országgyülésen. Először jött a név, azután kezdték hirdetni az eszmét,
azután kezdtek megbetegülni tőle az elmék, azután lassankint törték a
fejüket azon, hogy hogyan instituálják ezt a torzeszmét, azután
instituálták 1723-ban, azután instituálták 1867-ben, mindig jobban,
mindig szélesebb mezőn, mindig több gyökerét oltva bele a nemzet
földjébe. De a tisztelt miniszterelnök urnak igazat kell adnia nekem
abban, ha igazán ismeri a nemzet történetét, hogy a mi a közösügyek név
alatt 1580-tól kezdve máig történt, az a nemzet javára sohasem történt,
mindig ellene történt. A mit felhordanak, hogy a töröktől ők mentették
meg a közösügyek segitségével Magyarországot, az sem igaz. A magyar
nemzetnek vére, áldozatkészsége és ereje sokkal többet áldozott az
osztrák érdekekért, a dinasztikus érdekekért, mint az osztrák birodalom
serege a magyar érdekért.
De tisztelt miniszterelnök ur, ha már a közösügyekről van szó és az
ujonczlétszám emelése van napirenden és azzal szemben a nemzet jogos
követeléssel áll elő, miként lehet ellenünk Deákot és Kossuthot
felhasználni és Deáknak és Kossuthnak 48-diki nyilatkozatait ellenünk
kijátszani? Hát Kossuth Lajos azt akarta, hogy a kétfejü sas legyen a
magyar ezredek jelvénye? A Gotterhalte legyen nemzeti zenéje és a magyar
ifjak osztrák jelvények alatt szolgáljanak?
(Széll Kálmán miniszterelnök: Nem erről beszéltem én! Egészen más volt
az én dedukczióm! Abba tessék belemenni.)
Én erről beszélek. De tisztelt miniszterelnök ur, megmondom, miben
különbözik a tisztelt miniszterelnök ur államférfiui működése Deák
Ferencz működésétől. Deák Ferencz is alkudott, Deák is tárgyalt, Deák is
kötéseket csinált, hanem a tényleges viszonyokhoz képest ingyen soha sem
adott oda semmit, a nemzet részére minden téren vagy egész mértékben,
vagy nagy részben vivmányokat biztositott a tényleges viszonyokhoz
képest. Ez a történelem.
(Széll Kálmán miniszterelnök: Én is! A kiegyezési kötéseimben! Más
kötést én nem csináltam.)
A tisztelt miniszterelnök ur pedig most is arra törekszik – majd
egyebekről máskor beszélünk, ha lehet – hogy mi az eddigi
ujonczlétszámot legalább egy harmadával emeljük fel ingyen, annyival
több magyar ifjat szolgáltassunk ki az osztrák vezényletnek, a német
szónak, a kétfejü sasnak és a Gotterhalténak.
(Széll Kálmán miniszterelnök: Az ország biztonságáért!)
És mit szerzett a nemzet számára ellenértéket ezért?
(Széll Kálmán miniszterelnök: Ez nem kötés, a gazdasági kiegyezés: az
kötés! Ott megvan az ellenérték!)
Pedig látja a nemzet igaz törekvését, a mely nem mesterségesen van
csinálva. Többször olvastam már – a tisztelt miniszterelnök ur talán ezt
nem is egészen jól tudja – hogy kicsinylik azokat a deputácziókat,
azokat a naponkint megujuló népgyüléseket, a melyek idejönnek
tisztességes, komoly törekvéssel, jelentkeznek a képviselőház mélyen
tisztelt elnökénél és a nemzet kivánságait tolmácsolják. Kicsinylik ezt
a mozgalmat. Én pedig 33 esztendő óta, vagy mióta a közpályán működöm és
a törvényhozás tagja vagyok, hasonló lélekemelő jelenetet a magyar
parlament történetében nem láttam. Én ismerem néhány városnak a
társadalmát; hivatkozom Nagykőrösre. Jobb és magyarabb város és
vagyonosabb, gazdagabb nép nincs több az országban, nem is óhajtottam,
hogy deputáczióba jöjjenek, mert gyakorlati hasznát, eredményét nem
látom, nem is biztattam őket; mégis az a végtelen takarékos és
munkaszerető nép ma 300 fővel jött ide. Ezt én nem láttam, tisztelt
miniszterelnök ur sem 1889-ben, sem máskor soha. Ehhez hasonló
tüntetéseket a magyar társadalomban csak akkor láttunk, a mikor
Kossuthot temettük és a mikor a török testvéreket üdvözöltük, egy
kegyetlen támadó háboruval szemben 1876–77–78-ban, soha máskor. Ezt sem
lenézni, sem kicsinyelni, sem ócsárolni nem szabad. (Itt báró Fejérváry
Géza honvédelmi miniszternek állitólag tett közbeszólása miatt hosszabb
ideig tartó zaj és zavar támadt.)
Kérek öt percz szünetet.
(Elnök: Az ülést öt perczre felfüggesztem!)
(Szünet után.)
(Elnök: Az ülést ujból megnyitom. Méltóztassanak helyöket elfoglalni.
Kérem Eötvös Károly képviselő urat, méltóztassék beszédét folytatni.)
Tisztelt Ház! A miniszterelnök ur, de kivált a honvédelmi miniszter ur
ismét és ismét hivatkozott a német vezényszó igazolásául arra, hogy ez
közjogilag indokolt és törvényes dolog és hogy ez az 1867:XII. törvény
ama rendelkezésén alapszik, a melylyel a legfőbb vezérlet, vezénylet és
belszervezet joga a felségjogok közé soroztatott.
Talán szükségtelen is megjegyeznem, de véletlenül eszembe jutott, hogy a
tisztelt miniszterelnök urnál talán nyelvbotlás volt az, mikor rezervált
jogokról beszélt tegnapelőtti nagy beszédében, mert e szó, hogy
»rezervált jog« a magyar közjogban ismeretlen. A magyar miniszterelnöki
székből ezt a szót és ennek megfelelő eszmét még nem hallottunk!
(Széll Kálmán miniszterelnök: Nem ezzel kapcsolatban, hanem
általánosságban az északamerikai és egyéb nemzetekre vonatkozólag
teoriában mondottam.)
Ezt a szót törvényünk és fajunk nem ismeri. Vagy csak ellenkező
értelemben és irányban ismeri. Rezervált jogai vannak a nemzetnek; mert
a királynak csak annyi joga van, a mennyit a nemzet időnkint neki ad. E
kijelentésem szorosan összefügg az 1867: XII. t.-czikk ama pontjának
magyarázatával. Először is tökéletesen igaza van mindenkinek, ki állitja
és igy tökéletesen igaza van Ugron Gábor tisztelt képviselőtársamnak, ki
közbekiáltott, hogy a magyar király nem német király. Magyar törvényt és
törvényhozási határozatokat a tisztelt miniszterelnök ur nem tud
felmutatni arra nézve, hogy a magyar ifjakat a magyar királynak német
szóra engedte volna valaha át ez a nemzet. Ezt nem cselekedte soha, nem
is cselekedheti, ha élni akar, becsülettel soha. Többet mondok. Ha
tanszerüleg állapittatnék meg az, hogy ez igy van és igy lehet, akkor ez
a magyar királyi méltóságnak is meggyalázása volna, mert a magyar
királyról azt sohasem szabad feltenni – nemcsak a mostaniról beszélek,
hanem a multakról és jövendőkről is, hogy saját nemzetét, országát,
annak nyelvét, becsületét és érzékenységét elárulja. Ilyent feltenni sem
szabad.
Tudjuk mindannyian, hogy a közös hadsereg magyar ezredeiben, most a
miniszterelnök ur terminológiáját használom, mindaddig, a mig a
Habsburgoknak az egész magyar nemzet hazafiságára és az egész magyar nép
erkölcsi támogatására volt szükségük, a lobogók, jelvények, a nyelv,
vezénylet, ezredparancsnok, tisztikar mind tiszta magyar volt, mert
addig nem merték a hatalom kezelői a nemzeti rendszert azon a téren
megbolygatni, eltörölni vagy meggyalázni, mig szükségük volt az ő
nézetük szerint is az egész magyar erőre. A mint azonban a hétéves
háboru befejeztetett, 1765 után, megkezdték tolvajmódra becsempészni a
magyar ezredekbe a német lobogót és a német vezényszót. A német
tiszteket még akkor sem merték egészen becsempészni; mert idegen tisztek
vezetésével nem tudták volna a magyar hadseregnek hasznát venni. A német
tiszteket csak a nagy napoleoni háboruk lezajlása után merték a magyar
ezredekbe bevinni; azelőtt soha! Tényleges állapot állott ennélfogva
elő, melyet a nemzet becsületesnek és törvényesnek sohasem ismert el, a
melyről a nemzet mindig abban a meggyőződésben volt, hogy a nemzet jogai
és méltóságai ellenére a katonai és egyéb hatalom kezelői által orvul
hozatott be a magyar hadseregbe. Ez a tényleges állapot az
országgyülésnek nem egy tiltakozása daczára fennállott 1848-ig.
Hogy mi következett be 1848 után, ezt tudjuk a történelemből. Mikor
pedig az 1867-iki kiegyezésre került a sor, akkor – és itt egészitem ki
a tisztelt miniszterelnök ur fejtegetését – kimondta a törvényhozás,
hogy a felségjogok közé tartozik a legfőbb vezénylet, a
generalisszimátus kérdése, a vezénylet dolga és oda tartozik a
belszervezet is, de nincs a magyar törvényben és egy ember sem gondolt
erre, hogy ezzel az országgyülés és a magyar nemzet elismerje, hogy
fiait németül, német jelvényekkel, idegen jelszavakkal, lobogókkal lehet
és szabad a hadsereg számára kiképezni.
A nemzetekre időnkint rázuhanó nagy szerencsétlenségek közben a mindig
éber hatalom gyakran az önkényuralommal csuf, sértő és ártalmas
intézményeket halmozott ránk. Ezek közé tartozik a német vezényszó, a
német nyelv, a kétfejü sas és a Gotterhalte is. A nemzet az idegen
erőszak ily működését, ha nagy ok nem forgott fenn, hogy erőszakosan
tiltakozzék ellene, gyakran hallgatag eltürte. Eltürte 1848 előtt is pár
évtizeden keresztül. Eltürte 1867 után is néhány évtizeden keresztül.
Eltürni lehet az erőszakot hallgatással, de hogy a nemzet maga
elhatározza, megállapitsa, megszavazza, hogy saját fiai idegen nyelven
vezényeltessenek, idegen jelvények alatt teljesitsék a haza iránt szent
és legszentebb kötelességüket, a védkötelezettséget, ezt a nemzet meg
nem szavazhatja, ezt el nem türheti soha. És eddig a Házban nem is akadt
államférfiu, a ki ily nyiltan, ily teljesen fényes homlokkal a nemzet
elé állott volna és azt mondta volna, hogy a német vezényszó, a kétfejü
sasos zászló és a Gotterhalte törvényes és közjogilag helyes. Ezt eddig
még nem mondotta senki.
(Széll Kálmán miniszterelnök: Igy én sem mondtam!)
Azt mondták, hogy mert tényleg megvan, türjük, de ezt az 1867: XII.
törvényczikkel nem indokolta senki.
(Széll Kálmán miniszterelnök: A sasra nézve én éppen az ellenkezőt
mondtam!)
És ha a tisztelt miniszterelnök ur megütközik azon az ellentálláson, a
mely nem obstrukczió abban az értelemben, a mint ezt önök mondják és a
melyet itt tapasztal és pedig a nélkül, hogy itt a férfiakat, a
törvényhozókat szenvedély vagy gyülölködés vezetné
(Széll Kálmán miniszterelnök: Látom!)
… és ezt a tisztelt miniszterelnök ur is tudja…
(Széll Kálmán miniszterelnök: Láttam beszédem alatt!)
(Kossuth Ferencz: A miniszterelnök ur személye iránt tisztelettel
vagyunk!)
… akkor a tisztelt miniszterelnök ur ne ütközzék meg ezen, hanem tartsa
ezt természetesnek, becsülje meg e férfiakat, a kik a nemzet ellen
szándékolt merényletet, a mely most történik először ilyen nyiltan,
méltó módon visszautasitani törekszenek.
A tisztelt honvédelmi miniszter urral szeretnék még egypár szót váltani.
A vezényszó dolgában oly csodásan megbokrosodnak, valahányszor szóba
jön. Én ugyan a hadsereget, szervezetét, intézményét, mai alakjában nem
fogadhatom el soha, de megkisérlem, hogy a hadsereg dolgában arra az
alapra helyezkedjem, a közös hadsereg magyar ezredei stb. alapjára, a
melyen a tisztelt honvédelmi miniszter ur áll. Ugyan micsoda nagy
szerencsétlenség lenne abból, hogyha a cseh ezredeket cseh nyelven
képeznék és vezetnék, a lengyelt lengyel nyelven, a németet német
nyelven, a magyart megyar nyelven és a horvátot horvát nyelven?! Hisz
Csehországnak történeti multja van, a cseh nemzet államilag megalakult
nemzet 7–8 száz év óta, ugy van, mint Horvátország, mint Galiczia, vagy
Lengyelország. Mi baj származnék abból, ha minden katonát azon a nyelven
vezényelnének, a melyet mint államilag megalakult nemzetnek fia beszél?
Mert és itt van a határ, azt sohasem fogadom el, hogy nekünk itt az
oláhokat, tótokat, czigányokat e nyelven kellene vezetni, mivel egyik
sem államilag megalakult nemzet nyelve.
(Széll Kálmán miniszterelnök: Azt czáfolja, a mit mondtam, nem pedig
azt, a mit nem mondtam.)
Csehországé, Lengyelországé, Ausztriáé és a magyaré helyén van. Hát mi
baj van akkor? Vigasztalás az nekünk, hogy ne legyen horvát, ne legyen
lengyel, tehát ne legyen magyar se? Hát betegség tölti el a katonai
körök elméjét, hogy elhitetni akarják, hogy ez lehetetlenség, vagy a
harczképesség fokozására szükséges, hogy olyan nyelven beszéljenek a
katonák, a melyet nem értenek? Ezzel a tökéletes ostobasággal
végre-valahára szakitani kell. Higyje meg a tisztelt miniszterelnök ur,
hogy mind a száz történelmi adatával ellentétben is állitom és
állithatom, hogy ostobasággal még a katonai hatalmat sem lehet
erősiteni.
A miniszterelnök urnak összes hirlapjai, összes barátai, összes
támogatói hetek óta mindig azzal jönnek elő, hogy ott van a többség,
hogy a kisebbségnek nincs jogában a többség akaratának érvényesülését
meggátolni. Midőn a miniszterelnök ur – hozzáteszem – nagyon szépen
kifejti a többségi elméletet, mely egyébiránt már nagyon régen ki volt
fejtve és a mely elméletnek mindig is megáll, de a nemzetek gyakorlati
életében egészen máskép van, mint a hogy a miniszterelnök ur kifejti,
ugy állitja fel a kérdést, hogy a magyar államiság és a nemzetegység
biztositéka az alkotmány, az alkotmány biztositéka a parlamentárizmus, a
parlamentárizmus biztositéka a többség akaratának érvényesülése, azután
pedig elmondja, hogy ergo stb. a kisebbség az a szörnyeteg, a mely az
apokalyptikusi könyvekben le van zajzolva, a mely megdönti a többség
akaratát, ezzel megdönti a parlamentárizmust, ezzel megdönti a
nemzetegységet, ezzel megdönti a magyar államot.
Ezzel szemben én azt mondom, hogy a tankönyvekből kivett, vagy legalább
onnan is kivehetett ez elmélet a többség jogáról…
(Széll Kálmán miniszterelnök: Fenn is tartom azt, absque szörnyeteg!)
… hogy ezen fogalmak és intézmények, mint államegység, nemzetegység,
alkotmányosság, parlamentárizmus, többség stb. nem önczélok, hanem ezek
csupán külső eszközök arra, hogy a nemzet erejét, erkölcsét, anyagi
jólétét, tekintélyét, méltóságát, becsületét, jövendőjét biztositsák. Ha
pedig ezek az intézmények, minő a többség elmélete, a parlamentárizmus,
a felelős kormány stb. nem a nemzet erőit, jólétét, bizalmát növelik és
biztositják, hanem ellenkezőleg, a nemzet önbizalmát csökkentik, anyagi
erőit megfogyasztják, szellemi erőit szétzilálják: akkor mielőttünk
azoknak semmi becsük nincs, de nincsen az oly elméletnek sem, mely itt
szabályul felállitja, hogy a többség meg a parlamentárizmus és az
alkotmány német vezényszóra kétfejü sas alá, a Gotterhaltéra vigye
fiainkat. Ha igy van, akkor ezek nekünk nem kellenek.
(Széll Kálmán miniszterelnök: Kossuth mást mondott 1848-ban.)
Méltóztassék levetni az álarczot és nem a nemzetet és annak képviselőit
tenni felelőssé a nemzet sorsáért. Viseljék a felelősséget éltükben és
holtuk után a hatalom kezelői a koronától kezdve lefelé és ne ruházzák
mireánk. A nemzet rétegeibe ne azt az eszmét plántálják be nyavalyás
ügynökeik utján, hogy ime, mit ér nektek a törvényhozás, mit ér a
képviselőház, csak az időt pazarolja, csak fecseg, csak akadályoz;
minden baj és nyomoruság onnét jön; pedig önök tisztelt miniszter urak,
tudják a legjobban, honnét jön a nemzetre minden nyomoruság.
Tessék levetni az álarczot, tessék levettetni azt mindenkivel és tessék
a történelem, nemzet és a felelősség elé nyiltan állani, nem pedig a
felelősséget átruházni mi reánk, a hasznot, dicsőséget, jutalmat és
hivalkodást megtartani maguknak.
Nem a tisztelt többségre vonatkoztatom ezen szavaimat, ne tessék
félreérteni, önök is olyan szegény legények, még szegényebbek, mint mi
vagyunk.
A láthatatlan kézről beszélek én, a mely nem is láthatatlan, hanem
nagyon is látható ököl, mely mindig dolgozik akkor, mikor a nemzet ellen
véteni kell. Most is az dolgozik, csakhogy a miniszterek a a
parlamentáris felelős kormányok tankönyvi elméletének tógájába
beburkolva, oda állanak s azt mondják, ők akarják azt, a mit hirdetnek.
Akarja az ördög, ők ép ugy nem akarják, a mint mi nem.
Azután tisztelt miniszter ur, vannak ám erők az alkotmányos élet mezején
is; a nemzetek életében is vannak esetek, hogy a többséggel bizonyos
dolgokat megszavazni vagy leszavazni nem lehet. Kétszer kettő az négy,
hiába mondanák, hogy három vagy öt. A magyar fiunak német vezényszóra,
Ördögszigetre és a kétfejü sas alá való küldését hiába szavazzák meg, az
nemzeti igazság nem lesz soha. Ha megszavazzák, nemzeti szégyen lesz
belőle, de igazság akkor sem lesz.
Vannak dolgok, a melyeknél a többségről meg kell feledkezni; vannak
igazságok, melyeket egész korszakok ellen csak egy ember képvisel.
III. Napoleonnak parlamentjében öt emberből állt a kisebbség és az volt
a nemzet, nem pedig a százötven, azt megmutatta a következés. Lajos
Fülöp kormányának Guizot alatt, a ki ama kornak Széll Kálmánja volt,
megvolt a nagy többsége és mégis megbukott miniszter és király egyaránt.
Az ilyen dolgokat, minő a nemzet finomabb, nemesebb és szentebb, sőt
legszentebb érzése, többséggel elintézni, leszavazni nem lehet.
De bezárom szavaimat, csak egy kérdést vetek még fel: azt a kérdést,
hogy a mai helyzetben van-e segitség? Én azt vártam a tisztelt
miniszterelnök urtól, hogy nagy beszédében, a melylyel pár nappal
megelőzi a törvénytelen állapot bekövetkezését, fölveti ezt a kérdést és
erre feleletet ad. Van-e tehát segitség ebben a helyzetben, a mely igen
sulyos? A törvénytelen állapot bekövetkezésétől magam is irtózom,
sohasem is munkáltam arra, hogy ilyen állapot bekövetkezzék, de ma a
kötelesség nem engedi meg, hogy visszariadjak attól, hogy helyeseljem
azt az álláspontot, a melyet a Háznak ez az oldala elfoglal.
Nagy veszélyt látok én is a törvénytelen állapotban, de én nem azt a
veszélyt látom, a melyet a tisztelt miniszterelnök ur felidéz, a midőn
előzetes eseteket mond, hogy megtanitjuk a nemzetiségeket, megtanitjuk a
hatalmat, hogy majd egykor mikép lehet Magyarország törvénye és
alkotmánya ellen kormányozni, hisz tudja ezt az a hatalom igen jól és a
mikor egyszer hatalmasnak érzi magát, sohasem áll ő meg utjában azért,
mert a Corpus juris előtte áll, hanem felrugja azt a magyar felelős
miniszterekkel együtt, a mennyiben igy szokta ezt és megy a maga utján.
Én nem ezekben látom a bajt, hanem a mai állapotot azért bajnak látom én
is és bizony magam is törtem a fejemet azon, hogy van-e hát segitség és
mikép leketne a bajt elkerülni? Én azt hiszem és ez teljes
meggyőződésem, hogy igenis van.
Én tudom, habár a tisztelt miniszterelnök ur némileg más szinben
törekedett is feltüntetni, hogy mikor 1839–40-ben Deák Ferencz
megtagadta az ujonczlétszám megadását s megtagadta, gondolom tizenegy
hónapon át, mikor április 11-ikére az országgyülés feloszlatásáról szóló
királyi leirat már a nádor zsebében volt, az utolsó napon, április 10-én
meggondolta az uralkodó azt – mert az akkori uralkodóról lehet
beszélnünk, mivel annak nem volt felelős földmivelésügyi minisztere,
hogy ha feloszlatja az országgyültést, miként áll akkor a legyőzhetetlen
osztrák császár az európai nagyhatalmak előtt és felséges barátai előtt.
Meggondolta ezt és bölcseségével arra jött rá, hogy ugy áll a világ
előtt és felséges barátai előtt, mint olyan uralkodó, a kinek
Magyarország nem ád katonát. Ha katonát akar magának, ha hős vitézeket
akar szerezni, kénytelen lesz pandurokkal, kötéllel fogni és vason vinni
be a legényeket. Mikor pedig ezt meggondolta az uralkodó, mikor ezt
meggondolta az ő Metternich nevü minisztere, azt mondták, jobb lesz
kibékülni, mintsem az országgyülést feloszlatni. Mintsem, hogy katonát
becsülettel ne kapjunk és katonát csak erőszakkal szerezhessünk és ezzel
a nagyhatalmu tekintélyt elveszitsük, jobb lesz a nemzettel kibékülni,
jogos kivánságait teljesiteni és az ujonczokat tőle köszönettel
elfogadni. És bár e feloszlató rendelet április 11-ére már ott volt a
nádor zsebében, 11-én a nemzet kivánságait teljesitették, tovább folyt
az országgyülés, megkapták és meg is köszönték az ujonczokat.
Most talán jobb a helyzet? Az uralkodónak vagy kormányának vagy
nagyhatalmu monarchiájának nemzetközi állapota, tekintélye, becsülete
talán ma jobb, mint 1840-ben volt? Nem más az. Ha urunk-királyunk elé
oda áll a miniszterelnök férfimódra és azt mondja: Felség, a nemzettől
kell jó szivvel megkapni az ujonczokat, mert én Felséged monarchiáját,
uralkodói tekintélyét és méltóságát – a melyet nekem, mint
miniszterednek meg kell védelmeznem – ki nem tehetem annak, hogy Európa
olyan látványnak legyen szemtanuja, hogy Magyarország megtagadja az
ujonczot azért, mert legelemibb nemzeti jogai és érzelmei lábbal
tiportatnak, nekem, mint tanácsadónak, kötelességem, hogy erre
figyelmeztesselek. Ha férfimódra megmondja ezt neki, az uralkodói
bölcseség és a nemes sziv feltámadt jogát gyakorolja.
(Széll Kálmán miniszterelnök: A kisebbség nem Magyarország. Sohasem
fogadtam ezt el, sohasem irom alá.)
Tisztelt miniszterelnök ur! Ha megtörtént 1840 áprilisában, sőt, ha
megtörtént 1889 márcziusában hogy a koronát felvilágositották férfiak,
de férfiak arról, hogy a 14. §. a nemzetnek ártalmára van, hogy az
tekintélyének és alkotmányának megcsonkitását jelenti és ha akkor a
korona bölcsesége előállt és azokat a káros dolgokat megváltoztatta,
megjavitotta: hát nem a kisebbségből indult az ki és nem a korona
bölcsesége segitett a dolgon?
Emlékezzék csak vissza a tisztelt miniszterelnök ur az egyházpolitika
dolgára. Köztudomásu dolog, hogy a koronának felséges képviselője nem
rokonszenvezett azzal az elvvel, hogy ő azt nem óhajtotta, hogy az nem
tetszett neki, de támadtak férfiak, a kik meggyőzték arról, hogy a
nemzet nagy többségének akarata által nagy összeütközés lesz vele
kikerülve, a mely különben az állam és egyház között kikerülhetetlen. És
a korona bölcsesége konszenzusát adta az uj alkotásokhoz és az állam meg
az egyház közötti nagy konfliktusoknak elejét vette. Hát a korona
bölcseségében lehet bizni, de csak akkor, ha a korona tanácsában férfiak
ülnek.
És a mikor a függetlenségi párt azon az álláson, a melyet elfoglalt, e
kérdésben szilárdul megmarad, érvei és meggyőződései alakulásának
tényezői között mindig ott van az a gondolat, hogy az utolsó órában a
korona bölcsesége, a mely a kényszerhelyzetet is felismeri ám, a nemzet
megalázása, jogainak megnyirbálása és megsértése nélkül is megoldást
talál ebben a nehéz helyzetben is.
Beszédem elején mondtam, hogy azt a benyomást keltette bennem a tisztelt
miniszterelnök ur tegnapelőtti nagy és szép beszéde, hogy az
bucsuzóbeszéd volt. Hát szinte megillet engem az, hogy én ahhoz kis
bucsuztatót is kössek. A tisztelt miniszterelnök urat is követni fogja
ujabbkori történetünknek az a szomoru jelensége, a mely szerint
államférfiaink, ha egyszer elhagyták a hatalom helyét, ha azt
elvesztették, elvesztették egyuttal nagyságukat, befolyásukat is és
megszüntek a nemzet nagy férfiai lenni. A politikai elalvás, nem mondom,
hogy a halál, hanem a politikai szunnyadás, az örökös szunnyadás
következik be majd a tisztelt miniszterelnök urnái is, a mint annyi sok
elődjénél bekövetkezett.
Hogy vagyunk mi ma? Ma nincsen a nemzetnek igazi vezére. A külső
hatalom, a külső dicsőség minden jelvényét megadja a véletlen, a piros
székbe, a korona tanácsába való jutás, magas kitüntetés, holmi
társulatok elnöksége – ily külső dolgok megadhatják a nagyságnak külső
jelenségeit, de azon az oldalon, a kormányzó padokon, a nemzetnek
vezérférfiai, a nemzetnek nagyjai nincsenek. Ha kezdenek is képződni –
mert hiszen minden korszak megszüli a maga gyermekét – ha kezdenek is
képződni; hogyha erőteljesen azzá alakulnak is át, hogy a nemzet nagyjai
legyenek; a mint a korona tanácsosaivá válnak, fejlődésük azonnal
megakad, növekvésüknek arányai összezsugorodnak és a mikor a korona
tanácsából kizáratnak, éppen olyan hétköznapi alakokká válnak, mint a
milyenek voltak azelőtt.
(Ugron Gábor: Kifacsart czitromokká!)
Oda fejlődött a magyar közélet, hogy a társadalom különben rossz
felfogása szerint nagygyá csak a koronához való közeljutás által lehet
valaki és oda fejlődött a társadalmi felfogás 35–36 évi
alkotmányosságután, hogy a kire a korona fénye nem sugárzik, sem
közelben, sem távolban, az semmi ember a magyar társadalomban. Irtóztató
sülyedésnek a bizonysága ez, tisztelt képviselőház.
Az elveknek és az erkölcsöknek nagy megromlása minden téren mutatja,
hogy a nemzetélet minden külső disze mintha csak a koronától függne,
mintha csak a koronában volna meg, semmiben sem másban. Ez ellen a
felfogás ellen nekünk egész hazafiságunkkal tiltakoznunk kell, utját
kell annak állanunk és maholnap vizsgálat alá kell vennünk, hogy vajjon
a koronának hatalma nem sokkal több-e már, mint a mennyit józaneszü
társadalomban fentartani lehet!
Azt mondja a költő:
„Az nem lehet, hogy ész, erő
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksuly alatt!“