Gyülekeztek az emberek a trafik előtt. A trafikra le volt a rolló huzva.
Először is egy féllábu billegett oda, odatámasztotta magát a falhoz a
rolló széle mellé. Azután két másik féllábu közelitett oda, mint a gémek
ugy lépkedtek a két hosszu mankószárral és karcsuk voltak a járdán a
többi népség közt, mert mind olyan karcsuk ilyen féllábuak. Ez a két
féllábu is megállitotta magát a rolló előtt. Tágabbra rugtatták magoktól
a két mankót oszt egymás mellett ugy állottak a kifakult őszi szinü
rollóval szembe s nézték azt a rollót. Azután előjött egy félkaru, kinek
a bluzának az egyik ujja bele volt dugva a bluza zsebjébe, mint a kéz
mikor nagy hideg van. A félkaru odaállott a két féllábu mellé s elkezdte
nézni a rollót ő is. Azután egy vak jött oda, kit egy bot vezetett a
jobbkezénél fogva, balkezénél fogva meg egy másik ember vezette. Ez a
másik ember látó volt, ennek meg az orra nem volt meg, csak egy égetett
lyuk volt az orra helyén, a szája meg fel volt peckelve valami fajta kis
nikli gépezettel, a gépezetből egy fényesitett nikli-cső állott ki a
szájából. Ezek a ketten odaállottak a mellé a féllábu mellé, aki magában
volt a falhoz támaszkodva. Ezután meg három kétlábu jött, de mind a
három két mankóval iparkodott oda, mert mind a háromnak a fél lába be
volt pólyálva olyan kövérre, mint a csecsemő gyermek, akit télen visznek
a doktorhoz. Mind a három bepólyált láb előre tette magát, mintha
mutogatná magát: ni, ni, ni! Ez a három kétlábu odaállott a két féllábu
háta mögé. Azután szaporán jöttek elő a járdán erről felől is, amarról
is olyanok, akiknek a nadrágszárjok alatt kicsi kis vasaló kocogott mind
a két lábok feje helyett, azután meg jöttek igaz két karral felszerelt
emberek, ezek meg rázták a térgyöket menés közben kétfele meg a két
könyököket is rázták két oldalt meg a fejöket is rezegteték felfele,
mintha furt mondanák: igen igen igen, meg keresztbe, mintha mondanák:
nem nem nem. Ezek mind egyforma zöldtelen zöld öltözetben jöttek,
odaállottak a többihez sorba meg a sor után második sorba. Jöttek még
összevissza az ilyen egyforma zöldek között más emberek, akik más minden
szinü s másformán varrt öltözetekben jöttek oszt ezek is megállottak a
trafik előtt, odaragadva a többi megállottakhoz. Mindezek a legelőször
jött féllábutól fogva hallgattak mind egy szó beszéd nélkül néztek a
trafik rollójára, vagy aki nem látott át a másikon, az az előtte állónak
a feje bubját bámulta. Mind igy volt háttal az uttestnek.
Az uttesten a villamoskocsik menekülőkkel megrakodva süvitettek el
egymásután.
A suszterbolt előtt kinn ugrált a küszöbön a suszter, a centiméter
röpködött a nyaka körül felfele, mert a suszter két karjával tornászva
lármázott az utcának:
– Bőrt adjatok! Bőrt ide! Talpat! Sevrólakkot! Fűűzőőt!
A rőfös is kinn dülöngött a rőfösbolt ajtajában a két tenyerével
nyomkodta vissza a kuncsaftokat és kárált a szemök közé:
– Nem adok gallért! Nem csinálok inget! Nincs harisnya, nincs kérem
legyen szerencsém és pássz!
A hotel előtt a kapuban állott a portás aranysipkával a fejében, az
egyik lába rá volt a másikra rósfolva, ugy dült a hátával a kapunak oszt
ugy legyezgette magáról a két-két sarkigérő bőrönddel rogyadozó
utasokat:
– Nincs itt szálloda! Hogyne, szállodába! Gyerünk, mi lesz már,
tisztulni innen ájn cváj!
Az uttesten két oldalt állottak a száraz és meredek kőfalak, akik nem
tudtak egy lépést tenni se előre se hátra soha s a falak dermedt arcában
a semmiszin üvegablakok bámultak mint az ostobaság.
A kocsik előtt a lovak lebocsátott fejjel császkáltak jobbra-balra,
mintha pityókosak lennének, pedig olyan józanok voltak akár a szárazság.
Csak azért forgolódtak jobbra meg balra, mert az egyenes utat keresték
magok alatt a kövezeten, oszt se jobbfelől nem akadtak rá, se balfelől
és megállottak töprengeni rajta, hogy hová lehetett innen az egyenes ut.
Ilyenkor kétfelől mindenféle urak kiabáltak a kocsisra, hogy tüz van,
tüz van, vagy mit, mert nagy fel lőtt a hangjuk és a karjokat felkapva
siettek a kocsi felé. De már a ló erőrébb ment, a kocsis meg fejtelenül
ült a bakon, de ez nem igy van, mert megvolt a feje, csak mellére volt
esve, mert a kocsis a föld alá nézett, mert a föld alatt sárga föld van,
az alatt meg fehér, az alatt meg hamuszin föld, az alatt meg tenger van,
mint a kása, mint az álom.
Az a vastag sokadalom a trafik előtt, az meg állott és egyetlenegy fej
se fordult egyszer se hátra, mintha nem is tudnának semmit az egész
mozgásról és zajgásról az utcán. Némán, mint a némák állottak
összenyomódva s a fejük le volt engedve s türelemmel és áhitatossággal
várakoztak és moccanat nélkül voltak és várakoztak.
Egyszer csak hah: valakinek a lépései neszt adtak onnan belülről és a
rolló csikorogva fölrepült és a sötét trafikból csakugyan kilépett oda a
küszöbre a Halál. A várakozók mind egyszerre mint egy hullámlás lejebb
kushadtak, mert össze szerettek volna rogyni s egy kerek ó-kból való
hamuszinü sóhajgomolyag jött egyszerre szájokból és a Halál térgyeihez
gomolygott és az emberek vállai mind azonnal ujra feljöttek és a fejök
mindnek rezdülés nélkül állott meg együtt mint egy gyülésben, ahogy a
fejek veszteg maradnak a képeken. A Halál is igy állott szép nyugodtan a
trafik küszöbén és nézett lefelé a szemükbe az embereknek, azok meg
felfele néztek őreá. Igen, mert ő nagy hosszu volt. Fekete rokkban volt,
meg városias fekete kalapja volt, meg fekete nadrágja volt a rokk alatt.
Oly tiszta feketében volt tetőtől talpig, mint egy kurátor vagy mint a
tiszteletbeli főorvos a községben. A képe csont volt, olyan sárga csont,
mint a sárga billiárdgolyó, csak tojásalak volt és nem voltak olyan
szegletei, mint amilyen szegletekkel rajzolni szokták, hanem sima
kereksége volt mindenütt, ezért osztán mosolygást tett a napvilágtól
mint ahogy a billiárdgolyó, meg minden sima csont mosolygást teszen a
világosságnál. És szólalt a Halál és beszélt ott az emberekhez oly
hanggal mint az oceánparti kagylóból előjáró zugás, vagy nem is olyan
voit az ő hangja mint akármicsoda hang a világban, hanem inkább
alkonyati biborságot boritott az emberekre, vagy nem is, hanem izt
ontott ki nekik, olyan izt, mint a tokaji aszunak az ize, de még
olyanabbat:
– Emberek. Az ég látjátok nyitva van. Mi a baj? Te féllábu, neked a
másik lábod már elment előre, hol pihenni van engedve a járó lábaknak.
Te félkaru, teneked meg elnyult a másik karod előre, hivogat a mutató
ujjával tégedet arra. Te, te vak, mindig a tükörbe nézel, mikor lefele
nézel éjfekete nyugalomba. Te, ki megsüketültél, oszt többet nem
hallgatsz az itt való zenebonából, te mindig figyeled a föld véginel
kinyilt tej tengernek kegyelmes kedves prédikálását. Te mind, a
gunyátokon a kopás énnekem ajánlott csinosság, a foldozás én elében való
disz. Mind az itt való rutság az én szépségemnek dicsérő tüköre s az itt
való bántalom mind az énnálam való öröm fényes harsonája. A fogaitokban
a rengő sajogás ováció az én erkélyem alatt, az a tüzes féregrágás a
sziveteken gyönyörködő hozsánna az én magosságaim felé. A nap a tiétek
volt, mint egy arany óra s az éjjelen a csillagok a tiétek voltak mint
milliomtalan milliom gyémánt pillanat, rengeteg édes örökkévalóság. Meg
a tiétek voltak a fellegek is, mint a lágy boldog szőnyegek. Még csak a
fonákját láttátok a fellegeknek, a szinöket még nem is tudjátok, mert az
felülről van, ti meg itt csak alulról néztétek.
A tiétek voltak a rózsák, akik nyilnak, mint csókok és jószagu
fonnyadozással ejtik el a gyenge bánatszirmokat, ellebbentik énfelém
előletek, hogy utána tekintsen a ti pillantásotok, meg iramodjon a fa
levelei után, mikor szállton szállanak, amerre hiva vannak. A lehelet
ajkaitok közül, az is egyenkint mind epekedve, bágyadva, könnyülve
halkal hazatünő falevél. Mind a jaj egy selyemvánkos, akit én csusztatok
közelitő lépéseitek alá, minden sóhajtás egy póstagalamb, aki repesve
jön énhozzám a hiradással, amit a lelketek ád. Én raktam rá nyelvetekre
szavaitokat, hogy őröljétek, hallgatom én beszéléseteket, mint a malmot,
mert folydogál a tiszta lisztláng kifelé, tibelőletek a tiszta élet
énnekem. A császár álom és mese mind a miniszter, az enyémek vagytok,
mert én már rendelkeztem felőletek, ne féljetek, én nem engedlek, én el
nem felejtettelek, én örökbe fogadtalak kicsi fiaim, emberek.
Azok ott előtte mind egyszerre leestek a térgyökön a trafik lépcsőjére s
a permeteg meleg sirás felengedett a szemök alatt és mint a gyöngyszórás
előjött és a nyakukkal és a karjokkal erőlködtek és nyulkáltak, hogy
mind megcsókolhassák a Halálnak a kezét, mert ő előadta jobb kezét
egynek az ősz haját megsimogatni s a fejét is lehajtotta csendesen az
emberek felett.