Reggel még semmit se tudtunk, déli harangszóra, mikor a gyerekek az
iskolából kiözönlöttek, ott állott a panoráma a piac közepén. Se husvét
nem volt, se vásár nem volt, még csak hetivásár se volt. Ócska hétköznap
volt és a panoráma ott termett a piac földjén, mint a csuda mikor támad,
mint az álom ami magától előjön. Egy nagy ponyvaház volt, a tetejében
egy boton nemzeti zászló lengett. Nem is igaz, nem lengett, mert aznap
teljes szélcsend volt Kenderesen. Elkaptam az olvasmányoktól, hogy a
zászlóra ráfogom itt, hogy lengett. Szórakozott voltam. Felületes
voltam. Talán vétkes cinizmus volt, hogy nem vigyáztam jól irásközben az
igazságra. Pedig ahogy az ugynevezett nagy dolgokban a hazugságoktól
vezettetjük magunkat, ugy nem szabad talán ilyen kicsi dolgokban
megcsalni magát az embernek. Látom magam előtt azt a nemzeti zászlót a
panoráma felett és látom, hogy csak csüng soványan a bot mellett lefele.
Szép az ugy is, mert nemzeti zászló s mert emlék. A ponyhaház elől
nyitva volt, csodálatos pitvara előtt három pádimentom-lépcső ment föl,
pádimentom volt a pitvar földje is, a pitvarában pult állott, mint a
boltokban, a pult mögött ült egy hölgy. Ez a hölgy se az uri nőkhöz, se
a parasztasszonyokhoz nem hasonlitott, olyanforma volt, mint a
kasszirnő, ki a Békásban a kupecekkel énekelni szokott és csendes
délutánokon kiült stikkelni a gangra a Békás elé. A hölgy, aki a pult
mögött ült, barna bársony rékliben volt, frizurája, mint a szarkafészek
olyan volt, csakhogy vörös volt. A hölgynek himlőhelyes arca volt és
olyan szine volt az arcának, mint a téglának. A Békás kasszirnőjének is
ilyen téglaszin arca volt, azt mondták róla Kenderesen hogy festi a
pofáját. A panoráma hölgyének a fülében két nagy aranykarika lógott, egy
iskolás lány karperecnek is felvehette volna, mind a két csuklójára
egy-egy karikát. A háta mögött a zöld posztófalon izgató tárgyak
ragyogtak az árnyékban. Virágváza, revolver, penecilus, trombita,
sallangos kostök, tajtékpipa, parádés ostor, huzómuzsika, minden. A
pulton fakarikák voltak egymáson, mint a perecek a perecesnél. A
panoráma bejárata felett egy nagy csengő csüngött, olyan, mint az iskola
tornácán a kisharang, amelyen óra végét harangozzák, hogy az ártatlan
gyermekek édesen tudjanak fellélekzeni s vidoran nézzenek a tanitó urra.
A panoráma csengőjének a nyelvéből egy fekete szijj lógott egyenesen.
Nem ez itt a fontos, hanem az, aki a pádimentom szélén állott a fejével
a csengő mellett és kenyeret, zöld paprikát evett egy gyilkos nagy
bicsakkal. Ez volt Kakucsi. Kakucsi volt, igen. Egypár dologtalan ember
ott állott a panoráma előtt, pipáltak, nézték Kakucsit. Egy csavargó fiu
mint a karika szaladt körül a piacon a nagy meglepetéssel:
– A Kakucsi-fiu! Kakucsi Jankó! Övé a panoráma! Kakucsi ez!
No most ki volt ez a Kakucsi. Kakucsi Jankó, Kakucsi Sámuel gazda fia,
hires fattyu volt azelőtt Kenderesen. A parasztságot elhagyta, a
nadrágos emberekhez nem volt köze, csak arnyi, hogy a sárga házba
sokszor be volt idézve, mert mindig bajt csinált magának. A városi
irnoknak is beszakitotta a fejét egyszer a dákóval a nagyvendéglőben.
Bársonynadrágban járt, hét darab gyöngyházpityke ment föl a nadrág
varrásán a combján, alacsonyszáru csizmája volt, csupa kényes ránc,
ragyogott mindig, mint a lakk, rézpatkó volt a sarkán és muzsikáló talpa
volt, hencegve recsegett-ropogott a pallón és a csizmaszárban nádpálca
állott és oda-oda pattant suhogva a combjához, mikor sétált Kakucsi
Jankó. A Kakucsi-fiu a cigányasszonyokkal seftelt és Izrael, a zsidó
mészárossegéd volt a cimborája, kivel ketten még a csendőrökbe is bele
mertek kötni. A Kakucsi-fiunak is kemény kalapja volt, mint a
csendőröknek, toll is volt mindig mellette, fényes aranyoszöld
vadrucatoll. Szivarozott mindig az árenda előtt a piacon, mint az urak
meg a cigányok, egy fia-tajtékpipába tette a szivart, a kis pipa kurta
száráról piros pamutbojt csüngött. Az volt a hire, hogy billiárdban
százasokat nyer a lókupecektől és hogy a kugliparthiekba be se veszik,
olyan dobása van és mert mindig verekedés volt a vége, ha benne volt a
játékban. A nagyvendéglőben némelykor olyat acsarkodott, hogy a kofák
mind odaszaladtak, tárva-nyitva hagyván bódéikat, az inasgyerekek, ha
volt eszük, minden zseböket telirakhatták dióval. Egyszer egy estefele
kisérték a csendőrök végig a piacon Kakucsi Jankót. Akkor nem volt a
szivarszipka a szájában, a nádpálca se volt ott a csizmaszárban, a
kemény kalap be volt törve a fejében és egy vér volt az arca. A két keze
hátra volt kötözve, a Kakucsi-fiu az ezüst pitykés lajbira nyomta le az
állát, nézett lefele, hogy nincs-e gödör előtte, ugy ment a csendőrök
előtt egyenesen.
Egyszer csak elveszett Kenderesről Kakucsi Jankó, a hires. Azt mondták,
rab Debrecenben. Azt is mondták, tengerész lett. Azt is lehetett
hallani, hogy elment kengyelfutónak. Ennek a hiresztelésnek az lehetett
az alapja, hogy a Kakucsi-fiu több Kinizsit meg Herkulest a földhöz
vágott, akik a nagyvendéglő udvarán, mikor komédia volt Kenderesen,
mérkőzésre hivták fel a helybeli fiatalságot. Az öreg Kakucsi Sámuel
gazda szóbeszéd szerint azt mondta a fiáról, hogy ott dögöljön meg, ahol
van. Kakucsi Sámuel gazda azután meghalt, mert Kenderesen az az
érthetetlen szokás volt az emberek közt, hogy egyszer csak meghalnak és
harangoznak nekik három nap. Kakucsi Jankó felől nem beszéltek örökösen,
a népeknek egyéb bajuk is volt, mint az, hogy hová lett a Kakucsi-fiu. A
gyerekek közt az maradt meg, hogy Kakucsi az erdőben él. Zsivány. De az
erdőbe kivitte minden májuskor a tanitó ur a gyerekeket, az erdő mindig
csendes és szelid volt, mintha az angyalok játszottak volna benne s
éppen az imént futottak volna el. Mintha ők felelnének vissza messzi
édes sóhajtozással a gyerekek dalára, kik azt énekelték: Árnyas erdőben
szeretnék élni nyáron át… és ők viszonoznák titkosan, halkkal a gyerekek
vidám zsinatját, mikor az éneknek vége lett. Az őrék laktak az erdőben
egy fehér tanyában, ezenkivül nem volt egyéb ház a fák között. Későbben
vonat is zugott és sipolt az erdőn keresztül. Azután, miért miért nem,
kivágták a kenderesi erdőt, avval aztán elhalt az a mese, hogy zsivány
lakna abban az erdőben, Kakucsi vagy más.
Ez hát Kakucsi? Áá. Mintha egész Kenderes igy tett volna: áá. Mintha a
piactéren az ablakok igy ragyogtak volna: ni csak ni. Mintha a napban
álló kakas a református templom tornyán odafordult vón és rögtön
kukorikolni akarna: Kakucsi. Ott állott a panoráma előtt a pádimentomon,
kapkodta a szájához a zöld paprikát, utoljára bekapta az alját is, ami
kegyetlen erős, mert abban van a magja. Egy nagy falatot vágott a
bicsakkal a barna kenyérből, utána nyomta. Az állkapcsa járt erősen
kétfelől, mintha tárgyalna valamit egyik a másikkal. A bicsaknak a
pengéjét fogta két ujja közt, ugy lógázta a bicsakot. Egyik lábafejét
áttette a másik mellé. Egyik füle mellett cigaretta volt. Ugy állott. A
nadrágzsebből másik zöldpaprikát vett elő. Nadrágja bársonynadrág volt,
mint hajdanában, de nem magyar nadrág, hanem német és kikopott, gyürött
és poros volt és fent bő volt, lenn meg szük, akár a bugyogó. Se
hózentráger nem tartotta nadrágját, se nadrágszijja nem volt, mégsem
esett le. Cugos cipő volt a lábán, olyan, mint a tanitó urnak. A piros
trikónak nem volt ujja, Kakucsinak a két karja mezitelen volt, két
hónaalja csupa feketeség. Vörös karjai voltak, mint egy indiánusnak és a
nyaka is olyan sötétvörös volt, meg a képe is. Az egyik karjánkék
pontokból revolver, egy nagy csillag, Magyarország cimere meg egy nő
feje volt kirajzolva. Vastag karjai voltak és a bőr alatt mintha
göringyekből lett volna a husa, mint a Herkuleseknek, akik a komédiában
mutogatták magukat. Egy ujján széles ezüst gyürüje volt, halálfejjel. Az
egyik füle cimpájához meg egy kis ezüst gomb volt odaszorulva. Haja
fekete volt, mint a pernye s kemény volt, mint a sárkefe s egy csomó
belőle lekunkorodott a szemöldökéig. Vastag bajusza feljebb-lejjebb
járt. Evett és nézett le a nép közé. Ropogott a foga közt a paprika,
mint a ló ropogtat, mikor abrakol. A panoráma előtt egy tucat ember
állott és gyerek egy csomó. Nézték Kakucsit.
Egy ember kivette a szájából a pipát, köhögött egyet és felszólott:
– Jankó?
Kakucsi odapillantott, rögtön elvette a szemét. Az tovább nézte s
szólott megint:
– Ni. Hé.
Kakucsi a morzsát veregette a trikójáról és a járda felé figyelt, a
Dede-féle norinbergi és rövidáruüzletet nézte. Lehet, hogy meglepte ez a
bolt, mert nem régen lett a Dede Dánielé a firma. Azelőtt ott az Uristen
boltja volt, akinek a cégtábláján az volt kiirva: Ornstein Mór. Az, aki
nem kapott választ Kakucsitól, a másik embernek beszélt, aki mellette
állt:
– Ládd azt a levorvert a karján?
A másik nézte a Kakucsi karját. Igy csinált:
– Üün.
Azután azt mondja:
– Hátha nem is ű az. Várjál tesvir, én szólok hozzá. Kakucsi te! Kakucsi
tesvir. Nem emlikszel Décsei Lajosra? Décsei Lajira te.
Kakucsi nézte őket, mint a süket és rágott egyformán. Már négy zöld
paprikát nyelt le. Egy nagyot ugrott, a pádimentom másik végébe,
észrevette, hogy egy gyerek lehasalt a földön, be akar kukucskálni a
ponyva alatt.
– Nem takarodsz onnét? Szemedre hágok!
A gyerek hasmánt csuszva visszavonult.
Az urak mentek a járdán hazafelé a községházáról. A delet elhuzták már.
A ponyvaházban megszólalt a verkli. Zörgésétől-zugásától-zengésétől
szinte élni kezdtek a gazdag tárgyak a hölgy háta mögött és mintha
elevenekké kezdtek volna válni azok a különös, borzadályos és bánatos
férfiak, akik a ponyvafalon elől ki voltak pingálva, spanyol vagy milyen
katonák, akik előre dülve nagy puskákból sortüzet adnak feketeruhás,
revolvereket emelő munkásokra, akiknek a szemük, mint a katonáké is,
nagy fehér volt és vércsepp volt bele festve. Meg a másik képen, akik
jégbarlangban viaskodtak medvével és oroszlánnal, azok a bőröltözetes
férfiak is, baltával a kezükben, olyan rémült és gonosz fehér szemekkel
bámultak.
– Lehet már jönni befele – szólott Kakucsi a néphez. – Tiz krajcár egy
személy. Gyermekek öt krajcár. Benn a teremben kukullórium van, emide a
másik oldalon meg viaszk-muzeum. Lehet nyerni karikadobással akármit
itten az értéktárgyakból. Három karika egy hatos. Nahát, hadd lássuk,
előre.
Megrántotta a csengő szijját, a csengő zengett egy nagyot, utána
ingadozott és zugott szeliden. Csend lett a nép közt. A gyerekek
köröskörül szaglászták a ponyvaházat, oldalt és hátul megmerték huzgálni
a srégen lejövő drótokat, amelyek a cövekekhez csavarva megerősitették a
ponyvaház álló léceit. Egy gyerek belesett valahol egy szakadáson, azt
mondta, mindent látott és megmondta, hogy a verklit Jakab, a csavargó
hajtja odabent magában.
Décsei Lajos az ellenzőbe tette a két öklét, felment az első lépcsőre,
megállott, felnézett, a Kakucsi szeme közé.
– Adjon Isten – azt mondta neki.
Kakucsi hátraintett a fejével:
– Tessék besétálni – azt mondja – csekély tiz krajcár.
– No no, – igy Décsei – azt akarom én kérdezni, nem te vagy Kakucsi? A
Kakucsi Sámel bácsi fia. Nem te vagy a?
– Miféle Kakucsi? – igy szurt rá Kakucsi. – Oszt micsoda tempó tegezni
itt az embert, te paraszt. Hun őriztük együtt a disznót?
Nevettek odalenn. Egy idős ember a botját leütötte a puha földbe s jó
hangosan mondta:
– Az a pedig. Megismerem én Pesten is!
Décsei se hagyta magát a grádicson:
– A disztót? – azt mondja – aztat őrizhettük volna, ha a Kakucsi-gyerek
is őrizte volna. Mert én őriztem. Odaki az Ebesen, Sámel bácsiék tanyája
mellett.
– Na, besétálni, vagy le innen. Ájn cváj – és Kakucsi bekapott egy falat
kenyeret egy hasitás zöldpaprikával.
– Nem maga Kakucsi? Azt mondja maga, maga nem Kakucsi Sámel fia? Na jól
van. Megyek én befele a panarámába.
Legyintett a kezével, fellépett, ment a hölgyhöz, kitette a hatost,
nézett visszafele Kakucsira.
Kakucsi a gyerekeket szemlélte, tetszett tán neki hogy bámészkodnak rá,
vagy a gyanakodó parasztokat akarta macerálni vele: hirtelen
csattogtatni kezdte fogait és olyan nagyokat harapott, mint a mesében a
farkas aki hamm hamm! – falja felfele Piroskát. Azután lehuzta homlokát,
ugy hogy a haja az orrára lógott és felrántotta hátra, s ezt egy
tucatszor csinálta, hozzá még a fülét is mozgatta feljebb-lejebb, de
olyan szaporán, mintha a hideg rázná. Az emberek a fejöket csóválták,
szitták a pipájukat, oszladoztak. A gyerekek nevettek, egy kicsi fiu
hátrébbb szaladt. Az idős ember, aki biztosan ráismert Kakucsira, ment
el és oldalról még leste Kakucsit és azt mondta:
– Kutya ember. Kutya egy ember.
Kakucsi az utolsó zöldpaprika végével orron hajitott egy fiut. A többi
fiu hizelegve örvendezett, Kakucsi meg felkapta a fejét, ugy intett oda,
mint mikor kérdik:
– Na, mi lesz?
Ebéd után egy öreg néni ment a piac felé. Ugy sietett, mintha tüz lenne
és mintha ő tudna sietni és minden lépésinél azt hajtotta: Jaj, jaj.
Jaj, jaj, jaj, jaj, igy aztán eljutott a panorámáig. Fekete rokolyában
volt, fekete keszkenő volt a fejében, ami a gyásznak és az öregségnek és
a tisztességnek egyformán viselete s a karján kis kosár volt és a
kezében összegöngyölt zsebkendő. A kosárban semmi se volt, avval csak
ugy járnak az asszonyok, mint az emberek a bottal.
– Jaj, jaj, Kakucsi Jankó – igy lamentált az öreg néni s megállott az
első grádicson. Nem mert bemenni. Csak ott is jaj, jaj, mintha
kopogtatna a levegőben a jajjal. Két legény nagyba hajigálta a karikákat
a tajtékpipákra.
– Mit akar itt nénémasszony? – ezen szavakkal szólott ki a pult mögül a
hölgy.
– Kakucsi Jankó, jaj nekem, Uristen, jaj nekem.