Éjfél után két órakor, a körül iparkodik a fejmunkás elaludni, akkor már
ő megfojtotta a világát annak a fia-lámpának, aki ott áll az éjjeli
szekrényen. Akkor a fejmunkásnak a hosszu teste világitatlan éjszakában
van ott azon az ágyon. Beteszi akkor két szemét a fejmunkás, elereszti
száján meghagyott sóhaját. Akkor virrad a fejmunkásnak a fejében belül,
az eszméletnek a virradata támad akkor mikor el akar az ember aludni. De
nemcsak az emberi élet eszmélete ébred igy éjfél után két óra körül,
mikor a test jójészakát kiván magának, hanem felébred a ruhaszekrény is
abban a szobában. Akkor ébred a ruhaszekrény csakugy mint a bagoly, meg
mint az éjjeli őr meg mint a kisértet meg mint a bünöknek vérszemü
anygyala meg mind a többi éjszakások. Egész nap ott alszik az a
ruhaszekrény abban a szobában, ott állva egy helyben ott a falnál tömpe
pici négy lábán, egy köhejt egy sóhajt nem ád, sima sárgabarna ajtója
aranyosfajta ábránddal válaszol az ablakon beszólló napsugárnak, mert
álmodik, a járó alakokat homályos merengéssel felveszi mert álmodik, a
függönyt ha lehuzzák, a sötétüléstől gyász borongást mutat mert álmodik.
A kis kulcs harcolhat a zárjában, az a ruhaszekrényt fel nem költi, nem
hallja az, hágy az magával intézkedni, babrálni mint egy fényes tetem.
Este mikor ég a lámpa s világitást teszen, az a ruhaszekrény mint valami
hideg szinésznő ragyog és mosolyog, de nem érteni azt mert az ő álmát
nem érteni. Mikor osztán a lámpai világitásnak a tüneménye megszökött,
benyit akkor az ablaküvegen a holdfény és megsimogatja a ruhaszekrénynek
az ábrázatját, honfi üdvözletet ad át a jéghegyek oldaláról, a hold
arcáról mesél, a mirtusok fehér fájdalmát önti ki s a lótuszvirágok
fázását közli arról messzire való csendes vizről, azután meg a halál
felől mond ujságokat, a vakoknak tükörjök felől, mert a vakok a halálban
szokták nézni magokat. A ruhaszekrénynek az ajtajába, hogyha belétekint
az éj, azon az ajtón láthatja magát ugy mint a vakok láthatják magokat a
halálnak tükrében.
A ruhaszekrény az ő deszkatestében roppan egyet mikor felébred, mert aki
felébred, az megmozdul hogyha nem is akar az ő helyéből elindulni. Arra
az a fejmunkás, az ott az ágyában, az kinyitja betett szemeit és
odafordul nézésével a ruhaszekrénynek az ajtajához. Eszméletén volt az a
fejmunkás, a világoknak partjai felett fenn lebegett, tiszta s könnyü
volt ő mint a levegői szél, két végtelenség közt cirkált, érzékeny
mezitlábával a nemzetek szivein járt, azon a sok-sok-sok milliom sziven
mint aludt vörös göringyeken, a sorsok sürü hálóiban lent és azoknak
sürü keritésein keresztül olyan szabadon ment, mint a pillangó de
sebesebben, a pillangónál. Kis gyermekeknek, elmult vén népségnek, éltes
erdőknek, ős hegységeknek, örök hideg vizeknek részletein suhant átal és
a lét rendjét, a szédületet biztosan tartotta magában. Lelke tiszta
fénnyel volt, mint az óceán a reggeli ködben. Most hogy a ruhaszekrény
hangot adott, azt a nagy tisztaságot ködök özönlötték el a fejmunkásnak
a homlokában. Két szeme mint a halnak a két szeme ugy figyelt a szekrény
ajtajára. Idegein fájt egy rezzenet. Mintha meg kötözték volna szabaduló
idegeit egyszerre. A szekrény idegen mosolygással tekintett a fejmunkás
szeme közzé. A szobában a másik világosság lépett érvénybe, azé a
holdfényé mely a szekrényhez jött, nem pedig a fejmunkáshoz. A
rézkilincs is kapott a holdfénytől egy kézszoritást, két képráma is
megnyerte a holdfénynek a bizalmát végig a balszélükön, a könyveknek
arany sarkai is behizelegték magukat a holdfénynek az ismeretségébe, egy
sima szék körháta hellyel kinálta a szent vendéget, áhitattal
szerelemmel ragyogott, oda volt! ugy tartotta hátra magát. A mosdónak a
márványa s a fehér porcellán lavoir és a fehér kancsó ünnepélyre készen
üdvezülő merev merengésben várakoztak. Az asztalon a pohár ittas lett és
a testetlen tisztaságot énekelte halhatatlan dicső szép szopránján. Az
asztalteritő viszont elfult zokogásával boldogtalan végzetébe csüggedt
alá s a borus mennyezet iszonyatos kopár kiáltással akarta volna
visszahivni az örökre elvesztett fehéret. A fejmunkás tudta hogy
megszólitotta őtet a ruhaszekrény, de nem tudott felelni szájával, pedig
az feleletre nyilt, hanem a szivébe izga lökés jött kettő három. Az volt
a felelet, a fejmunkás azt csak érezte, de nem értette meg mert a
szivnek a nyelvét nem tanulta. Ujra betette szemét mert félt a
ruhaszekrényre ránézni, mert a ruhaszekrény idegen teremtés.
A ruhaszekrény az pedig tovább nézte a fejmunkásnak a homlokát és a maga
nyelvén szólott valamit, lehet hogy a holdfény számára volt mondani
valója. A rettenet üvöltött a szobában. Az ilyen tulerős üvöltözést
csendnek nevezik az emberek. Erre az üvöltésre megint kinyitotta szemét
a fejmunkás, mert őtet az izgatja, holott a ruhaszekrény e közt az
üvöltözés közt egész értelmesen tudott szólani. Az ő nyikkanó, nyögő,
repedő, szükölő hangjait nem értik az emberek, csakugy nem értik a
kutyának meg a rigónak meg a békának meg a nyitó kulcsnak meg a huzgált
széknek meg a kocogó lépcsőknek meg a suhogó botnak meg a zongorában a
pattanó hurnak meg a padló ropogásának meg a zördülő ablaknak a szavait
sem. A ruhaszekrény, mint aki nagyokat gondolkozik beszélése közben, ugy
roppant, repedt, nyöszöritett ott a szobában egyszer és még egyszer és
még egyszer. A fejmunkásnak a szive hideg volt és ugy vert hidegen mint
hogyha jégtenger alatt uszna a fejmunkás.
Odakint sipolást ad a vonat, egy puskalövés cserdit, egy bolonditó
eszmét hoz szóba az eszelős szél, egy férfihang rebben meg, a
sürgönydrót zumman egyet, egy madár egy halványat kurjan álmától
bujtogatva, de ez az egyén, ez a fejmunkás ez idebent fekszik a szobában
ugy mint egy elitélt. Ezt elhagyta minden, ennek most az anobium
pertinax tart előadást, az a dacos kopogó bogár, aki a deszkáknak a
beliben sétál fel alá. Ez az anobium pertinax ez a kemény fejü tudós
mert ennek a pörölyforma fejének oly erős burka van, mint a csont! Ez az
anobium pertinax, ez a haláljelentő, ez most beadja a fejmunkásnak hogy
azt mondja: meghalsz, te meghalsz ha mondom, hiába kóvályogsz az
álmodozás játszóligetében, hátulról tartalak egy madzagon, eggyet rántok
rajtad, meghalsz! nem nyargalhatsz vissza egy áprilisi naphoz, az
ifjuság élőfájába nem kapaszkodhatsz, eltéplek róla, mint a fergeteg!
Nem indulhatsz ujra versenyfutásba, nem kezdheted el azt hogy dolgozni
fogsz vagy hogy majd boldog leszel! Leütlek, rád taposok, mint a száradt
dög béka olyan lapos leszel! Meghalsz, kitátod akkor a szád, hogy most
már elkezded az igazat beszélni, de nem hagyom, felkötik az álladat és
elásnak úgy némán a föld alá mint az ezüstöt.
A fejmunkás ide figyelt az anobium pertinax mondatai felé, pedig a
ruhaszekrény nem csak az ő kis halálával foglalkozott, nem ám, annak
annyi minden kipakolni valója van igy éjszaka mikor magához tér és
alkalma van beszélni. A holdsugarat mint kéjelgő szilfidet uszkáltatja
ajtajának tengerén, tengerének hullámlatán, azt a sárgabarna tengert az
asztalos segédek szagos ragadós firnájszszal végig kenték és
politurozták, hogy fényes legyen az a hullámlat mikor majd a holdfény
jön kéjére uszkálni éjfél után a szekrény ajtaján. Bent a ruhaszekrényen
belül azok az öltözetek, azok mint a felakasztott összeesküvők ugy
lógnak holt panaszokkal és keserüségekkel és ábrándokkal, az a frakk meg
a szmoking meg a zsakett meg a kék zakkó meg a pepita őszi tavaszi meg
az a khaki ruha. Sárgasága van némelykor sok férfinak, szemök sárga
képökből mint a malájok megértetlen buta szemei, oly messzire való
kinnal néznek elő. Azok a keztyük, mint levágott kézfejek egy halomra,
azok ugy vannak összehullva a szekrény alján, azok a régi viselt
bőrkeztyük. Szakadtak fonnyadtak azok akár a november átkozva lecsapott
falevelei, elszenvedez rajtok a sok titkos bünös női kéz, aki
megszoritotta e keztyüket mikor töltve voltak, meg az a sok becstelen
kéz, meg izzadt kezek, hideg gyilkos kezek, barátságért erőnek erejével
szoritó kezek, igéretet váró remeteg kezek, lágy kéjenc kezek közönyt és
unalmat átadva, lusta meg gyors kezek lenézést irgalmatlanságot
megtagadást nyujtva, tapintatlan szoritó vaskos kezek, neveletlen meg
ártatlan soká ott hagyott kezek, életek melegségét hozó jobbkezek, mind
oda vannak, hány meg hány kihült leaszott már, hány de hány halott már
gazdástul! Az asztalossegédek, igen, azok az ifju férfiak akik a
ruhaszekrényt szerkesztették, tudod ismered látod azokat te fejmunkás,
ugye rettegsz, szeretnéd, ha reggel volna, otthon vagy akkor,
szerencsétlenségeiden bakkecske módra virgoncan ugrálsz, odaadva fejed a
könnyü világnak! Egy asztalossegéd, Firnajsz elvtárs, annak göndör veres
haja volt, annak a fogai tönkrementek, az mindig csak töltött galambot
tudott volna enni ha kapott volna! Annak a gyomra elromlott a tökéletlen
kosztolástól, az nem szeretett dolgozni, az sétált és olyan rosszul
nézett ki hogy a szaktársak utáltak ránézni mert az egy egészségtelen
pofa volt és rossz kedve volt mint rossz gyomra. Az veszekedős volt, az
elment Chilébe dolgozni, azt agyonlőtték Valparaisoban az utcán a
zavargásban a katonák mert az anarkista volt. Fürészpor elvtárs az
skrofulát hordott a nyakán, mert az rossz vérrel született meg, az el
volt a teremtés iránt keseredve, az szerette volna kendővel a fejét
bekötni mint az asszonyok hogy a nyakát ne lássák. Az kérdezte az
istent, hogy miért lett ő skrofulás, de az isten nem mondta meg azt
neki. Az felakasztotta magát a Népligetben, mert a skrofulája folyt néki
és nem akart lenni néki már egy tiszta jó napja soha az életben. Grefléc
elvtárs az puposnak jött a világra. Annak egy szerencséje volt az
életben, hogy a gyaluforgács ugy felgöndörödik mikor a mühelyben gyalul
az ember, abban sokat elgyönyörködött Grefléc elvtárs mert a
gyaluforgács olyan, mint a végtelenség. Déemcé elvtárs az szabósegéd
volt, az meg a spulni cérnában élvezte a végtelenséget, mikor az a
varrógépről lekerekezik. Déemcé elvtárs az mellbeteg ember volt és
meghalt. Grefléc elvtársat azt meggyilkolta a szeretője egy beretvával
mert gyülölte Grefléc elvtársat, most még ott ül Mária-Nosztrán aza nő,
az nézi a falat, mikor magányosan van mikor a munkateremből feljött, az
nem érti hogy ő az, ő az, aki Grefléc elvtársat meggyilkolta.
Megyek, rád megyek te utolsó nyomorult te, kitárom az ajtómat és
átölellek vele, behuzlak és és megörjitelek rabsággal és megfulasztalak
levegőtlenségel és fekete bubánattal.