többség és tisztelt kormány, abban valami alaki kis igazuk van, hogy a
többséget az alkotmányos életben jogok illetik meg és e jogok egyrésze
általunk talán megvan bénitva. Igazuk van abban, hogy rendes körülmények
közt, szabályos viszonyok közt, a társadalom békés fejlődésének utjain a
törvényhozás többségét a maga akaratának nyilvánitásában meggátolni nem
czélszerü, nem jogos, tehát nem is szabad. Ebben önöknek igazuk van.
Hanem hát ezzel szemben nekünk is igazunk van ám, mert mi azt mondjuk
ezzel szemben, hogy a nemzet fiait idegen lobogó alá, idegen nyelvre
kényszeriteni nem szabad, idegen érdekekre felhasználni nem jogos, nem
tisztességes és nem becsületes.
Már most két igazság áll egymással szemben: önök azt mondják, önöké a
többség, mi meg azt mondjuk, mi védjük a nemzet érdekét, becsületét és
vérét. Elismerem, hogy önöknek a többségre nézve igazuk van. Önök
vitatják, de gyöngén, hogy nekünk ebben nem volna igazunk. Elismerik
igazunkat a törvényhatóságok is. Látom felirataik furcsa hangjából, hogy
a kérdés igazságához nem mernek nyulni. Megmaradnak a felszinen, a
többség elméleténél, tovább nem kereskednek, hogy a kisebbséget mily
indokok, mily érzések, mily törekvések vezérlik? Elismerik, hogy nekünk
is igazságunk van, de ha el nem ismernék is, mi érezzük, hogy nekünk van
igazunk.
Már most két igazság összeütközött: a többségé és – a mi szent
meggyőződésünk szerint – a nemzeté. Már most, hogy jöjjön a megoldás?
Tisztelt képviselőtársam, Vészi József, tegnap Gladstone hires egykori
angol miniszterelnök valamely beszédét idézte, és a mikor az idézettel
foglalkozott, akkor ezt a kérdést is megérintette. Azt mondta, Gladstone
kereste annak okait, hogy miért nincs elég munkabirása az angol
parlamentnek? Kereste ennek indokait. Már most tisztelt képviselőtársam
belátta Gladstone fényes példájából, hogy ha tünet előtt áll az ember,
keresnie kell annak indokait. Azonban tisztelt képviselőtársam kereste-e
annak indokát, hogy miért áll egymással szemben ez a két igazság?
(Vészi József: Kerestem és meg is találtam!)
Lehet, hogy megtalálta tisztelt képviselőtársam, de nekünk nem mutatta
meg. Azt hiszem, másnak sem mutatta. Ez neki elrejtett kincse.
Ha indokait kutatta volna, hogy miképen merült fel e két igazságnak
harcza egymással szemben, és mik ennek igazi indokai, és minthogy ennek
a harcznak valamikor és valamikép meg kell szünnie – mit tart
czélszerünek arra nézve, hogy a nemzet nagy veszélye és a korona
tekintélyének nagy csorbitása nélkül ez az összeütközés megszünjék, a
helyzetnek az orvoslása bekövetkezzék? Mert ez ám a kérdés. Az, hogy
Abrudbánya mit ir ide fel és miként ir, meg Turócz vármegye, meg Fogaras
vármegye, az nem a kérdés lényege, azt a méltóságos főispán ur
pipaszóval egy óra alatt feketekávé mellett el tudja intézni. Kereste-e
ennek az összeütközésnek az okát a tisztelt képviselő ur, azt kérdezem?
Ez az összeütközés, mikor két igazság igy egymásnak tör, szomoru dolog,
e felett járnak az elmék, megengedem, az övé is, de a megmagyarázás
módozatára mit talált ki a képviselő ur? Kitalálta Gladstonet, meg annak
bölcseségét, meg Angolország parlamentjének példáját.
Én soha sem voltam annak barátja és én egész parlamenti pályám hosszu
folyamán keresztül talán soha sem folyamodtam ahhoz, hogy a mi hazai
viszonyaink megitélésénél idegen nemzet történetéből vonjak le példát.
Én ezt nem tartom szerencsés metódusnak, mert ezzel nem tudunk
bebizonyitani semmit. Hiszen minden nemzetnél más az igazság, mert más
az ereje, más a törekvése, más a szenvedése, más a földrajzi
elhelyezkedése, más a történeti fejlődése, más a sorsa és más a
szerencséje. Olyan sorsa és olyan szerencséje, mint a mi nemzetünknek
van, az angolnak nincs, sem a németnek, sem a francziának. Nekem
beszélhet angol, német és franczia bölcsekről, azt felelem reá, vajjon
az angol meg a német olyan sorsban van-e, mint a magyar? Ha nincsen
olyan sorsban, akkor az ő bölcsesége reám nézve nem irányadó. A
magyarnak külön igazsága van, azt az angolok, németek, francziák
igazságából megérteni, megmagyarázni nem lehet. Minden összehasonlitás
csak félreértés és félremagyarázás, nem egyéb. Aztán az angol nemzet a
legnagyobb nemzete a világnak; államférfiai, kormányzói nagy férfiak,
nagy elmék és nagy jellemek. Sokra nézve az országok és nemzetek
kormányzásában példaként igenis feltüntethetők az angolok, hanem
kisértse meg a sors az angol nemzetet oda juttatni, hogy annak
uralkodóháza idegen legyen, fejedelme idegen érdekeket is képviseljen és
még százszor jobban, mint az angol érdekeket, katonáját vezessék
braunschweigi lobogó alatt, vezényeljék franczia, vagy német nyelven és
az angolok zsebében idegen kezek legyenek az urak, akkor majd Gladstone
urnak bölcsesége mit fog mondani?
(Vészi József: Époly kevés angol vér folyik az ő ereikben, mint a minő
kevés vére van az Árpádoknak a Habsburgokban.)
Hogy milyen vér folyik ereikben, azt ne kutassuk, mert azt nem tudjuk
egészen biztosan, de az bizonyos hogy ha Gladstonenak angol nemzetét
olyan helyzetbe hozná egy pillanatig a sors, a minőben a magyar nemzet
van, akkor Gladstone nem hat órás beszédben fejtené ki bölcseségét és
nem obstrukczióval élne a nemzet javára, hanem fegyverrel, vérrel
dinamittal és hóhérpallossal, a melyek alá a király nyakát tenné, (Élénk
éljenzés és taps a szélső baloldalon.) mert az angol nemzet története
ezt bizonyitja. Az angol nemzetnek ez az igazsága. A magyar nemzetnek
egészen más az igazsága. Ezért én arra hivom fel azok figyelmét, kik a
parlamenti tanácskozások alapján felszólalásomat méltónak tartják a
megfigyelésre, hogy mi nem a költségvetés tárgyalását gátoljuk, nem a
hasznos, czélszerü, mindennapi bajainkat orvosló törvényjavaslatok
tárgyalását nehezitjük meg, mi a nemzetnek nem kárt akarunk csinálni,
sőt minden kárt és veszedelmet elháritani törekszünk; mi a katonai
javaslatok ellen küzdünk. Mi azt meg nem engedhetjük, hogy a nemzet
erejét fokozott mértékben vegyék igénybe teljesen idegen hadsereg
erősitésére. Mi azért dolgozunk, azért fáradunk, hogy abban a
hadseregben, a melyről önök azt mondják, hogy a mienk is, a nemzeti jog,
a nemzeti érdek, a nemzeti önérzet és a nemzeti erő érvényesüljön a
valóságban is.
A jövendőnek borus, mondhatnám sötét képét festette le előttünk a
többség igen tisztelt szónoka, lefestette a nagyhatalmi állás bajait,
feladatait, a körülöttünk bonyodalmakba merült világ helyzetét, és
szükségesnek tartotta ezért megerősiteni a hadsereget taraczkütegekkel
és sok mindennel. Igaza lehet, de hiszen nemcsak erről van szó,
nemzetünk jövendőjéről is van szó. Teljes bizalommal a király iránt bár,
de mégis mi egy királynak, halandó embernek jóindulatától nemzetünk
jövőjét függővé nem tehetjük. Nekünk abban a hadseregben, a melyet
ifjaink alkotnak s melyet irtóztató vagyoni áldozattal tartunk fenn,
nemzetünk jövendőjének biztositásáról is kell gondoskodnunk. Lehet a
király erős, lehet gyenge, lehet bölcs, hiányozhatik nála a bölcseség,
mindig a legjobbat remélhetjük, mert önök is mindig a legjobbat hirdetik
a trónról s önöknek abban igazuk is lehet, de a király halandó ember s
halandó ember szeszélyéhez nemzetünk jövendőjének biztonságát nem
köthetjük.
Ha Maczedóniában baj van s ez önöket vezeti, mi azt érezzük, hogy itthon
van igen nagy baj s minket az az indok vezet, hogy ezt a bajt
orvosoljuk. Ne áltassák önök magukat azzal, hogy a javaslat
visszavonása, a rendes létszámot kérő javaslat előterjesztése fog minket
a nemzeti kivánságok vitatásától eltériteni. Mi felállitottuk azt a
kérdést, mi a nemzet jövőjét és méltóságát megakarjuk óvni a
hadseregben. Én más nevében nem beszélek, én a magam nevében beszélek,
de meggyőződésem, hogy lesznek elvbarátaim, vannak is, még buzgóbbak,
mint én, még lelkesebbek mint én, kik idegen hadsereg számára egyetlen
fillért, egyetlen ujonczot meg nem szavaznak. Ez a mi törekvésünk!
Azok a vármegyék és városok értsék meg, hogy erről van szó. Hiába
beszélnek nekünk a többségről, az obstrukczióról, mi előttünk sem a
többség, sem az obstrukczió, sem a kisebbség, vagy nem tudom mi nem a
czél; szóval a parlamenti politikai életnek e külső jelszavai minket nem
vezetnek, de meg sem félemlitenek, vissza sem riasztanak. Száz meg száz
angol igazságot hozhat ide a képviselő ur, hozhat ide osztrákot is még
többet… mi erre nem adunk semmit. Azt mondja tisztelt képviselőtársunk,
hogy magyar igazságot is hoz majd ide.
Menjünk tehát a magyar igazság mezejére. Azt kérdi tisztelt
képviselőtársunk tegnapi beszédében, hogy mi közjogi sérelem van ebben a
törvényjavaslatban?
(Vészi József: Az eddigi állapotokhoz képest!)
Igen a közvetlen megelőző állapotokhoz képest, kérdésének ez a lényege,
mert szerinte ez az ezt megelőző közvetlen közjogi állapoton nem
változtat semmit, hisz az, hogy 15,000 ujonczczal többet vagy kevesebbet
kérnek, az a közjogi állapotnak nem sérelme. Hogy mi a közjogi sérelem e
javaslatban, a felelet erre a kérdésre nagyon egyszerü, olyan egyszerü,
hogy képviselőtársamat meg fogja lepni. Ebben a javaslatban az a közjogi
sérelem, hogy változatlanul tartja fenn az eddigi közjogi sérelmet.
Az eddigi közjogi sérelmeket akarja tehát fenntartani nagyobb teher
mellett.
Tudom, hogy tisztelt képviselőtársam számitott arra, hogy valami ilyen
feleletet fog tőlünk kapni s ezért tovább is fürkészett. Mert hogy az
eddigi, e javaslatot közvetlen megelőző közjogi helyzetnek vagy
állapotnak vannak közjogi sérelmei, azt nem kétlem, tisztelt
képviselőtársam is elismeri, hisz azt kénytelenek vagyunk fájdalom,
mindnyájan elismerni.
Mi az a közjogi sérelem, a melyre képviselőtársam angol, német és
franczia példát nem tud felhozni? Az, hogy a magyar fiuk osztrák-német
ezredben, német veszényszóra, kétfejü sasos zászlók alatt a Gotterhalte
hangjai mellett szolgálnak.
(Lovászy Márton: Erre tessék angol preczedenst találni.)
Tessék erre – a legsötétebb, az emberiségre nézve a legaljasabb régmult
zsoldos hadseregektől eltekintve – példát keresni a világ akármelyik
nemzetének történetében! Nincs. Ez a közjogi sérelem. Meg van-e irva ez
a sérelem, vagy nincsen, ezt mi nem keressük mert érezzük, tudjuk,
látjuk és szenvedünk alatta.
(Endrey Gyula: Pirulunk is miatta!)
Ezt a rettentő sérelmet, – a mely nemcsak közjogi sérelem, de annál
sokkal több, mert a nemzet becsületének eltiprása – akarja ez a javaslat
továbbra fentartani a nemzetnek még nagyobb megterheltetésével. A
megelőző állapothoz képest ez a sérelem.
De mintha érezte volna az én tisztelt képviselőtársam, hogy efféle
feleletet kap, tovább fürkészett és felvetette azt a másik kérdést:
vajjon abban az 1867: XII. t.-cz.-ben benne van-e, vagy benne lappang-e
a nemzetnek ez a joga? Hát tisztelt képviselőtársam, az erre a kérdésre
adandó felelet nem nagy nyomatéku, ne is vegye nagy nyomatékunak ezt a
feleletet, mert akár benne van, akár nincsen benne, az mellékes, sőt ha
az ellenkező volna is benne, nem az az irányadó mireánk nézve, hanem az
az irányadó, hogy a nemzet érdeke és becsülete mit követel?
De tisztelt képviselőtársam, felhivom figyelmét arra, hogy mind a
miniszterelnök, mind gróf Tisza István és gróf Andrássy Gyula urak
rettentően tévedtek ám akkor és valami csodálatos, hiábavaló munkára
vállalkoztak, – valami csodálatos, az embernek megáll az esze, hogy
komoly férfiak ilyen játékra hogy adhatják a fejüket, – mikor arra
vetették fejüket, hogy ők bebizonyitják a 67-iki törvényből, hogy a
nemzetnek a magyar vezényszóhoz, a magyar lobogóhoz stb. nincs joga.
Talán nem is azt bizonyitották ők be, egészen korrektül, a mit akartak,
hanem csak azt bizonyitották be, hogy nincs világosan a törvényben, hogy
ezt a nemzet jogosan követelheti.
Hát, tisztelt képviselőtársam, erre is nagyon egyszerü ám a felelet,
olyan egyszerü, hogy megint meg fogja lepni. Az a józan magyar ész
ismeri ám, azoknak a választóknak százezrei tudják ám a feleletet.
Tudniillik abban a törvényben világosan benne van, hogy mi mint az élet
és gyakorlat elnevezte, közös hadsereget állitunk. Már most mit tesz az:
közös hadsereg? Ez azt teszi, hogy az osztráké nem lehet, mert ha az
osztráké volna, nem lenne közös; a magyaré nem lehet, mert ha a magyaré
lenne, nem lenne közös, hát kié?
Talán uratlan jószág? Magyarországon találkozik uratlan jószág? Mi az,
hogy se nem az osztráké, se nem a magyaré? Hát a királyé? Ezt nem
fogadjuk el. Mi adjuk hozzá a katonát, mi fizetjük a királyt is, a
katonát is, hát a katona nem a királyé és mindaddig, mig azt mondják,
hogy a királyé, mindaddig irtózatos csalás lesz ebben az országban,
valami rettenetes valótlanság.
Már most a tisztelt képviselőtársam azt feleli, hogy se nem az osztráké,
se nem a magyaré, hanem az osztráké is, a magyaré is. Ugyan mondja meg
az Istenért, mennyiben a magyaré? Miért ámitjuk mi egymást, meg a
világot? Egymást ámithatjuk, nálam az nem árthat semmit, de szabad-e a
nemzettel szemben azt állitani, hogy a magyaré ez a hadsereg részben
vagy akármi részben? Miben? Hogy a mi katonáinkat, a mi fiainkat nyers
anyagként elviszik, a mint ők magukat kifejezik, hogy mi tőlünk
elvisznek 30,000 lovat, meg 45,000 ujonczot, ez összesen 75,000
darabszám. Hogy mert ennyi anyagot szolgáltatunk, ezért magyar hadsereg?
Mert annak se szelleme, – százszor el volt mondva és ezerszer ismételtük
önök előtt – annak se szelleme, se iránya, se lelke, se törekvése, se
végczélja, se vezénylete, se tisztikara, se jelvénye, se önérzete
semmiben sem magyar. Hát magyarázza azt meg nekem valaki, ám gróf
Andrássy Gyula, ám gróf Tisza István képviselőtársam magyarázza meg
nekem azt, hogy miért és mennyiben magyar? Hiszen mikor mi azt kivánjuk,
hogy a vezénylete, az oktatása, a tanintézete, a tisztikara, a jelvénye,
iránya, szelleme magyar legyen a magyarországi kontingensnek, ez a
legkevesebb, a mit a nemzet kérhet. A mi ezen alul van, az már a
nemzetnek undok megsértése, rosszakaratu bántalmazása.
És ha igaz az, hogy a 67-iki törvényben közösnek van az a hadsereg
kifejtve és felállitva, akkor annak a hadseregnek magyarországi részében
a magyar nemzet minden erkölcsi értékének is képviseletre kell jutnia,
becsületének, méltóságának, önérzetének, vágyainak, egész törekvésének
és a mult összes dicső hagyományainak ott kell lenniök. Pedig a
hadseregben mindezeknek hitvány tagadását, kijátszását,
félremagyarázását, meghamisitását látjuk.
Hát tisztelt képviselőtársam, igenis a 67-iki törvényben benne van. Sőt
ha az volna benn, hogy a nemzet megengedi a királynak, hogy
felségjogánál fogva a vezérletet, vezényletet és belszervezetet német
nyelven csinálhassa – pedig ez nincs benn – a nemzetnek az a joga, a
melynek érvényesitését mi követeljük, akkor is érintetlenül fenmaradna,
akkor is, ha ebben a törvényben világosan a németre volna engedelem
adva. Mert a nemzetnek élni, becsületét és méltóságát megvédelmezni
mindenkor joga is, kötelessége is, akármit mondanak a törvényben. Az
1715-iki törvényben az is benn van, hogy Rákóczi Ferencz a valóságos
szabadságnak veszélyes ellensége. Ez is benne van. Hát talál olyan
embert ebben az országban, vagy ezen a földön, a ki ezt a szót: »verae
libertatis inimicus«, a legalávalóbb hazugságnak ne tartaná? És talál-e
olyan magyar embert, tudóst vagy tudatlant, a ki egy perczig is elhitte
volna, a mikor ezt a törvényt hozták, még azok közt is, a kik hozták,
hogy ez az igazság és hogy ezt a nemzetnek tiszteletben kell tartani?
De hát, a 67-es törvényben az nincsen benne, és a mikor a magyar nemzet
a magyar királyra rábizta, hogy alkotmányos felségjogánál fogva, nem
osztrák császári felségjogánál fogva, hanem magyar királyi felségjogánál
fogva a hadsereg vezérletét, vezényletét és belszervezetét ő állapitja
meg, a magyar nemzetnek sohasem jutott eszébe, hogy a magyar királyt
azzal a joggal ruházza fel, hogy németté tegye a magyart. Ilyen
botorság, ilyen vadállati ostobaság a 67-iki törvényhozókról fel nem
tehető.
Hanem, tisztelt képviselőtársam, szomoru tény, hogy mikor Poroszország
felé az osztrák uralkodóház meglehetősen megerősitve látta magát, a
mikor a hét éves háboru is elmult, hát akkor orvul, a mint már volt
szerencsém, vagy szerencsétlenségem emliteni, a magyar ezredekbe a német
vezényszót becsempészte 1765 körül. Nem egyszerre történt, nem minden
ezrednél egyszerre csempészték be, ugy hogy a krónikákban világosan meg
sincs irva, én legalább nem találtam szabatos időpontot, hogy melyik
ezredbe mikor hozták be, hanem csak orvul, titkon s a nemzet ellen, a
nemzet jogainak és alkotmányának borzasztó megsértésével csempészték be
a német nyelvet a hadseregbe. Én ugy tudom, hogy a jelvényt még akkor
nem csempészték be. Még akkor a nemzeti lobogó az ezredeknél maradt,
vagy legalább a magyar ezredek nagy részénél. Csak a mikor a franczia
háborutól, a nagy, a 25 évig tartó franczia háborutól megmenekült a
dinasztia, 1814-ben vagy 15-ben hozták be a hadseregben a kétfejü sast,
meg a Gotterhaltét, meg ezeket az ostobaságokat, oly viszonyok között, a
mikor a nemzet alkotmányát is törekedtek eltiporni, a mikor
országgyülést nem hivtak össze, nehogy a nemzet e miatt a maga
panaszával álljon elő.
1867-ben a törvényhozás ezt bolygatni nem akarta; sem az uralkodó, sem
az országgyülés nem merte bolygatni, nehogy akkor, a mikor arról van
szó, hogy a mit lehet kiegyenlitsenek, oly akadályra bukkanjanak, a mely
minden kiegyenlitésnek utját állja. Hanem igenis, hallgatólag, egymásnak
a gyöngülésére számitva, és azzal a szándékkal, hogy majd alkalmas
időben ezt a véglegesen még nem szabályozott kérdést rendbehozzák,
beletették a törvénybe azt, hogy a hadsereg vezérletét, vezényletét és
belszervezetét ő Felsége állapithassa meg alkotmányos felségjogánál
fogva. Azt azonban a magyar nemzet soha, még álmában sem fogadta el,
hogy a törvényben foglalt e rendezés végleges, és igy a vezérlet és
vezénylet nyelve német legyen. Tudom, hogy az uralkodó vagy tanácsosai
számitottak arra, hogy ez örökké igy marad; de azt is tudom, hogy a
nemzet bizton számitott arra, hogy a legelső adandó alkalommal ezt a
nagy sérelmet rendbehozza. Hogy pedig az rendbehozassék és hogy a nemzet
e sérelme orvosoltassék, annak ideje elérkezett.
Azt mondja Vészi József képviselőtársam, – a ki különben tegnapi
felszólalásával oly szerencsés volt, hogy egyetlen oldalát sem fedezte
igazságainak, azok mind gyengeségek – hogy hát 37 esztendő óta mit
csináltunk mi s illetőleg, hogy 37 esztendő alatt miért nem jutottak
ezek eszünkbe? Azt mondja továbbá, hogy a mi elhunyt egykori nemes
barátunknak: Simonyi Ernőnek és Irányi Dánielnek jók voltak ezek az
állapotok, nekünk meg nem jók.
Hát képviselőtársam, ha ilyen nagy dologgal lehetne némileg humorosan is
foglalkozni, akkor nem sokat foglalkoznám az ő effajta érvelésével,
hanem azt mondanám, hogy ő éppen ugy csodálkozik ezen, mint az egyszeri
jobbágy csodálkozott azon, hogy kocsijának a fatengelye eltörött, pedig
22 esztendő óta mindig járta azt a kocsit, sohase volt a tengelynek
semmi baja és egyszer mégis csak eltörött az a fatengely.
Hát az ő szegény paraszt eszétől az kitelik.
Tisztelt képviselőtársam is azon csodálkozik, hogy ez 37 esztendő után
jut eszünkbe. Hát tisztelt képviselőtársam, bizony 37 esztendő után
eltörik a rossz fatengely, ha folytonosan használják. Azonban nem is ugy
áll a dolog, a mint tisztelt képviselőtársam mondja, hogy mi e
kérdéseket 37 esztendő alatt elhanyagoltuk. A dolog ugy áll, hogy a
képviselőháznak ez oldala valami különösen a magyar vezényszót, a magyar
katonai intézeteket és a magyar jelvényeket nem hangoztatta, de csak
azért, mert hiszen az önálló magyar hadsereget követelte és ennek
eszméjét hangoztatta folytonosan. Az pedig magától értetődik, hogy ebben
az intézményben és ennek fogalmában minden egyéb nemzeti jog benne van.
De már az Istenben boldogult egykori nemzeti párt, tisztelt
képviselőtársamnak ez idő szerint legbensőbb barátai, az eléggé
hangsulyozta ezeket itt a képviselőházban. És ki kell jelentenem megint,
tisztelt Képviselőház, nem hivalkodom azzal, hogy e Ház egész pártjának
vagy oldalának nevében teszem ezt a kijelentést, de azt hiszem, vannak
nagy számmal elvbarátaim ebben a tekintetben, hogy mi a végleges nemzeti
kivánalmak és követelések teljesitésének nem tekintjük ám még a
vezényszó, jelvény és intézetek dolgát ma sem, de azt hiszem, hogy ezek
az idei bonyodalmak meg lennének szüntethetők azzal, ha a korona
tanácsosai részéről a nemzet e kétségtelen jogai iránt teljes
tiszteletet látnánk; akkor a mai bonyodalmak eltüntethetők lennének és
egyelőre a nemzet nyugalma helyreállana.
Mi azért nagy missziónkat azontul is teljesiteni fogjuk, de a mai
bonyodalomnak ily módon vége lehetne. Ismétlem, ez a mi nézetünk, ez a
mi álláspontunk és erről mi le nem tehetünk sem az önök kedvéért, sem a
korona kedvéért, mert ez nemzetünk iránt való legelemibb kötelességünk.
Különben nem is igaz, hogy nem követeltük jogaink érvényesitését. Hogy
Mocsáry, Irányi, Simonyi tisztelt egykori barátaim, mikor, miként
emlegették ezeket a kérdéseket, annak bizony nem volt időm utánanézni,
de határozottan emlékszem, hogy a magyar nyelvnek a hadseregben való
jogát, a magyar jelvényeknek és tisztikarnak a jogát én magam is nagyon
élénken s nem egyszer hangsulyoztam 1889-ben.
(Thaly Kálmán: 1878 óta magam is Isten tudja hányszor hangsulyoztam.)
És igen jól emlékszem, hogy ezen a helyen, a hol most vagyok, illetőleg
az ennek megfelelő helyen a másik házban, a Gréwen-ezred egykori
folyamodványát is felolvastam annak igazolására, hogy száztiz évvel
ezelőtt ez a nemzet ugyanugy vélekedett és azóta szakadatlanul ugy, mint
most.
De hát, tisztelt Ház, ha 37 esztendő óta a nemzet nem emelte volna fel
szavát, ha vezetői talán gyöngék lettek volna, talán más politikai
bölcseség által vezéreltetve, ezt nem látták volna czélszerünek, vagy
bármely okból nem tettek volna eleget kötelességüknek, abból mi
következnék? Tegnap egy szót használt az én tisztelt képviselőtársam,
mondván, hogy az ő okfejtésének tengelye micsoda. Hát ha 37 év óta a
törvényhozás elmulasztotta volna nagy nemzeti jognak az érvényesülését
követelni, ugy a képviselő ur okfejtésének tengelye azt hozná magával,
hogy ujabb 37 évig is elmulassza? A képviselő ur okfejtésének
tengelyéből az következnék, hogy most már, ha 37 év óta elmulasztottuk
kötelességünket, egy perczig sem szabad, hogy tovább türjünk, egy
perczig sem szabad, hogy valamely kormánynak, a korona valamely
tanácsosainak megengedjük, hogy a nemzetnek ezt az utálatos sérelmét
továbbra is fenntartsák.
Azután meg tisztelt képviselőtársam, ha Simonyi Ernő és Irányi Dániel, a
kikről kegyelettel emlékszik meg a képviselő ur, a kiknek működését mi
tiszteletben tartjuk és a kiknek emlékét mindig megtiszteljük, ha ezek
elmulasztották volna is a nemzet jogainak követelését, a mit nem tettek,
sőt ha ellenkezőleg nyilatkoztak volna is, az nem lehetne reánk nézve
irányadó. Minálunk – és e tekintetben hiába hivatkoznék valaki még Deák
Ferenczre, még Kossuth Ferenczre, még Kossuth Lajosra is, ha ugyan
hivatkozhatnék, hiába hivatkoznék az elmult időknek akármelyik
nagyságára, – a nemzet élete felett való őrködés nem dogmatika. Hogy
Johannes Chrisostomus, Johannes Damascenus és Sanctus Augustinus mit
mondtak valamikor és mit nem mondtak, az minket nem érint.