– János, gyere csak! – azt kiáltotta.
Kakucsi János kijött, a pádimentomon megállott. Az öreg néni fölesett
hozzá a grádicsokon:
– Jaj, Kakucsi Jankó! Jankó, Kakucsi Jankó!
Kakucsi előbb ugy nézett rá, mintha meg akarná enni, de rögtön aztán
kinyitotta két karját, mint ahogya bukdácsoló kisgyerek elé nyitják a
kart és lehajolt és belekapta karjaiba a jajgató vénasszonyt és
elkurjantotta magát:
– Happ az öreg mama!
Igy sült ki, hogy Kakucsi Jankóé a panoráma s igy lett nyilvános, hogy
él Kakucsi, s hogy panorámás lett belőle. Két napig állott a piacon a
Kakucsi panorámája, első nap délután meg másnap egész nap barátkozott
már szépen Kakucsi mindenkivel, aki eljött hozzá barátkozni. Két napig
hallott a piacon a verkli meg a Kakucsi anyjának sirása-rivása a
ponyvafalon belülről. Harmadnap reggelre tovább vándorolt Kakucsi
Kenderesről, csak a cövekek helye maradt utána a piacon a földben, meg
az öreg Kakucsinénak az ablakában két aranyfestékes virágváza meg egy
tündöklő bádog vekker, amely reggel jókor csilingelni szokott, vagy
amikor akarják. Máig is csilingel, ha el nem romlott.
Feljelentem!
Meg akartam azt a kocsist állitani. Felemeltem a botom és avval intettem
neki, hogy hó, megálljon. Avval máris vissza volt bukva fejem a
mellemre, mert a mellemen viseltem a fejemet menés közben, ugy hogy az
állam le volt a nyakkendőmre nyomódva. Azt gondolom, hogy a szivnek kell
ezt tulajdonitani, ezt hogy azt ember megszokja, hogy a feje lehuzódjon
a mellre s ugy menjen az ember a városban büszkeség nélkül és
kiváncsiság nélkül. Mert a sziv teleissza magát fájdalommal és olyan
nehéz lesz attól, mint a spongya, hogyha megmártották és nem facsarják
ki. Az a nehéz sziv, az huzza az embernek a fejét lefelé, hiszen az
egész fizikum összefügg. Éppen az volt az eszemben, hogy vajjon nem
lehetne az embernek az életét kiforditani, mint egy öltönyt, ha már nem
tud az ember más életet venni vagy csináltatni magának. Érdekes, akkor a
sziv a jobboldalra kerülne, mint ahogy a kiforditott kabáton a
szivarzseb. Tudom én, hogy ez egy tökéletes ostobaság, ilyesmit az
embernek a fejében forgatni. Nem akarok titkot csinálni belőle, hogy
máskor is járkálás közben vagy ülve könyökölés, vagy álldogálás és
bámészkodás közben ilyen nagy butaságok mennek el a fejemben és
elvesznek, mint a kéktelen cigarettafüst vész, mikor az ember a szájáról
elereszti. Szerencse, hogy az embernek a két szemén át nem lehet mindent
meglátni a fejében, ugy mint az ablakon keresztül egy lakásban. Ilyen
buta gondolatokat, mint hogy mért nem lehet az embernek az életét
kiforditani s hordani, mint uj életet meg például, hogy vajjon mit
jelent a ká betü, ilyesmiket élő szóval soha nem merek mások előtt
felhozni.
Igen. Az a kocsis meg se moccantotta a fejét tovább ment a konflissal,
mintha nem is őneki szólna az intés. Akkor még egyszer felemeltem a
botom és ráztam a karomat és a torkomból felment a hangom:
– Álljon meg.
És már lépek is, hogy nyitom ki a konflis ajtaját és feladom a cimet a
kocsisnak. A kocsis odacsipett az ostor csapójával a lova farára, a ló
valamivel elevenebben kapta fel a térdét. Kocogott tovább. Éppen
odaértem a kocsishoz. Felnéztem a kocsisra:
– Süket maga? Nem hallotta, hogy álljon meg?
Üres volt a konflis. A taxi piros zászlócskája felfele volt rugtatva. A
kocsisnak a két ökle aludt, nem ébredtek, hogy meghuzzák a gyeplőt. A
kocsis előre nézett az Erzsébet-hidra, mert ott volt ez a Kerepesi-uton.
Vén feje volt a kocsisnak, olyan volt, mint egy nagy göringy és a fejébe
volt egy tönkrement fekete kalap esve, mint egy esernyő, melyből a
drótok kimentek. A gyülölet, mint a tüz, ugy terjedt el a testemben:
– Szemtelen disznó! Mért nem áll meg!
Reszketés jött rám. Egy pár lépést siettem a kocsi mellett. Megnéztem a
lámpán a karcsu piros számokat. 1791. Fel fogom jelenteni. Jó erősen
megnéztem azt a számot, hogy a kocsis komolyan vegye a dolgot. És utána
kiabáltam a kocsisnak olyan ellenségesen, hogy a hangomnak fehérnek
kellett lenni az érzés hideg januárjától.
– Feljelentem!
Én a feljelentést nem tettem meg, Sokkal lustább is voltam
világéletemben, semhogy ilyen strapát vegyek magamra. Senki ne higyje
rólam, hogy feljelentéseket szoktam tenni. Ilyen céltalan valami, amiből
egy virág ki nem jön egy ablakba! Nem, nem, esküszöm, hogy nem.
Képtelenség, hogy én egy embert feljelentsek. Az képtelenség, mondom. Én
nem tudom, hogy van az mégis, én hazamentem éjjel, emlékszem és
lefeküdtem és akkor hirtelen el kellett menni nekem valami rendőrségre,
mert megidéztek. Igen. Egy nagy teremben, amelynek a négy fala jégszinü
volt, mint a rettegés, odaállottam egy száraz fekete asztal elébe. Annál
az asztalnál ült a főparancsnok. A keze fel volt az asztalra téve s egy
acélceruzát emelt a két ujja közt és kék árkus volt előtte s szurkált az
acélceruza hegyével lefele s valami kérdést intézett hozzám. Nem vettem
ki, hogy mit, mert éppen akkor egy sarokból élesre fent visitás hasitott
felém és én arra néztem. Egy kicsi rongy asszony rogyogatott ottan,
olyan asszony volt, mint egy harisnya, hogyha a fejével felfele tartva
meg akarják a padlón állitani. Rám mutatott a karjával és sivalkodott.
Gyermekek másztak rá köröskörül, hét vagy nyolc darab, kicsi fiuk és
leánykák, fából vagy téglából való cipőkben zajongtak ott a padlón és
azok is ríni kezdtek és orcáik sárgák meg zöldek voltak a soványságtól.
Az asszonynak a két szeme ugy nézett oda rám, mint két mécses egy
bágyadott faluszéli ablakból alkonyattal. Hátrakaptam a fejem. A hátam
mögött ott térgyepelt az a kocsis, aki nem akart felvenni. Két detektiv
kétfelől ököllel nyomta lefele vállait a kocsisnak, másik kézzel egyik
detektiv a kocsisnak a hátát markolta, a másik detektiv meg a hajába
markolt néki kalapostul. A kocsis hörgött, olyanformán, mint egy
asztmatikus ember, ha köhögni készül. És belépillantott a szemembe s ez
ugy jött, mintha ostorral csaptak volna bele a meztelen szemembe.
– Mi a neve?
Mire észbe kaptam, már harmadszor vagy negyedszer kérte a nevemet a
főparancsnok. Megláttam, hogy a kék árkusra már oda van a nevem irva.
Felmondtam hangosan a nevem a papirosról, mert hirtelen zavarba jöttem
és nem tudtam, az vagyok-e én, akinek a nevében a világon vagyok az
emberek között. A kocsisnak a tekintését éreztem, hogy ugy süti, mint a
tüzes vas a hátamat. Fészkelődtem kinomban és meg akartam fordulni, de
olyan erősen nézett rám a főparancsnok, hogy a fejem megmeredt és ugy
maradtam. A főparancsnoknak a két szeme, mint két domboru vastag
cvikkerüveg, olybá tünt nekem. Az egész teremben olyan világosság lett,
mint egy helyszinen, ahol a büntény áldozatát fotografálják
magnéziumfénynél éjszaka. Az az asszony sikoltott és sikoltott a
sarokban, én a falon láttam az árnyékát előbbre s előbbre esni s nyulni
sebesen és eltörni s a plafondra felfutni s a gyermekek árnyékai, mint
cafatok lógtak az asszony körül a falon és azok ugy sirtak együtt, mint
a viz. Amellett olyan nagy csend volt, hogy hallottam a szivem
döfölését, ugy, mint ha lovak rugdalják a sötét ólban a hidlást.
– Az egyén büntetése a feljelentő szemeláttára lesz végrehajtva.
Ez nekem szól. A cvikkerüvegek engem figyelnek. Egy ajtószárny benyilt a
szobába némán, mint egy tolvaj és detektivek lépkedtek befele. Lavórt
hoztak ölükben meg bádogkályhát sugdolózó parázszsal a tetején, meg
fürészt, meg egy kurtanyelü fejszét, melynek a feje ragyogott, mint a
kacaj, meg egy hosszu fogóvasat, olyant, amilyennel a tüzet szokták a
kályhában megigazitani. A többi detektivek állottak a falaknál sorba.
Végig volt velük mind a négy fal. Gyászban voltak mind és vastagok
voltak, mint az egyenlő cölöpök és a fülük el volt gázolva, mint a
dijbirkozóknak és az orruk rövid volt, mint a buldoggnak az orra s a
képük kemény volt és világos volt és hidegség jött felőlük, mintha
holttetemekből lenne kifaragva az arcuk és mindnek a szeme nézett engem
ugy, mintha két-két Browning volna nekem irányozva és a két karjukon
csüngött a két öklük lefele nehezen és olyan nagy volt a két ökle
mindnek, mintha bennük eldugva bombát fognának. A hátam mögött
csuszkálás és morgás és sistergés értette egymást és a kocsisnak a
szemei ugy szurtak már és ugy égették a hátamat, hogy a
panasztalanságban össze akartam szakadni.
– Istenem! Istenem! – mint egy tengerben a kimart hullám a kősziklára
csapja magát, oly hanggal visitott az asszony az asztal felé. A
gyermekek meg egész csendesen kezdtek nyögni, mint mikor még nem sirnak,
csak kényeskednek. De az isten az asztalnál oda se hederitett, csak
engemet nézett mindig. Feleszméltem én is és a homlokomra vágtam a
tenyeremet és odakiáltottam szembe:
– Istenem!
Az isten kemény zöld vagy szürke kabátban ült, a nyakán meg a kabátujján
ezüst csikok voltak, mint valami német tábornoknak. A feje nagy, kerek
volt és oly keménynek látszott, mint a kihült vas és ősz haj volt a
fején, de az olyan kurtára volt vágva mindenütt, hogy a hajai kurta
gombostük módjára állottak sürüen a hegyükkel kifelé. A bajusza is ilyen
ősz gombostükből volt. És arca világos ércből valónak rémlett.
Cvikkerszemeitől ugy didergett minden részem, mint tulhideg téli
reggelen. Roppant megzavart, hogy az istent katonaalakban látom meg. Én
azt képzeltem, hogy az isten valami klasszikus fürtözetü aggastyán
peplonban, olyan, mint példának a békés Periklesz.
– Elhagytál istenem, elhagytál – hasadt fel belőlem, mint Jézusból a
fájdalom. – Elhagytál!
Az isten az acélceruzát emelte és szurkált előre véle az asztal felett:
– A kocsis büntetése haladéktalanul végre lesz hajtva a feljelentő
intenciói szerint. Ön azt kivánta, hogy vesszen el a kocsisnak a két
szeme világa, továbbá, hogy a keze-lába szakadjon le s végül, hogy a tüz
égesse meg ennek a kocsisnak a testét.
– Én?
A szivem odarántotta magára jobbkezemet, akárcsak egy nagy darab mágnes.
Éreztem, hogy ragad oda kezem a meleg szövetre a mellemen.
A hátam mögött elbődült a kocsis, azután nyehegni kezdett, mint a
jószág, mikor a bélyeget tüzes vassal rásütik a farára. Az asszonynak az
árnyéka lecsuszott a falról és láttam a detektivek árnyékát lehajolni s
felnőni megint az asszonynak az árnyékával együtt. A gyermekek ugy
zokogtak, mint mikor a madársereglet esze veszetten énekel együtt és az
asszony olyan sivalkodást kezdett, mintha kacagna lélekhasadva.
Hallottam a tüzes vasat gyönyörüségben sugdolózni a parázszsal, amelynek
a testébe szerelmes és hallottam a szemek menykőcsattanását, mikor a
tüzes fogókkal érintették és hallottam a fürész parázna sziszegését,
mikor a kocsisnak a lábaszárát kikezdte.
– Azonkivül ön azt is kivánta, hogy pusztuljon el a kocsis felesége s
gyermekei is pusztuljanak el. A hozzátartozókat tehát elővezettettem és
a kocsis elpusztitása után meg fog történni a család kiirtása.
A detektivek hallgattak, mint a halál. Fellázadtam, mint a forró
forgószél és kiabáltam:
– Ne-hem! Neem szabad! Nem akarom! Én nem kivántam!
– Kivántad! – Az isten felállott az asztal mellől és attól kezdve nem is
láttam az istent, csak mintha köd és aranyfény állana előttem egy magos
bosnyák magasságában.
– Neem!
– Kivántad! – azt harsogta – kivántad! Mikor tovább hajtott és te
rákiabáltál, akkor kivántad! A földre engedtelek a nap alá, a vizek
közzé a mezőbe, a madarakkal karban indultál, a meleg széllel utra
keltél, csak emlékezzél! Emlékezzél arra, mit fogadtál fel a térdem
alatt, mikor sürgettél, hogy ereszszelek már! Emlékezzél csak, az
emberekhez küldtelek. Emlékezzél!
– Jaj, boldogság – elvesztettem a fülem közzül az iszonyatos hangokat és
az ablak kiszakadt és két fecskemadár szárnyalt be s csicsogva követte
egyik fecske a másikat körül a plafond alatt. A tavasz reggele kisütött
arany zölddel és szüz sárgával alant és tiszta kék országgal odafent és
lehellve szorongató szabad szagokkal és tömve édesded nyögő hangzásokkal
és hintve született virágokkal és végig selyem mosolylyal és az angyalok
nevettető kedvével. Elnyilt a két karom és a földről az embereket
összeöleltem mindet, összetömtem ölelésembe mind az összes embereket,
akik szakadozva jártak ezer felé. Őnékik is mindnyájoknak ölelni kellett
egymást az én ölelésemben és összeszoritottam a két karommal mind az
egészet. Elszorult a szoritástól a mellök és én akkor elengedtem őket,
de csak azért, hogy szabad mellel mind bővebben kapják be a vad meleg
életet a lelkökbe. Elnéztem rajtok végestelen végig és láttam Samu
Sámuelt is Magyarországban. Odaki a határban a földjét szántotta
felfele. Danolva járt az ekének a háta megett és lefelé nézett a zöld
mezőnek a sima fekete husába s felfelé nézett az uristen kékes édes
egébe. S az örökkévalóságba ballagott csendes danolással. Két lova a
száját egymásnak verte játékból és hosszu farkokat csapkodták
jobbra-balra, mert igy feleseltek a csiklandozó kis széllel. A tanyán a
gyermekek betett szemmel hátrahuzva fejöket, keringelnek ketten-ketten
és énekelik a szédeli borsót és mosolyognak, mert szédülnek már. Édes
anyjok a ház előtt kiszórja a magot a sárga kis csirkéknek, akik olyan
szép sárgák, mint a margaréta virágjának a közepe.
Akkor visszaszakadt rám a teremnek a szörnyeteg szenvedése. Füleimbe,
mint tüzből való viz, ugy zuhogott befelé, amit acsarkodtak a kocsisnak
a gyermekei, meg a kocsisnak a felesége, meg a kocsis maga, s ki még
mindig élt a kinzások kinjaiban. Az isten zengett rám mindég és nem
értettem mit prédikál, csak a belső részemet hasogatta villám és villám,
mint a fergeteges tengert éjszaka. Csudálom, hogy mikor szakadt
összefele bennem az egész teremtés, ebben a háborodott kárvallásban
egész világosan spekuláltam azon, hogy egy Samu Sámuel nevezetü embernek
fel kellett jönni kocsisnak Pestre, mert én szeretek kocsira ülni.
Kinhalállal elmulik egész háza népével együtt, mert én fel akartam ülni
a kocsira. S ugy volt, mintha átrohannék a falon, menedékért, a világba,
felejteni, menteni a többit, akinek mindnek a boldogság izenetét hoztam
a földre. S odakinn a sötét hidegségben az egész világ le volt előttem
égve vérrel és pernyével. A csillagok megvakultak, mikor felnéztem, hogy
ott vannak-e vajjon a helyükön a csillagok.
A lábom előtt meg felemelte azt a nagy kopott veres fejét a kocsisnak a
lova s lágy hamu szája kinyilt és az alsó állkapcsa félrement és
deszkaszinü nyelve leesett sárga fogairól s a szeme, mely fekete s
tükrös, mint a fájdalom, egy kék elillanással, az álommal, betevődött és
a kocsisnak a lova letette fejét a padlóra cipőim elébe s meg volt
dögölve.