A fák közt mentem én egyszer és könyvet emeltem a kezemben arcom előtt
és olvastam. Reggel volt. Mentem, de nem tudtam hogy megyek, csak multak
sétalépéseim egyik a másik után. Amit olvastam magamban, vers volt,
idegen nyelven. Azon a nyelven értettem és beszéltem, de soha nem éltem
azon a nyelven és érintetlen ültek szavai lelkemen, mint a tavon a
virágok. És hunytam és hunytam a szemem és visszamondtam a sorokat oly
halkan, hogy alig hallottam. Ajkaim a szivről felhuzott sóhaj hurján
tapogatták a szókat. És hunyva felejtettem a két szemem és próbáltam,
tudok-e behunyt szemmel egyenesen menni. Mikor igy mentem, piros
sötétséget láttam és éreztem, hogy a szivem kinyilik és egy hegedü
játszik benne s a hegedün ifjuságom hegedül, ifjuságom: a remények
szeretője s a bánat vőlegénye. Egyszer csak kinyitottam a szemem, mert
ugy sejtettem, hogy egy fának megyek neki. És körülnéztem és bámultam a
szerteszét álló néma zöld fákat. A fák ugy tüntek föl, mintha abban a
pillanatban állottak volna meg ők is és egyszerre gyökeret eresztettek
volna. S a fák közt egy folton rózsafák bujtak össze körbe s a rózsák
olyanok voltak mintha ott édes álmodozás futott volna egymásra. S
ragyogóan füttyentett egy ágon a sárga rigó s elszállott és az ág utána
gyengéden hajolgatott. És az ég az ut fölött fehér és kék és aranyos
volt. Ugy csodálkoztam mindenen, mintha legelőször látnám az életben. És
tovább sétáltam, a fejem lehajlott és éreztem, hogy a szivem becsukódik
és oly nehéz egyszerre, mintha márványkövet fektettek volna belé. S
megint kinyitottam a szemem és néztem a fasorban előre s láttam az ut
milyen hosszu s azt mondtam magamban: nem birok a végéig menni
boldogtalanságommal.
Egyszer csak mintha szó rebbent volna el a fák közt. Fülemben ugy volt,
mintha nevemen szólitottak volna. S tüneményt láttam, egy kék
leányfélét, aki a füvön előlebbent és rögtön fordult és elszökött mint a
szellő s haja fátyolaival illant utána. Orcáját egy pillanatig láttam s
mintha emlékeztem volna erre a női fejre a holdból, templomból,
álmomból, a muzeumból, a tengerről, mindenhonnan. A meglepődésben
fölhasadtak zárt ajkaim és hallottam a lehelletemet és a szivem
nyilallott és rázkódott. Egy fa mögé futott a leányalak, eltünt ujra s
igy menekült fától fához és ugy látszott, hogy elrejtett lábacskáit a
rugalmas fü emeli s hintálja maga fölött tova. Habozva indultam utána.
Alig léptem egyet-kettőt, ő megint elveszett. Hallgatóztam, de csak a
szivemet hallottam zugni mint a kagylót. És hátra akartam fordulni, de
megint megláttam: átillant két fa között.
Megszólitottam, mintha távol idegenben volnék:
– Hallo! – s nyilt ajkakkal és tág szemmel vártam.
Nem felelt és nem láttam. Elnéztem és arra mintha nevetése csengett
volna felém.
– Jaj – szóltam olyan hangon, amilyet adni jól esik és fáj és arra
néztem tovább, ahol eltünt.
Egyszer csak elődugta fejét a fa mögül. Igy csinált:
– Kukukk – és visszakapta fejét. Oda akartam szaladni. De alig futottam
három lépést, a fák elkezdtek körbe menni, mintha forgó szinpadon lennék
és nem tudtam merre forduljak. Megállottam:
– Hol vagy? Hát hol vagy?
– Itt vagyok, itt vagyok – felelt máshonnan és máshonnan. Ugy jött a
hangja, mintha arany tü szurná szivemet.
– Ott van, ott lesz – lelkendeztem és egy fát néztem erősen a tovauszó
fák közt és annak a fának tartottam és elértem azt a fát és a fa mögé
néztem. Akkor futott el onnan és az elkeveredő fák közé szökött. Minden
pillanatban eltakarta egy-egy fa az ő alakját. Nagyon fájt, hogy a fák
igy bánnak velem, aki annyira szerettem és tiszteltem mindig a fákat.
Hátul egy rózsaszin tisztáson virágágyak kerengéltek egymás körül méla
gyöngéd ivekkel és tetejükbe a virágok álomszinekbe mosódtak össze
szédülésükben. Én csak őt kerestem tovább és a tenyeremet a szemem fölé
tartottam, ugy néztem mindenfelé a hallgatva bolygó fák közé s mindig
azt hittem, látom őt és mindig tudtam, hogy nem látom. Éreztem, hogy a
fák széditenek és egy kicsit betettem a szememet, hogy el ne szédüljek
és mikor felnyitottam a szemem, a bájoló alak sétált felém és a karjait
előnyujtotta s mosolygott.
– Oh – elébe akartam menni s hirtelen köd esett le, sürü, göndörödő
nehéz köd és megálltam benne, mintha fehér tenger fenekén állanék. Nem
láttam már őtet és a fákat is inkább sejteni lehetett mint látni.
– Jöjj, jöjj, jöjj – hivott a hangja, mint a bántott hárfahur.
– Merre menjek, merre?
– Nyujtsad a kezed – hallott közelébb.
Kinyujtottam a jobbkezemet és kinyujtva tartottam és jártattam
jobbra-balra a karomat és ujjaim külön-külön remegtek az érintés felé.
Tejszinü köd volt köröskörül és halvány rózsaszin is derengett benne.
– Nem érhetlek el – szólottam.
– Én hozzád jöttem – válaszolt olyan szépen, amilyen szépen muzsikálni
nem szoktak.
– Te vagy, akiért a világon vagyok?
– Én – zengte s az é elvonult ugy, mint arany szárny szivemen, ugy mint
édes égés a fájdalom felett.
– Hát élsz?
– Itt vagyok.
– Oh hol, sohase látlak – panaszoltam és botorkáltam előre s nyujtottam
magam előtt a kezem, mint a sötétben az özvegy, akinek a gyertyáját a
szél eloltotta.
– Maradj, várj, beszélj – kért.
– Mért nem jöttél régen – esengtem – mióta várok, mióta.
– Messziről indultam én – azt mondta.
– A tengerről jössz?
– Tengerről.
– A holdból szállottál?
– Holdból.
– A virágokból keltél föl?
– Virágokból.
– Annyit csókoltam virágokat, hogy téged csókoljalak. Annyit néztem a
holdat, hogy gyönyörködjem benned. Annyit figyeltem a tengert, hogy
siettesselek. Soha nem mertem mondani senkinek: szeretlek, mert tudtam
meghallanád és duzzognál. Szivem elfogy már. Tudod mennyit szenvedtem?
– Én mind tudom.
– Ismered a felhőket?
– Ismerem mind.
– A csillagokat mind tudod?
– Tudom mind.
– Tudod hogy én vagyok a legeslegszegényebb és a legnyomorultabb én
vagyok mikor a nap süt és könnyekkel lopózok az emberek közt.
– Utánad néztem én.
– Tudod, hogy minden a világon az enyém.
– Minden.
– Tudod, hogy én találtam ki a folyót, hogy folyjon és a tiszta
városokat én tettem a rétek közé s a tornyokat én hivtam fel, hogy
nyuljanak és ragyogjanak és én ajánlottam az erkélyeket a szögletekre,
virág és emlék és óhaj és bánat ott legyenek az erkélyen. Én akartam a
dalt, hogy édesded hév lengése legyen és a fejet a nyakon elhintálja s a
szemek az álmot óvni pilláikat leengedjék. Én halásztam a könnyet a mély
sötétből és én rajzoltam utat az orcákra néki, hogy elszökhessen.
Emlékszel én kivántam ölelést a hidak fölé, hallottad a hattyukért én
könyörögtem, hogy fehérek legyenek és hallgatagok és a nyakuk olyan
legyen és ugy hajoljon a vizre. Tudod, hogy az én pillantásaim
nyujtották a tünő madarakat. Hallotad ugy-e hogy a széllel
összebeszéltem hogy a bucsu kendői repessenek. Tudod, hogy én
választottam a szineket a virágoknak és az alkonyatnak és
gyönyörködésemben én kacagtam a drágakövek ragyogását. Tudod, hogy az én
sóhajom a hullámok pásztora tengeren és az én lelkemből van éjszaka.
Tudod, hogy én fohászkodtam az őszért, hogy a levelek iramoljanak az
ágról és aranyba balzsamozódjanak és a kertekben a nyers szirmok
válságos szinei s ájuló szép szagai halvány és langy álmokban
elszentelődjenek és tulboldoguljanak. A tiszta havat én esedeztem a
földekre végtelen, ugy-e megismerni?
– Ismerlek – üzente s a i-re könnycseppet ejtett pontnak, ugy neszeltem.
– Jaj nincsen szegénység, ugye nem igaz? Ugye nem lehet éhség. Ugye
hazugság, mikor a kórházról beszélnek. Ugye sánták és vakok és puposak
és kezetlenek és törpék és eskórosak és háborodottak nem élnek. Ugye
próba rajtam hogy a valóság őket fitogtatja. Ugye csalódás. Ugye
szinház. Ugye tulszép a világ, elmámorosodtunk ugye s édes agyunk
háborodásaiba rémek villámlanak. Ugye semmi nem igaz ami van az
embernek. Ugye láz ez, ugye tréfa, ugye minden szépség kiderül.
Andalodott városok a temetők ugye?
De megborzadtam egyszerre s elhallgattam és ugy volt mintha letörtem s
elrogytam volna s vak sötétség lett a szemem előtt a köd és azután
rögtön aranyosság ragyogott körül, ott állottam és a dicsőséget
százszorozta szemem ámulatával és fogóztam a két kezemmel a szédülésbe,
mint nádlevelek a szélbe fogózkodnak. És hallottam, mintha beszélne s
mintha csak fényt hallottam volna zengedezni.
– Meghalunk – gondoltam én és ájulva sikoltott az élet bennem. És
kimondtam:
– Meghalok – és éreztem, hogy nem a magam szavát mondom és nem hiszem és
nem értem amit hallok a magam hangján ajkamról. És éreztem, hogy nem
érzek semmitsem. És nem volt közöm a fájdalomhoz amig azt mondtam:
meghalok.
Kacagott ő, mintha kortyolna ezüst forrást és ellankadt lejtve kacaja s
édes pihenéssel mult el, mintha mondaná: ó te bolond.
– Az emberek meghalnak – ostromoltam. – Mind tudják, hogy meg fognak
halni. Elhiszik. Állanak és összebámulnak. Hallgatnak és zenekarok
riadoznak fel. Énekelnek és elnémulnak és borzalmasan acsarkodnak.
Szemeik elmerednek és idegenek a felhőktől. Tántorodnak, előrenyujtják a
karokat és hátraszédülnek és megint előrohannak és a partról a
szakadékba omlanak. Ellepik a földeket és elhervadnak. Záporoznak és
felszikkadnak. Jaaaaaj – hallani tőlük és egyetlen hangjukon zokogás,
hahota, sóhaj, nyögés, kéj és kin és ámulat és ájulat kigyózik el. Élnek
és elmulnak, mondd hogy van ez, hogy van ez mondd meg, én nem tudom ezt.
Jaj. Hadd lássalak, semmit sem akarok tudni, hadd lássalak már, hisz van
két szemem. Itt vagyok, fuss a mellemre, koszoruzd a két karoddal a
vállamat, itt vagyok előtted, itt vagyok.
Közelébb indultam, térdeim oly gyengék lettek mintha sürü vizben akarnék
előre gázolni s meg kellett állanom az érthetetlen nehéz fehérségben. A
kezem nyujtogattam magam előtt, a jobbat is, a balt is és a két kezem
ugy hajladozott előttem a ködben, mintha elbabonázott virágszárak
lennének a tenger fenekén. Ő nem jött közelebb, a hangja távolabb és
távolabb zendült és a szivemet ujra sötétség nyomta össze. Fájt. A fejem
balfelé hajlott a szivfájdalomtól. Hallani kezdtem:
– Erdőbe jössz, zöldbe, zöldbe, tévedni borulat alatt, tovább, amerre
bujdokol a derengés, éj a csend, a nyugalom ünnepély, zug örökösen a jó,
melled a szabadság emeli, zamat zápor után, hajadat üdv csapdossa,
nyelveden isten íze, lehelleted hajnal és hajnal, inaidban bizsergő iram
huz előre, siettet és combod husa vágyva vágy előbbre hüs fuvalmak ellen
és két karod leng erővel versenyezve, dacolva bal a jobbal, jobb a
ballal, ujjaid az uszó széllel zengve érezed és a két szemed zöld közt
néz és fejed fölött zöld és két oldalad mellett zöld az utad és a
tekinteted kékségbe megy, mert kék ami messze, kék ami jő, kék a vége,
kék a tenger, a tenger el nem fárad és meg nem áll és kéken árad kék
után és hullám után hullámon át érsz hullámon tul és jő s a tiéd és ujra
tiéd és uj tenger az és ujra uj mert özön és tenger száll tengerre s
egyenes ut előtted és meg nem állit fallal az ég, homlokodon és orcáidon
a felhők virulása változik örvendezve s az álmokat eljátssza két orcádon
és a világokat képezi homlokodon és alant a tiszta kék özön átussza
lelked végtelen és fehér vidámságot habar untalan és hozza halháton
benned örökké a különb és különb szépséget és futnak el sorba mosolygó
gyöngyei, gyönyörüségek és mind a szivedhez érnek és eltünnek a
szivedben és a vágyak vágyai, az óhajok óhajai nyujtóznak a hullámok
sodrába fölfelé szivedhez és illangó szárakkal epedik körül és legyezik
és simogatják és átallehellik illatjaikkal örökösen és örökké s örökké…
Fellázadtam mert emlékeztem az életre:
– Mit adsz a multakért, mit adhatsz azért ami már nincsen? A napokért és
napokért amelyek világosak voltak és elfeketültek és az éjekért és
éjekért amelyet barna ábránddal elborultak és kéken ébredtek és oda
vannak, oda vannak. Mit adsz azért ami mult és nem jó volt, a kilehelt
lehelletekért, az elpillantott pillantásokért, mit adsz az emlékek
sebeiért, mit adsz azért, hogy hiába nézek a pokolba, melybe könnyeim
belehullottak?
Ő mintha nem is hallotta volna, szólott tovább:
– Rózsából van a viz, vonulunk ketten alkonypiros ladikon.
Pillangószárnyak terjesztenek mennyezetet mirajtunk. Elnyujtózol, a
selyem eget simogatod tenyereddel. Egy édes sóhajod egy könnyü esztendő.
Unod az édeset: ezerédessel keseritelek. Ha fáj már egyforma mosolyod
orcáidon, fintorokra késztetlek a csuszós halak ügyetlen táncaival,
hahotázni fogsz, olyan bolondokat dalolnak a zenész madarak felettünk.
Ha nem lesz elég a hárfa szenvedésnek a füledben, az angyalok szivét
tartom a füledhez, pszt, hallgatod és ríva fakadsz. Egy csókunk mind a
csillag, ölelésünk a szivárvány. Pilláid nyilnak: mind a bál a világon
és hunynak: mind az ábránd és nyilnak: a szinek cserélnek a világon és
hunynak: uj földrész derül hallatlan vadakkal, idegen nappal. Ásitasz
egyszer: a tavasz füszerei mind a szádba tódulnak, ájuldozol és
tüszkölsz utána s ezen ugy nevetünk mint ha csengők összevesznek és
hancurozni kezdünk mint a füvön a napsugarak egymáson és elbágyadunk és
álmosan nézünk egymás szemébe s néma tájon bolyongunk egymás szemében és
ott eltününk és ajkainkon a szavak elalszanak és álmukban énekelnek, a
szivünkön eláll a visszhang és a rózsa viz mindenfelől sötétül és a
szemünk elzárul hogy mint hajnalban lássuk egymás arcát és a vágy
májusfuvalmai összehajoltatnak és egymáshoz illünk mint a láng a lánggal
és óceán a mennyel és eláradunk és iramolunk az imádó cédrusokat és az
alélt ibiszeket és a gyulladt holdakat elhagyva, merülve s föllengve
egek között és völgyek fölött, suhanva virágokon és csillagokat
elragadva tününk tova s fénylünk a déli hévben és a legszebb felhőnek
látszunk együtt lengve forrón és forróbban és ragyogva gyönyörübben és
gyönyörübben mert vár a nap, langalló tükörnek jön szembe, nagy nagy
nagy arany tüz és rózsázva bomol előttünk, a tüzben trombitaszájak
nyilnak arany édes zugással és alattunk az erdők zendülve szédelegnek és
a szigetek indulnak és jönnek a tengerben és a pirult havasok
felrajonganak és rogyadoznak és a földek szélei felhajolnak epedve s a
hattyuk a tón elnyujtják utánunk sóvár nyakukat és a miljom méhrajok méz
zümmögéssel felrajzanak és a szép madarak feláradnak felénk és mint
alkony együtt virulnak és a szelek mind a tájakról felzugnak ölelkezve s
tüz zengéssel zengnek és a szárnyasok és mind az élő földek és vizek egy
lázzal lázadnak és egy álomhangja szól mindennek: szerelem.
Bámultam és hirtelen a köd leesett, üres homályosságban állottam. Hideg
lett egyszerre, megreszkettem és a homályban a fák éledtek és ugy
állottak megint, ahogy szoktak és a fák mögött a keresztuton egy sovány
fekete vénasszony tünt átal. Megláttam csontsárga kicsi képét és olyan
volt a szemem előtt, mintha a halál lett volna az a vénasszony aki a fák
közt elment. És a nap sütött és a könyvet a hónom alá vettem és indultam
és a földre néztem lefelé s nehéz volt mennem mert élek.
(1913-ból való kézirat.)