Kenyeres városában… itt ez a három kicsi pont a zavaromat akarta
jelezni. Jó hogy az irás mellé kitaláltak ilyen jeleket. Könnyü pontokat
a papirosra leültetni… igy ni. A költőknél látni jobbadán az ilyen
pontokat. (A nagy költőknél a legkevesebbet, a kis költőknél a
legtöbbet.) Mikor a szavak már kimerülnek… mikor az érzés leáldoz… mikor
a sornak vége… s még mondanék valamit… azt, hogy élek… A prózairóknál is
látni… a regényekben… szindarabokban… meg a levélben használják
privátok, nők és urak a be nem fejezett… mondatok között… mintha
könycseppek volnának az ilyen pontok… vagy a sziv dobogása lenne… vagy
szakgatott lélegzet… vagy a lélek telegrafálna… E pontok a szavak
tulzását jelzik, gondolatot helyettesitenek, amely ellebben fönnen és
nem adja le magát a kifejezésnek. Merengést jelképeznek, ami nem is a
mienk, hanem sorsunk angyalának a merengése. Valamit, ami messzi s
megkaphatatlan, mert az lenne az igazi. Mikor a szó megszökik, mert a
legnagyobb szükség volna rá, akkor jön igy a három pont… no de én nem
ilyen komolyan használtam. Csak zavarba jöttem, amint elkezdtem ezt az
elbeszélést vagy mifélét, a Kenyeres város miatt, mert nem ugy hivták
ezt a várost. Csak ráfogtam.
És megakadtam azon, hogy miért kell az embernek irásközben is hazudozni.
Az volna szép, irásban a legutolsó szóig igaznak lenni. De hátha valaki
abban a kicsi városban eltalálja olvasni, amit onnan mesélek. Nem
akarom, hogy azt mondják rám: pletyka vagyok. Az élőkkel szemben egész
kimélettel kell viseltetnem. Tehát Kenyeresnek nevezem azt a várost,
mert eltanultam az iróktól, hogy igazi városnevet kitalált névvel kell
helyettesiteni. Bizony, amit teszek, az nem eredetiség és szégyellem is,
hogy a divatokon változtatni nem tudok, sőt magam is, lám, hogy betörök
minden rendbe s szokásba. Azt a szokást is alázatosan követnem kell,
hogy igy munka közben a sorok oszlopában kikezdést csináljak.
Guszti ur, akit cégérnek akasztottam e kicsi hadimunka fölé, ő aztán
igazán Guszti ur volt, nem hazudok. Más urakat ugy hivtak Kenyeres
városában: Fekete, Gáthi, Varga, Weisz, Czeglédi, Szlovák, Marcsa,
Wagner, Stapecz, Nagy, Kiss, Szabó, Kovács és Minden. Mennyi mindenféle
nevük van az embereknek, de mennyi. Hogy az embereknek egyenlő életük és
egyenlő boldogságuk legyen, ahhoz talán az is kéne, hogy ne legyen más
neve mindenkinek, mert ez is csak zavarni tudja sorsukat. Mi minden baj
van még addig. Hagyjuk ezt, mert egyszerre mindenről beszélni nem lehet.
Fájdalom, hogy nem lehet, hallatlan szép volna mindent a világon
egyszerre kimondani. Ezek az urak, Szabó meg Czeglédi, Weisz, Stapecz,
Marcsa, meg mind, ezek éltek, éltek Kenyeres városban, hogy szeretném
elevenen őket Előtted felnyujtani, megmutatni Neked: nézd ez a kis
mokány, kurta homloku, komisz fekete haju, kicsi bajuszu, kemény képü,
rendes fülü, ez itt Marcsa ur, ellenőr a Népbanknál. Ez a lógó nyurga,
világos, hig alak ebben a lágy sárga cipőben, ez meg Varga ügyvéd
Kenyeresen és hites tolmács én nem tudom kik közt. Ez Szabó
rendőralkapitány, mit látsz rajta, mondd meg. Semmit. Miért ő Szabó,
csakugy tudja, mint én, soha semmiféle fajtája nem volt szabómester.
Nézd csak ezt a Szabót, aki semmilyen, aki olyan, mint egy Szabó
rendőralkapitány. Én tudom ez élet fantáziáját, én tudom e test zenéjét,
én tudom azt a titkosságot, ami benne van, mint a lélek a hegedüben, én
elárulom neked őt: ő egyenruhában szeretne járni, nem civilben, csak
gyülésről gyülésre hanyagolja a küzdelmet Kenyeres várossal a
rendőralkapitányi egyenruháért.
Ez itt Czeglédi, ez a sima rózsaszin gömb, amely mosolyog, mint a sima
disznóhólyag a napon. Olyan könnyed, olyan ártatlan, mintha tényleg
valami angyali labda volna, pedig ez a világosszürke mellény és
ugyanolyan nadrág, mind teli van kövér hussal. Ez Czeglédi, ki Czeglédet
soha nem látta tán, de mig csak él, mindig Czeglédi. Igaz: ő patikus a
Szentháromsághoz. Akarod látni Stapeczet? Parancsolj: a boltajtóban áll,
ő koporsókat ád el a gyászosoknak. Olyan élvezettel és jósággal néz a
piactérre most, ugye, mintha örök életét kivánná mindenkinek és
mindennek, amit az isten napja alatt látni. A sipkát a fejéről leveszi,
bukfencez a napsugár egyet az ő félkopasz fején, ő sipkáját megforgatja
s visszateszi fejébe. Melege volt. Hogy néz ki tetőtől talpig, látom nem
izgat Téged, elnéztél róla látom. De kérlek, Guszti urat igazán hadd
mutatom meg Neked. Kötöm magam őhozzá, ehhez az egyhez, kérlek, ne
haragudj rám. Jaj, ha most adna tudományából a Teremtő nekem, csak őt
egyedül birnám, mint egy mozgó meleg hókuszpókuszt elinditani a
plébánosi kőfal mellett: ott van, ni, ott megy szegény Guszti ur. Látod
ezt az egyenes fekete szalmakalapot a fejében szegénynek? Nem látszik a
fekete szalmakalapokon, hanyadik nyáron hordják már. Tudod, hogy Guszti
ur cilinderben járt valaha? Ezt a holt szinü kék ruháját nem sajnálod?
Mióta nem szorult, gőzölgött, simult és feszült ez már a vasaló alatt.
Hogy térgyelnek, leffegnek lefelé a cipőre ezek a nadrágszárak. Milyen
mindegy nekik. Nem bánt, hogy a lajbija alól kibuvik az ingének a
monogramm-pajzsocskája? Guszti ur észre se veszi már az ilyet. A
mellényéhez is szeretnél odanyulni, nem? – hogy begombold azt a három
gombot, ami nincs begombolva rajta. Hagyd csak, ugy sincs ott gomb.
Tudod ez a foszlott masni a gallérja alatt milyen szinü volt, mikor
szine volt még? Mályvaszin volt, én tudom, mert én ismerem régebbről
Guszti urat. A gallérját ne nézd olyan erősen, félek, hogy megsérted
evvel Guszti urat. Ő még megsértődik, ne hidd hogy nem. Nem látod a
bajuszát, mindakét szárnya hogy előszurja magát. Kicsi kikopott bajusz
ez, több a dac benne, mint a szőr. De még erre vigyázz, ez még ő,
bajusza még erőlködik a világgal szembe, a sors után, az élet ellen,
amely elintézte Guszti urat. Miért? Miért? – kérdi e két bajsz, vagy azt
mondják: Csak azér is! Csak azér is! Vagyok aki vagyok, vagyis voltam,
aki voltam! Engedd neki kérlek ezt a játszást a bajuszszal, a
kényességet, a babrát, a hencegést, az álmot, ami neki a bajusz, hagyd
meg neki, ne vedd el. A patikussegéd ládd milyen jó gyerek, az ád neki
pomádét, hamburgi cégtől való valódi külföldi parfumkenőcsöt a
bajuszára. De már a képét szegény Guszti ur nem csinálhatja vissza a
régire. Ez az arc mint az ütődött körte, soha többé kemény és élőszinü s
rózsaszinü nem lesz. Ilyen szárazkenyérszinü, hasadásos, görcsös és
eres, romló emberarc marad már a Guszti ur arca. Szemei, veszed észre? –
nem néz vissza rád, előre néz ő amerre megy, a Batthyány-utcába s
pislognak, mint az olyannak a szemei, ki nagyon gondolkozik. Ő tudja mit
néz és mit gondolgat. Én is tudom, legalább is képzelem, azt gondolja:
énvelem ne izéljetek, engemet ne maceráljatok, énvelem ne kezdjetek,
semmi közötök hozzám. Az, hogy avval a züllött lovaglópálcával suhogtat,
az is ezt a politikát jelenti talán. Vagy a multhoz tartja magát evvel
is, amikor a gavallér gyerekek lovaglóostorral jártak és suhogtattak
minden lépésnél. Most a kenyeresi fiatal generáció mindenféle fényezett,
erős botokkal sétál a piactéren, a véginél tartják a botot, a fejével
lefelé, ugy hogy ha vér volna a botban, az mind lemenne a bot fejébe s
elszéditené a botot. Amellett a fejüket lehuzva tartják ezek a fiatal
urak Kenyeresen és előre buktatják minden lépésnél, mint a pulyka. Ez a
divat most. Mit ad a divatra Guszti ur? Hö! S mit ád az egész világra?
C! Ezek a mai taknyosok félig lehántott sárga svéd keztyüt hordanak.
Guszti urnak a kezén most keztyü nincsen, de annak idején fehér glaszé
keztyübe járt Kenyeresen, akár volt bál, akár nem. Csak ő járt itt fehér
glaszé keztyüben. Nézd mi lett belőle. Nézd ezt a poros, sarkatlan és
talpatlan félcipőjét, a foltot az oldalán a portól nem látod remélem.
Megy a Társaskörbe Guszti ur, de nem társalogni megy oda, mert ő nem
viccelget és nem billiárdozik és nem alsózik és nem tekézik az urakkal,
ő kiül egyedül a tornácra három kötet régi Borsszem Jankóval. A sógora
fizeti a tagsági diját érte, neki nem telik, ő irnok a városnál. Mit kap
egy irnok a kenyeresi városházán. Harmincöt forintot egy hónapra. Ne
nézd hát rossz szemmel elmenő alakját és az ő dült hátu, hosszu, lassu
árnyékát a plébánoskert sárga kőfalán, amelynek ugy nekiszeret a napfény
feküdni.
Jaj. Vegyem elő már a multból Guszti ur életének magaslatát és esését.
Mama meghalt és Guszti ur tizezer forintot kapott kézhez. Guszti ur
akkor jogász volt Debrecenben. Guszti ur a tizezer forintból kilencezret
kiadott egy hónap alatt sörre, borra, pezsgőre, cigányzenére s
tubarózsára. Azután vett még egy cilindert, egy monoklit, egy tucat
lovaglópálcát, tiz tucat fehér glaszé keztyüt és hazajött Kenyeresre
sétálni. Egy délelőtt beült a Wágner füszerüzletébe a Szerecsendióhoz,
azaz felült az urak közé a pultra szalámizni. Az urak ott ültek délelőtt
a Wagnerájban a pulton sorba, doboltak a sarkukkal a pult deszkaoldalán
és ettek szalámit bicskával és fehér kenyérrel.
Guszti ur elővett egy szallagos szivart (azt is hozta Debrecenből) és
Wagner ur odament elébe s gyufát gyujtott Guszti urnak. Guszti ur a
nadrágzsebből kihuzott egy ötvenes bankót és a gyufa lángjába dugta.
Wagner ur nagy darab ember volt, német arca volt, pápaszeme volt,
felkefélt őszes haja volt a katona nyaku szürke kabátja volt és
bőrmanzsettái voltak. Wagner ur kiverte Guszti ur kezéből az égő
ötvenest, amelynél Guszti ur rá akart gyujtani. És olyan két képest
adott Guszti urnak, hogy a monokli a szeméről elrepült és a padlón
szétszikrázott és Guszti ur maga is lebukott a pultról. A cilinder is
lepuffant a Guszti ur fejéről. Wagner ur megmarkolta Guszti urnak a
kabátját hátulról és egy toszitással kifuttatta Guszti urat az üzletből.
A cilindert utána hajitotta Guszti urnak. Aznap este beült egymagában a
Kisbikába Guszti ur s egyik fehér glaszé keztyüjével, avval, amelyikben
a jobbkeze volt, reggelig kormányozta a levegőben Juki nótáit. Reggel
aztán, mikor a népek a világos édes nap alatt a hetipiacra csődültek
már, Guszti ur sirva bokázott kifelé a Kisbikából, a háta mögött Juki
muzsikált és Juki háta mögött az egész banda muzsikált. A templom előtt
árok volt, az árkon egy hidpadlás volt, a hidpadlás alatt sár volt és
sötétség volt. Guszti ur letért az árokba s Juki s a banda is az árokban
mentek utána muzsikálva. A hidpadlás előtt megállott Guszti ur, a
cilindert az orrára huzta s kijelentette, hogy ő meghal.
– Nem kell nekem ez a huncut betyár piszok, rongy élet, a sirba van az
én helyem, a si-hi-hirba.
Ezek voltak utolsó szavai, hallotta Juki meg a banda s hallották az
asszonyok, akik a kaskával a karjukon, a kenyérrel a fejükön, a rucával
a hónuk alatt, a pár csirkével a kezükben ott megállottak és a rucák és
a csirkék is hallották, ha meg nem is értették.
Ezen szavakkal Guszti ur térdre rogyott és alámászott négykézláb a
hidpadlás alá.
Déli harangszóra mászott ki a hidpadlás másik végin Guszti ur, mintha
neki harangoznának feltámadásra. De nem támadt fel ő többé-többet.