beszéltek vagy nem beszéltek valamikor azok a nagyok, azok a szentek és
azok a hitvallók, az ránk nézve dogmatikai erővel nem bir. Azok a
szentek is hiába beszéltek, mert ma is vannak megtört szivek; ma is
vannak beteg testek és beteg lelkek; ma is vannak siró árvák és üldözött
siró özvegyek; ma is van nyomoruság a földön és ma sem teljes a
mennybéli üdvösség. De hát ölbe tett kézzel türjük ezt és segiteni se
törekedjünk? Akármit beszéltek azok a szentek és akármit cselekedtek
vagy mulasztottak a mi politikai multunk vezérférfiai; a nemzetnek ez a
sérelme ma is fennáll és mi igen is fogadást tettünk arra, hogy mi ennek
a sérelemnek változatlanul tovább való fentartását meg nem engedjük. Nem
engedjük meg, akármi következzék is be; akár ez a kabinet marad, akár uj
kabinet jő, akármi történjék Maczedóniában meg Szicziliában, e nemzeti
sérelem fentartását, a nemzet örökös arczulütését, a nemzet
meggyalázását tovább nem türjük. Beszélhetnek önök akármiféle
szerencsétlenségről, ezzel reánk nem hatnak, mert nekünk elég 36
esztendő tapasztalata, különösen az utolsó 28 esztendőé elég arra, hogy
ha csak gyáván, ha csak alávaló módon törvényhozói kötelességünket
megsérteni nem akarjuk, belássuk, hogy ebből engednünk nem szabad.
(Elnök csenget: Kérnem kell a képviselő urat, méltóztassék egy kissé
parlamentárisabb kifejezéseket használni!) (Zajos felkiáltások a szélső
baloldalon: Miért? Miért? Rólunk mondta!)
(Rákosi Viktor: Feltételesen mondta, de igaza van!) (Ugy van! Ugy van! a
szélső baloldalon.)
(Polczner Jenő: Azt mondta, hogy mi lennénk gyávák, ha engednénk! Igazat
mondott! Éljen Eötvös Károly!)
Tisztelt Ház! Éppen mondani akartam azt, hogy én tisztelettel elismerem
a többség álláspontját s a többség tagjainak arra vonatkozó észjárását.
Nekik részben más a feladatuk, mint nekünk; ők az ugynevezett
»kormányzó« párt; ők abban a meggyőződésben vannak, hogy ha a kormány
megbukik, összedül a világ, mi pedig abban a meggyőződésben vagyunk,
hogy ha rossz kormány és utána a másik rossz kormány megbukik, akkor
egészségesen épül fel a világ. Más légkörben nevelkedtek; más a
politikai czéljuk; más a nézetük; hibás, téves; hazafiságukat nem vonom
kétségbe, csak nem tartom élénknek. Az a hazafiság, miniszterelnök ur, a
sziv dolga. De beteg és gyönge sziv az, a mely nyilatkozni feleslegesnek
tartja; a mely a kitörést veszedelmesnek látja, a mely jól viseli magát,
mint jó gyermek, a mely nem csinál rosszat, de nem csinál jót sem. Ilyen
a miniszterelnök hazafisága is, kormányzata is. Beburkolódzik a passziv
rezisztencziába, a melylyel még eddig egy pár napkeleti megbolondult
szultánon kivül senki sem próbálkozott meg. A történelemben fel van
jegyezve, hogy voltak olyan szultánok, a kik, akármi vész vagy háboruság
fenyegette trónjukat és birodalmukat, nem csináltak semmit, bevonultak
háremeikbe…
(Széll Kálmán miniszterelnök: Önök akasztanak meg mindent!)
… beültek a szeraljba, nem törődtek a világgal és csupán passziv
rezisztencziával ölték az időt…
(Széll Kálmán miniszterelnök: Mi dolgoznánk, ha önök engednének, de önök
nem engednek!)
De hogy európai művelt országban valamely kormány passziv
rezisztencziával dolgozott volna…
(Széll Kálmán miniszterelnök: Ha engednék, dolgoznánk, de ha nem
engedik! Hiszen öntjük a javaslatokat. Mi csak az önök obstrukcziójának
rezisztálunk. Mi csak az erőszakos obstrukcziónak állunk ellent!)
… erre példa nem volt. De minket vigasztal az, hogy ez a példa nálunk se
fog soká tartani. Bizom abban, hogy ha akad férfiu, a ki a koronát
felvilágositja, a korona bölcsesége segiteni fog a helyzeten; de mi is
vigyázunk ám, hogy segitsen. Midőn Barabás Béla tisztelt képviselőtársam
azt mondta, hogy ez becsületbevágó kérdés reánk nézve, értve a
hazafisági szempontot, akkor azt a miniszterelnök ur szellemesen azzal
ütötte el, hogy nem tudta, hogy az ő javaslataihoz van kötve a mi
becsületünk. Hát figyelmeztetem a tisztelt miniszterelnök urat, hogy
szellemesnek elég szellemes volt ez, de gyakorlati igazság nem volt
ebben az észrevételben; mert mi csakugyan becsületbeli kérdést
csináltunk ebből.
(Széll Kálmán miniszterelnök: A kisebbségnek sohasem becsületbeli kérdés
megadni magát a többségnek!)
… Megmondom miért. A nemzet iránt való becsület kérdése…
(Széll Kálmán miniszterelnök: Sohasem lesz becsületbeli kérdés megadni
magát a többségnek. Ezt sohasem ismerem el!)
Lássa, tisztelt miniszterelnök ur, mikor 1875-ben az a párt, a mely
akkor ellenzék volt, a balközép, a nemzeti bizalom legnagyobb részének
birtokában, a nemzet szeretete és bizalma által környékezve, az akkori
Deák-párttal egyesült még pedig akként, hogy minden elvét és
meggyőződését azután lábbal tiporta: az nagy megsértése volt a
nemzetnek, mert irtózatos károkat okozott, mert a nemzet bizalmát
renditette meg vezérlő férfiaiban. És a nemzet bizalmát renditette meg
törvényhozásában.
(Széll Kálmán miniszterelnök: Én nem kivánom, hogy az elvüket
változtassák meg, csak hagyjanak fel az erőszakkal!)
(Ugron Gábor: Csak legyünk birkák!)
(Széll Kálmán miniszterelnök: A kisebbség azért nem lesz birka! Hanem a
többség az legyen birka?)
Ugy látszik, hogy mikor mi becsületbeli dologról beszélünk, azt a
tisztelt tuloldal nem látja elég komolynak; de figyelmeztetem önöket,
hogy minket választóink azért küldtek ide és mi választóink előtt erre
fogadást tettünk, hogy mi a nemzetnek ezt az irtózatos sértését tovább
nem türjük. És ha mi ettől elállanánk, ha mi megszüntetnők ezt a
harczot, habár erőnk elfogyta idézné is elő e megszüntetést, fájdalom, a
nemzet nagy rétegeiben akkép fognák fel a dolgot, hogy minket az
uralkodópárt, a kormány és a korona vett le a lábunkról.
Ha erőnk fogyta miatt történnék is a leszerelés, a nemzet nagy
rétegeiben akkor is feltámadna a gyanu, mert, sajnos, odasülyedtek a mi
közviszonyaink, hogy a társadalom teli van jogos gyanuval és
gyanakodással. Ez elé a jövő elé mi nem megyünk. Mi a nemzetnek saját
törvényhozása iránt még meglevő bizodalmát, ha nem tudnók is jobban
megerősiteni, de legalább is fenn akarjuk tartani. A jelentést nem
fogadom el.
A KHUEN-HÉDERVÁRY KORMÁNY BEMUTATKOZÁSA.
I. A BESZÉD TÖRTÉNETE.
Széll Kálmán miniszterelnök a véderővita folyamán a nemzeti követelések
nem teljesithetése miatt 1903. évi junius 14-én lemondott. A válság s az
uj kormányalakitási tárgyalások okából a képviselőház junius 16-án
elnapolta üléseit. Közben gróf Tisza István kormányelnökségéről volt
szó. Ő azonban kormányt nem alakithatott, hanem a király gróf
Khuen-Héderváry Károly horvát bánt bizta meg a kormányelnökséggel, a ki
az előbbi kormány tagjaiból gyorsan megalakitotta a kabinetet.
Az uj kabinet a junius 30-án tartott képviselőházi ülésen mutatkozott be
s az uj kormányelnök e napon mondta el programmbeszédét s én a következő
napon julius 1-én tartottam a beszédemet.
A beszédnek nagy és zajos hatása lett. De nemcsak tartalma s eszméinek
ujdonszerü alakitása miatt, hanem különös körülménynél fogva.
Khuen-Héderváry gróf ugyanis mielőtt kormányalakitásra vállalkozott,
tanácskozott a 48-as párt vezetőivel, a kik vele bizonyos megállapodásra
jutottak. Megegyeztek abban, hogy ha a kormány a két katonai javaslat
tárgyalását felfüggeszti s egyelőre a nagyobb terheltetést nem követeli:
akkor a 48-as és függetlenségi párt félbenhagyja a szenvedélyes vitát s
rendes mederbe tereli a költségvetést és hozzájárul az exlex állapot
megszüntetéséhez.
Khuen-Héderváry gróf engem is meglátogatott s közölte velem Kossuthékkal
való megállapodását. Én sajnáltam ezt. A nemzeti követelésekről
lemondani nem akartam s a vita megszakitását ideiglenesen se láttam
czélszerünek. Most lélek és buzgóság és fölgerjedés van az ellenzékben
és az országban: ezt később vezényszóra ujólag föltámasztani
bizonytalan. Kijelentettem azonban a miniszterelnöknek, hogy koromnál és
vérmérsékletemnél fogva magánosan zajos vitát nem folytatok.
De az ellenzék minden árnyalata nem tette le a fegyvert. Az
Ugron-töredék a harcz folytatása mellett volt. De a mellett volt a
függetlenségi tábor egy része is. Fölkerestek barátaim s közölték velem,
ha hatásos beszédet tartok, akkor uj erős támadó ellenzék alakul s a
győzelem kivivásáig lankadatlanul folytatjuk a harczot.
Igy határoztam el magam arra, hogy a bemutatkozás és kormányprogramm
alkalmából én is felszólalok.
II. A BESZÉD.
(A horvát miniszter szava: ha husz millió magyar volna. – A kormányelnök
„ugy csöppent“ ide. – Kinek a javaslatára lett kormányelnök? – Gyökere
nincs se a parlamentben, se a pártokban. – Khuen-Héderváry 1894-ik évi
szerepe. – Mostani föllépése és programmja is pongyola. – Kormánya
„folytatás“-e vagy nem? – Mi a szabadelvüség? – Mi a különös magyar
szabadelvüség? – Az uj kormánynyal senki se nyert semmit. – A király és
a nemzet tekintélye. – Mi az a keresztyén irány? – Mit konserváljunk.)
Mielőtt beszédemet, melyet tartani szándékozom, megkezdeném, némely
megjegyzést akarok tenni az itt elhangzott magyarázatokra.
A tisztelt horvát miniszter ur felhozott itt egy érvet multkori
beszédében, a melyre tisztelt képviselőtársam Barabás Béla helyesen
felelt, felelete azonban még nem egész. Megjegyzést kell tennem rá
azért, mert az eszméknek és felfogásoknak valamely csodálatos zavarát
veszem észre ebben a Házban. Azt mondja a tisztelt horvát miniszter ur,
hogyha husz millió magyar volna, akkor volna erőnk a magyar vezényszót
kivivni. Én nem tudom, hogy a tisztelt miniszter ur hol tanulta a
logikát? de az bizonyos, hogy minden embernek akár tiz millió, akár husz
millió, akár néhány ezer, feltétlen joga van ahhoz, hogy a maga nyelvén
beszéljen.
Itt van a nemzet, a mely akár husz millióból áll, akár kevesebből,
jogában van a maga nyelvét beszélni és minden intézményében alkalmazni.
Azt kérdem tehát én tőle, hogy ki és mi az a hatalom, a melylyel szemben
szó lehet róla, hogy joga van-e? És hol van az a jog és jogalany, hol
van az a rabló vagy az a biró, a ki ezt a jogot a magyar nemzettől
elvonta volna?
Micsoda ész az, micsoda gondolat az, a mely igy a tisztességes multu és
épelméjü embereket zavarba akarja hozni? Micsoda ész ez? Hiszen a
nemzetnek ez feltétlen joga és a ki ennek utjában áll, erőszakot
gyakorol, akárki teszi is. És a mikor ezt a jogot elfoglalta, a mikor
ezt a jogot elvette a nemzettől, nem ugyan erőszakkal, mert ha
erőszakkal kisérlette volna meg, akkor nem türte volna a nemzet, hanem a
mikor elvette orvul: akkor a nemzet nehéz pillanatait használta fel és a
kik tették: bitorlók voltak, latrok, a nemzet ellenségei és a nemzet
most csak védekezik azok ellen. Nem arról van szó, hogy mihez van joga a
nemzetnek, mihez nincs joga, hanem arról van szó, hogy azt, a mi a
nemzetnek ez örökkön élő jogát akadályozta, miként háritsuk el. Ennyit a
tisztelt horvát miniszter urnak a logikából, hiszen tanár ember, ennyit
ugyis meg kell tanulnia.
A tisztelt miniszterelnök ur kabinetje bemutatkozását, programmbeszédét,
sietek kijelenteni, tudomásul nem veszem. Én ellenzéke maradok ugy, mint
az előtte való kormánynak is ellenzéke voltam. Ellenzéke maradok
mindenekfelett amaz egyszerü oknál fogva is, a melyet nem fogok itt
különösen részletezni, mert ő olyan közjogi és államjogi alapon áll, a
melynek én a magyar nemzet érdekében való alkotmányos megváltoztatásáért
küzdök. Én tehát már ezért sem veszem tudomásul az ő jelentkezését. De
egyéb kifogásaim s vannak.
Mindenekelőtt az a kérdés nincsen én előttem tisztázva, miképen jött ide
a tisztelt miniszterelnök ur?
(Pozsgay Miklós: Idecsöppent!)
Igazán, a magyar nép nyelvmondásai, a magyar nép nyelvszólásai között ez
a szó előfordul: »idecsöppent«! Ezt a nélkül, hogy banalitást akarnék
mondani, igazán lehet ennél a nagyfontosságu közjogi és politikai
esetnél alkalmazni, mert a mint itt valaki mondta csakugyan idecsöppent
a tisztelt miniszterelnök ur. Felhozták már előbb, hogy neki nincsen
gyökere eddig még a mi politikai közéletünkben. Gyökere, én is ugy
látom, nincsen. Majd erre kiterjeszkedem később, mert erre igen
háládatos anyagot nyujt nekem a tisztelt tuloldal. Nekem azonban közjogi
különös aggodalmaim is vannak. Ki az a ki a tisztelt miniszterelnök
urat, mint leendő magyar miniszterelnököt Ő Felségének figyelmébe
ajánlotta!?
Bocsánatot kérek, alakilag és külsőleg a dolog el van intézve, mert a
lelépő miniszterelnök urnak, Széll Kálmánnak ellenjegyzése mellett
jelent meg, ha jól emlékszem, Ő Felségének az a leirata, a melylyel a
tisztelt miniszterelnök urat miniszterelnökké kinevezték.
De hát valami történt a kézirat kibocsájtása és Széll Kálmán volt
miniszterelnök ur visszalépése között. Valami történt. Itt hallottam oly
rejtélyes szólásokban beszélni magát Széll Kálmán volt miniszterelnököt
is; hallottam gróf Tisza István tisztelt képviselőtársamat is. Tehát
valami történt. Ez a közbeeső dolog: ezzel nem vagyok én tisztában.
Nem vagyok tisztában azzal, hogy a tisztelt miniszterelnök urat
egyenesen és határozottan a volt miniszterelnök ur ajánlotta-e
Magyarország főkormányzójának? Gróf Tisza István tisztelt képviselő ur
valami olyant mondott – nem értettem őt egészen tisztán, – mintha ő
ajánlotta volna. De akkor fel kell vetnem azt a kérdést, hogy minő
jogon? Mert ő alkotmányosan és a közjog tiszta épsége mellett megbizott
tanácsosa a koronának nem volt.
De azt kell kérdeznem – és erre a tisztelt miniszterelnök urtól kérek
most már feleletet, – hogy gróf Tisza István képviselőtársamat is ki
ajánlotta a koronának? Mert a mi alkotmányos szokásunk és mindig
gondosan fentartandó alkotmányos gyakorlatunk szerint nem áll az, a mit
itt mindenki mondott, hogy a királynak feltétlenül jogában áll azt bizni
meg miniszterelnöknek, a kit akar. Ez alkotmányos államban nem igaz,
mert az észszerüséget és az okosságot a királynak sem szabad szem elől
téveszteni. Már pedig az észszerüség és az okosság azt hozza magával,
hogy a miniszterelnök kinevezése a parlament többségének teljes
egyetértésével történjék. Az az elmélet pedig, illetőleg olyan felfogás,
hogy a király kinevezhet mindenkit és azután ha kisül, hogy a kinevezés
nem tetszik a többségnek, hát ugrik az a miniszterelnök és akkor a
király megint kinevezhet, – szabad tetszése szerint – mást, bár akkor se
tudja, akkor sincs az iránt biztonságban, hogy tetszik-e az is a
többségnek, vagy nem, és ha nem tetszik megint ugrik az az ujabb
miniszterelnök: ilyen közjogi felfogás bolond felfogás. Ilyen közjogi
felfogás a koronát észszerütlen, helytelen és káros gyakorlatba vinné
bele; és ilyen felfogás a nemzet legfontosabb jogát: a kormányzás és a
kormányozhatás jogát, – de a törvényhozás jogát is, – valósággal
kárositaná, veszélybe hozná, elhomályositaná.
Tehát az okosság és az észszerüség azt hozza magával, hogy a korona
előre tájékozódjék az iránt, hogy a parlamentben a többséggel vagy
legalább többséggé alakulható pártok szövetségével egyetértésben
jelenik-e meg a miniszterelnök.
(Rosenberg Gyula: Miért nem a kisebbséggel?)
Tisztelt képviselőtársamat egy históriai dologra figyelmeztetem, ámbár
ugy veszem észre, hogy nincs hozzá érzéke. Arra figyelmeztetem a
tisztelt képviselőtársamat, hogy az 1847-iki pozsonyi országgyülésen
igen nagy többségben az a párt volt, a mely akkor, a mikor az ország
helyzete nehézzé és komolylyá lett s a mikor a nemzet sérelmeiről
sikerült a koronát meggyőzni, ugy szétfoszlott, mint a hogy a szél
szétveri a polyvát.
Hát ő vagy más nekem hiába beszél puszta többségről, mert a nemzet
története megmutatja, hogy gyakran csak néhány emberből áll a nemzet
igazi képviselete és nem abból a többségből, a melyhez a képviselő ur
tartozik. Szerencsére az a többség sem áll csupán olyan politikusokból,
mint a képviselő ur!
Addig, mig azok a kérdések felderitve nem lesznek, mig nem tudjuk, hogy
abban a közbeeső időben micsoda munkákat végzett a miniszterelnök ur,
hogy kiknek ajánlatára, minő sorrendben, miképen következett az, hogy ő
legyen a miniszterelnöke ennek az országnak, addig én abban a gyanuban
vagyok, hogy a tisztelt miniszterelnök urnak a politikai finom érzéke
hiányzik. Mert én ugy tudom, hogy e parlament egyetlen pártárnyalatának
vezetője sem volt abban a szerencsés helyzetben, hogy őt a korona
megkérdezte volna; s ezért én a miniszterelnök ur miniszterelnökségének
eredetét tökéletesen tisztának nem látom. Ez is egyik ok előttem arra
nézve, hogy az ő miniszterségének bemutatkozását tudomásul ne vegyem.
Gyökere nincsen ebben a parlamentben, a mint Kossuth Ferencz tisztelt
képviselőtársam és mások is kifejtették. Mert ime itt van – bocsánat a
kifejezésért, de más nevet most nem tudok és hosszu körülirást nem
akarok használni – itt van a legujabb időkben keletkezett és talán már
fenn nem álló kaszinópárt. De nyolcz tiz-nappal ezelőtt még fennállott.
Bizonyos, hogy abban a miniszterelnök urnak gyökere nem volt. Ahhoz nem
tartozott, sem kinn, sem bent, bár annak tagjai közül többet ismert.
Ahhoz tartozik például Vészi József tisztelt képviselőtársam.
(Olay Lajos: Oda tartozik Weisz Berthold is.)
Weisz Bertholdban talán lehetett gyökere, de hogy Vészi Józsefben nem
volt gyökere, az bizonyos.
Itt van például egy másik alakulás, árnyalati, átfutamló alakulás, az
ugynevezett ó-liberálisok szövetkezete. Legalább azokból a hirekből, a
melyek köztudomásra jutottak, kétségtelen, hogy az ó-liberálisok
szövetsége nem azért jött létre, mert a tisztelt miniszterelnök ur
gyökereit érezte a maga talaján. Valami másért jött létre. Miért, miért
se, talán örökre titok marad, talán igen gyorsan kitudódik, de azért
semmi esetre sem jött létre, hogy a tisztelt miniszterelnök urat
idehozza. Itt van a harmadik árnyalat, itt van Nagy Ferencz tisztelt
képviviselőtársam legujabb keletü pártja, a valamikor ugynevezett
nemzeti-párt. No már annak sok tagját sokkal jobban ismerem, semhogy ki
ne merjem mondani, hogy ez a párt pedig néhány nappal ezelőtt, még csak
nem is álmodott arról, hogy épen a tisztelt miniszterelnök ur jöjjön ide
és vegye át az ország kormányzatát. Nem hiszem, hogy a miniszterelnök
urnak a tisztelt néppártban lett volna nagy gyökere. Talán próbált
sarjadzni, de gyökeret még nem eresztett.
Azt is határozottan tudom, hogy minálunk nem volt. Már pedig a politikai
finomabb érzék mégis csak azt követeli nemcsak attól, a ki nagy ország
kormányzatára vállalkozik, de még azoktól is, a kik közreműködtek abban,
hogy arra vállalkozhassék, hogy az illető mégis annak az országnak
népével, népének képviseletével, képviseletének különböző törekvéseivel,
eszméivel, eszméinek vajudásával érintkezésben és rokonságban volt
légyen; a közös örömek és szenvedések, a közös törekvések szelleme
legalább benne is meg volt légyen, mert máskülönben csakugyan ugy
»csöppent ide«, a hogy a magyar köznép szólása mondja. Hogy azok a
képviselő urak, a kik háta mögött ülnek; a kik elhatározták, hogy
támogatják őt, és a kik jobban és közelebbről is ismerik, a jövendőre
nézve már előlegezik is neki a bizalmat: ezt nem veszem birálat alá,
ámbár vehetném. Mert hogy Rosenberg Gyula képviselőtársam miért lett
egyszerre olyan hive a miniszterelnök urnak, azt ugyan e kerek földön
megfejteni senki sem tudja, ha csak azzal nem, hogy erős
gouvernementális érzékénél fogva, találván egy miniszterelnököt: ha már
megtalálta, támogatja is.
Tisztelt Képviselőház! 1867 óta sohasem fordult még elő eset az ország
törvényhozásában arra, hogy miniszterium ugy keletkezett volna, mint ez
a miniszterium. 1848-ban irtóztató kisérlet történt arra nézve, hogy a
nemzetgyülés pártjaira való tekintet nélkül állittassék miniszterelnök
az ország élére.
(Báró Kaas Ivor: A koronának feltétlen joga van rá!)
Az a koronának nem volt feltétlen joga. A történelem megvilágositotta
már azt a tényt; az a nemzet történetében, de a királyság tekintélyének
történetében is egyike volt a legszomorubb dolgoknak, a melyeket a
történelem valaha feljegyzett. Tiz kabinet alakult 1867 óta a
miniszterelnök ur kabinetje előtt; 11-ik volt az 1848-iki és valamennyi
e törvényhozás kebeléből nőtt ki, a nemzet képviseletében gyökerezett,
onnan sarjadozott ki; ez az egyetlen, ez a legelső, a melynek gyökere
más.
Lássa miniszterelnök ur, a mi bizalmunk hiánya, a kik itt az ellenzéken
ülnek, meglehetősen indokolt. Mi nem előlegezhetjük a kabinet
jövendőjének a bizalmat. Meglehetősen indokolt azért is, a mi 1894-ben,
épen most 9 esztendeje történt és a minek a történetét egyrészében én
tudom elmondani igen jól, másik részét pedig Darányi miniszter ur fogja
elmondhatni. Ezelőtt 9 esztendővel a nemzetnek egyházpolitikai törekvése
– az akkori kormányé, az akkori többségé, és az akkori ellenzék
többségéé – győzött. 175 főnyi többsége volt ebben a parlamentben; ilyen
többség még sohasem volt.
Hanem valakinek nem tetszett a nemzetnek, vagy mondjuk a többségnek ez
az iránya, és akkor is a miniszterelnök urat szemelte ki a sors arra,
hogy idecsöppenjen. Nekem csak annyi részem volt akkor a dologban, hogy
mikor hire jött annak, hogy az akkori miniszterelnöktől ő Felsége
megvonta a bizalomnak szükséges mértékét és őt állásából kegyelmesen
elbocsájtotta, jön haza: akkor gondoskodtam arról, hogy a fogadtatása
tisztességes és dicsőséges legyen, és mikor a vasutról leszáll, óriási
tömeg várja, hogy őt a nemzet bizalmáról biztositsa. Hogy pedig a
miniszterelnök ur idejövetelét ne várja más, mint a némaság és homály,
arról meg gondoskodott mindenki, a ki akkor közdolgokban tett vagy nem
tett valamit. Nem kisérte ide senki. De különösen gondoskodott róla
kedvelt minisztereink egyike, Darányi Ignácz földművelésügyi miniszter.
Ezt ő különben jobban el tudja mondani. A szabadelvüpárt összes házőrző
közegeivel ajtót, kaput, még ablakot is bezáratott, hogy valahogy a
miniszterelnök ur hozzájuk be ne juthasson. Ez történt kilencz évvel
ezelőtt. A miniszterelnök ur azután, uriember módjára, a hideg
fogadtatásból levonta a következtetéseket és jelentést tett ő
Felségének, – gondolom, hogy igy történt – és tovább nem is gondolt
arra, hogy Magyarország kormányzója legyen.
De mi történt azóta? Ezt szeretném én a földművelési miniszter urtól
megtudni? Mert most a földművelésügyi miniszter ur nem ugy tett, mint
kilencz évvel ezelőtt, hanem most kiállt a kapuba s azt mondta eléje:
Gyere be rózsám, gyere be! Hát mi változott időközben?
Horvát-Szlavonországok bánja nem változott, ugy veszem észre; valami más
változásnak kellett tehát bekövetkezni. A korona sem változott, mert a
korona most is csak ugy küldte ide a miniszterelnök urat, mint akkor. Mi
változott hát? Talán megfelelek később erre a kérdésre, de annyi
bizonyos, hogy a miniszterelnök ur kedvelt minisztereinek egyike ma
másnak látszik, mint akkor volt. Hogy ez a látszat mit jelent, azt én
nem tudom, nem is töröm a fejem rajta.
De miniszterelnök ur, a milyen közjogi pongyolaság történt fellépésének
első perczétől fogva bemutatkozásáig, olyan pongyolaság történt a
bemutatkozás külső részleteiben is. Lássa miniszterelnök ur, rossz
szokás lehet, de itt, a mi nemzetünknél szokásban volt még eddig mindig,
kivétel nélkül, hogy a mikor uj kabinet, uj miniszterelnök jött ide a
nemzet tanácsába, a képviselet szine elé: ősi szokás szerint magyar
ruhát öltött. (Felkiáltások: Régen nem szokás!)
Bocsánatot kérek, meglehet. Egy esetet én is tudok, a mikor a nemzet
iránt való ezt a figyelmet a miniszter urak el mulasztották. De én
hiába, nem épen mai gyerek vagyok már ezen a téren, tudom azt, nagyon
fontos, ünnepélyes cselekmény az, a mikor az ország az ő állami ügyeinek
kormányzójára tesz szert – már akár a szerencse, akár a balsors hozza az
uj kormányzót – ősi magyar szokás szerint mindig ugy szokott az első
bemutatkozás történni, a hogy cselekedett Andrássy és cselekedtek a
többi kabinetek, hogy a nemzet iránt való teljes tisztelet jusson azzal
kifejezésre. Én óhajtom, hogy ez a gyakorlat megmaradjon és egyáltalában
kárhoztatnám azt, hogy a divatból kimenjen; nehogy ugy jöjjön az uj
kormány az ország képviselői elé, a hogy éppen az alagi lófuttatásra
megy vagy a Vampeticsbe. És nem helyeslem ezt azért sem, én előttem ez
is nyomatékos, mert tudom, hogy a tisztelt miniszter urak, mikor a
korona elé mennek, a legdrágább és legdiszesebb öltönyeiket veszik
magukra; pedig a koronának tekintélye se nem nagyobb, se nem szentebb,
se nem igazibb, mint a nemzet képviseletéé. Tessék ebben az egyensulyt
megtartani és a nemzetnek régi, már akár jó, akár rossz, de a nemzet
sajátságainak megfelelő szokásait tiszteletben megtartani.