remeteségébe zárkozottan a neheztelés keserű falatán rágódott.
Aben Habuz engesztelő hangon szólitá őt meg.
– Ó bölcs fia Abu Ajeebnek, szólt, te jól megjóslád a szép fogoly által
reám háromolható veszélyeket; mond meg hát azt is, te ki oly éles
észszel vagy előre látó, miként háríthatom el azokat magamról?
– Távolitsd el körödből az okot – e hölgyet.
– Inkább országomtól válok meg; kiálta Aben Habuz.
– Te mindkettő elvesztésének nézesz elébe; viszonzá a csillagász.
– Ne légy oly szigoru és haragos, ó legmélyebb elméjü philosoph; vesd
egy mérlegbe a fejdelem és szerető kettős baját, s mutass utat módot a
fenyegető vész megelőzésére. Nem gondolok én hirnévvel, nem hatalommal,
nekem csak nyugalom kell; ó volna bár egy csöndes menhelyem, hova a
világ s annak zaja, fénye, gondjai elől menekülhetnék, s hol hátralévő
napjaimat háborgatlan szerelemnek szentelhetném.
A csillagász egy perczig bokros szemöldei alól tekinte reá.
– S mit adnál, ha egy ily menhelyet szereznék neked?
– Magad határozhatnád meg jutalmadat, s bár mi lenne az, ha csak
hatalmamban állna teljesitése, oly szentűl, minthogy élek, megadnám.
– Hallottál e már ó király Irem kertjéről, a boldog Arábia csodaműveinek
ezen egyikéről?
– Hallottam e kertről; a korán „Hajnal hasadás“ czimű czikkében van róla
emlités; sőt e kivül Mekkából jött vándoroktól is bámulatos dolgokat
hallottam róla beszélni, de eddig csupán üres meséknek tartottam ezeket,
olyanoknak, minőket távol országokban járt utasok szoktak egyre másra
regélni.
– Ne tartsd meséknek ó király az utazott emberek tapasztalásait; jegyzé
meg komolyan a csillagász; a világ széleiről hozott becses
tanritkaságokat foglalnak azok magukban. Az Irem kertet és palotát
illetőleg, mi ezekről mondatik, az mind való: saját szemeimmel láttam
mindkettőt – figyelj kalandomra, mert vonatkozással bir az a te
kérelmedre.
– Ifju napjaimban, mint pusztaságot lakó arab, atyám tevéit őrizém. Az
Aden pusztán haladva át, a tevék egyike eltévedt a többitől s elveszett.
Több napig jártam utána, s egy napon déltájban, tikkadtan s elfáradva,
pihenni dőltem, s egy pálma fa árnyában gyér vizű forrás mellett
elaludtam. Felébredvén, roppant város kapuja előtt találtam magam.
Bemenék s nagyszerü utczákat és téreket láttam, de mind néma volt és
lakatlan. Igy jártam keltem, mignem egy dicső palota és kerthez értem,
mely temérdek szökő kút és halastó, lugas és virág és izletes gyümölcsű
fákkal vala ékes; de még folyvást egyetlen lélek sem volt látható. Erre
én e magány által megrémülten elsiettem, s a város kapuján kilépve
megfordultam még egyszer visszatekinteni; de már ekkor minden eltünt, s
csak a végetlen sivatag terült el előttem.
Nem messze aztán egy idős dervissel, ki a táj őshagyományai és
rejtelmeiben jártas volt, találkozván, elmondám néki esetemet. Ez, mondá
ő, a nagy hirü Irem kert, a sivatag csodáinak egyike. Néha néha
mutatkozik az csak hozzád hasonló vándorok szemeinek, megörvendeztetvén
azokat tornyok és paloták és diszes berkek látásával, aztán elenyészik s
csupán a pusztai magány marad. Története pedig következő. Hajdankorban,
midőn e vidéket az Additák lakták, Sheddad király, fia Adnak s
dédunokája Noénak, fényes várost alapíta itt. Elkészültével,
nagyszerűségét látva, szive kevélység és nagyravágyásban fuvalkodott
fel, s egy királyi palota épitését határozá el, kertekkel, melyek a
koránban említett mennyei paradicsommal vetélkedjenek. Az ég átka
azonban elbizottságáért utólérte őt. Mind ő, mind alattvalói
eltörültettek a földről, s a fényes város és palota és kertek örökös
varázszsal lőnek illetve, mely őket emberi szem elől elfödi, s csak
időnként engedi láthatni, hogy a király bűne örök emlékü maradjon.
E történet ó király s a látott csodák lelkembe vésődtek, s későbben,
midőn Egyiptomba s itt bölcs Salamon könyvének birtokába jutottam,
határozattá érett bennem visszatérni és Irem kertjét még egyszer
megszemlélni. Ugy tevék; a rejtély jártas szemeimnek nyilvánult, s én
elfoglalva Sheddad palotáját, nehány napig ez édenben időztem. Az
őrszellemek bűv hatalmamnak engedelmeskedének, s felfödözék ama varázs
erőt, melyel e kert létesült s később láthatlanná lesz. Hasonló palotát
és kertet, ó király, én csinálhatok neked, akár itt is, a város fölé
emelkedő hegy tetején. Mert hiszen nem ismerek-e én minden titkos bűv
erőt? s nem vagyok-e bölcs Salamon tankönyve birtokában?
– Ó bölcs fija Abu Ajeebnek, kiálta fel vágy remegve Aben Habuz; te
valóban dús tapasztalatú utas vagy s bámulatos dolgokat láttál és
tanultál! Teremts nekem ily édent, s kivánj akár mit, ha bár országom
fele része lenne is.
– Hajh! felelé az előbbi; jól tudod, hogy öreg ember s könnyen
kielégithető bölcsész vagyok; minden jutalom, mit kérek, az első teher
hordó állat a rajta lévő teherrel, mely e palota kapuján bemenend.
A fejedelem szivesen egyezett ez olcsó árba, s a csillagász megkezdé
munkálatait. A hegy tetején, közvetlenül földalatti remete laka fölött,
hosszu folyosót épitetett, mely egy erős torony közepe alatt végződik.
A torony kül-csarnokának magasan domboruló boltive alatt izmos
kapuszárnyak zárták el a bejárást. E kapu homlokzatára a csillagász
saját kezeivel faragott egy roppant idomu kulcs alakot, a külcsarnok
boltivére pedig egy óriási kezet. Hatalmas talizmánok voltak ezek,
melyek fölött ő ismeretlen nyelven mondatokat ismételt számtalanszor.
Midőn e mű elkészült, két napra csillagászi termébe zárkozott, s
rejtélyes varázslatokkal foglalkozék, a harmadikon fölment a hegyre, s
az egész napot tetején tölté. Az éj késő órájában jött le, s Aben
Habuznak jelenteté magát.
– Valahára ó király, elkészültem munkámmal. A hegycsúcson áll a
legdiszesebb palota, minőt valaha emberi agy kigondolhatott, vagy emberi
szív kivánhatott. Vannak ékesnél ékesb csarnokai, termei, bájló kertjei,
hideg forráskútai, illatos fürdői; szóval az egész hegy paradicsommá van
alakítva. Irem kertjéhez hasonlólag, nagy hatalmu bű-szó védi s rejti el
halandók fürkésző szemei elől, kivévén azokat, kik a talizman titkát
birják.
– Elég, vágott közbe örvendetesen Aben Habuz, holnap virradatkor azonnal
felmegyünk s átveszszük. – A boldog fejdelem keveset aludt ez éjjel.
Alig csillámlott meg az első napsugár Sierra Nevada hólepett fokán,
midőn ő már lovára ült, s válogatott csekély kisérettel lovagolt fel egy
meredek és keskeny uton a bérczre. Mellette, fehér paripán, a góth
herczegnő nyargalt drága kövekkel ragyogó ruhában, s az ezüst lanttal
oldalán. A csillagász a király másik oldalán mendegélt hieroglyphes
botjára támaszkodva, miután ő soha semmiféle lóra nem ült.
Aben Habuz kiváncsian tekinte fel meglátni a tündöklő kastély tornyait s
a kerteknek a magasban elnyúló terraszait; de semmi ilyest nem fedezhete
fel.
– Épen ebben fekszik rejtelme és biztonsága a palotának, – mondá a
csillagász; mig a varázsilletett kapun át nem haladsz, s magad a
birtokba nem helyezéd, addig semmit sem lehet látni.
A külcsarnokhoz közeledve a csillagász megállott, s a bolt íven és a
kapu fölött lévő faragott kulcs és kézre mutatva folytatá:
– Ezek, ugymond, a bejárást megtiltva őriző talizmánok. Mig ama kéz le
nem nyúl s meg nem ragadja a kulcsot, sem emberi hatalom se bűbájos
mesterség nem vehet erőt e hegy urán.
Mig Aben Habuz tátott szájjal s néma csodálattal bámulta e természet
fölötti talizmánokat, a herczegnő paripája előre haladt s a kapu felé, a
folyosó közepéig vitte őt.
– Im, kiáltá a csillagász, ez a nekem igért jutalom, az első állat a
rajta lévő teherrel, mely a bűvös folyosón bemenend.
Aben Habuz mosolyogva hivé hogy az őreg ember csak tréfál, de midőn
látta hogy ez komolyan veszi a dolgot; ősz szakálla reszketett mérgében.
– Abu Ajeeb fia! szólt komor arczal; minő kétértelműség ez? Te jól tudod
az igért jutalom értelmét: az első teher hordó állat terhestől, mely e
palota folyosójába lép. Vedd a legerősebb öszvért ólaimból, rakd meg
kincstáram legértékesb czikkeivel, s tied leend: de ne merészelj ahhoz
emelkedni gondolatban, ki az én szivemnek gyönyörűsége.
– Mi szükségem van nekem értékre? dörgé boszusan a csillagász; nem
enyém-e bölcs Salamon tankönyve, s általa a földteke minden rejtett
kincse? A herczegnő jogszerűen enyém, te királyi szavad adtad, s én
sajátomnak követelem őt.
A herczegnő büszkén nézett le paripájáról, s megvetési gyönge mosoly
játszott rózsás ajkain, midőn a két ősz szakál az ifjuság és szépség
birtokáért vitázott.
A fejedelem dühe nagyobb volt mint méltányossága.
– Puszták alacsony fia te! orditá, sok mesterséget tudhatsz, engem
azonban uradúl ismerj s ne merészelj kikötni királyoddal.
– Uramúl! viszhangozá a csillagász; királyomúl?! Egy vakand túrás
királya akar uralkodni a fölött, ki bölcs Salamon talizmánjait birja?
Élj boldogúl, Aben Habuz; kormányozd piczi országodat s élvezd a te –
bolondok számára megrendelt paradicsomodat; részemről, én nevetni foglak
bölcsészi elvonultságomból.
Igy szólva, megragadta a paripa kantárát, botjával a földre ütött s
elsülyedt a góth herczegnővel együtt. A föld ismét bezáródott fölöttük s
nyoma sem maradt a nyilásnak melyen eltűntek.
Aben Habuz megdöbbenésében nehány perczre szavát vesztve állott. Magához
terve ezer munkással ásatott lefelé a kellő irányban, de hasztalan, a
köves alap daczolt ásóikkal, vagy ha sikerült is kissé behatni,
gyorsabban telt be ismét földdel a nyert nyilás, mint ők felhányhaták.
Aben Habuz a barlang torkolatát is, mely a csillagász földalatti
termeibe vezetett, keresteté, de erre sehol sem lehetett akadni. A
bejárás egykori helyét ős szikla lemez boritá.
Ibrahim Ebn Abu Ajeeb eltűntével megszűnt a talizmánok ereje is. Az ércz
lovag arczával a hegy felé fordúlva maradott, s lándzsáját ama pont felé
szegezé, hol a csillagász elsülyedett, miként ha ott leskelődnék Aben
Habuz leghalálosabb ellensége.
Időről időre zene és női dal el-elhaló hangjai voltak a hegy mélyéből
hallhatók, s egy pór hirül hozá egy napon a királynak, hogy a múlt éjen
hasadásra talált a sziklában, ezen befelé mindaddig mászott, mig egy
földalatti csarnokba tekinte le, hol a csillagászt pompás pamlagon
szenderegni látta s szundítani a herczegnő ezüst lantjának zengésére, mi
érzékeire bűvös hatást látszék gyakorolni.
Aben Habuz keresé a szikra hasadást, de ez már ismét bezáródott.
Megkisérté ujolag kiásni vetélytársát, s megint sikertelen. A kulcs és
kéz varázsereje sokkal hatalmasb volt hogy sem emberi erőködéssel
lehessen egyensúlyozni. A hegytetőn, az itt igért palota és kert
helyett, kopár pusztaság maradt; e nagy várakozásu édent vagy bűbáj tevé
láthatlanná, vagy csak a csillagász meséje volt az egész. A világ ez
utóbbit kegyeskedék gyanitani, s némelyek e helyet „A király
bolondságának,“ mások pedig „A bolond paradicsomának“ nevezék el.
Hogy Aben Habuz bánata tetőpontját érje el, szomszédjai, kiket nem rég
ingerlett és tetszése szerint vert, midőn még a talizman ércz lovag
hódola parancsának, tapasztalván, hogy már többé nem védi őt bűverő,
minden oldalról betörtek tartományaiba, s a legbékeszeretőbb király
hátralévő napjai szakadatlan csatározásoknak lőnek lánczolatává.
Végre meghalt Aben Habuz s eltemetteték. Azóta századok múltak. Az
eseménydús hegyre az Alhambra építetett, s némi arányban valósitja az
Irem kert meseszerű gyönyöreit. A varázs illetett toronykapu még épen
áll, kétségkivűl a rejtelmes kéz és kulcs által oltalmazva; s jelenleg
az Igazságkaput, a vár fő bejárását képezi. E kapu alatti földalatti
lakában mondják, tartózkodik még mindig a vén csillagász, pamlagán s a
herczegnő ezüst lantjának zengése mellett szunyókálva.
Az öreg sérvitézek, kik e kapunál őrt állanak, hallják néha a dallamot
nyári éjeken, s a szenderítő hatásnak engedni lévén kénytelenek,
nyugodtan gunyasztanak állomásaikon. Sőt a mi több, oly álomhozó szellem
lengi körül e helyet, hogy még a világos nappal őrködők is fej
bólingatva láthatók a folyosó kőpadjain, vagy jó izűt alusznak a közeli
fák alatt, annyira hogy ez mindenesetre a legálmosabb őrszem állomás az
egész keresztyén világon.
Régi legendák azt tartják, hogy mind ez örök időkig igy leend. A
herczegnő a csillagász foglya marad, a csillagászt pedig a herczegnő
bűvös álomban tartja, egész a végső napig, mindaddig mig a rejtelmes kéz
meg nem ragadja a végzetszerű kulcsot s a megbűvölt hegy varázslatát el
nem oszlatja.
HORATIO SPARKINS.
(BOZ. (DICKENS.) _Sketches_.)
– Valóban, szerelmem, ő a múlt kör-estélyen igen forgolódott Teréz
körül, szólt Maldertonné férjéhez, ki a városban töltött nap fáradalmai
után, selyem kendőbe kötött fővel s lábait a kandalló tűz elibe nyújtva,
Porto-borát iddogálta; – nagyon forgolódott; s én újra mondom, hogy
minden lehető módon bátorítanunk kell őt. Mindenesetre meg kell őt
hívnunk ebédre.
– Kit kell meghívnunk? kérdezte Malderton úr.
– Na s hiszen tudod kit értek, kedvesem – azt a fekete bajszos és fehér
nyakkendős fiatal embert, ki az utólsó körestélyen először jelent meg, s
kiről most az egész leány világ beszél. Izé – istenem! hogy is hívják –
Marianne, mi is a neve? folytatá Maldertonné, kisebbik leányához
fordúlva, ki erszény kötéssel foglalkozott s érzelgő arczot csinált.
– Mr. Horatio Sparkins, mamám; felelé Marianne kisasszony, egy
Júliaszerű sohajjal.
– Az ám, csakugyan, Horatio Sparkins; mondá Maldertonné. Szó sincs róla,
ő a legúriasabb külsejű fiatal ember, kit életemben láttam. Abban a
gyönyörű új ruhában melyet a múlt éjen viselt, egészen hasonló volt –
egészen olyan volt, mint – mint –
– Mint Leopold herczeg, mamám, – oly nemes, oly érzelemdús! végzé be
Marianne buzgó csodálat hangján.
– Fontolóra kellene venned kedvesem – kezdé újra Maldertonné, hogy Teréz
most már huszonnyolcz éves, s hogy csakugyan itt az ideje valamihez
fognunk.
Malderton Teréz kisasszony egy igen apró, kissé kővér, piros arczú leány
volt, de mindig jó kedvű, s még nem járt jegyben, bár – hogy méltányosak
legyünk iránta – a baj nem az ő állhatatossága hiányának tulajdonitandó.
Hiába tetszelgett tíz éven át; hiába kötöttek Maldertonék széles
ismeretséget Camberwell sőt a szomszéd városok házasulandó fiatalaival,
nem is említve a fővárosból kirándulókat. Malderton Teréz kisasszony ép
oly ismeretes volt, mint a Northumberland palota (vagy a budapesti
lánczhid oszlopzata) fölötti oroszlyán, s épen oly valószinűséggel birt
helyben maradása, mint emezé.
– Bizonyos vagyok benne, hogy tetszeni fogna neked; folytatá Maldertonné
– oly nagyúrias!
– Oly müvelt! mondá Marianne.
– S oly gyönyörüen beszél! tevé hozzá Teréz.
– Irántad igen nagy tisztelettel viseltetik, kedvesem; mondá férjének
bizalmas hangon Maldertonné. Malderton köhhentett s a tüzbe nézett.
– Igen, én tudom, ő nagyra becsüli papa társaságát; erősité Marianne.
– Kétségen kivűl; viszhangozá Teréz.
– Úgy van, ezt nekem is nyilvánitá; jegyzé meg Maldertonné.
– Jó, jó; válaszolá a hizelgés által megnyert Malderton; a holnapi
körestélyen, ha találkozom vele, majd tán meghivom. Reménylem, tudja,
hogy Oak-lodgeban Camberwellben lakunk?
– Természetesen – s azt is, hogy egy fogatú hintót tartasz.
– Majd meglássuk; mondá Malderton, kis gunnyasztásra helyezkedve el; –
majd meglássuk.
Mr. Malderton azon embereknek volt egyike, kiknek egész eszmeköre a
Lloyd, börze, kelet-indiai társulat és bank körűl forog. Egy két
sikerült nyerészlet, homályos és aránylag szegény helyzetéből jólétre
emelte őt. Mint ez hasonló esetekben gyakran történik, önmagáról és
családjáróli fogalmai vagyona növekedtével rendkivűli magas fokra
emelkedtek; előkelő szokásokat, izlést és sok egyéb majmoló bohóságokat
negélyeztek, s határozott és méltó irtózattal fordúltak el mindentől, mi
közönségesnek volt tekinthető. Vendégszerető volt fitogtatásból,
szűkkeblű tudatlanságból, s előitéletes elbizottságból. Az önzés s
fényüzési vágy rá vitte hogy pompás asztalt tartson: az ajánlkozó
alkalom s a földi jók szeretete pedig temérdek vendéget biztositott
neki. Müvelt embereket, vagy kiket ő azoknak tartott, szeretett
asztalánál látni; de az „elménczeket“, mint ő nevezé, soha sem tűrhette.
– Alkalmasint két fia kedvéért táplálta ő ezen indulatát, kik az ő
tisztelt szüleikben erre nézve nem költhettek aggodalmat. A család
büszkeségét helyezte abban, hogy magasabb körökben keressen
ismeretségeket és összeköttetéseket, mint a minőben maga forgott; s e
vágynak – hozzájárulván még a saját szűk körén kivűl fekvő világnak épen
nem ismerése, egyik kényszerű következése az lőn, hogy a ki csak
magasabb rangú s előkelőbb emberekkel némi ismeretségben állott, az
Oak-lodgei asztalhoz Camberwellben biztos útlevéllel bírt.
Mr. Horatio Sparkins első megjelenése a körestélyen, a meglepetés és
kandiság nem csekély fokát kelté fel a rendes látogatókban, vallyon ki
lehet? Láthatólag tartózkodó s látszólag méla bús. Talán pap-jelölt?
Ennek igen jól tánczol. Vagy ügyvéd? neve nincs a sorozatban. Igen
választékos szavakkal és sokat beszélt. Vagy talán valamely kitűnő
külföldi, ki oly czélból jött Angliába, hogy az országot, szokásait s az
itteni életmódot leírja; s ki a nyilvános bálakba és közlakomákra azért
jár, hogy megismerkedjék a magas körök légzetével, a bevett
illemszabályokkal s angol finomsággal? – Nem, kiejtése nem külföldies.
Orvos-e, vagy hirlapiró, vagy divatregények szerzője, vagy művész? – Nem
és nem, valamennyi ezen sejtelmet megczáfolta valamely érvényes
ellenvetés, – „Akkor,“ mondá mindenki, „ő bizonyára valaki. – „Én is
annak tartom őt,“ okoskodék Malderton úr magában; miután észreveszi
fensőbbségünket s figyelemmel van irántunk.“
Az imént előadott társalgás utáni éj ismét körestélyi éj volt. A hintó
pontban kilencz órára Oak Lodge kapuja elibe rendeltetett. Malderton
kisasszonyok égszín kék selyem s mű-virággal diszített ruhába öltöztek;
Maldertonné, a kicsiny kövér asszony, hasonlólag, s úgy nézett ki, mint
kettővel sokszorozott idősb leánya; Malderton Frigyes az idősb fiú,
egészen kicsipve, eszmény-minta képe vala valamely piperkőcz pinczérnek;
s Malderton Tamás, az ifjabbik, fehér disz-nyakkendőben fényes gombú kék
frakkban s veres órazsinórral szerfölött hasonlitott Barnwell György
érdekes mellképéhez. A család minden tagja erősen feltette magában, hogy
Sparkins Horatio társaságát keresni fogja. Teréz, természetesen, oly
nyájas és érdekes leend, mint huszonnyolcz éves férj-leső hölgyek
rendesen lenni szoktak; Maldertonné csupa kegy és mosoly lesz; Marianne
nehány sor verset fog kérni emlék-könyvébe; Malderton a nagy ismeretlent
ebédre hivandja meg; Tom pedig a burnót és szivar érdekes tárgyát
választandja a társalgás kezdő betűjeűl. Sőt még maga Malderton Frigyes
is, a családi tekintély mindenben, mi az izlés, öltözék, és divatos
elrendezéshez tartozik – kinek a fővárosban külön szállása volt, ki a
Covent-gardeni szinházba szabadjegygyel birt, ki mindig a havi divat
szerint öltözködött, ki nyaranta fürdőkbe utazott, s kinek valósággal
volt egy meghitt barátja ki egykor ismert egy gentlemant ki valaha
Albániában lakott, – még ő is úgy vélekedett, hogy annak a Sparkins
Horácznak ördöngös derék ficzkónak kell lenni, s feltette magában, hogy
részesitendi őt egy tekeparthiera felhivás szerencséjében.
Az első tárgy, mely az ekként felkészűlt család szemébe a bál-terembe
lépéskor ötlött, az érdekes Horatio volt, a mint homlokáról félre
simított fürtökkel, szemeit fel a padra szögezve, merengő kifejezéssel
arczán, egy szék karjára hajolt.
– Itt van ő, sugá Maldertonné gyöngén meglökve férjét.
– Szakasztott lord Byron! mormolá Teréz.
– Vagy Montgomery! suttogá Marianne.
– Vagy mint Ross kapitány arczképei! vélekedék Tom.
– Tom, ne beszélj szamarakat! szólt atyja, ki minden alkalommal megrótta
őt, alkalmasint hogy valamikép elménczé ne váljék, – pedig e gond nagyon
felesleges volt.
Az elegans Sparkins bámulatra gerjesztő festői helyzetében maradt, mig a
család a teremen áthalodott. Akkor aztán a meglepetés és öröm
legtermészetesebb negélyzésével riadt fel; Maldertonné asszonyt a
legnagyobb szivélyességgel szólitá meg, az ifju hölgyeket a legbájolóbb
modorral üdvözlé, Malderton úr előtt meghajtá magát, s egész a hódolatig
terjedő mély tisztelet kifejezésével fogott véle kezet; a két fiatal
ember köszöntését pedig félig kegyes és félig magasztos módon viszonzá,
mi ezeket tökéletesen meggyőzte arról, hogy Sparkins kétségkivűl igen
jelentékeny s egyszersmind leereszkedő egyéniség.
– Teréz kisasszony, szólt Horatio a szokott üdvözlések után s mélyen
meghajolva; – megengedi e nekem a vakmerőséget remélhetni, hogy ön engem
kegyes lesz boldogítani egy – –
– Azt tartom még nem vagyok ígérkezve; felelt borzasztóan negélyzett
közönynyel Teréz, – de valóban – oly sokan kértek fel –
Horatio oly szeretetre méltóan nyomorúlt arczot vágott, mint egy –
narancshéjon elsiklott Hamlet.
– Szerencsémnek fogom tartani; mondá végre halkan az érdekes Teréz; s
Horatio arcza fényes lőn, mint egy záportól nedves vén kalap.
– Már az igaz, hogy igen derék fiú! jegyzé meg elégülten Malderton,
midőn az engedelmes Sparkins tánczosnéjával az épen alakuló négyeshez
csatlakozott.
– Viselete és modora kitűnő; gondolá Frigyes.
– Igaz, ő első rendű ficzkó; szólt közbe Tom, ki nagy minden lében kanál
volt, – épen úgy beszél, mint árverésen szoktak.
– Tom! mondá ünnepélyesen atyja – úgy hiszem intettelek már, hogy ne
beszélj ostobákat. Tom összehúzta magát, mint a kakas essős időben.
– Mily gyönyörteljes – mondá az érdekes Horatio tánczosnéjához, midőn a
bevégzett négyes után a teremben sétált vele – mily gyönyörteljes, mily
élvezetdús, az élet borongó viharaitól, viszályaitól és bajaitól, ha
csak nehány rövidke mulékony perczre is, elvonúlhatni; s e perczeket,
bár mily tűnékenyek és gyorsak legyenek is, azon egyén áldott bűvös
társaságában tölthetni, kinek borús pillantása halál, hidegsége őrülés,
hűtlensége romlás, állhatatossága pedig menyország fogna lenni; kinek
hajlamát bírhatni a legnagyobb jutalom leendene, mivel az ég egy embert
megáldhat.
– Mily gyöngédség! mily érzelem! gondolá Teréz, a mint egyre sulyosabban
nehezedék tánczosa karjára.
– De elég – elég! kezdé újra az elegans Sparkins, színpadi modorral. Mit
is mondtam? miként is emlithetek én – én – ily érzelmeket? Teréz
kisasszony – (itt kissé habozott) kegyeskedik e megengedni, hogy
felajánljam – –
– Valóban, Sparkins úr, vágott szavába az elragadtatott Teréz s arczát a
legédesebb zavar pírja futotta el – atyámhoz kell önt utasítanom,
beegyezése nélkűl a világért sem mernék –
– Ő semmi esetre sem ellenezheti –
– Ó igen. Ön valóban nem ismeri őt; szakítá félbe Teréz, jól tudván hogy
nincs mitől tartani, de a jelenetnek némi regényes szinezetet adni
óhajtva.
– Nem, ő semmi esetre sem ellenezheti ajánlatomat, hogy önnek egy pohár
czitromvizet hozzak; viszonzá kissé meglepetve az imádandó Sparkins.
– Hát csak ennyi az egész? gondolá magában a csalódott Teréz. Mily nagy
feneket kerített – semminek!
– Igen fognék örűlni, Sir, ha ön jövő vasárnap öt órakor ebédre
megjelenésével szerencséltetne; Camberwellben lakunk, Oak-lodgeban – ha
nincs jobb helyre igérkezve; – mondá az estély végével Malderton, a mint
ő és fiai Sparkins Horáczczal beszélgettek.
Horatio köszönve hajtá meg magát s elfogadta a hizelgő meghivást.
– Meg kell vallanom, folytatá a működő atya s új ismerősét burnóttal
kinálá – hogy ezen estélyekben fél annyi élvezetet sem találok, mint
Oak-lodge kényelmében, hogy ne mondjam, fényében. Ily estélyek öregebb
emberekre kevés vonzerővel bírnak.
– S utóljára is, Sir, mi az ember? kérdé a metaphysicus Sparkins –
kérdem, mi az ember?
– Ah, úgy van, igaz; felelte Malderton – nagyon igaz.
– Annyit tudunk, hogy élünk és léhlzünk, folytatá Horatio; hogy vannak
szükségeink és kivánataink, óhajtásaink és vágyódásaink – –
– Kétségkivűl; szólt Malderton Frigyes elmélyedő arczczal.
– Ismétlem, tudjuk hogy létezünk; folytatá emelt hangon Horatio; de itt
megakadunk; itt vége van tudományunknak; itt van ismereteink tetőpontja;
itt ne továbbja határoztatásunknak. Mit tudunk egyebet?
– Semmit, felelte Frigyes, kinél e részben önmagára nézve senki sem lett
volna képes jobban felelni. Tom szinte akart volna valamit megkisérteni;
de szerencséjére még jókor találkozott atyja haragos nézelletével, s
elsuttyant, mint egy csenésen kapott kis tacskó.
– Becsületemre, szólt az idősb Malderton, midőn a hintóban haza felé
tértek; ez a Sparkins bámulandó fiatal ember. Oly meglepő tudományosság!
oly rendkivűli ismeretek! s oly ragyogó kifejezési tehetség!
– Azt hiszem, hogy valakinek kell neki lenni álnév alatt; mondá
Marianne. Mily regényszerű!
– Igen hangosan és szépen beszél; jegyzé meg félénken Tom – de én nem
egészen értem meg, mit akar mondani.
– Na hiszen én kétségbe is esem már az iránt, hogy te valaha megértsél
valamit; szólt atyja, kit, természetesen, Horatio Sparkins társalgása
sokról felvilágosított.
– Úgy látszik Tom, mondá Teréz – hogy te ez este igen nevetségessé
tetted magad.
– Szó sincs róla; viszhangozá mindenki – s a szerencsétlen Tom lehető
legkissebb térre húzta össze magát. Ez éjjen Malderton úr és Maldertonné
asszony hosszasan értekeztek leányuk jövőjéről s a teendőkről. Teréz
kisasszony arról gondolkozva feküdt le, valljon azon esetre, ha rangos
emberhez menne férjhez, elfogadhatná e lelkiismeretesen mostani
ismerősei látogatásait; s egész éjjel álnév alatti főnemesekről, fényes
körökről, strucztollakról, nász-ajándékokról és Sparkins Horáczról
álmodott.
Vasárnap reggel mindenfélekép találgatták, miként fog a feszűlten várt
Horatio megérkezni. – Bérkocsin e, vagy lóháton, vagy a gyorsszekérrel?
E s hasonló fontosságú gyanitgatások még inkább növelték Maldertonné s
leányai várakozását egész az ebéd idejéig.
– Becsületemre kedvesem, szörnyű alkalmatlanúl esik, hogy az a te
közönséges bátyád épen ma hívta meg magát hozzánk ebédre; panaszkodék
nejének Malderton. Sparkins eljövetelére számitva szándékosan nem hívtam
meg mást, csak Flamwellt. S most ha csak rá is gondolok, hogy bátyád, a
kalmár is itt lesz – szinte borzadok. Ezer font sterlingért se venném
fel, ha új vendégeink előtt boltjáról kezdene beszélni. Aztán még nem
törödném véle, ha elég okosan el tudná titkolni, mennyire szégyenére
válik ő a családnak, de hiszen oly veszettűl bolondja üzletének, hogy
bizonnyal ki fogja böffenteni: kicsoda, micsoda?
Barton Jakab, az érdeklett egyéniség, jó módú fűszerárus volt, s oly
közönséges, oly minden becsület érzés nélkűli ember, hogy soha sem
habozott tettleg bevallani, miként ő űzlet-ember volt és marad, „igy
szerezte vagyonát, s mit bánja, ha ezt az egész világ tudja is.“
– Ah Flamwell kedves barátom, mint van ön? szólt Malderton úr, midőn egy
kicsi pofók emberke, szemein zöld üvegekkel, lépett a szobába. – Vette
soraimat?
– Igen, s azokhoz képest im itt vagyok.
– Nem ismeri ön történetesen nevéről mr. Sparkins-t? Hisz ön mindenkit
ismer.
Mr. Flamwell ama rendkivűl terjedékeny ismeretkörrel biró egyéneknek
volt egyike, kikkel olykor egy egy társaságban találkozunk, s kik azt
követelik, hogy mindenkit ismernek, pedig valósággal senkit sem
ismernek. Maldertonéknál, kik a nagy világ köréből vett meséket mohó
fülekkel hallgatták, különös kegyencz volt ő, s tudván, kikkel van
dolga, mindenkivel ismeretségben állása igényének szenvedélyét a
végtelenig túlozta. Legnagyobb hazugságait rendesen zárjelek közé
szoritva szokta elmondani s oly önmegtagadási arczkifejezéssel, mintha
attól félne, hogy dicsekvőnek fogják tartani.