az ellen a mentség, tisztelt miniszterelnök ur? Talán szivéhez ér a szó?
Annyi bizonyos, hogy az a közjogi mű, a melyen önök állanak, a melyet
olyan nagy dicsérettel idéz elénk folyton a miniszter ur, az a közjogi
mű megbotlott, megromlott, kátyuba keveredett, többé azzal a nemzet
boldogságát előidézni nem lehet. Maga az az eset, mely fenforog,
bizonyitja ezt.
Tisztelt miniszterelnök ur, ön is gazda, tudja azt, hogy ha a terhelt
szekér megfeneklik a kátyuban, az, a ki a szekér tetején marad, azt
abból a kátyuból ki nem emeli. Le kell onnan szállani, az istenadta, ős
szilárd anyaföldbe kell megfesziteni az emelőrudat, hogy a szekeret
kimozdithassa.
(Széll Kálmán miniszterelnök: Én nem ülök a szekér tetején!)
Ön, tisztelt miniszter ur, el fogja hagyni azt a helyet nemsokára,
mihelyt az örökség felett sikerül az osztály. El fogja hagyni azt a
helyet nagy csalódások után, oly viszonyok között, a melyek a nemzetre
nézve borusak; és ha meg nem volna is róla győződve, elődeinek és
kortársainak a példájából megtanulhatja, hogy ugy vonul vissza majd a
magánéletbe, mint semmivé vált nagyhatalom.
(Széll Kálmán miniszterelnök: Én ezt már megpróbáltam! Ne tanitson
engem!)
Pedig kár! Jellemében, tanulmányaiban, tehetségeiben nagy anyagot, nagy
tőkét veszit el a nemzet. De nem veszti el a nemzet, ha leszáll a
megfeneklett szekérről és idejön az ősi talajra. Legutóbb is itt,
Pittel, Fox-szal és mindenféle nagy névvel állott elő. Tanulja meg az
angol közéletből azt, hogy mikor meggyőződése, hihetetlen nagy munkája,
sok fáradozása, egész hazafisága és egész bölcsesége ott nem használ,
akkor jöjjön ide. Itt van a nemzet jogainak, érdekeinek és méltóságának
ősi földje, itt még azt az emelőrudat meg lehet támasztani, a melylyel
az országnak és a nemzetnek megfeneklett érdekét, jövőjét és becsületét
meg lehet menteni. Nem fogadom el a törvényjavaslatot.
A TÖBBSÉG ÉS A NEMZET AKARATA.
I. A BESZÉD TÖRTÉNETE.
Ezt a beszédet a parlamentben 1903. évi május hó 29-én tartottam. A
beszédnek nagy külső hatása volt. Zajos helyeslések s harsogó éljenzések
kisérték közben is befejeztekor is
De volt hatása másként is.
Törekvésünk a nemzeti követelések megvalósitása vagy Széll Kálmán
kormányelnök megbuktatása volt. Biztos uton ugy értesültem, hogy
legmagasb helyen megbarátkoztak már azzal a gondolattal, hogy Széll
Kálmánt elejtik, ha még sulyos támadások érik. E beszéddel sulyos
támadást akartam intézni ellene.
Május 1-én bekövetkezett az exlex állapot, a költségvetési törvény
nélkül való kormányzás: Széll Kálmán kormányelnök erre nézve jelentést
nyujtott be a képviselőházhoz, melyben a kormány szándékait ismerteti.
Az volt a kérdés: a képviselőház tudomásul veszi-e, elfogadja-e a
jelentést? Ezt én bizalmi kérdésnek tekintettem.
Az ellenzék szivós vitáját már akkor obstrukcziónak tekintették. Széll
Kálmánnak az volt reménye és jelszava, hogy ő ezt passziv ellenállással
győzi le. E felfogás képtelenségét gunynyal akartam megvilágitani. Azt
mondtam: kormánynak lehetetlen az állami élet belső zavarait passziv
ellenállással nézni. Csak esztelen napkeleti szultán tehette azt, hogy
bevonul háremébe s passziv ellenállással várja, miként pusztul
birodalma. Ez ötlet a király fülébe jutott s tizennégy nap mulva Széll
Kálmán kormányelnök lemondott állásáról.
II. A BESZÉD.
(A többség joga. – A központi hivatalos jelölés. – A végrehajtó
bizottság. – Példák. – A hivatalos jelölés története. – A nemzet
ébredése. – A régi választás. – A két igazság egymás ellen. – Idegen
nemzetek példái nem irányadók. – A királyra nemzetünk sorsát nem
bizhatjuk. – Mennyiben magyar most a magyar hadsereg? – Mi van az
1867-iki törvényben? – A németséget orvul csempészték a magyar
hadseregbe. – Mit csináltunk 37 év alatt? – A napkeleti szultán. –
Becsületbeli kötelesség a nemzeti hadseregért küzdeni.)
Tisztelt Képviselőház! Daczára annak, hogy minden oldalról azt
hangoztatják, hogy itt a szó szoros értelmében obstrukczió folyik, én
még nem tettem le arról a reményről, hogy ha ma nem is, ha néhány nap
alatt nem is, de az idők folyamán mégis képesek leszünk egymást a nemzet
igazságairól meggyőzni s azért szólalok én most fel.
De a felszólalásra különösen felhivott engem Vészi József
képviselőtársunk tegnapi beszéde s felhivott különösen az a körülmény,
hogy a tuloldal és a kormány a törvényhatóságok és városok feliratainak
nézetem szerint sokkal nagyobb sulyt tulajdonit, mint a mennyit azok
most voltaképen nyomnak.
Egy dolog azonban látszólag mégis igaz, az tudniillik, a mit a tuloldal
és a kabinet folyton hangoztat, hogy ők a parlamentárizmus jogát s azzal
együtt a többség jogát és a többség szabad működésének képességét
akarják velünk szemben megvédelmezni és hogy a törvényhatóságok és
városok felirataikban szintén ezt hangoztatják, erre az álláspontra
helyezkednek.
Hát ezt komoly dolognak tartom. Valami igazság van a dologban; hogy
mennyi igazság, lesz szerencsém beszédem folyamán kifejteni. De a
látszat mindenesetre ugy mutatkozik, mintha az az igazság, a melyet én a
dologban látok, egész és tökéletes igazság volna. Nekünk pedig ezt a
látszatot és ennek igazi jelentőségét meg kell világitanunk. Mert maga
az a kis igazság, a mely a dologban van és a nagy látszat arra vezetheti
a közvéleményt, a nagyközönséget, hogy felfogása megtéved, téves
gondolatok, téves eszmék terjedhetnek el, olyan helyzetben pedig, a
melyben mi vagyunk, – nem ez az oldal, hanem az egész nemzet – a téves
eszméktől óvakodnunk kell.
Hogy a mi parlamentünk mai többsége, de nemcsak a mai, hanem hosszu
időkön, pár évszázad óta igen gyakran a mi országgyülésünknek a többsége
igazán többség-e, igazán a nemzet akaratát, érdekét, jogát és méltóságát
képviseli-e, nagy kérdése nemcsak az állam vezetőinek, nagy kérdése ez a
tudomány férfiainak is. Vitatták a tudományban, a történetben, vitattuk
mi itt ebben a Házban és vitatják ma is és vitatjuk mi is.
Vázsonyi Vilmos képviselőtársam tegnap, azt gondolom, egészen helyesen
mondotta, hogy az a párt, a mely 25, 28 vagy 30 esztendő óta vezeti nagy
erővel és erélylyel az ország ügyeit, nem uralkodópárt voltaképen, hanem
az uralkodó pártja. Ez a kijelentés nem élczszámba megy énelőttem, nem
is szellemesség csupán, sokkal több, sokkal komolyabb dolog ez és én,
daczára annak, hogy teljes tisztelettel vagyok a többség iránt, teljes
tisztelettel a többség igen sok, de igen sok tagja iránt és elismerem,
hogy méltán képviselhetik kerületeiket, én mindamellett folytatom azt a
felvetett eszmét, a melyet Vészi József képviselőtársam minden
komolyságából kivetkőztetni törekedett, folytatom azt az eszmét és
bebizonyitani törekszem, hogy a többség nemcsak a mai, az ez idő
szerinti, hanem általában a mi szerencsétlen államjogi és közjogi
helyzetünkben, igen régen, századoktól fogva alakuló többség, igen
gyakran és most sem a nemzetet és annak akaratát képviseli.
Én meglehetős figyelemmel kisértem igen sok választást ebben az
országban és tudom azt, hogy a választások például 1861-ben, 1865-ben,
1869-ben, sőt 1872-ben is miként történtek, s tudom azt, hogy 1875 óta
is miként történnek. Vészi József tisztelt képviselőtársam igazat fog
nekem adni valószinüleg mindenben, a mit most el fogok mondani.
Hogy alakul meg a mi Házunk, a mi parlamentünk és annak többsége? A
mikor az országgyülést bezárják vagy még be sem zárják, megalakul itt
Budapesten egy bizonyos intézmény, a melyet törvény nem alkotott,
törvény nem szabályoz, nyilvánosság nem ellenőriz, törvény senkinek
ellenőrzésére semmiféle jogot, módot és alkalmat nem nyujt. Megalakul
egy rettenetes intézmény nagy hatalommal, széles terjedelemmel, sok
közeggel, sok pénzzel: ezt nevezik a kormánypárt központi
végrehajtóbizottságának. (Felkiáltások a jobboldalon: Hát az ellenzéken
nem alakul meg?)
Ha nálunk is megalakul, az is hiba egyáltalában.
(Kossuth Ferencz: Sohasem alakult meg eddig!)
… De ha megalakulna is, a természete mégis más!
Ez, a mit eredetileg a párt központi végrehajtóbizottságának neveztek,
ma már ugy ismeretes az országban, mint a »központ«. Hát mit csinál ez a
központ? Vészi képviselőtársam feltétlen biztonsággal jobban tudja, hogy
mit csinál, mint én, de valamelyest én is tudok abból, hogy mit csinál.
Ennek igen tiszteletreméltó képviselőtársunk az elnöke, a kit a multból
nagy érdemek kisértek át a jelenbe. De ennek fővezére a miniszterium
elnöke, egyuttal a pártnak vezére; vannak tagjai, van hivatala,
hivatalhelyisége kettő is, az egyik a többség pártkörében, a másik a
miniszterelnök előszobájában…
(Széll Kálmán miniszterelnök: Ott bizony nincs!)
… és van titkos kamarája. Ennek a központnak közegei vannak, irnokok,
sajtó, pénztáros, főispánok, alispánok, mindazok, a kik iránt ennek a
központnak teljes bizalma már ismert tények után kifejlődött.
A központ sorba veszi a kerületeket és sorba veszi a jelölteket.
Mindenekelőtt gondoskodik pénzről, azután pénzről, azután igen sok
pénzről, azután elég pénzről.
(Széll Kálmán miniszterelnök: Az csak volt!)
Hock János tisztelt képviselőtársam nagyon szomoruan leplezte le, nem
egy miniszterelnök nyiltan bevallotta, kéz alatt vagy bizalmasan pedig
valamennyi miniszterelnök bevallotta, némelyik például gyakran
panaszkodva, – mint a mai miniszterelnök ur, hogy neki nincs pénze.
(Széll Kálmán miniszterelnök: A vád ellen mondtam!)
Pedig van, csak nincs elég!
Ez a végrehajtóbizottság sorba veszi a kerületeket, osztályozza azokat,
mint a bölcs mezei gazda az ő tenyészállatait: ez jó, ez gyenge, ez
egészséges, ez beteg, ez orvoslásra szorul, ennek hires ember kell,
ennek sok pénzü ember kell, ennek senki sem kell, csak pénz kell.
Fájdalom, ilyen kerületek is vannak.
(Gajáry Géza: Itt is, ott is van!)
Hogy itt volna, azt nem tudom, meglehetősen ismerem a kerületeket, de
ilyet nem tudok.
Már most példákat hozhatok fel, hiszen az egyéni érdemet, tekintélyt és
méltóságot nem akarom érinteni, nem is fogom, de én tudok példákat, nem
a mostani miniszterelnök ur történetéből, mert az a történet, remélem,
nem sokáig fog tartani, de egy kicsit mégis tart s a történetről annak
befejezte után illik csak beszélni.
De én tudok példát 1887-ből annak a központnak működéséről, a mely
központ ma is épugy működik, mint valaha. Tudok példát, hogy képviselőt
ajánlottak egy főispánnak, egy erdélyi kerületbe és az a főispán azt
felelte: megválasztatom, bizonyosan megválasztatom, de a kerületben meg
ne jelenjék személyesen, mert akkor nem állok jót.
(Ugron Gábor: Nagy volt az orra!)
De hiszen itt van az én tisztelt képviselőtársam, Neumann Ármin, a ki
mindenesetre méltó és alkalmas férfiu arra, hogy a törvényhozás terén
állást töltsön be. Hogy került ő Bereczkre például? Székesfehérvárról
vagy Pápáról, vagy túl a Dunáról, hogy került ő Bereczkre? A mi erővel
ez a nemzet rendelkezhetik, annak megfelelő jutalmat tüzhet ki a
miniszterelnök ur arra, hogy Bereczken hallotta-e valaki hirét Neumann
Ármin képviselőtársunknak. Odakerült, megválasztották és idejött.
Bocsánatot kérek, Bereczket képviseli ő? Nem, hanem csak a központot.
(Széll Kálmán miniszterelnök: Hát Ráth Endre hogy került a székelyek
közé?)
De itt van képviselőtársam Vészi József mikor először valamelyik
kerület, nem tudom, hogy melyik, de valahol ott a kertek alatt,
bizalmával megtisztelte és képviselőjévé választotta: vajjon a kerületet
képviselte-e ő, vajjon ismerték-e őt ott?
(Vészi József: Nyugodt lélekkel merem állitani, hogy igen!)
Mint hirlapirónak országos neve is volt. De hát nem a központot
képviselte ő?
(Vészi József: Nem.)
Nem? A tisztelt miniszterelnök ur nem fog tanunak mellé odaállani!
(Domahidy Elemér: Hát Gabányi hogy került Diósadra?)
Tisztelt Képviselőház! Hogy Gabányi Miklós tisztelt képviselőtársam hogy
került Diósadra, azt nem tudom, én tehát arról nem beszélek, hanem csak
arról, a miről tudok. És ha önök tudják, hogy került ő Diósadra és hogy
az ő odakerülésének olyan természete van, mint a minővel azok az esetek
birnak, a minőket felhoztam, ám tessék előállani.
Ez az ugynevezett központ gondoskodik a pénzerőről is; hogy miként, arra
nézve az elmult 28 év történetéből a szomoru példák egész óriási tömegét
tudjuk felmutatni. Ebbe a pénzszerzésbe, tisztelt Képviselőház,
belevonták a korona tekintélyét is, belevonták a korona hatáskörét is,
belevonták a koronát a maga egész hatalmával és nemzeti jelentőségével;
a koronával adattak kitüntetéseket, főrendiházi tagságokat, báróságokat,
grófságokat, nemességeket, rendeket és rangokat, csak azért, hogy a
központnak pénze legyen.
S hogy annak a központnak és e központ működésének óriási következései
vannak, azt talán még sem meri tagadni senki. De állitani sem fogja
senki, hogy az a központ a nemzet akaratát képviselné, avagy, hogy –
daczára tagjai tisztességes jellemének – ellenőrzés nélkül, titkon,
csupán pártérdekből, csupán a kabinet érdekéből folytatott működése a
nemzet valódi akarataként elfogadható lenne.
A mi már most, tisztelt Képviselőház, a hivatalos jelölések rendszerét
illeti, azt a kérdést ezelőtt negyven évvel s általában negyven év óta
megvitatták különösen Francziaországban is, a hol 48 előtt is, 61 után
is a a hivatalos jelölések rendszere működött, még pedig működött oly
módon, hogy a franczia nemzet közvéleménye, tudományos és időszaki
irodalma a nemzeti képviselet meghamisitásának és a nemzeti akarat
kijátszásának bizonyitotta be a központi hivatalos jelölések rendszerét.
(Széll Kálmán miniszterelnök: Most nincs.)
Tisztelt Képviselőház! Mikor mi fiatalabb fővel, mint most, olvastuk
azokat a jelentéseket, a melyek onnan hozzánk érkeztek, és a melyekből
láthattuk, hogy III. Napoleon kormánya hogy szerzi magának a
képviselőket, elszörnyüködtünk azon, hogy ilyen dolog megtörténhetik és
a mi jámbor, erkölcsös nemzetünket képtelennek tartottuk arra, hogy
Magyarországon is valaha ilyen rendszer meghonosodjék. Azonban
meghonosodott és nem is oly mértékben, mint Francziaországban: százszor
nagyobb és ártalmasabb mértékben. Meghonosodott annyira, hogy nálunk
voltaképpen országos választás a központ alkalmas és erélyes működése
nélkül, hivatalos központi jelölések nélkül ma már nem is képzelhető. Ma
természetesnek tartja a vidék is, hogy midőn igen sok kerületnek megvan
a maga jelöltje, kedvelt ember, tehetséges ember, talán egészen méltó
arra, hogy azt a kerületet és az abban megnyilatkozó nemzeti akaratot és
meggyőződést itt képviselje, de a központ ráir és azt mondja: óhajtom,
hogy megválaszszátok ezt meg ezt.
(Széll Kálmán miniszterelnök: Nohát ez a mult választásnál nem volt
igy!)
Bocsánatot kérek, tisztelt miniszterelnök ur, az ön kormányzata még
minősitette ezt a rossz gyakorlatot.
(Széll Kálmán miniszterelnök: Ellenkezőleg, abbahagyta.)
Az ön kormányzata, tisztelt miniszterelnök ur, megint uj divatot hozott
be, azt a divatot, hogy mikor a választókerület összejön tanácskozni, az
első dolog nem az, hogy a jelöltek között válogasson, hanem hogy a
központ jelöltjét elfogadja és egyidejüleg a miniszterelnök urhoz
rendithetlen bizalmát kifejező táviratot küldjön. A tisztelt
miniszterelnök ur elődei, Bánffy, Wekerle, Szapáry, Tisza Kálmán ezt nem
tartották szükségesnek, erre nem fektettek sulyt, bizonyos félénkség
volt meg még bennük az ilyen külső czafrangok ellenében, de most már ugy
látom, ez a félénkség is megszünt és sokkal nagyobb nyiltsággal megy
most már ennek a központnak a működése.
A parlament tagjainak egy része, a többség tagjainak nem is csekély
része a központ ily természetü működése által és segélyével jut ide a
parlamentbe. Azok tehát nem a kerületet, nem a nemzeti akaratot
képviselik, hanem ismétlem és ismétlem, képviselik azt a központot, a
mely központ, tegyük fel a kérdést: kit és mit képvisel? Azt a központot
összeállitja maga a miniszterelnök ur és a miniszterelnök ur nélkül és
az ő beleegyezése nélkül és az ő irányadó tevékenysége nélkül az a
központ meg nem alakitható. Ezt természetesnek is tartom.
Emlékszem rá, – és ezt Vészi József képviselőtársam figyelmébe különösen
ajánlom, – hogy 1847-ben Deák Ferencz irt egy levelet. Az 1847-iki
pozsonyi országgyülésre készitettek egy programmot a nemzet legjobb
hazafiai, a kik egy kis komissiót alkottak. Nem emlékszem ugyan
biztosan, de gondolom, ahhoz a komissióhoz, vagy talán épen Kossuth
Lajoshoz intézte Deák Ferencz azt a levelet, a melyben figyelmeztette
őt, hogy nagyon meg kell gondolni, hogy nálunk az angol példákból vont
ugynevezett parlamentárizmus egészséges intézmény lesz-e. Nagyon meg
kell gondolni, mert ha mi megköveteljük, hogy a kormány a többség
kormánya legyen, akkor el kell néznünk, hogy a kormánynak többsége
legyen, ha pedig ezt el kell néznünk, a dolog természete hozza magával,
hogy a kormányok maguk csinálják maguknak a többséget és erre sokkal
inkább módjuk van, mint az örökösen ellenzékbe szoritott nemzetnek, mert
a kormány kezében hatalom, erő, vagyon, kitüntetés, minden van, sokat is
ad, még többet igérhet, az ellenzék pedig sem nem adhat, sem politikai
tisztességgel nem igérhet semmit.
(Drakulits Pál: Pedig nagyon sokat igértek olyant, a miről tudták, hogy
nem tudják betartani! (Zajos ellenmondások a szélső baloldalon.) Ezt nem
tagadhatják le! Én nem igértem olyant, a mit nem tarthatok meg!)
Drakulits tisztelt képviselőtársammal szemben meg kell jegyeznem, hogy ő
tán elismeri azt, hogy adni még sem adhat az ellenzék, a kormány pedig
adhat. És abban igaza van ő neki, hogy mi sokat igérünk; fájdalom,
többet, mint a mennyit nyujtani tudunk. De igérjük és kifejtjük azt is,
hogy mikor és miképen fogjuk teljesiteni kötelességünket.
… És bizonyos ugyan, hogy minden hazafias buzgalmunk daczára is nem
tudunk mindig akkora erőt kifejteni e Házban, mint a mekkora erő
kifejtését megigérjük, de ennek bizony nem mi vagyunk az okai, hanem
egyebek között Drakulits tisztelt képviselőtársam is…
és a többiek, a kik utját állják az erélyesebb, hatalmasabb és
sikeresebb hazafias buzgalomnak.
Tisztelt Ház! Ideérkeznek a vármegyék és városok feliratai és a t.
miniszterelnök urnak egyik bizalmasabb, de nem legbizalmasabb lapja, a
»Nemzet« naponkint közöl egy lajstromot, a melyben szám szerint
kinyomatja, hogy mely törvényhatóságok, mely vármegyék és városok irtak
már fel ide; másik, igazában bizalmas lapja, Vészi képviselőtársunk
lapja pedig csaknem naponkint megemlékezvén erről a mozgalomról, ezt
akképen jellemzi, hogy »A nemzet ébredése«.
(Vészi József: Helyt is állok érte.)
T. képviselőtársam, mi a nemzet történetében ezt a szót »a nemzet
ébredése« ismerjük. Ez a szó ugy hangzik fülünkben, mint szép, mint
fenséges melódia. A nemzet ébredése meg van; annak férfiai voltak
Széchenyi István, felsőbüki Nagy Pál, Vörösmarty Mihály, Wesselényi
Miklós, valamint később Deák, Kossuth stb., a kik felébresztették a
nemzetet először irodalmilag, azután politikailag s a kik végre a nemzet
lelkébe verték azt az eszmét és azt a szenvedélyt, hogy ne szenvedjen el
némán mindent, se a hatalom részéről, se a kormánynyal, se a koronával
szemben, hanem saját öröklött, ősi jogainak, becsületének és
méltóságának tiszteletben tartását követelje. Mi ezt értjük a nemzet
ébredése alatt. De mit értenek a nemzet ébredése alatt önök? Önök azt
értik alatta, hogy Abrudbánya felirata ideérkezett…
(Széll Kálmán miniszterelnök: Hogy nem kell obstrukczió!)
… vagy hogy Temes vármegye, avagy Torontál vármegye feliratai
ideérkeztek, hogy Bihar vármegye felirata ideérkezett. Hát ne játszunk a
szavakkal, t. képviselőtársaim, és ne nevezzék ezt a nemzet ébredésének,
nevezzék ezt önök a vármegyék rugódozásának, vagy akármi másnak, de a
nemzet ébredésének ezt ne nevezzék.
T. képviselőtársam felszólalásában bizonyos statisztikai adatokkal is
szolgált nekünk. A statisztikai tudomány mezején is tett egy lépést;
gratulálok hozzá, hogy nem nagy lépést. Többször mondtam már, hogy sok
hiábavaló tudomány van a világon, de a leghiábavalóbb a statisztikai
tudomány. A statisztika összes igazságai között nagyon kevés az, a mit
én igaznak fel tudok ismerni. Megmondtam már ebben a Házban nem egyszer,
hogy a statisztika olyan tudomány, a mely egy kis ideig keveset, azon
túl meg semmit sem ér. Különösen mióta a magyar parlamentáris kormányzat
arra van berendezve, hogy elmulaszthat mindent, a mi e nemzet érdeke, de
a statisztikát nem lehet elmulasztani. Mióta itt sok ezer ember csinál
nem mást, csak statisztikát, azóta épen nem adok erre a tudományra
semmit. De hát képviselőtársam egy lépést tett a statisztika terén és
elmondta, hogy 48 előtt hány lélekből állott a nemzet, mennyi volt a
választó és hogy most hány lélekből áll a nemzet és mennyi a választó.
Igazi statisztikát nehéz ebben a dologban csinálni. Nem is ostromlom
állitásának számbeli igazságát, de értékbeli igazságát nem látom az ő
előadásából, tehát nem is fogadom el egyelőre. Egyet azonban bizonyosan
tudok és ez az, hogy engem valamikor, régen, egy negyed századdal
ezelőtt, vagy még régebben, egy kerület megválasztott, a melynek
központi székhelyén, egy előkelő városban akkor volt 1400 választó,
köztük papi és hivatalnoki voks 70–80, tehát alig 4–5%, most pedig 800
választó van abban a hatalmas városban és ezek közt hivatalnok meg pap
360; tehát majdnem 50%. Ebben a városban minden ember ismert engem, én
is ismertem mindenkit. Azóta is figyelemmel kisérem és elborzadok, ha
nézem, hogy miként, minő irányban és minő mértékben megy a mi
fejlődésünk az ország némely részében? A kézműiparos-osztály megszünt. A
magyar kisbirtokos-osztály megszünt. A függetlenség megszünt. Méltán
lehet tehát azt mondani az ország sok vidékére, kivált vidéki
városainkra, a melyek pedig a választásoknál nagy tényezők és a legtöbb
voksot szállitják a központ számára, el lehet mondani, a mit elmondottak
Guizot kormányáról, hogy választóinak egy része hivatalban van, a másik
része pedig hivatalba akar jutni.
Ilyen nálunk az a többség; igy alakul minálunk a többség a
törvényhatóságokban is. Vannak azonban a törvényhatóságokban és a
városokban is jó, lelkes férfiak, a kik csak ugy gondolkoznak, csak ugy
éreznek, mint mi, de a kikben a politikai bátorság nem eléggé erős, a
kiknek talán politikai függetlensége is érintve van; mert a
kormányhatalom modern hatalmi berendezése ennek az államnak, irtózatos
szövevénnyel hálózta be a társadalomnak minden rétegét, ugy hogy a
legelőkelőbb férfiaknál sem bizonyos az ember, csak hosszas vizsgálat
után, vajjon politikai bátorságuk érintetlen-e, nincsen-e valamiképen
már az is megkötve? Én elismerem hogy e férfiak közt is igen sok a
tiszteletreméltó, szabadelvü, független gondolkozásu férfiu a megyékben
és a városokban; de a politikai bátorság még hiányzik belőlük.
Legutóbb már a hirlapokban és a parlamenti eszmecserékben ugy látom,
hogy már az elmék is kezdenek elhomályosodni és megzavarodni.
Ugy tüntetik most fel a vármegyékben és a városokban a kérdést, mintha
mi a költségvetést akarnók hátráltatni, mintha mi az időhöz kötött és
időhöz nem kötött, de a társadalom javát czélzó törvényjavaslatokat
akarnók hátráltatni.
(Széll Kálmán miniszterelnök: Nem, csak válogatnak.)
Engedelmet, mi sem nem válogatunk, sem pedig ezeket nem akarjuk
meggátolni. Mi komoly törvényhozói munkát akarunk végezni. De miért nem
végezhetünk?