kell felhozni, mert az ilyen érvelés végre is mindenre alkalmas lehet,
de arra, hogy a nemzet önbizalmát, önérzetét emelje, arra ez nem
alkalmas. Már pedig ennek a szegény nemzetnek, a melyet a
földmivelésügyi miniszter ur oly sötét szinnel festett meg, ennek a
szegény nemzetnek mindenekfelett önérzetre van szüksége, mert a nélkül
örökké türné az önök kormányzatát. Az pedig lehetetlen, az sokáig nem
tartható, mert azt ki nem állja a leggazdagabb nemzet sem.
Azt mondja a földmivelésügyi miniszter ur, hogy nem csak arra van
szükség, hogy a magyar nemzet dinasztikus legyen – ámbár egyáltalában
meg nem értem, hogy miért járt az ő elméje e körül a kérdés körül, hogy
szükséges-e, hogy mi dinasztikusak legyünk, vagy nem. Hiszen azok
vagyunk, akár akarjuk, akár nem, akár szivesen tesszük, akár nem, azok
vagyunk. Sokkal nagyobb mértékben, mint a hogy én óhajtanám, sokkal
nagyobb mértékben, mint a hogy a nemzetnek javára van. De hát eszébe jut
azt mondani, hogy nemcsak arra van szükség, hogy mi dinasztikusak
legyünk, hanem arra is szükség van, hogy a külföld, az idegen országok
és idegen nemzetek lássák azt, hogy a magyar nemzet dinasztikusabb és
monarchikusabb érzelmü, mint akármelyik más nemzet a földön.
Szóról-szóra azt mondta (olvassa): »Szükséges, hogy tudja a külföld,
hogy itt milyen erős a dinasztikus érzés és hogy a monarchikus eszméknek
olyan mély gyökere, mint Magyarországon, a kontinensen nincsen«. Hát,
tisztelt földmivelésügyi miniszter ur, ha azt óhajtja, hogy ennek az
érvnek mi valami sulyát elismerjük, először is bizonyitsa be, hogy a mai
államkormányzati rendszer mellett vajjon a külföldnek lehet-e és kell-e
tudnia azt, hogy Magyarország van a világon! Van-e nekünk odakünn
követünk, jelvényünk, nyelvünk, lobogónk, hadseregünkről van-e tudomása,
tengeri haderőnket, vagy bármi egyebünket ismerik-e a külföldön, van-e
valamink, a miről a külföld tudná azt, hogy Magyarország mint állam
létezik? Azt mondta Deák Ferencz egykor – s a mit mondott, ma is igaz és
a miniszterelnök ur, mint Deák Ferencz hűséges követője, mellém áll
bizonyára, ámbár kételkedni lehet benne, mellém áll bizonyára abban,
hogy Deák Ferencznek akkor is igaza volt, most is, hogy a külföld alig
tud rólunk valamit; a mit tud is csak abból áll, hogy Magyarország, vagy
a mi egykor Magyarország volt, Ausztriának, egy a haladás terén teljesen
elmaradt, elszegényedett tartománya.
Igy volt ez 1839. év végén, vagy 1840 elején, de nagyon az elején. Igy
mondta ezt az országgyülésen Deák Ferencz. És ha ma vannak magyar utazók
– pedig vannak és pedig sokkal többen, mint régente – s bejárják idegen
nemzetek országait, vagy idegen társadalmak közé keverednek, nem
találnak embert, idegent sehol, a ki tudomással birna arról, hogy
Magyarország, mint ország, mint állam létezik a földön…
… Igen kevés tudós van a világon és azt a kevés tudóst is különcznek
tartják a külföldön, a ki Magyarországról, mint államról valamit tud.
Most is ugy áll a helyzet, mint már akkor és kérdem: ez a kormányzat
tett-e valamit arra, hogy Magyarország állami léte idegen nemzetek által
elismertessék? Semmit, sőt elkövetett mindent, a mit tudott, hogy az
idegen nemzetek és az idegen államok Magyarország létéről tudomással ne
birjanak. De még ha tudnának is rólunk, az legyen a mi nemzeti
törekvésünk, hogy a magyar nemzetről csak annyit tudjon a külföld, hogy
dinasztikus? Hát nyer ezzel valamit a külföld, vagy mi nyerünk-e ezzel
valamit, vagy nyer-e ezzel valamit a dinasztia? Miért törekedjünk mi
arra, hogy a külföld bennünket ne csak a kipedrett bajuszról, ne csak a
Hunyadi János keserüvizről, hanem arról is ismerjen, hogy mi vagyunk a
világ legdinasztikusabb nemzete? És tisztelt földmivelésügyi miniszter
ur, ama kevés jólelkü és tudós különcz előtt, a ki a magyar nemzet
létezéséről tud valamit, még talán van ma is egy kis becsületünk, de ha
azt a czélt elérnők, hogy ne tudjon rólunk egyebet a külföld, mint azt,
hogy mi vagyunk a legdinasztikusabb nép a világon és tudná, hogy miért
vagyunk olyan nagyon dinasztikusak: akkor becsületünk utolsó foszlányai
is oda lennének.
De tisztelt Képviselőház, át kell térnem a tisztelt miniszterelnök urnak
pár nap előtt tartott bucsuzó beszédére, a mely – őszintén megvallom –
engem is meghatott. Nem káröröm beszél belőlem, mert hiszen én semmi
örvendeteset nem látok – egyénileg – abban, ha a tisztelt miniszterelnök
ur államférfiui működésének a végén vagyunk; nincsen örömöm – még
politikailag sem – abban, mert őszintén szólva, nem tudom, hogy utána mi
következik. Én sem tudom, ő sem tudja: épugy tájékozatlanok vagyunk
valamennyien, mint a hogy – hiszem és meggyőződésem – tájékozatlan ő is.
Mert ha csak kevéssé volna is tájékozva, államférfiui kötelessége lenne
az utolsó napon, a mikor az u. n. törvénytelen állapot bekövetkezik,
mindent elkövetni arra nézve, hogy az be ne következzék…
(Rakovszky István: Bánffy se tette!)
… Hát vessen vele számot a tisztelt képviselő ur! Tisztelt
képviselőtársunknak különös tetszésére válik az én beszédem alatt mindig
Bánffyra hivatkozni. Pedig én nem hivatkozom az ő szentjeire, meg
apostolaira. (Zajos derültség a szélső baloldalon és jobbfelől.) És
különösen nem értem azt, mit akar ezzel az én tisztelt képviselőtársam.
Ellenzéki férfiu-e ő, vagy nem? Az ellenzék becsületes küzdelmét
akarja-e előmozditani, vagy nem, vagy pedig lerontani törekszik?…
(Rakovszky István: Én is azt kérdeztem a képviselő urtól Bánffy alatt?)
Semmit sem kérdezett, mert én akkor nem voltam ott a Házban; nem
helyeseltem azt az obstrukcziót; nem is gátoltam, nem is helyeseltem!
(Rakovszky István: Én meg most nem helyeslem!)
… Mióta?
(Rakovszky István: Az indemnitási vita óta!)
Majd a szemébe nézünk mi annak az érvelésnek! Én nekem most a
miniszterelnök urhoz lenne szavam és Rakovszky tisztelt képviselőtársam
utamba akar állani. Nem sikerül. Elháritom az utból. Én az én szavaimat
el fogom itt mondani.
A tisztelt miniszterelnök ur államférfiui pályáját én a mint emlitettem
már, a vége felé közeledőnek látom. Az a terem, a melyben ő időzik, ma
már betegszoba. Rokonok, hű barátok, jó szomszédok meg-meglátogatják,
vigasztalják is, a mint tegnap a földmivelésügyi miniszter ur
megkisérlette.
(Széll Kálmán miniszterelnök: Sohse sajnálkozzék én felettem!)
Nem is sajnálkozom. Majd rátérek!
(Egy hang a szélső balon: Hideg borogatással kinálják!)
(Széll Kálmán miniszterelnök: Nem kérek belőle!)
Hideg borogatással is ellátják. De egyuttal kikémlelik a szekrényeket,
az ólakat, a ménest és a gulyát, hogy mekkora lesz az örökség, kinek mi
jut belőle. Igy látom én a helyzetet; meglehet, hogy tévedek, de én igy
látom a helyzetet. És engemet arra, hogy igy lássam a helyzetet,
ellenállhatatlan erővel a tisztelt miniszterelnök urnak pár nap előtti
felszólalása késztet. Sem nem sajnálkozás, sem nem káröröm ez itt,
tisztelt Képviselőház.
(Széll Kálmán miniszterelnök: Csak parentáczió!)
Az. Hálás köszönettel ismerem el ama szavak baráti, benső, bizalmas
természetét, a melyekkel rólam is megemlékezett beszédében a tisztelt
miniszterelnök ur. Igaza van: egyénisége iránt ma is a régi tisztelet és
becsülés lelkesit engem. Igaza van. De más dolog az ő államférfiui
működése. Azt rossznak, azt kárhozatosnak tartom. De rossznak és
kárhozatosnak tartottam ezelőtt huszonöt vagy huszonnyolcz esztendővel
is; de rossznak és kárhozatosnak tartom most is; és az a helyzet, a
melybe ma hazánk jutott, mutatja, hogy igazságom van.
Azt mondja a tisztelt miniszterelnök ur tegnapelőtti beszédében, hogy a
kormány azonositja magát az ujonczemelési javaslattal. Lehetetlen, azt
mondja a miniszterelnök ur, hogy azokat levegye a napirendről.
Szóról-szóra azt mondja: lehetetlen, hogy azokat a javaslatokat levegye
a napirendről. Hát, tisztelt miniszterelnök ur, ez a szó »lehetetlen«
megint olyan, a melynek valóságos értelmét valamikor Deák Ferencz
megmagyarázta itt a képviselőházban. Megmagyarázta különösen azt, hogy
az államférfiak gyakran lehetetlennek mondanak oly dolgot, a mely
egyáltalában nem lehetetlen. Csak néha nehéz, de néha a nehézség csak
hiusági akadályokba ütközik; a nemzettel azonban el akarják hitetni,
hogy az lehetetlen. S én meg vagyok arról győződve, hogy ez az
ujonczfelemelési javaslat is olyan, a melynek a napirendről való
levétele nem lehetetlen, sőt a melynek a napirendről való levétele
bizonyos körülmények között elmaradhatatlan szükségesség.
A tisztelt miniszterelnök ur indokolni akarta és indokolta is ez
ujonczfelemelési javaslatnak szükségességét, mert azzal akart bennünket
meggyőzni arról, hogy az ő és kabinettársainak szilárd meggyőződése mily
jól megfontolt okokon nyugszik. De mivel indokolta? Az általános
militárizmussal, az általános hadképességgel, általános európai
felfogással, általános európai érveléssel. Semmivel mással lényegileg
nem tudta indokolni, miért szükséges az ujonczlétszámnak ily magas
mértékben való emelése. De hát, tisztelt miniszterelnök ur, ön azt
jobban tudja, mint mi, mert helyzeténél fogva jobban kell tudnia, hogy
minden országnak a helyzete bonyolult, hogy minden nagy kérdés
szövevényes kérdés, a mely nem egy szálból, hanem igen sok szálból áll
és hogy minden állam kormányzási igazságának nagyon sok részlete van és
nagyon sok részlete egyenlő sulyu és fontosságu. A magyar állam
helyzetében pusztán ezt az egyetlenegy szálat ragadni ki, pusztán ezt a
kérdést tolni előtérbe és minden mást feláldozni érte; mindazt, a mit a
földmivelésügyi miniszter ur tegnap itt kifejtett és a mit ki sem
fejtett és a mi ennek a nemzetnek a nyugalmában van, feláldozni ezért az
egyetlenegyért.
(Széll Kálmán miniszterelnök: Mi javasoltuk a többit is!)
De hogyan javasolták?
(Széll Kálmán miniszterelnök: azt is javasoltuk, ezt is javasoltuk!)
A tisztelt miniszterelnök ur a nemzetnek ezer és ezer más nagy dolgát,
nagy érdekét kellő alakban nem állitotta a nemzet elé. Azt mondja a
tisztelt miniszterelnök ur, hogy az ország érdeke a dinasztia érdeke és
a monarchia érdeke egyszersmind. Hát tisztelt miniszterelnök ur, én azt
hiszem, hogy a tankönyvek szerint, meg idegen elméletek szerint talán
igaza van, mikor azt mondja, hogy az ország érdeke egyuttal a dinasztia
érdeke, de Magyarországnak sok száz esztendős története azt bizonyitja,
hogy a dinasztia nem igy fogta fel a dolgot és a dinasztia nem azt
tartotta a maga érdekének, a mi az ország érdeke. A dinasztiára oly
igazságokat diktál rá a tisztelt miniszterelnök ur, a mely igazságokra
annak semmi kedve, a mely igazságokat elfogadni sincs a dinasztiának
semmi kedve, semmi akarata.
Hát, tisztelt miniszterelnök ur, azt a tant mintha egy iskolában
tanultuk volna valamikor, hogy a dinasztia érdeke egyuttal az ország
érdeke és megforditva. Én is voltam egykor olyan hive Deák Ferencznek,
mint a tisztelt miniszterelnök ur. De én 1876-ban, még inkább 1878-ban,
csaknem egyidőben azzal, a mikor a tisztelt miniszterelnök ur kénytelen
volt a kabinetből kilépni…
(Széll Kálmán miniszterelnök: Miért voltam kénytelen?)
Kénytelen volt; mert ha nem lett volna kénytelen, nem lépett volna ki.
(Széll Kálmán miniszterelnök: Állitásnak kétértelmü, viccznek rossz!)
Nem törekszem én arra, hogy jó viccz legyen; csak igaz legyen.
Ugyanakkor meggyőződtem arról, hogy az a tan…
(Széll Kálmán miniszterelnök: Tudja ön, hogy miért voltam kénytelen
kilépni! Mert meggyőződésem vitt reá! Mondja azt!)
… A benső meggyőződés tisztességes komoly férfiunál sokkal erősebb, mint
bármely más kényszer.
(Széll Kálmán miniszterelnök: Ez igaz! De meg kell mondani!)
Meggyőződtem arról az évek során, 1867-tól 78-ig, hogy az a tudomány, a
melyet mi egykor tanultunk, hamis tudomány és az ország érdeke meg a
dinasztia érdeke nem egy, hanem nagy, lényeges dolgokban egymással
szemben áll. Mindazonáltal, ámbár ép oly hive voltam az ő emlékének és
hagyományainak és époly risztelője vagyok ma is, mint a tisztelt
miniszterelnök ur, én mégis arra voltam kénytelen magamat elhatátozni,
még pedig ugyanazon okokból, mint ő, hogy ide, erre az oldalra jöjjek.
(Széll Kálmán miniszterelnök: Ez már más!)
Mi birt engem arra a meggyőződésemre, arra az igazán ellenállhatatlan,
kényszeritő meggyőződésre, hogy én itt ezeken a padokon kisértsem meg a
nemzet ügyének szolgálni? Az birt reá, mert meggyőződtem arról, hogy az
1867-iki mű, a melynek egykor támogatója voltam, évek folyamán, 10 év
alatt teljesen meghamisittatott, hogy az a mű a maga szerkezetében, a
maga egész gépezetében többé nem felelt meg a nemzet erőinek,
érdekeinek. Mi ennek az államnak a külső gépezete tekintetében, az
emberek, a hatalmi viszonyok beosztása tekintetében oly szervezetet
csináltunk, a minő van a teljesen önálló és független nagy nemzeti
államoknak. Akkora a költségünk, akkorák a kiadások, annyi a
hivatalnokunk, sőt nem csak annyi. 1848 előtt a királyi hatalomnak alig
volt módjában Magyarországon 1500 embernek hivatalt és kenyeret adni; –
ez a rendszer odavitte az országot, hogy ma a király 50,000 családnak ad
kinevezést és kenyeret. A királyi hatalmat, a nélkül hogy ellensulyról
kellő időben gondoskodtunk volna és kellő időben utját állottuk volna, a
királyi hatalmat mérhetetlenül növeltük és a nemzet erőit majdnem
ugyanabban az arányban csökkentettük.
Már most, ha nekünk olyan európai, korszerü, államszerü szervezetünk
van, olyan állami gépezetünk külsőleg, mint a német, a franczia, az
angol és egyéb nagy nemzeteké, de nincs nemzeti hadseregünk, nincs
nemzeti uralkodóházunk, vámjaink felett nem rendelkezünk, ipari,
gazdasági életünk összes erőforrásai felett nem mi rendelkezünk, de az
állam szervezete mégis ugyanaz, mint azoké az államoké: akkor többé az
1867-iki mű ugy, a mint van, a nemzet javára fenn nem maradhat. Segiteni
kell a dolgon; igy a nemzet sokáig nem birja.
Mi történt például, – a mi egyik nagy oka volt, a mely miatt kénytelen
voltam magamra nézve a konzekvencziákat levonni, – mi történt például
Bosznia ügyében? Mert a miniszterelnök urra nézve is egyik külső ok a
bosnyák kérdés volt, hogy akkori állását elhagyta.
Itt van a bosnyák kérdés.
Nem szabad királyunkról beszélni itt; alkotmányos szokásunkkal
ellenkezik; a 48-iki törvényekben kimondott nagy elv következményeivel
ellenkezik. Nem szabad a mi királyunkról beszélni. Nem is akarom tenni,
de bizonyos az, hogy ha a királyi esküben egyetlenegy szónak is értelme
van, ha az nem üres szó, ha – bocsánat e szóért, nem szubjektiv
szándékos kifejezés, – ha nem ámitás a királylyal, valamint a nemzettel
szemben, ha az alkotmánynak a koronázási esküről szóló része komoly
dolog, akkor Boszniát, a mikor elfoglaltuk, a magyar állam erejének
szaporitására kellett volna forditani. A szent koronához tartozott.
Egyenesen arra tett esküt a mi uralkodónk, a mikor szent István
koronáját a fejére tették, azon a halmon, a mikor a világ négy tájára
sujtott kardjával, az a kardsujtás azt jelentette, hogy Boszniát a
magyar állam erőinek emelésére kell visszafoglalni, ha már
visszafoglaltuk. És mi történt vele? Minden alkotmányon kivül eső
immediát hatalmi terület képeztetett belőle: szláv, német és idegen. Nem
magyar. Sem az alkotmányt ki nem terjesztették rá, sem alkotmányunk
sánczaiba be nem vették, sem társadalmunk erejét rá ki nem
terjesztettük. Sőt, még ha semmi sem történt volna, nem volna oly nagy
baj, de egyenesen a magyar nemzet ellenére, tudatosan, szláv és német
irányban fejlesztik. Nekünk alig van rá egyéb befolyásunk, mint a
törvénynek ama szakasza, a mely a miniszterelnöknek jogot ad beleszólni
a kérdésekbe, ha kérdik. Pedig sohasem kérdik.
Mit jelent a koronázási eskü akkor, mit jelent az alkotmány egyéb része,
ha legkényesebb része sem ér semmit a mi számunkra! Ily tapasztalatok
birtak rá és tették rám nézve kényszerüséggé, hogy azt a tábort
elhagyjam és idejöjjek.
Azt mondja a tisztelt miniszterelnök ur és ez érvelésének egyik
legfontosabb része, mindenesetre a legszebb érvek közé tartozik, azt
mondja szóról-szóra: fejleszteni kell a hadsereget, fejleszteni kell a
véderőt, szaporitanunk kell a legénység számát, taraczkütegekre és nem
tudom mi mindenre van szükségünk szárazon és vizen egyaránt, mert az
élet meg nem áll semmiben, semmi intézményben, tehát a hadseregnél sem
áll meg az élet, fejlődnie kell. Jó, igaza van a miniszterelnök urnak,
ha az élet meg nem áll semmiben, fejlődni kell, a hadseregnek is
fejlődni kell. De hát mit akar ezzel a miniszterelnök ur mondani? Miért
hivatkozik ő a dicsőült államférfinak, gr. Andrássy Gyulának a szavaira
és miért csak azokra a szavaira, a melyekben azt mondja, hogy az egyszer
megállapitott közjogi viszony köztünk és Ausztria közt kiszámithatatlan
nemzedékeken keresztül sem kérdés, sem alku tárgya nem lehet?
Mit akar a miniszter ur ezzel? Azt, hogy ez a megállapitott közjogi
viszony Magyarország javára kiszámithatatlan nemzedékeken keresztül nem
változhat? Mert az bizonyos, hogy Ausztria javára és a dinasztia javára
36 esztendő óta folyton változik, egyszer lassubb, másszor gyorsabb
lépésekben, de folytonosan változik. Ha a hadseregre nézve a tisztelt
miniszter ur elismeri, hogy az élet nem tűr stagnácziót, azaz, a mint
mondja az élet meg nem áll semmiben, a hadseregnél sem, tehát
fejleszteni kell: akkor miért nem látja be e természeti törvénynek a
szükségességét akkor is, mikor a nemzet érdekeiről van szó?
(Széll Kálmán miniszterelnök: Akkor is beláttuk!)
Az élet meg nem áll, a nemzet élete sem áll meg, a közjogi gazdálkodás
sem áll meg! De hogyan fejlődik? Mi történt 1867 óta közjogi téren
nemzetünk javára? Fölállitottuk a honvédséget, megszüntettük a katonai
határőrvidéket, azután helyette állitottuk Boszniát, Herczegovinát, még
a Szandzsákságot is fel fogjuk állitani. Ezek közjogi dolgok voltak. De
lett-e a magyar honvédségből nemzeti hadsereg, a mely eszme pedig
lelkesitett bennünket akkor, mikor nagy áldozatok árán ezt a
honvédsereget felállitottuk? Visszakebeleztük a katonai
határőrvidékeket, de kifejlődött-e ott a hű testvériség a társadalomban,
a meleg szeretet; – erejére vált-e a magyar fajnak az a katonai fegyelem
alatt és magyar ellen nevelt nemzedék? Ma már a visszakebelezés óta 30
esztendő telvén el, vajjon az a dinasztia által, a kormányok által
nemzetivé, hazafivá neveltetett-e? Ott ma már a pánszlávizmus is kezdi
fejét felütni, a melyről pedig hajdanában nem is álmodtunk,
Magyarországon hirét sem hallottuk. A magyarság mindenütt gyengül,
elbujdosik, kiköltözik, Amerikába megy, elszegényedik, ellenben a
pánszlávok, dákorománok és pángermánok erősödnek.
Jobban vagyunk-e Horvátországgal, mint voltunk 30 esztendő előtt, jobban
vagyunk-e Fiuméval? Fiuméra nézve ám legyen tanum az igazságügyminiszter
ur, ha mer tanuskodni, hogy Fiuméban szabad törvénykezni, ott a
hivatalos nyelv a német is, a horvát is az olasz is, csak a magyar nem.
Hol fejlődött a nemzet érdeke? Hát a nemzetre nézve a közjogi életnek
meg lehet állania, sőt visszafelé lehet fejlődnie? Ezzel szemben a
hadsereg szervezése körül minden a nemzet terhére mindig fejlődjön
előre? Hol van itt a nemzet érdekének ápolására való ösztön, a közös és
együttes jóakarat? A hadseregnél a miniszterelnök ur oly ékesen tudott
szónokolni a közösségről és az együttességről, a hadseregről és
dinasztiáról. Ezeknek érdekeivel együtt miért nem fejlődött a magyar
nemzet javára a közjog, az államjog, a társadalom, a gazdaság, az
erkölcs, a jólét és minden?
Hivatkozik a miniszterelnök ur Deák Ferenczre és azt mondja, hogy ő Deák
Ferencznek hű követője, hagyományainak hű fentartója. Én is ismertem,
talán vagyunk többen a Házban, a kik igen jól ismerték. Erős elméjü,
egészséges hazafiságu, derék férfiunak ismertük. Sohasem jutott eszébe
senkinek az, hogy az ő agya olyan korhadt volt és az ő hazafisága olyan
sivatag volt, hogy a 67-es művet a nemzetre nézve örökkétartónak szánta
volna. Maga Deák, – a dolog természeténél fogva máskép nem is lehetett –
de maga gróf Andrássy Gyula is azt a nemzet számára nem végrendeletnek
tekintette, hogy ezentul a nemzetre nem marad egyéb hátra, mint hogy
feküdjék le és temetkezzék el, de a 67-es mű azért maradjon meg és
álljon fenn változatlanul. Azok nem oly kiselméjü emberek voltak, hogy
ilyen gondolatot még csak fel is lehetett tenni róluk. Gróf Andrássy
Gyulának idézett szavai ilyen értelmét látszanak ugyan mutatni. Tünődtem
egykor a felett, mit akar mondani. Sulyosan elitéltem az első
pillanatban azokat a szavakat, de rájöttem, hogy azok a szavak talán
inkább Ausztria ellenében vannak mondva és bizonyos osztrák körök
maradhatatlanságát akarta azzal lecsillapitani, mint hogy a magyar
nemzetet akarta volna e szavakkal illetni.
Maga Deák és kétségtelenül társai is a 67-es művet csak egy állomásnak
tartották, a melyen megpihenhet majd a nemzet tehervonata egy darabig,
de azután következik a második és a többi állomás, előre, előre mindig.
Nem ugy, a mint a honvédelmi miniszter ur mondta, hogy csak
lassan-lassan-lassan, nem ugy; Deák azt sohasem gondolta, hogy a
következő állomás oly messze legyen, az idő végtelenségében, hogy addig
a nemzet tehervonata elveszitse utközben tüzét, szenét, táplálékát és
személyzete éhen veszszen.
A tisztelt miniszterelnök ur érvelésében csak azért, hogy a nemzet
követeléseivel szemben, – mert vivmányokról most még a hadseregnél szó
sem lehet, – hangulatot szerezzen, történelmi fejtegetésekbe bocsátkozik
és hivatkozik arra, hogy pl. a német vezényszó, a német jelvények a
hadseregben következnek az 1867: XII. törvényczikkből. A hadsereg
közössége következik a közös ügyek természetéből, a közös ügyek
következnek Deáknak, meg Kossuthnak 1848-iki beszédeiből és az 1723. évi
I., II. és III. törvényczikkből.
Tisztelt miniszterelnök ur, menjünk tovább! Nem ott kezdődik ez a
közösügy. A közösügy meg nem nevezetten kezdődik 1527-ben, de
megnevezték már abban a században is.
(Széll Kálmán miniszterelnök: Én már egyszer megmondtam!)
Mit csinált a legelső országgyülés, a melyhez a közösügyeket odavitték,
emlékszik-e reá a tisztelt miniszterelnök ur?
(Széll Kálmán miniszterelnök: Egyszer már megmondtam!)
Az én tudásom szerint – valami nagy kutatást nem gyakoroltam ezen a
téren, azonban ráakadtam egy meglehetősen érdekes adatra. Valamelyik
osztrák herczeg, – mert akkor még főherczeg nem volt, – mint királyi
biztos a közösügyeket az 1579-iki, vagy 1580-iki országgyülés elé vitte
s nevezte a királyi propozicziókban a közösügyeket mixta negotia néven.
Ez volt az első. Mikor őseink országgyülésen összegyült serege ezeket a
szavakat: »mixta negotia« meghallotta, mikor meghallotta a főherczegnek
utasitását és ezt a nevet, hogy ezeket a mixta negotia néven nevezett
ügyeket a nemzetnek el kell fogadnia, törvénybe iktatnia,
következtetései előtt meghajolnia: obstrukczióra határozta el magát az
akkori tisztelt képviselőház, 1580-ban, de olyan obstrukczióra, hogy
este összejöttek és másnap reggel a tisztelt Karokból és Rendekből egy
sem maradt meg. Ott hagyták üresen a sátor alatt az osztrák főherczeget
az ő mixta negotiájával.
Az obstrukcziónak ezt a módját, ha lehető volna, most is jobb szeretném,
hogy a miniszterelnök urnak ne adjunk se pénzt, se hatalmat, se
tisztességet, hagyjuk itt őket, hogy csináljanak, a mit tudnak.
(Ugron Gábor (a jobboldal felé): De önök itt maradnak eladni minket!)
Fájdalom, ez most nem történhetik. A viszonyok 320 esztendő óta sokat
változtak. Mi bizony most nem hagyjuk el ezt a helyet, mert nagy
kötelesség tart idekötve bennünket, nem bizhatjuk kizárólag az önök
kezére az ország minden érdekét.