beszédért, a melyet 1834 deczember 9-én tartott Szatmár vármegye
közgyülésén; Galantai Balogh Jánost, a nemzetnek akkori hires
nagyreményü vezérét hűtlenségi pörbe fogták, azért, mert az országgyülés
szine előtt mondta azt, hogy: »Hát mit vétett Wesselényi? Azokat a
szavakat én is magamévá teszem.« »Magadévá? – no akkor be a hűtlenségi
perbe« (Derültség.) – Akkor még a királyi tábla biráskodott ezekben az
országgyülési ügyekben. Az országgyülési ifjakat szintén perbe fogták,
Lovassy Józsefet 10 esztendőre, Lovassy Ferenczet egy hónapra,
Lapsánszkyt 10 esztendőre, Orbánt 2 vagy 3 esztendőre itélték el. És
miért? Azért, mert az országgyülésen történt dolgokat megirták a
vármegyének. Kossuth Lajost négy esztendőre itélték el azért, mert az
országgyülési tudósitásokat megirta a vármegyéknek. Békés vármegyére
királyi biztost küldtek, mert Békés vármegye a követi utasitásról
értesitette a többi vármegyét. Akkor Deák Ferencz azt mondotta: Olyan
kormánynak pedig, mely igy bánik az ország alkotmányával, én ujonczot
nem adok. És nem is adott. Elkezdődött az obstrukczió és folytattatott
Deák Ferencz vezetése alatt 11 hónapig. Figyelmeztetem a tisztelt
miniszterelnök urat, hogy nekünk még jó sok időnk van hátra.
(Rákosi Viktor: Deák Ferencz hagyományait fogjuk követni!)
(Széll Kálmán miniszterelnök: De én nem csináltam törvénytelenséget.)
Majd rátérünk. Ismerjük egymás eszejárását. Tudtam, hogy az egyik
ellenvetése az lesz a miniszterelnök urnak, hogy az nem független
felelős miniszteriuma volt az országnak, hanem dikaszteriális kormánya,
a másik pedig, hogy ő nem csinált törvénytelen dolgot, a mikor pedig
csinált… Csakhogy az akkori kormány épen ugy nem ismerte azt be mint a
mostani; sőt az akkori kormány oly szilárdul volt meggyőződve arról,
hogy az ő álláspontja és eljárása törvényes…
(Széll Kálmán miniszterelnök: Én senkit sem csukattam be.)
… hogy a szeptemvirális tábla itéleteit mutatta be a képviselőháznak,
mondván: Ime, ezek itélték el, nem én, még pedig a Corpus Juris alapján,
és igy a kormány eljárása törvényes. Annyira meg volt győződve a kormány
arról, hogy eljárása törvényes – persze Deák Ferencz nem volt
meggyőződve, de mi sem vagyunk – hogy ő Felségét a koronás királyt 11
hónapig elzárta annak bölcs belátása elől, hogy a nemzet érzékenységét
neki is kimélnie kell és hogyha a nemzet törvénysértést és jogtalanságot
lát azokban a dolgokban, ugy a koronának azokat orvosolni kell. Az
utolsó időben, a 11-ik hónap kezdetén, azt tanácsolták a koronának,
oszlassa fel az országgyülést, mert különben nem kap ujonczot. Ezt
tanácsolták és a korona el volt határozva, hogy az országgyülést
felosztatja, a mely pedig 1839 junius 2-tól együtt ült és tanácskozott
1840 április haváig. Miként lett vége a viszálynak, azt a tisztelt
miniszterelnök ur tudhatja. Kevés ember tudja, a históriában még nincs
megirva, de az elhunyt nagy államférfiu, Deák Ferencz neki is elmondta
bizonyára. A viszálynak ugy lett vége, hogy a király a nádor
közbenjárására cserben hagyta a kormányt és sem az országgyülést fel nem
oszlatta, sem annak a bolond és a nemzet minden érzelmét sértő
álláspontnak a védelmére nem kelt, hanem az itéleteket és azok
következtetéseit megsemmisitette, és azoknak a szerencsétlen, egykori
dicső emlékü honfitársainknak a szabadságát visszaadta. Mikor ez
megtörtént, akkor az országgyülés 1840 május havában elfogadta a királyi
propozicziókat és megadta az ujonczokat. De addig nem.
(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Csukassa be magát:
kiszabaditjuk!)
Tisztelt honvédelmi miniszter ur, a reglement igy tartja, a Corpus Juris
amugy tartja s a Corpus Juris is nagy dolog. Ha az egyiket ismeri az
ember, czélszerü, hogy ismerje a másikat is. Az ország alkotmányi
küzdelmeinek történetében nagyon sok bölcseség van, és ha az az egyéni
véleménye, hogy mi most itt elégedetlen elemet képezünk, hát vegye
tudomásul, hogy Deák Ferencz 1839–40-ben csak olyan elem volt, mint mi,
tehát valami nagyon mi nem szégyelhetjük magunkat.
Azt mondta tegnap az igen tisztelt honvédelmi miniszter ur…
… Elhoztam az ujságot, a melyet ugy hivnak, hogy »Magyar Nemzet«. Abban
látjuk, hogy báró Fejérváry Géza, Justh Gyula képviselő ur beszéde alatt
közbeszólott, hogy: »Sehol a világon nem beszélnek ugy a hadseregről,
mint itt!«
(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Az már szent igaz!)
(Okolicsányi László: Van is rá okunk.)
(Rákosi Viktor: Hát Francziaországban? Hát a német szocziálisták?)
A tisztelt honvédelmi miniszter urnak minden szava szent, a mit itt
kijelent, de ő adós marad azzal, hogy megmondja, hogy mi hát ennek az
oka? Hát kisértsük meg ezt mi.
(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Car tel est mon plaisir!)
Németül, csak németül kérem.
Tisztelt Ház! Én megvallom, hogy a többségnek, a szemközt ülő párt
egészének eljárását nem helyeslem. De hiszen az nem nagy dolog, hogy nem
helyeslem, csakhogy még nem is értem.
(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Az már nagyobb dolog!)
Bizony nagyobb dolog, pedig törekszem ám megérteni. De például a volt
nemzeti párt tagjainak eljárását e kérdésben egyáltalán nem értem.
Röviden érintem csak ezt a dolgot, mert hiszen megszünt az a párt; arról
a pártról és annak programmjáról beszélni már tárgytalan dolog. De
igenis vannak tiszteletreméltó tagjai itt a Házban és lehetetlen, hogy
azok a tagok egykori pártállásuk hagyományait, ösztöneit, irányát,
nézeteiket oda ne vitték volna magukkal. És én megvárnám azt és megvárná
a nemzet is pártkülönbség nélkül, hogy az az erkölcs, a mely bennük volt
akkor, midőn az ellenzéken voltak, azok a nézetek, azok az elvek
kisértsék meg a megvalósulást ott a kormány háta mögött. Hogy mit
mondott a nemzeti párt egyik vagy másik tagja egykor, azt én a multak
örökre nyugvó homályából felturkálni nem fogom. Egy dolog bizonyos, és
erről tanuságot teszek: hogy a volt nemzeti párt 20 vagy több éves
fennállása alatt a nemzetnek sok reményét, sok jogos és becses
várakozását kapcsolta magához. A nemzeti párt nevével és működésével sok
nemzeti vágy, sok jeles, hazafias törekvés volt összekapcsolva. A nemzet
nagy rétegei, még a más pártbeliek, még mi függetlenségi pártbeliek is
hittük és reméltük, hogy ama reményeket legalább részben be fogja
váltani az a párt; s hogy ama nemzeti nagy várakozásnak, mely működése
közben hozzákapcsolódott, legalább részben eleget fog tenni.
Négy esztendő óta várjuk ezt! Az eddigi közjogi és törvényhozási
cselekményeknél még lehetett azzal mentegetődzni, hogy nincs itt a mi
időnk. Nem érett meg a mi vetésünk. De most már nem lehet; mert ime a
közgazdasági nagy áldozatok után, a melyek mellé oda van állitva a
nemzet és a melyektől ez a kabinet nem tudja védelmezni, jön a véderő
terén is irtózatos áldozat, a melynek a további terhei még ki sem
számithatók. És most a nemzeti pártnak ama derék férfiai, a kik
lehetetlen, hogy a fuzióval multjuk minden emlékét, minden hazafias
törekvésüknek nyomát is elvesztették volna, lehetetlen, hogy ebben a
kérdésben önmagukhoz és egyuttal a nemzethez hütlenek legyenek. Várom
tőlük a segitséget nem nekünk…
(Madarász József: Hazánknak!)
… hanem várom az országnak, a nemzetnek és várom hazánknak. Megengedem,
hogy abban a harczban a mely előtt áll a kabinet is, nehéz dolog nekik
valamire menni. De az is szent meggyőződésem, hogy ha a korona, vagy
azok, a kik a korona körül állanak, látják azt, hogy ez a nemzet a maga
jogos érdekeiről és érzelmeiről nem fog lemondani, sőt még a kormány
háta mögött is jeles férfiak vannak, a kik még ott is követelik, hogy
legalább egyelőre megkezdenék a nemzet kielégitését! lehetetlenség, hogy
annak sikere ne legyen. Ha pedig a nemzeti párt férfiai még most sem
érvényesitik multjukat, akkor egész multjuk az ő szándékukon kivül, az ő
törekvéseiket nem érintve, bár öntudatuk nélkül – mondom – akkor egész
multjuk a nemzet ámitása volt! Mert a működésükhöz kötött, nagy, igaz,
jogos, szent várakozásnak, midőn az idő bekövetkezett és az alkalom
rákerült, nem akartak eleget tenni.
Azt mondja a tisztelt honvédelmi miniszter ur – még egyszer felolvasom –
(olvassa:) »Sehol a világon nem beszélnek ugy a hadseregről, mint itt.«
Igaz, de hát honvédelmi miniszter ur, az a hadsereg minálunk más dolog
ám, mint más nemzeteknél. Ha a bakancs, a sapka, a puska és a borju
olyan is, de azért az a hadsereg mégis egész más minálunk, mint más
nemzeteknél. Oly hadsereget, mint a mi hadseregünk, mint a magyar
hadsereg, – ezt tegyük hozzá – nem ismer sem a világtörténet, sem a
világtudomány. Ez különös dolog, a mely tényleg megvan, de a melynek
törvénye, meghatározása, a melynek elmélete nincs meg a világon sehol.
Olyan német tudós még nem akadt, a ki ennek a hadseregnek a
természetrajzát ki tudta volna dolgozni és ennek a hadseregnek
tudományos, politikai, államjogi vagy közjogi meghatározását meg tudta
volna adni. Ez a hadsereg igen tisztelt honvédelmi miniszter ur a
nélkül, hogy tagjait sérteni akarnám, a mire nekem nincsen is szükségem,
ez a hadsereg külső formájára csodálatos vegyüléke a mai korszerü
nemzeti hadseregnek, a középkori zsoldos hadseregeknek és autokrata
uralkodóház hadseregének. Ezt arra tanitják, hogy ő a császárnak
hadserege. Hát van ma császárnak hadserege a világon? Van a nemzeteknek;
van az orosz, a franczia, a német, az angol s a többi nemzetnek. A
magyarnak is kellene, hogy legyen, papiroson meg is van, de hol van a
magyar hadsereg? Tudja azt a honvédelmi miniszter ur, hogy ha a magyar
fiu odamegy a hadseregbe és ott glédába állitják és ott kérdéseket
intéznek hozzá és az ő egész élete ott válságba jut, hát annak tisztába
kell azzal jönnie, hogy – »ha magyar vagy, azt tagadd el, ha hazafi
akarsz lenni, azt felejtsd el.«
(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Ez nem áll! Nagy tévedés!
[Felkiáltások a szélső baloldalon: De ugy van!])
Ha őseid dicsőségén akarsz lelkesülni, ha nemzetednek jövendő
nagyságáért akarsz rajongni, azt hallgasd el, mert máskülönben nem
illesz bele abba a hadseregbe, a melynek csak a törvényben neve a
magyar, a mely az életben nem magyar, a mely az életben nem is közös, a
mely az életben osztrák és császári.
(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: És a melyet a t. képviselő ur
nem ismer!)
Se magyar ne légy, se hazafi te magyar fiu, légy te csak császári
királyi elem és semmi más. Én pedig császári királyi elem lenni nem
akarok; az én szavazatommal egyetlenegy magyar fiu sem lesz az soha. Mig
a hadsereg szelleme ilyen marad, nem fogadom el a törvényjavaslatot,
hanem határozati javaslatot adok be, a mely igy szól (olvassa): »A
képviselőház utasitja a kormányt, hogy az önálló magyar nemzeti hadsereg
felállitásáról és a honvédhadsereggel való egyesitéséről hadéktalanul
terjeszszen elő törvényjavaslatot.«
A NEMZET IGAZSÁGAI.
I. A BESZÉD TÖRTÉNETE.
A beszédet 1903. évi április hó 30-án tartottam a képviselőházban.
Napirenden volt az indemnitási törvényjavaslat. Az 1903-ik évre ugyanis
államköltségvetési törvény nem volt, de az 1902. évi XXIV. törvényczikk
a kormányt felhatalmazta, hogy az állami bevételeket és kiadásokat az
1903-ik év első négy hónapjában az 1902-ik évi költségvetési törvény
alapján teljesithesse. A négy hónap április 30-án lejárandó volt. Uj
indemnitási törvényjavaslatot terjesztett hát elő a kormány, hogy a
pénzügyi kormányzásra való felhatalmazását a törvényhozás 1903. évi
augusztusig terjessze ki. Ha ez meg nem történhetnék: május 1-én beáll a
költségvetési törvényen kivüli állapot, az ugynevezett exlex.
Az indemnitási javaslat előtt napirenden volt a katonai terhek
emeléséről szóló javaslat. Az ellenzék azonban elhatározta, hogy a
kormányt e javaslat visszavételére kényszeriti, vagy legalább a hadügyi
terhek emelését csak oly föltétel alatt fogadja el, ha a nemzet hadügyi
sérelmei orvoslást nyernek s a nemzet jogos követelései a hadsereg
vezényletében, belszervezetében, nyelvében, jelvényeiben, tisztikarában
érvényesülnek.
Ezt a kormány nem akarta. Az ellenzék hát elhatározta, hogy a kormánynak
semmiféle javaslatát, sőt még az indemnitást se szavazza meg. E fölött
folyt a vita.
A vita folyamán április hó 27-én Széll Kálmán miniszterelnök, április
29-én pedig Darányi Ignácz földmivelésügyi miniszter nagy beszédet
tartott, melyben mind a kettő a javaslat szükséges voltát indokolta s a
netalán bekövetkező exlexért a felelősséget az ellenzékre háritani
törekedett. A kormánypárt soraiból ily irányu beszédet akart tartani
Berzeviczy Albert későbbi vallás- és közoktatásügyi miniszter épen
április 30-án, hogy a május 1-én bekövetkező exlexet az ország közönsége
e beszéd világánál lássa s itélje meg.
Az ellenzék ennek minden módon elejét akarta venni s vitarendező
bizottsága Olay Lajos képviselő személyes közbenjöttével engem kért föl,
hogy az exlex előtti utolsó napon én tartsak beszédet s én tárjam az
ország elé a nemzet igazságait.
Igy jött létre ez a rögtönzött nagy beszéd.
A beszéd óriási hatást idézett elő. Bent a képviselőházban is s kint a
társadalomban is. Több képviselő lakomát rendezett a beszéd
méltánylására. Elhatározták a beszéd külön kinyomatását s a budapesti
egyetem lelkes ifjuságának csatlakozásával 200 ezer példányban ki is
nyomatták s a fővárosi közönség közt s kint a kerületekben lehetőleg
kiosztották.
II. A BESZÉD.
(A miniszterek ne csak a királynak, hanem a nemzetnek is hű tanácsosai
legyenek. – A földmivelési miniszter kárhoztatja a nemzetet. – A méh
természetrajza. – A nemzet állami léte nincs elismerve. – Miért legyen a
nemzet csupán dinasztikus? – Mi a politikában a „lehetetlen“? – Miért
lettem függetlenségi harmincz év előtt? – A dinasztia érdeke s a nemzet
érdeke nem egy. – Bosznia és a király esküje. – Ha a hadsereget
fejlesztjük: a nemzet jogait és hatalmát is fejlesztenünk kell. – Az
első közösügy 1580-ban. – A vidéki küldöttségek. – A jura reservata. –
Mikor csempészték a magyar ezredekbe a németséget? – Az idegen vezényszó
ostobaság. – A kormány egyaránt őszinte legyen a nemzettel s a
királylyal szemben. – Legyen felelős együtt a többséggel. – Az exlexet
ki lehet kerülni, de csak ugy, mint 1840-ben. – Mi sors vár Széll
Kálmánra? – A megrekedt szekérről le kell szállnia.)
Tisztelt Képviselőház! Igazán óhajtottam volna én magam is, hogy
Berzeviczy Albert tisztelt képviselőtársam szólaljon fel először, de
önző indokok vezettek engem abban, hogy ez az óhajtás feltámadt bennem,
mert azt hiszem, hogy olyan védelmezhetlen, tarthatatlan ügyet, mint a
milyent ő akart védelmezni, csak oly érvekkel tudott volna védelmezni, a
melyekkel szemben a mi álláspontunk, a mi vitánk igazán könnyü, noha
kötelességszerü.
A földmivelésügyi miniszter urnak tegnapi beszéde azt a benyomást
gyakorolta a tisztelt Háznak ez oldalára, mintha az a beszéd, ámbár
nyiltan a javaslat érdekében tartatott, mégis a javaslat ellen szólt
volna. Tartalmának, érvelésének legnagyobb része, érvelésének minden
komolysága csak az ellenzék álláspontját erősitette.
Igaza van abban a tisztelt földmivelésügyi miniszter urnak, hogy igen
sok elintézésre váró komoly ügyet hátráltat itt ezen javaslat.
Felsorolja itt a költségvetést; a gazdasági munkások helyzetét; Sáros,
Zemplén, Ugocsa megye szegényeinek segélyét; a székelyföldi segélyt,
vidéki épitkezéseket, vállalati, ipari szerződéseket, beruházásokat,
szabályozásokat, ármentesitéseket, állattenyész tést, len-,
kendertermelést, tisztviselőfizetést, kiegyezést, vámtarifát, olasz
szerződést, borvám-klauzulát stb.; száz meg száz dolog, a mely mind
hátráltatást szenved. Kisebb-nagyobb érdekü kérdések azok, de azért mind
fontos kérdések, valamennyi elintézésre vár. De még ennél van több
kérdés is, a melyeket mi bizony óhajtanánk minél előbb, minél gyorsabban
és minél alaposabban elintézni. De nagy bajban vagyunk; sokkal nagyobb
kérdés az, mely felett most vitatkoznunk kell. Szinte, ha nem lenne
banális hasonlat, azt mondanám, hogy mikor az embernek háza ég, ne azon
törje a fejét, hogy a tört ablakot megcsináltassa, a kapanyelet
helyreigazitsa, hanem siessen oltani. Ezek nagy kérdések, fontos
kérdések, de valamennyi felett áll a nemzet becsületének kérdése, a
nemzet önérzetének, jövendőjének és méltóságának kérdése, a mely ezzel
az ujonczszaporitási javaslattal válhatlanul összefügg; mert ha nem
függne össze válhatlanul, akkor a tisztelt miniszterelnök ur pár nap
előtti beszédében s a tisztelt földmivelésügyi miniszter ur is tegnapi
beszédében a zempléni, az ugocsamegyei és ungmegyei segély ügyével nem
hozná kapcsolatba a magyar hadsereg szaporitásának kérdését.
Hát meg vagyunk akadályozva abban, hogy ezeket az ügyeket elintézzük.
Miért? Mert két akarat áll itt szemben egymással a mi felfogásunk
szerint: az egyik a korona akarata, a melyet képvisel itt a kormány, a
másik a nemzet akarata, a melyet képviselünk mi. Ez a két akarat áll itt
egymással szemben. A kettő közül valamelyiknek győzni kell, vagy
valamelyiknek el kell esnie, vagy pedig a kettő között becsületes
békességnek kell köttetni. Másként a vizszabályozásokra és
ármentesitésekre és ilyen apróbb segélyezésekre nincs idő, nincs mód,
nincs lehetőség. De a mikor a tisztelt földmivelésügyi miniszter ur
ilyen kemény, szigoru, sötét képet állit elénk, hogy ime mennyi nagy
nemzeti, társadalmi, jogi, humanitarius és egyéb dolgot kell
elmulasztanunk: miért nem beszél akkor a földmivelésügyi miniszter ur a
másik akaratról és annak a makacsságáról, annak a konokságáról?
Miért nem deriti fel előttünk annak a valóságát, miért nem keresi a
lehetőséget arra nézve, hogy azon az oldalon is legyen orvoslás, legyen
segitségre való hajlandóság, legyen a nemzet iránt való köteles
engedékenység? Miért csak tőlünk, miért csak a nemzettől követel mindent
a kiegyenlitésre és miért nem a másik akarattól is, a mely semmivel sem
szentebb, semmivel sem fontosabb, mint a nemzeté? Miért állit hamis
képet a világ elé, mert hiszen egy nagy igazság, egy nagy nemzeti
esemény sokoldalu; miért szinezi ki azt az oldalt, a mely látszólag, de
csakis látszólag ellenünk szól és miért nem szinezi ki a másik oldalt, a
mely a nemzet igazságait deriti ki?
Tegnapi felszólalásának ez a legnagyobb belső és valóságos hibája. A
miniszteri székben levő férfiak nemcsak a koronának kell, hogy
tanácsosai legyenek, hanem a nemzet tanácsosainak is kell lenniök.
Nemcsak a koronát kötelesek felvilágositani, kötelesek a nemzetet is
felvilágositani. Ha pedig ők mindig csak a korona érdekét tolják
előtérbe, mindig csak a korona akaratát képviselik: akkor a másik
kötelességüket megszegik, elmulasztják. Miért tette azt a benyomást a
tisztelt földmivelésügyi miniszter urnak tegnapi beszéde, hogy az
ellenzék számára őröl? Azért, mert hiszen épen az ő általa felsorolt
nagyobb és kisebb és még fel nem sorolt száz meg száz nagy érdek
elintézésének sürgőssége követelné, hogy a másik akarat részéről is
történjék közeledés a nemzethez és épen a mi érvünk, a mi okoskodásunk,
a mi igazságunk is a mellett az álláspont mellett van, a melyet jól
megfontolva és nem szenvedélyek tüzének lángolása közben mi
elfoglaltunk.
A tisztelt földmivelésügyi miniszter ur már állásához méltóan is beszélt
nekünk tegnap gazdag nemzetről és beszélt nekünk tegnap szegény
nemzetről. Nem mondta meg egészen, hogy a magyar-e a gazdag nemzet, vagy
a japáni, azt sem mondta meg egyenesen, hogy a magyar-e a szegény
nemzet, de hát beszédéből senki sem érthetett mást, mint hogy ő a magyar
nemzetet tartja szegény nemzetnek. Hát ha igy vélekedett, ha igy
gondolkodott, kénytelen vagyok én is elismerni, ebben igaza van. De
hiszen az természetes is. Indokolásában, beszédének további folyamában
rá is mutatott arra, hogy a magyar nemzetet miért tartja szegénynek és
azt mondotta, hogy annak egyik oka az, mert a magyar ember mindig
felényit dolgozik, mint a mennyit dolgoznia kellene és lehetne. Nem igy
mondta szóról-szóra, hogy minden magyar ember; azt mondta, hogy sok
magyar ember. De hát ha szava egyáltalában bir tartalommal, ez alatt azt
kellett értenünk, hogy a magyar fajnak, a magyar népnek jellemző
tulajdonsága az, hogy félannyit dolgozik, mint a mennyit neki dolgoznia
kellene és a mennyit birna.
Hát tisztelt földmivelésügyi miniszter ur, szegény nemzetnek lehet tenni
szemrehányást, mert a szegény nemzet az ellen nem tiltakozhatik, ámbár
sem bölcs, sem diszes dolognak nem tartom, ha akármilyen szegény is az a
nemzet, annak a saját kormányzói tegyenek örökösen szemrehányást és ha
annak a nemzetnek van hibája és még inkább van szerencsétlensége, akkor
még azért is a nemzetet tegyék felelőssé, mikor nem ő maga annak az oka,
mikor épen a nemzet kézzel-lábbal, minden legszentebb erejével dolgozik
azon, hogy a szerencsétlenséget magáról elháritsa.
Hát, tisztelt földmivelésügyi miniszter ur, a magyar ember fiát elviszik
osztrák katonának, a magyar ember pénzét elviszik Ausztria jólétének az
emelésére, a magyar ipart elviszik idegen iparnak az osztráknak
emelésére, a magyar királyt elviszik osztrák császárnak. Már most a
magyarnak összes központositott állami ereje és működése gyümölcsének
legnagyobb része az osztrák javára esik. Hát mit akar a tisztelt
földmivelésügyi miniszter ur: hogy két annyit dolgozzunk, két annyit
vihessenek el? És ha e miatt baj és szerencsétlenség történik, akkor a
nemzet legyen a saját kormányzói által itt lebirálva? Ő legyen felelőssé
téve mindenért? Hát ez nemzeti felfogás? Hát helyes felfogás ez? Én
tudom, hogy a földmivelésügyi miniszter ur ugy magában a mikor hallgat,
a mikor tünődik, a mikor érez, a mikor gondolkodik, mikor nem látjuk sem
itt, sem odafönn nem látják: épen olyan jó magyar ember, mint mi
vagyunk. De épen ez, hogy kitör belőle ez a nemzet ellen szóló hangulat,
kitör a nélkül, hogy megfontolná szavait s azoknak következményeit, ez
mutatja, hogy minő szerencsétlen helyzet az, a melyben ő és
kormánytársai ez idő szerint vannak.
Azt mondja a földmivelésügyi miniszter ur, hogy tanuljunk a méhektől.
Hát én természetesnek találom, hogy ő, mint földmivelésügyi miniszter a
természet világából veszi az állami kormányzási elveket és eszméket és
hogy szeme a méhen akad meg. Ez természetes. Mert a méh az a
szerencsétlen természeti tünet, az állatvilágnak az a szerencsétlen
lénye, a mely gyüjt, és a melynek a mézét mindig elviszik mások. De
azért a méh természetrajzát és élettanát talán mégsem ismeri jól a
földmivelésügyi miniszter ur; mert a méh akkor, a mikor mindig elviszik
a gyüjteményét, a mikor látja, hogy hiába gyüjt, hogy télre nem lesz
ennivalója: abbahagyja a gyüjtést és ott hagyja azt a rongyos kast, a
mely neki meg nem menti munkája eredményét. Elpusztul inkább, semhogy
vég nélkül, határ nélkül gyüjtsön mások számára. De a magyar nemzet ezt
a tanácsot nem fogadja meg, a tisztelt miniszter ur szép szeme kedvéért.
Mi itt akarunk maradni, itt akarunk dolgozni és gyüjteni, de nem azért,
hogy az eddigi politikai rendszer örökös folytatásaként mindazt, a mit
kerestünk, dolgoztunk, gyüjtöttünk és megtakaritottunk, mindig idegen
érdekek oltárán kelljen feláldozni.
A tisztelt földmivelésügyi miniszter ur a história általános
közhelyeivel is megkisérlette az érvelést e tarthatatlan javaslatok
mellett. Hivatkozott valamiféle krónikásra, a ki megint a nemzet ellen
szólt s a ki azt irta a magyarról, hogy »jugi impatiens«. Miért irta? És
mi van ebben a nemzetre nézve hátrány, vagy megszégyenitő, hogy ő »jugi
impatiens«? Évszázadokon keresztül az volt a törekvés, hogy mindig »jugi
patiens« legyen; és becsületére vált minden nemzedéknek, a melyről
méltán és igazságosan el lehet mondani, hogy »jugi impatiens«…
(Darányi Ignácz földmivelésügyi miniszter: Ebben igaza van!)
… Sok mindenben van igazam. A tisztelt földmivelésügyi miniszter urnak,
ha végigmegy az elmult idők történetén, meg kell győződnie arról, hogy
nem a magyar nemzet volt »libertatis incapax«, hanem a magyar nemzet
kormányzó férfiai, vezetői, államilag megpecsételt hatalmasai, azok
voltak azok, a kik nem is türték, képtelenek is voltak az igazi
szabadságra.