erősebbek voltak, mint maga a nemzet; nagy szenvedések értek bennünket.
De ha végignézem az európai művelt nemzetek történetét: az emberiség
fejlődésének nagy kérdéseiben becsületesebben, lelkesebben egy nemzet
sem küzdött, békében ugy mint harczban, miként a magyar nemzet. Azért, a
kik e nemzetnek eshetőleges vétkeiről beszélnek, azoknak e teremben
nincs helyük. Nekünk e nemzetet még szerencsétlenségében is imádnunk
kell és ezért én nem türhetem, hogy itt olyan tanok hirdettessenek, a
melyek szerint mi vétkeztünk meg bünhődtünk; ilyen tanokat szó nélkül
hagyni nem lehet. Meg kellett ezt jegyeznem azért is, mert a
miniszterelnök ur tegnapi beszéde majdnem hasonló, sőt talán
kárhozatosabb eszmekörben mozog.
A miniszterelnök ur tegnapi beszédében már nem tesz nagy igéreteket, nem
hivatkozik azokra és ugy a saját, valamint kormányzata érdemeit nem
sorolja fel, hanem tegnapi, különben igen érdekes beszédében főleg már a
védekezésre szoritkozik. Hát tisztelt Képviselőház, ilyen rövid életü
kormányzás után már védekezni csakugyan jellemző dolog, de abban, hogy
védekezik, mégis csakugyan igaza is van. A védekezés szüksége, a melyre
megfelelő ok nélkül el nem határozta volna magát, bizonyitja azt, hogy
kormányzata is, a helyzet is csakugyan rossz és szomoru.
A miniszterelnök ur kiterjeszkedik nagyon érdekesen a mi országunk
pénzügyi helyzetére és szép statisztikai kimutatásokkal igazolni
törekszik, hogy mennyit tettünk mi nemzeti, állami, közművelődési
szükségleteink kielégitésére. Lássuk csak, milyen ez a pénzügyi helyzet,
kivált ha a pénzügyminiszter urnak ugy nyilt, mint nem egészen nyilt
kijelentéseit figyelembe vesszük? Egyenes adóink már a legmagasabbra
vannak fokozva; jövedéki és közvetett adóink emelkedésére legalább
számbavehető emelkedésére egy nemzedéken keresztül többé már nem
számithatunk. Munkásosztályunk a mind sürübb kiköltözéssel tökéletesen
megcsökkent, a társadalmi munkakedvet ezerféle munkaszünet zavarja,
külső és belső izgatás csökkenti. Ez anyagi boldogulásunknak igaz képe,
pénzügyi helyzetünknek egyik igaz, jellemző vonása.
És ezzel szemben, épen a pénzügyminiszter ur előterjesztései szerint a
költségvetési egyensulynak már a végső határához értünk, már az
árokparton járunk az egyensuly tekintetében, jobbra vagy balra dülhetünk
– valószinüleg balra – de már odáig jutottunk, hogy a költségvetési
hiány fenyegető réme ajtónkon kopogtat, az uj hadügyi kiadások
ezermilliónyi összege fenyeget bennünket. Sokalja ezt mindenki, én is.
A miniszterelnök ur tegnapi előadása szerint a mindennapi, a folyó hadi
szükségletek, már a hadsereg mai keretében felmerülő szükségletek
kielégitéséhez négyszázötven millió koronára van szükség, ha összes
szükségleteinket ki akarjuk elégiteni; kell az ágyukra, lőszerekre,
fegyverekre stb. De hozzáteszi a miniszterelnök ur tegnapi
fejtegetésében azt is, hogy e 450 millió koronában a hadsereg
létszámemelésével járó költségtöbblet nincs benne, a mint hogy nincs is
benne. Ezt tegnap fejtette ki. De van még a szolgálati idő leszállitása
folytán és – illetékes ajkakról többször nyert értesülés szerint – egy
óriási költségtöbblet, mert ha a három évi szolgálati időt kettőre
leszállitják, az megint egynéhány száz milliónyi többkiadással fog
járni. Ha ezt a hármat összeszámitjuk: attól tartok, hogy a
miniszterelnök ur skálája szerint közel 1000 milliónyi kiadási
többlettel állunk majd szemben, a melynek nagyrésze állandó kiadás
marad, egy része azonban egyszer s mindenkorra fog kiadatni. Ez a
pénzügyi helyzet egyik képe.
Azonban a miniszterelnök ur indokolja ezt és azt mondja szóról-szóra
(olvassa:) »A legszükségesebb, a legkardinálisabb állami szükséglet az,
a mely magának az államnak és a nemzetnek létét biztositja. Ezzel
szemben háttérbe kell szorulnia minden egyéb tekintetnek.« Hát hiszen ez
igy általánosságban igaz, csakhogy az ilyen igazságot nevezem én
könyvből tanult igazságnak. Az ilyet szoktam én félig tréfásan, félig
komolyan versirásnak nevezni. Mert minek kell nekünk ez az óriási
hadügyi kiadás? Minden más országban igaz volna a tisztelt
miniszterelnök ur e kijelentése, de nálunk Magyarországon, a magyar
nemzet kebelében, a magyar történet keretében ez az általában mindenütt
fennálló igazság egyáltalában nem igaz. Kell az osztrák hadseregnek;
kell az idegen külképviseletnek; kell a magyar királyi német udvarnak;
kell a magyar hadsereg elsikkasztására; kell a magyar vitézeinknek
németekké való eltorzitására. Erre kell az az óriási kiadás. Hát ez
tartja fenn a mi államunk létét? A német udvar, a német hadsereg?
Az elfajzott, az erőszakkal eltorzitott magyar vitézi faj tartja azt
fenn? Ez nem tartja fenn, tisztelt miniszterelnök ur. Az a kiadás, ha
szükséges, nem a magyar nemzet érdekében szükséges, hanem szükséges
olyan hadsereg érdekében, a mely nem a miénk és nem is lesz a miénk
soha.
A tisztelt miniszterelnök ur ezzel szemben azt állitja, hogy ez mind
csekélység; felemliti az 1870., 1880., 1890. és 1900-iki esztendők
költségvetéseit, abból a 150 kocsideréknyi könyvből kivesz néhány számot
és azt mondja, hogy hadügyi kiadásaink e harmincz és egynéhány esztendő
alatt 50%-kal emelkedtek, de az állami és nemzeti szükségleteink
fedezésére szolgáló kiadások emelkedtek 400%-kal.
(Hock János közbeszól: Az adóink is épen ugy emelkedtek!)
Arról most nem is beszélek, mert a miniszterelnök ur sem beszélt róla,
csak megállok annál a szónál, a melyet a miniszterelnök ur a világnak és
a tisztelt Háznak is nagy mulatságára kimondott.
A tisztelt miniszterelnök ur a statisztika segitségéhez folyamodott. Az
már az utolsó dolog, ha kormányzó államférfi a statisztikához
folyamodik, mert a statisztika a legáldatlanabb tudomány a világon. A
statisztika a hazugságoknak rendszeres számtana. A statisztika a
természettudományoknak az a része, a melyet gyenge agyu és kis tudásu
emberek teljesen a maguk önkénye szerint készitettek. A statisztikáról
megmondtam már, hogy az olyan tudomány, a mely egy kevés ideig nagyon
keveset, azontul pedig és a miniszterelnök kijelentésében semmit sem ér.
Tehát 400 százalékkal emelkedtek a mi állami szükségleteinkre szolgáló
kiadások? Majd én megmutatom, hogy mire kellett ez a 400 százalék
emelkedés. Csakhogy miután az nagy munka lenne, tehát én számokkal nem
hozakodom elő, hanem rámutatok azon elvekre, a melyek alapján a
miniszterelnök ur a maga segédletével a számokat is összeállithatja.
Hogy van a mi államunk ma berendezve? A tisztelt miniszterelnök ur
sokkal jobban tudja, mint én, hogy királyi emberekkel van elárasztva az
egész ország. Minden jó, minden fizetés, minden hivatali ellátás, minden
nyugdij, minden a királytól jön, meg a királyi kormánytól. Van szükség,
nincs szükség azokra az állásokra, az mindegy, azért azok az állások
megvannak, sőt folyton szaporodnak. Ma már a nemzet nem adhat voltaképen
semmit. Néhány rongyos megyei és törvényhatósági tisztviselői állás van
csupán, alig megy 1500–2000-re az egész. Már most, ha gyökeret ver azon
a helyen a tisztelt miniszterelnök ur, azt is a király kezébe fogja
átcsempészni. Hajdan például az én vármegyémben több királyi ember nem
volt, mint volt egy főispán – kapta, nem kapta-e a fizetését, nem tudom
– és volt egy sótiszt. Volt egy szerencsétlen főispán és egy
szerencsétlen sótiszt, a királynak ott egyéb embere nem volt. Nézze meg
a miniszterelnök ur ma Veszprém vármegyét, de még sokkal inkább nézze
meg Bihar vármegyét, mennyi ott a királyi ember, a tisztviselő,
fizetésemelés, nyugdij, ellátás, kegydij stb. Nézze csak azt meg!
Isten ellen való vétek, a mit önök, divatos államférfiak, ebben a
szerencsétlen országban csináltak. Az én vármegyémben, mikor magam is
ott tisztviselősködtem, volt egy megyei főmérnökünk és annak egy
segédje. Egyszer azt mondták a modern államférfiak a liberálizmus szent
nevében – majd kiterjeszkedem rá – hogy a megyei főmérnök és segédje
helyett állitsunk államépitészi hivatalt. Még németül is bolond dolog ez
az elnevezés, még a németben is buta, de azért átvették a németből, lett
államépitészeti hivatali főnök, külön hivatalhelyiség, külön irodai
általány, papiros, toll, tinta, külön segéd, külön fuvar- és napidijak,
pedig egyetlenegy lépéssel sem több az utunk a vármegyénkben, mint az
előtt, pedig egy csöppet sem jobbak az utak ma, mint azelőtt, a költség
pedig ötször annyi. Hát ez a nemzet számára való befektetés? Ez az
állami szükséglet? Az államnak és a nemzetnek épségére, fennmaradására,
létére, virágzására szükséges az a sok üres hivatali czim, szükséges ez
a sok üres statisztika? Hiszen a statisztikai hivatalt is a modern
kormányzat találta fel és ez a hivatal ma többe kerül az országnak, mint
a mennyibe valaha tiz főiskola került. Mit csinál az? Látom a palotáját,
de soha sem voltam még benne. Mire való ez? mikor tudjuk, hogy a
statisztikai anyag ott készül az egyes hivatalokban, mert minden
hivatalnak meg van a maga statisztika csinálója. A szolgabiró, a
viczispán, a királyi ügyész, a törvényszéki elnök és a többi hivatal
mind statisztikát készit; de egy sem késziti helyesen, sem igazán, hanem
a legutolsó számfeletti ideiglenes helyettes napidijasra bizzák azt
mindenütt, a ki talán tud olvasni. És e végből állitanak itt óriási
hivatalt százezrekre menő költséggel.
Most pedig a miniszterelnök ur előáll, hogy 400 százalékkal emelkedtek a
nemzet czéljaira szolgáló kiadások. De tisztelt miniszterelnök ur, ezek
nem nemzeti kiadások; ez egy a német és az osztrák államrendszerből
átvett államszervezet, a melyben tönkremegy az állam és a társadalom,
elfagy benne minden lélek, szellem és igazság. A mi költséget azokra az
intézményekre forditanak, azok a költségek nem a nemzeti szükségletet
fedezik, hanem a nemzetnek gyámoltalanságát bizonyitják és az osztrák
befolyás kárhozatosságát. Nem a magyar nemzet veszi annak hasznát. Ha
ebből a 400 százalékos költségemelkedésből kiszakitjuk azt, a mi a
nemzeti szükség kielégitésére szolgál, de csak azt, akkor abból nem lesz
400 százalékos kiadás emelkedés a hadsereg költségeinek emelkedéseivel
szemben.
Védelmezi a miniszterelnök ur a szabadelvüséget. Én is abban a
meggyőződésben vagyok, hogy ha valaki hive ebben az országban a
szabadelvüségnek és vele együtt a demokrácziának, vele együtt a szabad
és nemzeti fejlődésnek, én vagyok az. De abból a szabadelvüségből, mely
ilyen természetü 400 százalékos költségemelkedést mutat fel, én nem
kérek, abban részes nem akarok lenni. Az a szabadelvüség, a mely minden
erőt, hatalmat és mindent a király és kormány kezébe juttat, az nem
szabadelvüség, hanem a történelemnek egyik nyilvános hazugsága. Az oly
nemzetek kebelében még menthető az ilyen szabadelvüség, a mely
nemzeteknek nemzeti uralkodójuk van s egyedüli feladatuk
nemzetboldogulásuk biztositása, de mikor nekünk sem nemzeti uralkodónk
nincsen, sem vele nem rendelkezünk: ez az irány nem a szabadelvüség
iránya, ez a nemzeti élet eltiprására irányzott gonosz államművészet.
A tisztelt miniszterelnök ur kormánya innen-onnan már háromnegyedéves
lesz.
A tisztelt miniszterelnök ur oly parlamenti korszak után lépett
kormányra, a melyet én – és ebben más a nézetem, mint az övé –
szerencsés, becsületes korszaknak nevezek. Oly parlamenti harcz után
lépett a miniszterelnök ur a kormányra, a mely harczot megvivni és
győzelem nélkül abba nem hagyni ennek a nemzetnek és ennek a pártnak a
legszentebb kötelessége. Nem is egyesek voltak, a kik ebben küzdöttek. A
társadalomnak összes nemesebb rétegét magához vonzotta az. Azok a
küldöttségek, a melyek feljöttek ide az ország fővárosába, a melyeknek
tagjai egyszerü falusi földmives emberek voltak, nem mesterkélt módon
jöttek ide, hanem ösztönükből.
Ezek lelkesültek azokért az eszmékért, a melyekért mi küzdöttünk. Azok
az eszmék, a mig ez a nemzet él, a nemzet lelkében örökké meg lesznek.
Ha egyszer elhullott, elpusztult a nemzet, ha vége lesz a nemzetnek:
akkor majd azoknak az eszméknek is vége lesz, de addig nem. Megértette a
nép ezeket; idejött, tanuja akart lenni az ellenzék fenséges harczának
és megjelenésével buzditani akarta harczra az ellenzéket. Miért folyt az
a harcz? Hiszen azok az eszmék, a melyekért küzdöttünk, minden nemzet
legelső, legszükségesebb, legtermészetesebb eszményei.
Mit vártam a kormánytól, a mely ily harcz után a nemzet élére állott?
Vártam, tisztelt miniszterelnök ur, hogy az a kormány, a mely idejön,
hazafiságának, bölcseségének, rátermettségének legnagyobb
erőfeszitésével oda fog törekedni, hogy rábirja a koronát, hogy
tekintettel a nemzet igaz érzelmeire, őszinte, komoly kijelentésére, a
nemzet igazi akaratának nyilvánulására, rábirja a koronát, hogy a
hadseregben a nemzet minden jogai és érdekei kiméletet és érvényesülést
nyerjenek. Rábirja a tisztikarnál, a jelvényeknél, rábirja arra, hogy a
nemzeti műveltség uralma tért nyerjen a hadseregben, rábirja a magyar
vezényszóra, szolgálati nyelvre. Azt vártam attól a kormánytól, akárki
az a kormány, hogy ismétlem, hazafiságának és bölcseségének utolsó
erőfeszitésével azon lesz, hogy a koronát ezekre rábirja. Mert hiszen a
mi küzdelmünk alkotmányos küzdelem volt, és a megoldást is alkotmányosan
gondoltuk, sohasem máskép. Ezt vártam.
Nekem is eszembe jutott, hátha a korona, vagy a király mindenféle
befolyás nyomása alatt – ő is ember, roskatag öreg ember, – arra nem
lesz rábirható. Vártam legalább azt, hogy a kormány, a mely vállalkozik
az ország ügyeinek vezetésére, akkor azt mondja majd a királynak: Jól
van, Felség, hát most még nem lehet; hát egyelőre, rövid időre tegyük
félre a dolgokat; de a nemzet vár és követel, a nemzetnek szentséges
jogai vannak, szentebbek, mint a királynak.
A nemzeti műveltség jusson legalább államunk egész területén uralomra. A
királyi udvarba legyen az beleültetve, a királyi udvar legyen magyar
királyi udvarrá átalakitva, a hogy azt a magyar király méltósága és
magas tekintélye megköveteli; hogy a külképviseletben a nemzet jogai
érvényre jussanak, hogy állami nyelvünk uralma meg legyen a magyar
birodalom területén mindenütt, hogy itt sem egyletek, sem társulatok,
sem felekezetek, sem egyházak a maguk gyermekeit, hiveiket el ne
tilthassák attól, hogy a magyar nyelvet megtanulják; hogy az összes
állami közművelődési intézetekből az idegen nyelv, a nemzet
elfajzitására való törekvés küszöböltessék ki.
Ha szavára állitja a miniszterelnök ur, hogy odafent a korona körében
sohasem vett észre törekvést arra, hogy a nemzet e tekintetben
akadályoztassék, elvártam volna a kormánytól, hogy a hadseregnél azokat
a nagy nemzeti vivmányokat – nem vivmányokat, hanem elkobzott jogaink
egy részét – visszakövetelje, s ha a hadseregnél az legalább ez idő
szerint el nem érhető, minden más téren érjen el mindent és a király és
kormány ne álljon utjába annak, hogy legalább itthon, saját
országunkban, saját nemzetünk kebelében nemzeti nyelvünk és műveltségünk
itthon legyen és ur legyen. Ezt vártam volna a kormánytól, akárki lett
légyen az és ezt vártam volna a tisztelt miniszterelnök urtól.
Mit hozott nekünk most? A mit igért, arról nem beszélek. A tisztelt
miniszterelnök urat megtisztelem azzal, hogy igéreteiről nem beszélek,
mert azokból ugy, a hogy mi értettük, sohasem fog teljesülni az ő
kormányzata alatt semmi. A hadseregben ma szélesebben és mélyebben
folyik a germanizáczió, mint azelőtt. Saját külön költségünkön állitunk
a közös hadsereghez katonai tanitóintézetet, holott ez közös volna és mi
csak 34 százalékkal járulnánk hozzá. De ha azt akarjuk, hogy katonák
legyenek a magyar fiuk, hát állitunk a saját költségünkön és tanitjuk
őket német nyelven és germanizáljuk őket a mi költségünkön itthon; mert
hogy Bécs-Ujhelyen németté legyen a magyar, utálatos és kárhozatos
dolog, de még sem oly megalázó, mint az, hogy Debreczenben is németté
legyen a magyar, ha katona akar lenni. Ezt hozta a miniszterelnök ur.
A tisztikar nincs visszahelyezve, a jelvények nincsenek kiigazitva, még
a laktanyafeliratok is ott vannak. Azt mondja a miniszterelnök ur a
delegáczióban, hogy minek erőltessük? Mikor a magyar dolgokról van szó,
pedig az a laktanyás német felirás például kis dolog; azt mondja: ne
demonstráljunk, ne erőltessük, majd megjön idővel magától. De ha németté
kell lenni, mindjárt készen vannak vele akkor se idő, se költség nem jön
számba.
A külképviseletben semmi javulás, de még csak nem is igéri a
miniszterelnök ur. Jól is teszi, ne áltassuk a nemzetet. A királyi
udvart elnéztem most. Lejön a király Budapestre a magyar királyi várba a
delegácziók alkalmából és annyi németet, csehet, idegent hoz magával,
hogy csak ebből áll az egész udvar. Hát hol a magyar udvar? Nem hoztam
el azt az ujságot, melyben le volt irva, kik jöttek a királylyal. Nézze
meg a miniszterelnök ur, hiszen még Jokohamában is találunk ilyen magyar
királyt, mint a milyen itt volt, és ilyen királyi udvart. Nem volt ott
magyar senki; a ki fizetést kap, méltóságot visel, a kinek befolyása
van, az mind német meg cseh.
Hozta a miniszterelnök ur vagy nem hozta, csak ott jár, a hol
készitették nagy harczunk, fenséges küzdelmünk eredményeként, a chlopy-i
parancsot. Hát ezzel mi lett? Itt volt a katonai büntető perrendtartás,
a melylyel én sem tudom hogy vagyunk, de ugy látom, a miniszterelnök ur
sem tudja, hogy ezzel is miképen vagyunk.
Azt mondja, nem halasztja ad graecas calendas, pedig biztos, hogy ez a
szó már maga azt jelenti, hogy ad graecas calendas. Arról, magyar
lesz-e, nem lesz-e, nem beszélek. Hiszen hinnünk kell. A férfiak közt
fennálló figyelem és gyengédség hozza magával, hogy ily kijelentésekben
ne kételkedjünk, mert jogunk van ugy érteni, a mint mi óhajtjuk. De
csaknem fogadni mernék, hogy ugy sem lesz, a hogy mi értjük, ugy sem
lesz, a hogy a miniszterelnök ur kijelentette, hanem várjuk ad graecas
calendas.
Végre hozott a miniszterelnök ur egy vivmányt, kormányzata uj
programmjaként, a melyet én tegnapi beszédében szomoruan láttam. Azt
mondja a miniszterelnök ur, hogy egy nagy horderejü reform küszöbén
állunk, a melylyel a közös hadsereg azzá lesz, a mivé lenni kell,
közössé, szivben-lélekben olyanná, a melynek magyar része teljesen be
van katonailag olvadva a hadseregbe, de azért megtartja magyar lelkét,
szivét és odaadását a magyar nemzethez. Erre az utolsó záradékra csak
azt jegyzem meg, hogy nagyon köszönöm, hogy a miniszterelnök ur azt
kijelentette, hogy a magyar vitéz beleolvad szivvel-lélekkel abba a
hadseregbe, de azért magyar szivét és odaadását a magyar nemzethez
megtartja. Hiszen ha meg nem tartaná, fel kellene a gazembert akasztani.
Ha ebben is érdemet lát a miniszterelnök ur, hogy egynéhány magyar vitéz
beolvad szivvel-lélekkel abba a nem tudom kinek a hadseregébe, de azért
magyarságát megtartja, akkor nem tudom, hogy a hazafi érdemekről
általában mi a felfogása.
Lássa, miniszterelnök ur, én azt az eszmét, a melyet tegnapi beszédében
olvastam – bocsánat a kifejezésért, – kárhozatos, őrült eszmének tartom,
a melynek magyar lélekhez férnie nem szabad. Mindig szomoru, hogy akad a
magyar miniszterelnöki székben férfiu, kinek az ajkáról elhangzik ez a
jelszó: szivvel-lélekben beolvadni ebbe a hadseregbe. Szivvel-lélekkel!
Miniszterelnök ur, irtózatos eszmék ezek, de akármilyen irtózatosak, ha
egyszer napvilágot látnak, az emberek meghallják, azután lassan
megszokják, azután akadnak gyengelelküek, a kik megkedvelik, azután
akadnak gonosz lelkek, kik az eszmét végre akarják hajtani, intézménynyé
akarják fejleszteni, egyszerre benn vagyunk a legnagyobb nemzeti
veszedelemben. Ilyen eszmékkel dobálózni, a milyeneknek Magyarországon
nincs helye és nem lesz soha, még Ausztriában sem okos dolog, nemcsak
Magyarországon. A magyar vitéz legyen közös szivben, lélekben és
olvadjon be abba a hadseregbe, azt mondja.
(Gróf Tisza István miniszterelnök: Nem mondom, az a furcsa!)
Hát az a hadsereg nem az országnak, nem a nemzetnek a hadserege? Hát a
királyé az, vagy kié? Hajdu az, vagy bérencz, vagy zsoldos, vagy
micsoda?
Hát van nekünk közös hazánk, van nekünk közös hazaszeretetünk, van
nekünk közös országunk, van nekünk közös alkotmányunk? Hát annak a
hadseregnek nem hazájáért, hazája szeretetéért, nem alkotmányáért, nem
törvényeiért, nem hazája nagyságáért, boldogságáért kell lelkesülnie
szivben, lélekben, nem azért kell neki felolvadnia, hanem a közös
hadseregért, azért a hadseregért, a melyet önök itt fentartanak, sőt a
melyet önök még rosszabbá akarnak tenni, mint a milyen most? Hát a
tisztelt miniszterelnök ur szerint ez legyen a magyar nemzetnek
törekvése a jövőben? Ebben lássa reménységét, boldogulását, üdvösségét,
hogy épkézláb fiai, vitézei osztrákká legyenek, szivben, lélekben
beolvadjanak?
Én kiváncsi vagyok arra, hol tanulta ezt a miniszterelnök ur? Voltak
nekünk bölcseink a multban, most sem az egyetemen, sem az akadémián, sem
itt ugyan nem találunk; voltak nekünk nagy költőink, voltak nagy
államférfiaink, voltak ennek a hazának igaz nagyjai, de azok közt nem
talál egyet sem, a kinek ajkáról, vagy gondolatából, vagy agyából ily
kárhozatos eszme keletkezett volna. Hol tanulta ezt? Nem, tisztelt
miniszterelnök ur, ezen az uton ne menjünk tovább, ön se menjen. Mi nem
megyünk. Volt egy idő, én éltem azt az időt és a kik velem egykoruak,
szintén megérték, nem is egyszer volt idő, a mikor a magyar nemzet
minden jó fia azért imádkozott a mennyekhez, hogy a mikor hadjáratunk
van, az ellenség győzzön és ne mi. Sirattuk fiainkat, sirattuk
testvéreinket, a kik idegen érdekekért, hazájukat nem ismerve, hazájuk
szerelmét tőlük elzárva, idegen érdekekért hullottak el a csatatéren,
északon és délen; sirattuk őket, de akkor is azért imádkoztunk, hogy az
ellenség győzedelmeskedjék, semmint ilyen hadsereg és olyan hatalom, a
mely erre támaszkodik, tovább életben maradjon.
A tisztelt miniszterelnök ur ma még fiatal ember. Ha oda törekszik
fejleszteni azt a hadsereget és a nemzetnek fiatalságát, a mint tegnap
kijelentette, megéri még ujra ezt az időt, hanem annak azután egyéb
következése is lesz. Ezért látom ily sötétnek a jövőt és ezért nem
fogadom el a törvényjavaslatot.
TARTALOM.
TÁJÉKOZÓ.
(Szónokaink összegyüjtött beszédei. – Nem elterjedt nemzeti olvasmányok.
– Hány nyilvános beszédet tartottam életemben? – Mik az okaim arra, hogy
beszédeim egy részét kiadjam? – Az én nemzedékem. – Az én életem
feladata.) 1
A SZOLGÁLATI IDŐ.
I. A beszéd története 11
II. A beszéd.
(A nemzet hadügyi jogai az 1867-ik törvény szerint. – A szolgálati idő
meghatározása. – Ezt a jogot a javaslat alapján önkényüleg sérthetik. –
A hosszu szolgálati idő közgazdasági káros volta. – A békelétszám
emelése a militarizmus erősitése. – A jogot semmiféle tekintetből fel
nem áldozzuk.) 12
A NEMZETI HADSEREG.
I. A beszéd története 23
II. A beszéd.
(Mit vártunk egykor a balközéptől és Tisza Kálmántól? – Miért akarunk
erős hadsereget? – Miben áll a nemzeti jelleg a hadseregnél? – Milyen
most a mi hadseregünk? – Mit ér Tisza Kálmán meggyőződése? – Gróf
Széchenyi Aladár kijelentése. – Gróf Andrássy Gyula és Tisza István
tévelygései. – Az álhazafiság. – Az osztálytárgyalás mellőzése. – Az
1867-iki példa. – A német nyelv története nálunk. – A XVI. és XVII.
században. – Mit irt Hunyady a pápának?) 27
MAGYAR NYELV A HADSEREGBEN.
I. A beszéd története 56
II. A beszéd.