a megjelenését. Mi itt a főkérdés? Nem az volt ám itt a főkérdés, a mi
az ő programmjában részletesen el van sorolva, például ujonczjavaslatok,
katonai terhek szaporitása stb. Nem ez volt a főkérdés, mert épen azt a
körülményt, hogy a miniszterelnök ur idejöhetett, az a kivánság idézte
elő, hogy a nemzet követelései kellő méltánylásban részesüljenek. És a
miniszterelnök ur minden sok másról beszélt, csak erről nem beszélt.
Pedig a nemzet erre volt kiváncsi. Hiszen a nemzet nagy része előtt igen
kedvelt előző kormány épen azért hagyta el a helyét, – a mely kormánynak
pedig nagy többsége volt e Házban s vele szemben még ezen az oldalon is
általánosan és kivételkép, a politikai tisztelettől eltekintve, sok
rokonszenv volt – épen e miatt volt kénytelen elhagyni a helyét és jött
ide az uj kormány. És mégis az uj kormány feje mindenről beszélt, csak
épen erről az egyről nem. Hát ez is oly pongyolaság, a mit megbocsájtani
nem lehet. Tehát tisztelt Ház, én ezt a kérdést egyenesen a
miniszterelnök urhoz intézem, a ki ugy látszik, sokkal nagyobb szónok
lesz, mint az elődje; mert az elődje mindenre felelt és mindent
megmagyarázott, ő pedig semmire sem felel; s ugy látszik, sokkal
nehezebb lesz hozzáférni, mint az elődéhez; azt a kérdést intézem
egyenesen a miniszterelnök urhoz: hogy hát ennek az egész
kormányválságnak mi az igazi jelentősége? Mert a kormányválságoknak
mindenütt és mindig az egész világon, a mióta vannak, az a czéljuk, hogy
egy csomó elégedetlenséget elháritsanak, egy csomó szenvedélyt
lefegyverezzenek és egy csomó jogosult vágy és józan kivánság
kielégitésével a helyzetnek betegségét orvosolják.
Ez minden kormányválság czélja is, oka is, mentsége is. Mi történt hát
azzal, hogy a tisztelt miniszterelnök ur idehozta ezt az ujdonsült
kormányt és maga is idejött? Hát valami elégületlenség el van háritva?
Valamely szenvedély le van csillapitva? A nemzetnek vagy az ellenzéknek,
vagy a többségnek valamely igénye ki van elégitve? Mi történt? Valamely
sérelem orvosoltatott?
A mi országunk, a mi alkotmányunk, a mi kedves, szeretett osztrák
szövetségeseinkkel szemben eddig még azért ért valamivel többet, mint ez
a mostani állapot, mert itt általános felfogás szerint – nem egészen az
én felfogásom is – de általános felfogás szerint volt mindig biztos
kormányképes többség a parlamentben, a melyre tisztességes kormányzat
mindig bizton számithatott és a mely a korona érdekeinek is mindig
biztos őrzője volt. Itt volt mindig. És a mint a szellők idehozták
Jellasics városából a hirt, hogy jön a horvát bán, megint jön a horvát
bán: abban a pillanatban ez a 30, nem tudom hány esztendő óta soha meg
nem bomlott többség, ez is háromfelé szakadt. (Felkiáltások: mikor?)
Oly gyorsan következnek egymásután a napok, hogy én bizony nem nézem,
hogy egy nappal előbb vagy utóbb.
Én a jegyzőkönyvemben nem tartottam ezt nyilván, nem is voltam
Budapesten, csak azután értesültem arról, hogy a megbomolhatatlan
többség, már nem megbomolhatatlan és hogy a tisztelt miniszterelnök ur
mint jövendőbeli várományos, mint főkormányzó van itt. Előttem
egyébiránt az a dolog, hogy gróf Tisza István is hozzájárult, hogy
összebomoljon az a többség, a melynek bomolhatatlanságáról meg voltunk
győződve, természetes.
A tisztelt miniszterelnök ur azt mondotta tegnap, hogy ő elődjét követi
minden tekintetben, fenntartja elődjének igéreteit, elődjének szellemét
és már kabinetjének összealkotása is azt mutatja, hogy csak folytatása
akar lenni az előbbinek.
Folytatás? Mi az, hogy folytatás?
Egy kormányt megbuktatnak, másik jön helyébe és azt mondja, hogy ő
folytatás! Az, tisztelt miniszterelnök ur, a lehetetlenségek közé
tartozik, hogy ő folytatás. Erősen ellenzéke voltam az előző kormánynak,
mégis sokkal jobb véleménynyel voltam róla, mintsem azt elhigyjem, hogy
csak oly kabinet volt, mint a milyennek én a folytatást egyelőre látom.
De nem is igaz, hogy folytatás. A szót eltévesztette a miniszterelnök
ur. Mert ha nem akarna egyéb lenni, mint puszta folytatás, akkor nem
lehetne folytatás, mert ma is az előző kabinettel állnánk szemben.
Azonban ne játszunk a szavakkal; – akár folytatás akar lenni, akár nem,
tény az, hogy a nemzeti követelések legkisebb részének teljesitésére
nézve is semmi biztositékot nekünk nem adott; még azokra nézve sem, a
melyek pedig engem egészen nem elégitenek ki s a melyek tekintetében
tegnap Ivánka Oszkár képviselőtársam hozzám kérdést intézett.
Azt mondja a miniszterelnök ur tegnapi beköszöntőjében, hogy a
szabadelvüség terén fog megmaradni és egy szót, egy mondatot használ,
melynek belső tartalmát én nem értem. Lehet, hogy ennek én vagyok az
oka: »Alkotmányos életünknek történetében – ugymond – a szabadelvüség
volt az államalkotó erő.« Ez legalább is nagy tulzás, miniszterelnek ur,
mert én is csak szabadelvü embernek tartom magamat, de ennyire még sem
becsülöm a szabadelvüséget. Hogy ez lett volna a mi küzdelmünkben,
alkotmányi életünk egész történetében az államalkotó erő? Nem az volt,
miniszterelnök ur, nem a szabadelvüség volt az államalkotó erő, hanem
az, hogy barátainkkal békességben éltünk, ellenségeinket pedig
agyonütöttük. A ki a nemzet jogait csorbitani akarta, azt az országból
kivertük. A melyik közjogi tényezője ennek a nemzetnek a nemzet
ártalmára akart cselekedni, erőnk egész teljességével küzdöttünk ellene.
Ez volt az államalkotó erő, ezt igyekszünk mi most is fentartani,
fejleszteni, szaporitani.
Egyáltalában a szabadelvüség oly fogalom, a mely felett sok eszmezavar
van. Szinte kedvem volna megkisérleni az e körül való eszmék
tisztázását, a mennyiben látom, hogy tévesen fogta fel a dolgot Nagy
Ferencz képviselőtársunk is; de azt természetesnek tartom, hogy ő téved,
mert ő sokat tanult, de csak könyvből, azt pedig csak az alkotmányos
élet igazi gyakorlatából lehet megtanulni. A ki községeket, falvakat,
városokat, vármegyéket, országot kormányoz, a törvényhozásban
gyakorlatilag részt vesz, az tanulhatja meg igazán, mi a valódi
szabadelvüség, de olyan könyvet nem láttam, olyan tudóst nem olvastam,
ki azzal csupán elméletből igazán tisztában lett volna.
De téves a felfogása gróf Zichy János képviselőtársamnak is; majd lesz
szerencsém azt is megmagyarázni.
Azt mondja Nagy Ferencz tisztelt képviselőtársam, hogy a politikai és
polgári jogoknak szabad, demokratikus irányban való érvényesitése, ez a
fődolog a liberálizmus princzipiumában. Gróf Zichy János tisztelt
képviselőtársam pedig azt mondja, – a kinek nem tetszett a szó – hogy a
szabadelvüség nálunk csődöt mondott és azt mondja tegnapi igen érdekes,
különösen igen szellemes beszédében, hogy közéletünk eddigi
sikertelensége ama szabadelvü politikának a kudarcza, a mely évtizedeken
át fogva tartja, befolyásolja, hogy ugy mondjam beszámithatatlanná teszi
az országot, a mely ezt a nemzetet a radikális egyházpolitikán keresztül
elvezette egészen a parlamentárizmus csődjéig. A parlamentárizmus csődje
alatt értette – meg is mondta – a többségi elvnek a bukását.
Bocsánatot kérek, én abban az iskolában nőttem fel fiatalkoromban, a
melyet ma már az ó-liberalizmus iskolájának neveznek, de a mely
egyáltalában nem az ám, a mely ott a többségnél létezik, hanem az, a
melyben felnevelkedtek e nemzetnek egykori igazi vezérei, a magyar
nemzeti szellem megalapitói és a nemzeti közérzület megteremtői; azok, a
kik ezt a nemzetet a habsburgi mákonynak álmából felébresztették.
Az a szabadelvüség abból állott: minden politikai, minden polgári és
minden egyéni jogot, a munkának, az észnek és a szónak teljes
szabadságát meg kell őrizni egész addig a határig, a hol az államnak nem
árt. Ez volt az a szabadelvüség, a melyben én felnőttem. De aztán
körülbelül 40 esztendő óta más szabadelvüség fejlődött ki a világon,
főleg Németországon, de az nem a valódi szabadelvüség nyomdokán jár.
Elharapódzott ez nálunk is, ez tombol most már a nemzet minden érdeke
fölött és ez abból áll: minden jogot, minden érdeket az államnak
feláldozni, egyéni, politikai, szövetkezési, gyülekezési,
kenyérkereseti, munkavállalati és minden jogot az állam erősitésére
áldozni fel. Okul és mentségül csak azt hozza fel ez a szabadelvüség,
hogy az állam aztán annál nagyobb erővel művelheti a népek jólétét.
Ez az a modern, ez az az uj szabadelvüség, a mely minket oda vezetett, a
mint a fizetésrendezési törvényjavaslatból látom – emlitettem már egy
alkalommal, hogy mig 1848 előtt alig ment 1500-ra az állami tisztviselők
száma, a kiket a király szokott kinevezni, most 50,000 meg 100,000
tisztviselője van ennek az országnak és társadalomnak, a mely most már
nem a nemzettől nyeri hatalmát és a közügyek vezetésére megbizatását,
hanem az állami hatalomtól, még pedig annak központjától és
személyesitőjétől, a koronától. Ennek a szabadelvüségnek én hive nem
vagyok.
De mind az ó, mind az uj, mind a régi, mind a modern szabadelvüség
egyetemes, általános és európai, a mely azonban nálunk nem egészen igaz
és nem üdvös sem egyik, sem másik alakjában. Mert a magyar nemzetnek
olyan különös sorsa van, hogy ebben az országban a szabadelvüségnek is
más a törvénye. Nálunk az igazi szabadelvüség sohase lehet más, mint:
idegen befolyással szemben megvédelmezni a nemzetet. Ha a német meg a
franczia, meg az angol, meg az olasz, meg nem tudom melyik másik isten
nemzetsége az ő egyéni, polgári, politikai jogait az állam erősitésére
szivesen adja oda, törvényhozási, kormányzati, közigazgatási és birói
uton: hát önmagának adja, mert náluk államuk betetőzése: királyuk,
császárjuk, koronájuk, egészen nemzeti. De a mi királyunk csak
harmincznégy százaléka egy királynak és a mit mi jogainkból,
érdekeinkből és hatalmunkból az uj szabadelvüség szokásos törvényei
szerint az államra bizunk, az államra ruházunk át, mi azt 100
százalékban adjuk át és csak 34 százalékban kapjuk vissza, ha ugyan
visszakapjuk. Azért nálunk még a szabadelvüségnek is más a törvénye, a
mint hogy mindennek más a törvénye.
Hát a mellett, hogy én annak az iskolának a hive vagyok, a melyben
fiatal gyermekkorom óta felnevelkedtem, a mellett még a magyar
szabadelvüséget s annak minden törvényét kivánom tiszteletben tartani, a
melynek az a jelszava; minden idegen beavatkozás ellen megóvni ezt a
nemzetet, a mennyire csak lehet. És ha tisztelt miniszterelnök ur, mikor
ön a szabadelvüségről beszél, mint államalkotó erőről, nem ezt érti
alatta, akkor Magyarországon nem ért alatta semmit sem, akkor az csak a
szótárból kiszedett öt-hat szó, semmi más.
Tisztelt Képviselőház! Itt kell felelnem gróf Zichy János tisztelt
képviselőtársamnak is. Tiszteletlen lenni irányában nem akarok,
kötelességem méltányolni az ő felszólalását. Ilyen közvetlen közelből
soha sem hallottam egyetlenegy beszédét sem s meglepett annak a
beszédnek sok mély és sok csillogó része. Például a beszédében
felállitott diagnosist tökéletesnek tartom, hogy tudniillik ezzel a
kabinet-változással nem nyertek önök tisztelt uraim semmit. Még Nagy
Ferencz tisztelt barátom sem nyert semmit. A többség sem egészében, sem
tagjaiban nem nyert semmit sem; mi valamennyien tanuságot teszünk arról,
hogy mi nem nyertünk semmit és a nemzet sem nyert semmit. Nyereségről
tehát nem lehet, csak veszteségről lehet szó és arról, hogy a jövendő
alakulása iránt még sokkal nagyobb kétségben és bizonytalanságban
vagyunk, mint voltunk eddig.
Tehát tisztelt képviselőtársunknak ez az észrevétele, ez a diagnózisa
bizony tökéletes, akármennyire fájjon is némelyeknek. De azt állitom,
hogy ezt nem a szabadelvüség s egyáltalában nem a magyar szabadelvüség
okozta, hanem az, hogy a Magyarországon szükséges specziális
szabadelvüséget még mindig tagadják és lábbal tiporják igen sokféle
hatalmas körök és érdekeltségek. Mert hát eddigi sikertelenségünk – azt
mondja gróf Zichy János képviselőtársam – tényleg ama szabadelvü
politikának kudarcza, a mely évtizedeken át nyomja, befolyásolja és
beszámithatatlanná teszi, – ugy mondja – a nemzetet. Nem, tisztelt
Képviselőház. Nem annak a szabadelvü politikának a következése ez, hanem
következése annak, hogy a nemzet a maga kétségbe nem vonható igaz
érdekeinek megvédelmezésében mindig gátolva volt… és oka az, hogy a mi
királyunk, a mi államfőnk csak 34 százaléknyi valami; – az nem egész,
nem igazi, nem tökéletes és nem magyar kizárólagosan. Az a viszony, a
mely köztünk és Ausztria között fennáll és a melyet a legnagyobb magyar,
gróf Széchenyi István, a kire hivatkozott a tisztelt miniszterelnök ur,
– hogy mi jogon, azt nem tudom – vegyes házasságnak meg szerencsétlen
házasságnak is nevez, az az oka itt igen sok dolognak. Lehetünk mi
akármilyen konzervativek, akármilyen szabadelvüek, akármilyen nem tudom
micsoda elvüek, mig ez a viszony a maga ridegségében és merevségében
fennáll, mig a magyar bakát, a ki hála Isten – egy szót sem tud németül,
mig azt a horvát bakát, a kit nincs szerencsém ismerni, de a ki egy szót
sem tud németül, arra kényszeritik, hogy németül legyen vitéz és ne
magyarul és ne horvátul: addig tisztelt miniszterelnök ur nálunk nem az
irányok különfélesége okozza a bajt, meg okozza a szerencsét, – ha volna
– hanem egészen más.
Azt mondja képviselőtársam: gróf Zichy János, hogy ő a szabadelvüség
csődjében az általa jelzett keresztyén konzervativ irányzat
hajnalhasadását látja. Már itt az én látásom különbözik gróf Zichy János
képviselőtársam látásától. Ezt természetesnek is kell tartani. Én a mi
aktuális politikai feladataink között, hogy mi az, a mi keresztyén
legyen és ne legyen, bővebb részletezés és indokolás nélkül felfogni
tisztán nem tudom.
Azonban valamit mondott gróf Zichy János képviselőtársam. Egyebek közt
érti azt, hogy a koronát emeljük fel arra a magasságra, a hol a nemzeti
élet sokszor salakos, sokszor zavaros hullámverése ne érintse. Hát
bocsánatot kérek, én az igen t. képviselőtársamtól nem azt akarom, hogy
keserüséggel tárgyaljuk itt a kérdést kölcsönösen egymás iránt, hanem
azt akarom, hogy értsük meg jól ezt a kérdést. Én meg nem engedem, hogy
a mikor a koronát és a nemzetet egymással összehasonlitjuk, akkor a
korona ugy állittassék elém, oly rettenetes magasságban, a hol csak a
napfény, meg a hajnalpir éri, a nemzet meg ugy állittassék elém, mint a
melyet zavaros és salakos szenvedélyek vezetnek. Ez a felfogás ezzel a
szóval, hogy »néppárt« és ezzel a fogalommal nem fér össze.
(Báró Kaas Ivor: Mi dinasztikus párt vagyunk, de néppárt és nemzeti párt
is. (Zaj és derültség a szélső baloldalon. Felkiáltások: Egyéb semmi?)
(Horváth Gyula: Jezsuiták! Ez az igazi jezsuitizmus!)
Ez a szó Zichy gróf képviselőtársamnál el volt hibázva. Nem feszegetem
tovább, csak azt jegyzem meg, hogy én is dinasztikus vagyok, de én
kijelentem mindig, hogy én csak annyira szeretem a királyomat, a
mennyire a királyom engem. (Zajos tetszés, derültség, éljenzés és taps a
szélső baloldalon.)
(Rakovszky István: Félek, hogy rossz lábon lesztek!)
És kijelentem, hogy a mennyi szeretetet, bizalmat, becsületet és
hódolást a nemes magyar nemzet – a kit a királyok igy szoktak nevezni –
áldoz királyának dicsőségeért, annyi becsülést, szeretetet, bizalmat és
hódolást várok én meg a királytól. És kijelentem azt is, hogy a mikor a
király a magyar nemzet méltóságát meg nem becsüli; ezt nem a király
teszi, hanem annak tanácsosai, mert ha olyan tanácsosai nem akadnának,
mint a minő előttünk egymásután három elmult, meg idejött, akkor a
király nem tenné azt, a mit tesz. A király csak ugy becsüli meg, illetve
tanácsosai csak ugy becsültetik meg vele a nemzet jogát, becsületét és
méltóságát, hogy nyelvéhez való eltagadhatatlan jogát is el akarja tőle
venni.
Ilyen körülmények között a tisztelt Ház a nemzetnek eddig és ma is
mindennap tanusitott hűsége, bizalma és hódolata bizony nagyon elég,
mert az sem talál méltó viszonzásra. De én még tovább megyek gróf Zichy
János képviselőtársammal szemben, hogy a »keresztyén« szó értelmét
megfejtsük, a melyet mindennapi küzdelmünkben igazán kelleténél többször
használnak. Én tudom azt, hogy a keresztyén irány, ez a két szó áll
szellemből, irányból, erkölcsből és abból a két igazságból, hogy a mit
nem kivánsz magadnak, azt ne tedd másnak sem és hogy szeresd
felebarátodat, mint tennen magadat. De hiszen kinek van ez ellen
kifogása? Tudom, hogy nekünk nincsen, tudom, hogy másnak sincsen, ez
általános szólam, a melynek aktuális politikai jelentősége sincsen,
egyenes jelentősége pedig épen nincsen. Legfeljebb annyit értek alatta,
hogy a felekezetességnek nem szabad az állam közéletének vezetésében
részt venni, mert mihelyt a felekezetesség abban részt vesz, a
keresztyén irány már megbomlott, már sánta és tartalomnélküli.
Az álljon a közélet élére és mindenki olyan becsülésben részesüljön, a
mint azt az illető munkájának, tehetségének és jellemének értéke
megérdemli; érdemeinek mértéke legyen az irányadó és semmi más. Ez az
igazi, ez a társadalmi szabadelvüség és ez a nemes értelemben vett
demokráczia. Ezek egymással nem ellenkeznek. (Egy hang a néppárton:
Csakhogy ez nincsen meg a gyakorlatban!) Nincsen meg, elismerem. De van
másik keresztyén irány is: hogy szenvedjünk, türjünk el a földi életben
mindent és dolgozzunk csak azért, hogy a másvilágon kapjuk meg a
jutalmát. Csakhogy ezt én sem a magam részére el nem fogadom, sem a
nemzet részére meg nem engedem, hogy ezt valaki elvként felállitsa. Ne
számitsunk mi a tulvilági életre, hanem vivja ki magának a nemzet az
örök életet, de azzal, hogy magával paczkázni nem enged.
A hazáért mindent! Ha, tisztelt Képviselőház, gróf Zichy János most
jelen volna, az ő szellemében azt mondanám neki; »Ó gróf Zichy János,
testvérem az Ur Jézusban és annak szerelmében, ne hirdess te nekünk
ilyen tanokat, mert ennek a nemzetnek több szentje, több hitvallója és
vértanuja volt, mint az egyháznak.« Nekünk azokból elég volt; mi arra
törekszünk, hogy erkölcsileg és anyagilag boldoguljon a nemzet, nekünk
már hitvallók és vértanuk nem kellenek, mert nagyon sok van már belőlük.
(Zajos tetszés, helyeslés és taps a szélső baloldalon.)
A velem szemközt álló szabadelvü párt – bár az igaz, a szabadelvüség
némely dolgában egyetértek vele – sem egészében, sem egyes árnyalataiban
nem azt az irányt követi, mely az én irányom. Azért vagyok itt vele
szemben és azért folytatom ezt a harczot 28 esztendeje szakadatlanul. De
mikor gróf Zichy János tisztelt képviselőtársam azt mondja, hogy
konzervativ keresztyén irányt kövessünk, hát jó, de magyarázza meg hát,
mi az a konzervativ irány? Mit konzerváljunk mi ebben az országban?
Hol vannak a mi betegségünknek forrásai? Mit konzerváljunk? A fejedelmi
tulhatalmat? Mi konzerváljuk azt, a mit előbb emlitettem, a mi királyi
dicsőségünknek 34 százalékára összezsugorodott történelmi emlékeit? Mi
konzerváljuk a születési törvényhozói jogokat? Mi konzerváljuk a
választási czenzus magasságát?
Mi konzerváljuk azt, hogy az iskolánk nem magyar, hogy iskoláink
legnagyobb részében ellenséges irányban nevelik a gyermekeket?
Mi konzerváljuk azt, hogy területileg és alkotmányilag szervezett sok
nagy egyház kebelében épen nemzetellenes irányzatok vannak?
Mi konzerváljuk azt, hogy mikor becsületes hivő, buzgó lelkészek,
segédlelkészek, iskolatanitók nyomorognak a rossz fizetés mellett, akkor
ugyanazon egyház püspökei félmillió forinttal birjanak? (Zajos helyeslés
és taps a szélső baloldalon és a jobboldalon.)
Vagy konzerváljuk a hitbizományokat? Avagy konzerváljuk a kaszinói
titkos ellenőrizetlen befolyásnak a politikai életbe való belejátszását?
A mikor párt élén álló kiváló férfi a konzervativ szót kiejti, hogy azt
mint irányt kövessük, akkor azt meg kell magyarázni, mert különben sem
mi nem értjük, sem a nép.
Én például a néppárt részéről elvárom, hogy idegenek és abszenseknek a
korlátlan birtokszerzési és korlátlan tulajdonjogát el nem türi, én
általában megkövetelem azt, hogy az idegeneknek a birtokszerzést
korlátlan mértékben meg ne engedjék.
Mindezek pedig fájdalom, meglevő állapotok. Ezeket konzerváljuk?
Még a 30-as és 40-es évek nagy törekvéseiből is hiányzik nagy csomó, még
sok nemzeti törekvés nem jutott diadalra, azt nekünk még el kell érnünk,
azért tehát a nemzeti haladás hatalmas előnyomulását semmivel sem szabad
meggátolnunk. Sem kedvencz eszmékkel, sem általános európai
elméletekkel, sem semmiféle idegen államból hozzánk szivárgott nem tudom
miféle törekvésekkel; nekünk csak a nemzeti törekvésben kell élnünk és
alkotnunk.
Minthogy minde lényeges és fődolgokra nézve az uj kabinet nemcsak irányt
nem adott nekünk, nemcsak fel nem világositott arról, hogy mindezekre
nézve mi az ő politikája, hanem még arra nézve sem adhatott
biztositékot, hogy a nemzet érdekeit még ama szűk körben is, melyre
tegnap bemutatkozása alkalmával kiterjeszkedett, meg fogja óvni, nekem
bizalmam nincsen hozzá és bejelentését tudomásul nem veszem.
BIZALMATLANSÁG.
I. A BESZÉD TÖRTÉNETE.
Gróf Tisza István kormánya indemnitási törvényjavaslatot terjesztett
elő, a mely szerint az 1904. év első hat hónapjában viselendő
közterhekről és fedezendő kiadásokról szóló törvény hatálya 1904. évi
augusztus végéig terjesztessék ki.
A javaslatot a parlament 1904. évi juniusban tárgyalta. Én a legnagyobb
mértékben bizalmi kérdésnek tekintettem a javaslat megszavazását, azért
hát elleneztem. E tárgyban tartottam junius 16-án e beszédet. Főokom a
bizalmatlanságra az volt, hogy a nemzeti hadseregre vonatkozó
követeléseinkből a gróf Tisza-kormány semmit se valósitott meg s még
igéretei is lazák, bizonytalanok és csupán látszatosak voltak.
A beszéd külső hatása jelentékeny volt.
II. A BESZÉD.
(A magyar nemzet soha nem vétkezett, hanem gyakran szerencsétlen volt. –
A pénzügyi helyzet. – Mire való az óriási hadügyi kiadás? – Miként van
államunk berendezve? – Állami kiadásaink nagy része nincs a nemzet
érdekében. – Mit vártam a kormánytól? – A magyar ifju nem olvadhat be az
osztrák hadseregbe.)
Tisztelt Képviselőház! Én magamra nézve a most fenforgó törvényjavaslat
meg vagy meg nem szavazását igazán bizalmi kérdésnek tekintem és én a
törvényjavaslat elfogadásához hozzá nem járulhatok.
Én nagyon sötétnek látom a jövőt. Mióta a törvényhozásnak tagja vagyok,
talán lehet kishitüség; lehet, megengedem, az itélőtehetségnek
fogyatkozása, de én olyan rossznak, olyan sötétnek, olyan fenyegetőnek a
legközelebbi jövőt, a mely reánk vár, sohasem láttam, mint látom most.
Ezt akarom röviden indokolni.
Mielőtt azonban a kormány álláspontját, programmját, törekvéseit,
kifejtett eszméit birálnám, megjegyzést kell tennem Simonyi Semadam
Sándor képviselőtársamnak egy szerencsétlenül elejtett szavára. Ő,
valószinüleg a Habsburgokkal való viszonyunkra és a mult századok
történetére gondolva, azt a szót ejtette ki a száján, hogy »peccatur
intra et extra muros«, a mi magyarul talán azt tenné valóságos értelme
szerint, hogy bizony a mi magyar nemzetünk az elmult századok alatt
szintén hibázott, vétkezett.
Én ezt a veszedelmes és kárhozatos eszmét hallottam. Vannak már
történetiróink, a kik ezt hirdetik, a kik ezt bebizonyitani törekedtek
azzal a czéllal, hogy a nemzetet hibásnak tüntessék fel és vele szemben
ellenségeit, idegen állambelieket és a magyar koronához közellévőket is,
tehát ellenségeit igazolják a nemzet ellen elkövetett merényleteikért.
Ismerek történetirókat, a kik ilyen felfogásból magyarázzák az elmult
századok eseményeit. Fájdalom, voltak nagy költőink is a multban, a kik
mikor a nemzet jövője felől kétségbeesést éreztek, vagy legalább
kételkedtek: gyakran a vallás nem jól értett szavaiból a nemzet bűnét és
vétkességét is látták a multban. Mindig fáj nekem, ha Kölcsey örökszép
himnuszát hallom nemzeti ünnepeken zengeni, a mikor arra a pontra ér a
dal, hogy: megbünhödte már e nép a multat s jövendőt. Ez a nép nem
bűnhödhetett meg semmit, mert ez bűnöket el nem követett.