Eckipecki

Egy fővárosi polgárnak, valami Eckipecki urnak a villamoson kivették a

mellényzsebéből az aranyóráját. Itt a Nyugati meg az Andrássy-ut közti

vonalon. Itt az Aradi-utca körül vehették ki az aranyórát meg az

aranyláncot, mert az aranyóra láncon volt, a lánc a mellénynek alulról a

harmadik gomblyukába volt füzve. Az aranyláncról egy vékony arany

pálcika csüngött lefele s amellett még egy aranypénz is csüngött a

láncról és az aranypénz finom dombormunkában a sphynxet ábrázolta, háta

mögött a gulákkal és egy pici smaragd is be volt csinálva az

aranypénzbe. A lánc tizennyolc karátos, sulyos fonott aranylánc volt. Az

Andrássy-utnál küzdötte le magát Eckipecki ur a perronról és a hogy a

járdára ért, megállott. Eszébe jutott megtapogatni az aranyóráját, nem

lopták-e ki a zsebéből. Isteni sugallat volt ez, vagy micsoda. Raffinált

ösztön volt, rejtélyes diszpozició, valami tulvilági képesség, okkult

adomány, olyan a mivel az orfeumban fel szoktak lépni. Hogy éppen máma

jött az ideája Eckipecki urnak a mellényzsebet megnyomni, miután a

villamosról sikerült lejönni neki s mindjárt ahogy a járdára felment. Az

óra tényleg el volt lopva.

Eckipecki ur elkapta kezét a lágy mellényzsebről, mintha villamos gombot

érintett volna s aztán visszanyult meggyőződni, mert a valóságot azon

nyomban nem tudta elfogadni agyában. Egypárszor megütötte tenyerével a

mellényzsebet. Pofozta. S elsimitotta tenyerével a hasán azt a vonalat,

amely a mellényzsebből a harmadik gomblyukig vonul. A hol az aranylánc

ment végig. Olyan óvatosan és gyöngéden simitotta mellénye szövetét

Eckipecki ur, ahogy a betegek homlokát szoktuk simogatni, a villamos, a

melyikről Eckipecki ur lesurolta magát, elszaladt már. Az Oktogon másik

sarkán állott már. Eckipecki ur felkapta fejét, ugrott három négy

lépést, megtorpant. A villamos a másik megállótól is elcsengett és ugy

csinált: huijjj… mintha gunyolta volna futtában Eckipecki urat.

Eckipecki ur utánanézett a villamosnak. Szája nyitva volt, mert kinyilt,

hogy kiabáljon: fogják meg, zsivány, hó megálljunk csak ott, – vagy más

ilyet, én nem tudom. De csak a fejében belül zugott, a szája, mint a

rossz grammofontölcsér, nem adta ki a hangot. Eckipecki ur a

mutatóujjával feljebb nyomta kalapját és összeráncolta homlokát, amely

mögött ő gondolkozni szokott. Eckipecki ur hirtelen megint a

mellényzsebéhez kapott, meg akarta nézni, hány óra volt pontosan, mikor

kilopták az óráját. Keze lelankadt a zsebről. Azután átpillantott a

hirdetőoszlop felett álló órára. Öt percben hét, ezt jegyezte meg

magában Eckipecki ur. Tehát este háromnegyed hét és hét közt vették ki

az órát a zsebemből a Nyugatitól az Oktogonig terjedő utvonalon, vagyis

inkább a Podmanicky-utca meg az Aradi-utca közt, precizebben az

Aradi-utcai megálló előtt.

Eckipecki ur átható tekintettel nézte a hirdetőoszlopot amelyen lila,

zöld, sárga plakátok orditották nagy betükkel az orfeumok és a mozik

kacagtató slágereit és Eckipecki ur lelki szemei előtt lejátszódott az a

drámai mozzanat, amikor kiveszik a mellényzsebéből az aranyórát a

lánccal. Visszatette magát a perronra, a keserü néma tolongásba, a

mozdulatlan állóharcba, melyben könyökök, térdek, vállak, farizmok

küzködnek sötéten az elért pozició megtartásáért, egy-egy

milliméternyivel kevesebb kényelmetlenségért, egy centiméternyi

körzetben kéjelgő szabadságért. Munkaerő, lelki energia, szenvedélyek

müködnek e sürü viaskodásban, amely zászlók, jelszavak és ábrándos

eszmék nélkül dul, dühvel, szégyenkezéssel és gyermekes virtussal, a

fogak titkos csikorgásától, kényes sziszegéstől, boszus ah-tól,

idegesség és érzékenység nyögéseitől és a kin mosolygásától és a humor

apró kacajaitól kisérve. Mint a hordós füge nyomódva egymáshoz a testek

és a fejek egymás mellett, mint a csomóba kötözött csirág fejei.

Eckipecki ur önérzetesen képzelte vissza magát a perronra. Ő

nyolcvannyolc kilóval állapodik meg a perronon és a két lábát ugy teszi

el egymástól, mint a tengerész a fedélzeten. A balkezével elkap egy lógó

szijat azonnal és el nem ereszti, mig le nem kell szállani. A jobbkeze a

bunda zsebében van. Jól esne neki szabad jobbkezével véletlenül surolni,

simitani, tapintani a tolakodó s ingadozó nőket, de mint városi

bizottsági tag és mint egy tisztes rokonság részese s mint társadalmi

körökben ismert és becsült személyiség, letiltja magát erről a

gyönyörüségről és megelégszik annyival, hogy felső karját engedi

odanyomulni női karokhoz és keblekhez. Igy áll, igy foglal állást a

perronon és abban az egy helyben marad a leszállóktól kavart örvényben

és a felszállók hullámverésében.

Eckipecki ur gukker szemekkel nézve vissza a perronra, tisztába hozza,

hogy történhetett a zsebtolvajlás. A zsebtolvaj melléje férkőzött,

kigombolt egy gombot, a mellényre csusztatta kezét és kihuzta az órát.

De a láncot hogy vehette ki olyan könnyen? A lánc feje át volt huzva a

mellény gomblyukában. Azt csak meg kellett rántani neki, hogy kijöjjön,

nem? Eckipecki ur lenézett a bundájára. Egy gomb csakugyan nyitva volt a

bundán. A zakkóján is nyitva volt egy gomb. Vajjon nem ő maga gombolta

ki mind a kettőt az imént, mikor utána nézett az órájának, hogy nem

lett-e kivéve? A mellénye is ki volt gombolva ott, a hol a láncot át

szokta füzni a gomblyukon. Ezt a gombot Eckipecki ur nem is igen szokta

begombolni. A zsebtolvajnak nem lehetett különös feladat a láncot is

kihuzni. Eckipecki urnak van nyakkendőtüje is, pici brillánsokkal

ragyogó saskarom, a mely egy gyöngyszemet ragad meg. Ennek a tünek arany

szárán biztositó sróf van, amely nem engedi, hogy a tü felcsuszhasson és

kieshessen. Ezt a tüt kihuzni sem lehet, ha a sróf nem lesz csavarva.

Eckipicki ur köhintett egyet a fölény jó érzetétől most, hogy a tüt

eszébe hozta s alsó ajkát kitolva lepislantott galambszin selyem

nyakkendőjére, melyben dacosan csillogott a saskarom. De képzelete,

lelke rögtön visszahullott az aranyórára, mely a lánccal együtt ki lett

véve mellényéből. Hogy huzhatta ki a zsebtolvaj mégis, hogy ő semmit nem

érzett az egészből és semmi gyanusat nem vett észre maga körül? Fogásaik

vannak ezeknek a betyároknak. Finom kezük van. Kunszt, amit csinálnak,

meg kell adni. Eckipecki ur jobbkeze rángást tett, ujjai megvonaglottak.

Arról fantaziált egy pár pillanatig, ő ki tudna-e igy huzni egy

aranyórát. Nem. Talán. Bajosan. Nem, nem. Óriási kockázat. Pokoli

hidegvér, bámulatos gyakorlat kell ahhoz. Képtelenség. Eckipecki uron

valami rendkivüli hangulat rezzent el, ünnepélyesen vette magát, mint

tárgya s központja egy ilyen bravurnak, egy ilyen rejtelmes epizódnak és

közérdekü kalandnak, mint a zsebmetszés. A hirdetőoszlop, melyre

ráakadtak gondolatai, nem mozdult előle, változatlan szineivel és

hengerének hatalmas és sima nyugalmával állott előtte, szilárdan és

pártolólag, szolgálatkészen és néma figyelemmel, mint egy óriás keleti

rabszolga. Eckipecki ur az ugynevezett tettest kereste. Szemei egy sárga

plakátra céloztak, de befele néztek, hátra az agyvelő ködébe, melyben a

perron s az egész világ létezett. Egy hosszu pakombartos férfi hajolt

közel hozzá a perronon. Borotválatlan volt. Kemény kalapja volt, nem

valami friss kemény kalap. Többször is összeütközött a perronon

Eckipecki ur pillantása ezével a férfiével. Fiatal ember volt, vagy

közepes koru férfi? Nem lehessen tudni, az olyan népségnél, amelyik nem

jómódban nő fel és nincs gondtalan exisztenciája s szolid poziciója az

életben, nem lehet ugy egyszerre megállapitani az életkort. Huszonöt

évvel esetleg negyvenet mutat. Egy gyermekkori nyomoruságon,

küzdelmeken, mindenféle betegségeken és nélkülözéseken, valóságos

éhezésen és netalán fogságon is átment egyén könnyen megcsalja az ember

szemeit az életkort illetőleg. Sovány volt és borotválatlan és magas

termetü, annyi bizonyos. A nyugatinál szállhatott fel ő is, mert a

Podmanicky-utcánál a háta mögül tolakodott elő, meg is toszitotta őtet,

Eckipecki urat, ő mérgesen nézett rá, az egyén még mintha mondta volna

is: pardon. Aztán ott nyujtózott és lógott mellette jobbról és kifele

nézett az utcára, ellenkező irányban az ő fejétől, az Eckipecki ur

fejétől. Aha. Nyult egy szijj után is felfelé, de elkapták előle. A

másik kezével meg piszkált előre folyton, mint egy uszonnyal. Ez, ez,

ez, ez, nagyon valószinü, hogy ez volt. Egyszer, mintha végighuztak

volna egy kezet a hasán, az ő hasán, az Eckipecki ur hasán. Ez az egyén

lehetett. Akkor vette ki az órát a lánccal. A nyakán a gallér felett egy

varrás volt, egy forradás helye. Igen. Eckipecki ur még nézte is egy-két

másodpercig azt a varrást az egyén nyakán, az isten tudja miért. A

Nyugatinál szállott fel. Lehet, hogy utazó zsebtolvaj volt, a vonattal

jött vidékről, üzleti utról. Lehet, hogy már volt is nála valami lopott

óra vagy ékszer. Vagy nem sikerült neki a vonaton semmi operációt

csinálni. Lehet, hogy éppen ő miatta, Eckipecki ur miatt szállott fel a

villamosra, lehet hogy áldozatnak szemelte ki a megállóhelyen, ahol

megpillantotta őtet, Eckipecki urat. Lehet hogy csakis azért szállott

fel a villamosra, hogy a tolongásban kivegye majd az ő óráját, az

Eckipecki ur óráját.

Eckipecki urnak a szivét hirtelen, mintha valami fekete szárny érintette

volna. S utána nehezebb lett a szive, mint volt, sőt azelőtt nem is

érzett semmi affélét a mellében Eckipecki ur, hogy ott egy sziv van.

Most nehéz volt a szive, körülbelül annyi suly feküdt rá, amennyit egy

aranyóra nyom tömör aranylánccal. Duplafedelü aranyóra, öt rubintra járó

fényes szerkezet, a legkényesebb és legszolidabb munka, Genf egészséges,

ragyogó büszke gyermeke. Soha egy percet nem késett és nem sietett, a

vasuti időt mutatta, s ha Eckipecki ur azt mondta valakinek: kérem nálam

hét percben kilenc, hát az a valaki mérget vehetett rá, hogy hét percben

kilenc óra. De az a valaki, mikor Eckipecki ur kivonta mellényzsebéből

az órát, amellett még rajta is feledte szemét az órán és nem állta meg,

hogy ne mondja: Á de szép órája van Eckipecki ur, mutassa! És Eckipecki

ur mutatta az aranyórát, felnyitotta a hátsó fedelét is és megnézette a

cégjelzést és az óra számát és a próbavésést és aztán azt mondta: várjon

csak és előkészitette, mint valami névnapi meglepetést, az óra

csengését. Előrevitte a kis mutatót mondjuk kilencre, s a füléhez tette

annak a valakinek az órát és örömmel, öntudattal és jóindulattal nézett

annak a valakinek a szemébe. Az a valaki pedig hallotta fülében az

aranyóra szerkezetének bájoló zümmögését és édes arany ütéseket, egy,

kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc gyönyörü csengést. És

igy csinált: Áááh… s aztán bólogatta fejét felüdült és megtisztelt

hangulatban az aranyütések alatt és hizelegve mosolygott vissza

Eckipecki ur szemébe. Az az óra még a békeidőből való volt, egy remek

darab, háromszáz korona volt lánc nélkül. Mai világban mit ér egy ilyen

tárgy, meg se lehet hirtelen mondani. Eckipecki ur megcsóválta fejét és

sóhajtott. Ugy kezdte magát érezni, mint valami árva, mint akit

elhagytak, mint aki csalódott mindenben a világon, mint aki égen-földön

boldogtalan. Üresnek és semminek érezte magát. Nincs a mellényzsebben az

óra, elment láncostul. Egy ur, akiek nincs óra a zsebében. Egy ur,

akitől ha most megkérdik: Ugyan kérem hány óra? – zavarba jön és nem tud

mit mondani. Egy ur, akinek az utcai órára kell nézni, ha tudni akarja

az időt, vagy a kávéház ablakán kell belesni s a falon az órát keresni

vagy a trafik ajtaján bekukucskálni, hogy lelopja pillantásával a pontos

időt. Mintha kölcsön kérne mástól, vagy egy falat kenyérért kunyorálna,

mert éhes.

Eckipecki ur forró rohamot érzett a szivének nekimenni hátolrúl

valahonnan. A szégyen és a gyülölet, e két szövetséges rohamozták meg

Eckipecki ur szivét. Az ő zsebéből kihuzni az órát! Micsoda világ ez! Ez

az óra az övé volt, Eckipecki uré, az ő személyéhez tartozott, mint a

neve, az ő tulajdona volt, mint kilói, melyeket a mérleg a gőzfürdőben

felmutat, az ő életéhez és egyéniségéhez tartozott az aranyóra az

aranylánccal. Kivenni az órát a zsebéből! Hát hogy szabad ezt. Hát hogy

lehet ez. Hát hogy, hotty, hotty… én, aki e sorokat irom, én magam sem

értem.

– No megállj! – ezt Eckipecki ur szólta magában, de olyan hangosan,

mintha másvalakihez szólt volna. Elpirult az arca a gondolattól, amely

eszébe jutott és akkor mondta: hogy no megállj! A zsebtolvajra gondolt,

aki kivette az óráját, annak mondta, hogy no megállj. És fölvette fejét

és egy duplát köhintett az elszántságtól és az energiától és elindult

lefele az Andrássy-utnak. A hirdetőoszlop óriási betüivel utána bámult

és ha az oszlopnak szája lett volna, kinyitotta volna száját és köszönt

volna Eckipecki urnak: Alázatos szolgája, ajánlom magamat, nagyságos

uram, gratulálok, sok szerencsét!

Ugyanis Eckipecki ur kispekulálta magában, hogy nem tesz följelentést a

rendőrségen. Ne legyen ez a dolog a lapokban. Nem kell neki, hogy

ismerősei felháborodjanak, vagy kinevessék. Nem kell neki a rendőrség

segitsége. Nem kell neki, hogy elcsipjék valami zugkávéházban a tettest

és ugy hozzák elébe megkötözve. Nem kell neki. Ő maga akar itt boszut

állani. Ő nem megy bele, hogy az ő óráját ki lehet huzni a zsebéből. Ő

maga fogja visszaküzdeni az aranyóráját. Az a tettes, aki kivette az

órát az ő zsebéből, az csak notórius zsebtolvaj lehet. Az bizonyosan

rájött, hogy igy estefele legzsufoltabbak itt a villamosok és ilyenkor

ezen az utvonalon a legkönnyebben és a legtöbb kilátással lehet

operálni. Az az egyén egy ilyen zsákmány után, mint az ő aranyórája, nem

fogja elhanyagolni ezt az utvonalat. Kell még errefele jönni annak az

egyénnek. Határozottan jönni fog az az egyén ezen az utvonalon. Erre fog

járni igy hét óra körül, ott fog szorongani a villamoson a perronon

hátul, a gazember. Ott fog müködni. Ő pedig, Eckipecki ur, oda fog

állani ugy háromnegyed hét után ehhez a megállóhoz és lesni fogja.

Megismeri, feltétlenül megismeri. Az egész arc előtte van. Megismeri

majd. És akkor felugrik a perronra, odahatol hozzá és megmarkolja a

gallérját. Kutya gazember, ide az aranyórámmal! Te loptad ki az

aranyórámat! És olyat sujt majd a képibe, hogy sohase felejti el. És

aztán lehurcolja a villamosról és elkiáltja magát: Rendőr! Ez lesz

boszu! Ez lesz fogás. Ez lesz siker. Eckipecki urnak ökölbe volt a

jobbkeze a bunda zsebében és karjában játszadoztak az inak és az izmok

és a kalap alatt meleg volt a feje, s kéjesen lélegzett a tehetségtől és

az ambiciótól. Eckipecki urban mindig volt hajlam és fantázia a

rendkivüliség iránt. Feltünni, valamit mutatni a világnak, hogy ez

vagyok én! Ez az ábránd világéletében sokszor megfordult Eckipecki ur

lelkében, mint a nadály meg-megfordul az üvegben. A hirnév és dicsőség

elől, dacára annak, hogy vagyonos és tekintélyes polgár volt, nem

zárkózott el mereven. Eckipecki ur merengeni szokott és olyasmiről

merengett, hogy egyszer ő fog az utcán megfékezni egy őrültet. Vagy hogy

felismer a pályaudvaron vagy a lóversenytéren egy körözött sikkasztót,

de valami nagykaliberü bünöst, egy Kecskeméthy Győzőt. Vagy

életmentéssel fog kitünni valami pánik alkalmával, szinházban vagy egy

luxushajón a tengeren. Vagy kihallgat egyszer véletlenül egy veszedelmes

összeesküvést és elmegy a rendőrfőkapitánysághoz a följelentést

megtenni. Vagy egy uralkodót támad meg sétaközben egy merénylő és ő

odaugrik és ő kapja meg a merénylő karját.

*

Eckipecki ur másnap estefele háromnegyed hét után öt perccel ott állott

az aradi-utcai megállónál a Teréz-köruton. Ott állott hátratett kezekkel

és várta a zsebtolvajt. Jött a villamos, megállott. Lenyomultak és

felnyomultak a népek. Eckipecki-ur egy lépést lelépett a járdáról,

jobbbra-balra emelte fejét, ugy nézte a perron utasait. Aztán

hátrakerült a villamos mögé, aztán a másik oldalra került, onnan is

szemügyre vette az utasokat. Aztán a villamos tovább ment. Eckipecki ur

visszaállott a megálló vastáblája alá, nézegetett a Nyugati irányába,

várta a következő kocsit. Egy ismerőse ment el a járdán, egy ur.

Odaköszönt:

– Van szerencsém Eckipecki ur. Villamost vár?

– Villamost várok, van szerencsém. Hova-hova?

A villamosok jöttek és elmentek és Eckipecki ur mindnek a rakományát

alaposan megvizsgálta. Nyolc óra után öt perccel, mikor a megállóhelyről

eltávozott, nyugodtan indult hazafelé, nem tehetett szemrehányást

magának, hogy egyetlenegy villamoson is minden arcot figyelmesen meg nem

nézett volna.

Másnap is ott állott háromnegyed hét utánra Eckipecki ur az aradi-utcai

megállónál. Ötnegyed óra hosszat állott ottan, mint előtte való nap s

harmadnap is nyolc órakor távozott helyéről, ahová pontosan háromnegyed

hétkor érkezett. Eckipecki ur a rend és szabályok embere volt és

napról-napra s hétről-hétre korrektül betartotta az érkezés és a távozás

időpontjait az aradi-utcai megállónál. Elégedetlen lett volna jellemével

és nem tudott volna nyugodt lelkiismerettel elaludni, ha későbben megy

oda egyszer a villamos megállóhoz és ha csak egy félperccel is hamarább

mozdul el onnan, mint szokott, pont nyolc órakor.

Egyszer egy este, félnyolc tájban, amint ott állott, egy menetszázad

gyalogolt el előtte az uttesten a Nyugati felé. Eckipecki ur, két

villamos közti unalmában az uttestre bámult, szórakozott tekintetében

egyformán mentek és mentek az egyforma szürke katonák az elől fuldokló

idegen és ismeretlen zene után, a fukaron világitott körut homályában,

hangok és szinek nélkül, előre hajolva s hátukon mintha tulságos

puttonyt vagy szörnyü pupot vinnének és a puskák mint sötét ágak nyultak

fel vállaik mellett és mellükön a lámpások üvege mint világtalan ablakok

csillantak meg egyszer-egyszer és fejük fölött mindenféle lécek és

póznák ágaskodtak és vonultak és lenn a fejek minden lépésnél

előhajbókoltak, mint a vének fejei, kiknek már nem kenyerük a járás és

mint a vándorok fejei, kik nagy teherrel haladnak és tünnek tova az

országuton. A menet mellett mind a kétfelől más emberek is vonultak, meg

asszonyok, meg gyermekek, akik siettek, hogy lépést tarthassanak és

arcukkal befelé voltak fordulva a katonák sorába. Eckipecki ur

el-elhuzta nyakát, hogy a kisérőktől jobban láthassa a katonák arcait.

Hirtelen az jött a fejébe, hátha véletlenül ott megy köztük az ő embere.

Hátha azóta hirtelen azt is besorozták és éppen most dobták a menetbe s

viszik a frontra. Eckipecki ur a szeme elé ernyőt csinált a keztyüjével,

amelyben a kezét tartotta s összehuzta szemöldökeit, mert sötét volt az

utca s alig lehetett kivenni a katonák arcát. Ha csak ugy nézi az ember

messziről, mind a katona arca egyforma. Eckipecki ur lelkiismeretesen

nézte a katonákat, mig jöttek, mind a sorokat egymásután és minden

sorban minden egyes arcot átnézett, mig csak jöttek az arcok és a sorok

és mig csak el nem mult az utolsó is. És akkor még utána nézett a

menetnek egy darabig, nyugtalan és várakozó tekintettel, mintha azt

várná, hogy hátraarcot csináljanak és álljanak meg, hogy mégegyszer

alaposan megnézhessen magának minden embert.