miniszterelnök ur legutóbb jelzett: a jelvényeknek valamiféle
átalakitása, azután a magyar tiszteknek a magyar ezredekbe való
áthelyezése s végül a katonai bűnvádi eljárás. Bocsánatot kérek, habár
mellesleg, némileg kitérek e feltételekre. Én igazán nem akarok ezekről
sokat beszélni; de nem is fogok. Hanem hát azt kérdem, a 15,000 főnyi
emeléssel szemben ez lenne az ellenérték? Hát nem emlékszik a
miniszterelnök ur, hogy a mikor még kezdő politikus volt, politikai
pályája kezdetének kezdetén, már akkor igérte a kabinet, a hatodik,
hetedik miniszterium ő előtte, hogy ezt a katonai büntető
törvényjavaslatot vagy perrendet előterjeszti, mert sürgős, mert
szükséges, mert halaszthatatlan, mert az állapotok a katonai
igazságszolgáltatás terén középkoriak. Hiszen Horváth Boldizsár, akkori
igazságügyi miniszter az első Andrássy-kabinetben már törvényjavaslatot
is terjesztett elő, oly régen, hogy mindenki meghalt már, a ki azt a
javaslatot tárgyalta.
(Madarász József: Én még élek!)
Madarász képviselőtársam nem terjesztette elő, csak visszautasitotta.
Azóta a honvédelmi miniszter ur velünk együtt sok pályát bejárt, sok
kalendáriumot tulélt és minden évben megigérte annak a javaslatnak
előterjesztését, mint szükségeset, mint czélszerüt, mint olyant, a mely
nélkül a hadsereg igazságszolgáltatási viszonyai még ma is középkori
lábon állanak; minden évben megigérte, sürgette a delegáczió, sőt a
Képviselőháznak még ez a szerencsétlen hadügyi vagy honvédelmi vagy
véderőbizottsága is, a mely most ennek a javaslatnak ajánlója. És
harminczkét esztendei folytonos igéret után most, harminczharmadszor
fordul elő, hogy: ezt nemzeti vivmányként megadjuk nektek a 15,000 főnyi
emelésért. – Hát honvédelmi miniszter ur, beszéljünk őszintén, komolyan
egymással.
Lehet-e erről komolyan beszélni, ha 32 esztendő óta nem tudták megtenni?
Mert mindig megigérték, még se tették, hát ujabb 32 esztendeig várjunk a
nemzeti vivmányokra, de a 15,000 főnyi ujonczot mégis megadjuk mindjárt?
Hát lehet igy a nemzet képviseletével játszani?
Azt mondja a miniszterelnök ur, hogy szavát adja, hogy ő megcsinálja. Én
felmentem az adott szó alól. Nem fogja megcsinálni, én megjövendölöm.
Rossz kenyér a próféta kenyér, de most mégis beleharapok. Nem fogja
megcsinálni.
(Széll Kálmán miniszterelnök: Nem azt mondtam, hogy megcsinálom, hanem
azt, hogy beváltom, a mit mondtam, a mig itt ülök!)
Semmi esetre sem csinálja meg. De ha megcsinálja is, ezt ellenérték
gyanánt a nemzet részére vivmány gyanánt feltüntetni akkor sem lehet.
Fapénz ez, a mely nekünk nem jó!
Ott a másik feltétel, a magyar honos katonatiszteknek magyar ezredekbe
való áthelyezése. Bocsánatot kérek, ez még szomorubb dolog. Nagyon nehéz
erről beszélni. Itt vádak emelkedtek például parlamentben, sajtóban,
Ausztriában is, mindenütt, hogy az ezen az oldalon ülő férfiak gyakran
bevonják a koronát a vitába. Vádolnak bennünket, helytelenitik
eljárásunkat, hogy a koronát miért birálgatjuk. Nekem most kedvem volna
rá csak azért, hogy védelmére elmondjam, hogy 1868-ban már jó lélekkel
elhatározta a korona, hogy a magyar tisztek a magyar ezredekhez
osztassanak vissza. Mit szóljak most már azokról a kormányokról és
különösen erről, a melyek ő felségének e kegyes és bölcs elhatározását
nem tudták és még most sem akarják végrehajtani?
(Széll Kálmán miniszterelnök: Miért különösen erről?)
Azt mondják, hogy bevonjuk a koronát a vitába. Hát védelmezni nincs
jogunk a koronát? Hiszen védjük, követeljük, hogy szava érvényre jusson.
Követeljük, hogy józan parancsának a hadsereg ellent ne álljon és a
kormányok ne akként intézzék ő felsége parancsát, hogy: lassan, lassan,
lassan. Hiszen ő felsége is emberi törvények alatt áll: élete halála nem
biztos egy napig sem, de valószinü, hogy ha 35 esztendő óta, mert most
annyi ideje, hogy kiadta rendeletét, ha 35 esztendeig kellett várnia,
hogy megvalósuljon az, – pedig most sem valósul ám meg, azt is bizton
megmondom a miniszterelnök urnak, ne kösse hozzá a szavát, most sem lesz
abból semmi – bizonyos, vagy legalább nagyon valószinü, hogy 35
esztendeig még elvárhat ő felsége, de akkor sem éri meg azt az időt, a
mikor az ő jó lélekkel elhatározott rendelete végrehajtást nyer.
De hát nem is nyer, mert ha érvényesiteni akarnák, mi állja annak utját?
De csak igéretekkel áll elő a kormány. Harminczöt éves igéretekkel, a
melyeket most mégis ellenértéknek, nemzeti vivmánynak akar feltüntetni.
Hat hete már, hogy az ellenzék nyugtalankodik. Erős a fájdalma és ez
vezeti erős vitára, és parancsolja az ellentállást fontos javaslattal
szemben, a mely a hadsereg kiegészitéséről szólván, már természeténél
fogva is rendkivül fontos, közjogilag is, egyébként is. Hat hete! Hiszen
az a három dolog, a melyet igérnek a miniszter urak, ha komolyan
akarnák, könnyen el volna intézhető. A jelvények dolga elintézhető
kétszer 24 óra alatt. Ő felsége 1868-iki rendeletének végrehajtása meg
volna kezdhető minden irányban és a katonai büntető törvénykönyv is, a
melyről ugy értesülök, hogy két nagy termet töltenek be már a rá
vonatkozó irott és nyomtatott javaslatok, a melyek nem is 35 esztendő
óta, hanem száz esztendő óta készülnek, megcsinálható lenne komoly
akarattal rövid néhány hét alatt.
Ha a kormány komolyan akarná, a katonai büntető törvénykönyv
tekintetében hat hét alatt, a mióta ez az ugynevezett obstrukczió tart,
világ elé hozhatott volna valamit javaslat, kisérlet, bizottsági
jelentés vagy más ilyesmi alakjában. Hiszen módja van a kormánynak akkor
is bizottság utján talán több esztendőre elhalasztani és érlelni azt,
hogy abból törvény legyen.
De még azt sem kisérlik meg. Azt gondolja a miniszterelnök ur, hogy elég
a puszta szó, a puszta beszéd, a puszta igéret?
Deák Ferenczre hivatkozom. Deák Ferenczre lesz szerencsém többször is
hivatkozni, mert a miniszterelnök ur sokszor nagy szellemességgel, de
mindig minden alaposság nélkül azt bizonyitotta előttünk, hogy ő Deák
Ferencz politikai iskolájának növendéke, szellemének, irányának
követője, politikai örököse.
Egyszer meg kell vizsgálni, mi igazság van ebben. Ma még nem teszem meg.
Majd később lesz róla szó, de kénytelen vagyok kiterjeszkedni rá, vagy
legalább érinteni most is.
Azt mondta Deák Ferencz egyszer, hogy »századok sérelme, a sorsnak ezer
csapása, százszoros csalódások már kifárasztották a nemzetnek egykor
gazdag reményeit. A mit századok keserü csapásai lassankint
megrontottak, azt egy-két vigasztaló szó egyszerre helyre nem
állithatja. Erre idő kell és tettek, nyiltszivüség, szeretet és
türelem«.
Idő volna; hol vannak a tettek, honvédelmi miniszter ur? Hol van a
nyiltszivüség, honvédelmi miniszter ur?
(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Hol van a türelem?)
(Pap Zoltán: 370 esztendő óta folyton türünk!)
Hol a szeretet és a türelem a mi drága szövetségeseinkben? Szeretet a
tulsó részen elég van mi irántunk, hanem mikor a nemzet jogait szükséges
erélylyel követeljük, akkor a szeretetnek és türelemnek ott nem látjuk
sok jelét. És hát az a bizodalom, a mely nincs meg már, a mely régen
elromlott, régen megcsökkent, egy pár ilyen üres szóval helyre nem
állitható.
De ez a három igéret nem is alkalmas arra, hogy arra a magyar nemzet
bárminemü sulyt helyezzen. Még az a jelvényváltoztatás sem bir előttem
sulylyal, sőt őszintén megvallom, nagy aggodalommal hallottam kivált a
miniszterelnök urnak utolsó magyarázata óta. Arról a jelvényről, a
sárga-fekete szinről és a kétfejü sasról, a mely most uralkodik a
hadseregben, legalább mindenki tudja, még az osztrák is tudja, hogy ez
nem magyar, nem magyar-nemzeti s eljöhet az idő, el is jön, mikor ettől
szép szerével vagy nem szép szerével megszabadulunk; de hogy most
kigondoljon a kormány bölcsesége valami olyan jelvényt, a melyben e
sárga-fekete szin is benn legyen, a kétfejü sas is benn legyen, a
Gotterhalte is benn legyen, de valami magyar is benn legyen és azt
mondja, hogy ez legyen már most a magyar nemzeti érzésnek a jelképe, a
magyar törekvés végczélja és a magyar becsület szimboluma, ettől jobban
félek, mint a kétfejü sastól.
A kétfejü sastól megtudunk majd szabadulni. Ettől nehezebben; pedig
ettől is meg kell szabadulni. Ismétlem, én ezeket a feltételeket
ellenértéknek el nem fogadom.
Azt mondja gróf Tisza István képviselőtársam, hogy eddig a nemzet és a
király nem értették meg egymást. Hát ez nagy kérdés, tisztelt
Képviselőház. És mikor valaki ezt a kérdést felveti ebben a Házban, vagy
akárhol az irodalomban vagy a történettudományban, hogy a magyar nemzet
és a magyar király eddig nem értették meg egymást…
(Gróf Tisza István: Nem eddig, hanem 1867-ig!)
Nagy kérdés ez, mert a gondolatoknak és az érzéseknek egész raja támad
fel a hazafi lelkében és e kérdésnél az első és az utolsó mindig az,
vajjon igaz-e hát, hogy most már megértették egymást.
(Gróf Tisza István: Igaz bizony!)
Gróf Tisza István képviselőtársam a multnak több századára kiterjedő
idejét vázolta itt előttünk lehető röviden. A hogy felfogja a multat,
igazságot kell neki adnom abban, sőt oly erősen alakitotta meg egyik
gondolatát, a melyhez történetiróink nem igen szoktak, a mikor azt
mondta, hogy az a hatalom, melyet Szent István koronájával ruháztunk a
magyar királyra, gyakran a magyar nemzet ellen lett felhasználva.
(Thaly Kálmán: Nem ujság ez! Régen tudjuk!)
De akármilyen erős alakot adott e gondolatának, igaza van, igy történt.
Majd rátérek még erre a beszédre később, talán a beszédem végén. De
mikor a multat hiven vázolta ő egész 1867-ig, ismétlem, a kérdés az,
vajjon igaza van-e 1867 óta?
A kérdést fel lehet tenni már annálfogva is, hogy egy évszaki adat
képes-e nagy világtörténelmi és sok századon át tartó törekvéseket
egyszerre megakasztani és a dolgok eddigi rendjét egyszerre
megváltoztatni? Én legalább – fájdalom – ugy látom, hogy Magyarországnak
és a habsburgi monarkiának egymás iránt való viszonos helyzete sem 1848
óta, sem 1867 óta gyökeresen nem változott meg. Én – fájdalom – ugy
látom és bebizonyitására a t. képviselőtársammal szemben is mernék
vállalkozni, hogy erőarányaink sem változtak meg lényegesen, én ugy
látom, hogy a magyar nemzet jogosult vágya ugyanaz, törekvése ma is ép
oly szent, önérzetéhez, nagyságra való törekvéséhez ép oly feltétlen
joga van, mint 1867 előtt meg 1848 előtt volt és ugy látom, hogy a
Habsburg monarkiának másik részében a törekvések, habár nem oly zajosan
is, habár nem oly durván is, de ma is azok, a melyek voltak száz év
előtt, meg kétszáz év előtt, meg háromszáz év előtt. Én mernék arra
vállalkozni, hogy ezt bebizonyitom t. képviselőtársammal szemben, de
feleslegesnek tartom a vállalkozást. Azok a szemelvények, a melyeket
Reich Aladár képviselőtársam ma az osztrák parlament tanácskozásaiból
felolvasott, eléggé bebizonyithatják neki és gróf Andrássy Gyula
képviselőtársunknak is, hogy az ő felfogásuk sok tekintetben hézagos,
csonka, az a felfogás ma sem egyetemes érvényü, nem mondom, hogy épen
csak nálunk nem, hanem még Ausztriában sem.
És még egyet: Én, meglehet, ebben nem jól látom a dolgokat; a
miniszterelnök illetékes ebben felvilágositást adni; én igazán sajnálom,
hogy gróf Andrássy Gyula és gróf Tisza István képviselőtársaim azt a
beszédet olyan terjedelemben és irányban megtartották, a melyet itt e
Házban e kérdésnél elmondottak. A törvényjavaslat védelmére nem volt
szükség arra az érvelésre. De én ugy látom, hogy ha volt is valami kis
sulya azoknak az igéreteknek, a melyeket a honvédelmi miniszter ur a
megfontolt osztályba sorozott, azok után, a miket t. képviselőtársaim
itt kifejtettek, az a sulyuk is elenyészett. Bizonyos szellem,
történelmileg kifejlődött, lassankint megerősödött, irtózatos mélységben
gyökeret vert szellem van ma odatul, a mi drága szövetségeseink
táborában és pedig a korona legközvetlenebb közeléig terjedő szellem. Ez
a szellem minden szelid szót, a mely Magyarországból feléjük száll,
meghunyászkodásnak tart, minden oly szóból, a mely az ő érveiket itt
akarja hangsulyozni és a mely, ha az ő érveiknek itt akar, a magyar
parlamentben érvényt szerezni, abból azt a következtetést vonják le,
hogy a magyar nemzet most már puhult, alkuszik, le akar feküdni.
Nézzék csak meg gondosabb figyelemmel a mult századok történetét
képviselőtársaim és rájönnek erre.
A magyarnak Ausztriával és minden képviselettel szemben, mely az osztrák
érdekekre nézve irányadó szellemet és gondolkozást képvisel, mindig a
legerősebb gyanuval, a leghidegebb tartózkodással és a legnagyobb
nemzeti erélylyel kell szembeszállani. Az osztrák felfogásnak épen nincs
szüksége arra, hogy annak akármelyik érvét akármely magyar államférfiu
itt hangoztassa. Elegen vannak hozzá ők maguk is. Elég erősek és
hatalmasak az osztrákok, sokkal erősebbek és hatalmasabbak, mintsem
kivánatos volna ránk nézve; – érveiket maguk is alakba tudják önteni és
képesek érvényesiteni minden körülmények között.
Ha nekünk a mi alkotmányunk jogot ad ahhoz, hogy mikor az ujonczlétszám
felemeléséről és a hadsereg kiegészitéséről van szó, akkor a mi
nemzetünk érdekeinek helyes, jogos, szerény feltételeit meghatározzuk:
akkor azt kérdem, mikor lehet arra alkalmasabb idő a nemzet számára,
mint most? Béke környékezi országunkat és szövetséges államtársunkat,
Ausztriát mindenben. Hatalmas szövetségeseink vannak a külállamok,
külnemzetek hadi erejében, a belső béke pedig fenyegetve senki által
nincsen. Ha most mégis a hadügyi kormány, a korona nevében a hadsereg
magasabb, szélesebb és erősebb lábraállitását követeli, vajjon lehet-e
alkalmasabb idő arra, hogy a nemzet le ne mondjon gyáván a maga
közjogáról, a maga érdekéről, hanem ily követeléssel szemben
érvényesitse a maga jogát?
Hiszen, ha az ilyen alkalmas időben, a lehető legalkalmasabb időben is
elalkuszsza ezt a maga jogát, attól lehet félni – 370 esztendő
tapasztalatai bizonyság ime mellettem – hogy ezt a jogot utóbb
eltagadják, elévültnek tekintik. Száz meg száz fontos jog van a mi
törvénykönyvünkben a nemzet számára biztositva, a melylyel azonban, hogy
éljen, az időközi kormányok mindig ledisputálták és utóbb, mikor élni
akart vele, eltagadták s azt mondták: itt a közjogi praxis, az e jogokat
elévitette már 36 esztendő óta, minden ujonczozásnál tartózkodott a
nemzet attól, hogy nemzeti érdekeit megóvja ebben a hadseregben,
illetőleg tartózkodott attól, hogy conditio sine qua nonnak kösse ki
ezek megóvását az ujonczok megajánlásánál s tartózkodott azért, mert az
időközi kormányok mindenkor azzal álltak elő, hogy az ország közjava, a
korona iránti bizalom, hit és reménység s a hadsereg vitézsége követeli,
hogy az ujonczlétszám megadassék.
Megengedem, hogy a közjó, a korona iránti bizalom, a hadsereg vitézsége
mind igen fontos indokok. De tehetünk mi arról, hogy van még indok a
világon, a mely egymagában is oly fontos, mint ez a három összevéve és
ez a nemzet érdeke és becsülete?! És ha 36 esztendőn át nem jutott a
képviselőháznak eszébe határozott, alkalmas feltételeket szabni az
ujonczozás ellenértékeként, legalább most az utolsó órában és a lehető
legalkalmasabb pillanatban a nemzetnek ezzel a jogával élni kell, ha
ugyan vannak érdekei, a melyeket meg kell védelmeznie.
A honvédelmi miniszter ur csakugyan oly módon nyilatkozott nem egyszer a
Házban, hogy a nemzetnek nincsenek olyan érdekei, a melyek a hadseregben
ma is meg nem volnának védelmezve. Bocsánatot kérek, de ebben a
véleményben nem vagyunk és nem is leszünk soha. És itt egy tanácsát gróf
Tisza István képviselőtársamnak elfogadom. Ő azt mondja, hogy ne bántsuk
azt a hadsereget, ne keseritsük el, mert hogy gyakran elkeseritjük és
ugy beszélünk a hadseregről, ez is egyik oka vagy talán a legfőbb oka
annak, hogy a hadseregben is még mindig helytelen és sötét
remniszczencziák állanak fenn és hogy nem helyes vélemények uralkodnak a
magyar dolgokról. Hát én nem tudom, hogy ez igy van-e, de egy dolog
bizonyos: hogy a hadsereg dolgait ellenséges indulattal kezelni,
gyülöletes szándékkal róluk beszélni nem czélszerü. Ez tökéletesen igaz.
Mert hiszen saját fiaink is benne vannak.
Ezen pedig ma segiteni nem tudunk, sőt ezen egyelőre nem is akarunk
segiteni, vagy ha akarnánk is, nem tudnánk; hát mondom, ez nem
czélszerü. De ez nem azt jelenti ám, hogy a mi helytelenséget,
visszásságot, a magyar nemzet ellen való valóságos visszaélést és
sérelmet találunk abban a hadseregben, hogy mi azt birálat és
megállapodás tárgyává ne tegyük.
De nem is volna helyes dolog, ha azt nem tennők és egyáltalában nem
volna helyes, hogy erre való tekintettel ezeket a kötelességeket
elmulaszszuk. Sok nemzeti érdekünk van nekünk ott abban a hadseregben.
És én megvallom, hogy a honvédelmi miniszter urtól sokszor hallottam már
e kérdésben, hogy ott a magyar nemzetiség kellőképen óva, védve,
becsülve és tisztelve van. De megvallom azt is, hogy egész életemnek
összes jelenségei, a mióta felnőttem, mindig ennek az ellenkezőjét
bizonyitották. Például a mi nemzetiségünk tisztelete közé tartozik a mi
nyelvünknek megbecsülése és tisztelete. Ez az első dolog. No hát a mi
nemzeti nyelvünket megbecsülik abban a hadseregben? Hát ha az a
mezőföldi vagy alföldi, vagy akármilyen vidéki ősmagyar ember, a ki
Istennek legyen örök hála, még egy szót sem tud németül, tiz évig mint
tartalékos van otthon, családos ember, három gyermek sir utána, ha
fegyvergyakorlatra rendelik be s akkor valami furcsa nyelven azt hallja,
hogy Stefan Kovács és erre azt találja mondani, a mit az ő Istene az ő
tudományává tett, hogy »itt vagyok«, becsületes képpel mondja ezt, erre
rögtön az a felelet, hogy: »Itt vagy gazember, hát be az áristomba.«.
(Okolcsányi László: Ezt nem lehet eltagadni.)
Neki németül kell mondani: hogy »Hier«, mert hiszen – ugy okoskodnak –
megtanulhatja a kutya is a német nyelvet, tehát az ember is
megtanulhatja.
De én bocsánatot kérek, a tisztelt honvédelmi miniszter urhoz, a ki
hősies, dicsőséges pályát futott meg, mint férfihoz szólok, hogy hát
magyar fiut szabad-e büntetni azért, mert csak a magyar nyelvet érti,
becsületes magyar nyelven mondja azt, hogy »itt vagyok«? Szabad-e
megbüntetni azért, mert nem tudja mondani, hogy »Hier«, a miről még az
öregapja sem tudja, mit jelent? Hát megbecsülése ez a magyar nemzetiség
nyelvének? Megbecsülése ez a mi nemzeti érdekeinknek? Mi ez, tisztelt
Képviselőház? Hiszen ha idegen nemzetek előtt elmondja ezt valaki,
ostoba élcznek fogja ezt találni mindenki. Hiszen nem érti meg egyetlen
józaneszü ember sem a világon, hogy miért szükséges ez az egységes
vezénylet, miért függ ettől ennek a hadseregnek minden hadi sikere és
harczképessége? Hát van olyan őrült ember a világon, a ki ezt
megértheti? És ez állandó kényszer ennél a hadseregnél.
A mi nemzetiségünkhöz tartoznak a mi jövendőre irányuló reményeink is.
Kisértse csak meg az a magyar fiu a magyar nemzet igazi reménységét
hangoztatni ebben a hadseregben! Hiszen nemzetiségünkhöz tartozik a mi
ezeréves történeti dicsőségünknek az ápolása. Kisértse csak meg az a
magyar fiu az ő ezeréves magyar nemzeti dicsőségének az ápolását! Ejtse
ki csak a száján azt, hogy a tüzérhadapródiskolának az udvarára a
Hentzi-szobor helyére tegyék oda Zrinyi Miklós szobrát, mondjuk, mert
Zrinyi volt akkora legény, mint Hentzi. (Derültség. Egy hang a szélső
baloldalon: A német császár is elismerte.) Ha el nem ismerte volna is,
nagyobb volna! Kisértse csak meg az a magyar fiu! Mi lesz azzal? A
tisztelt honvédelmi miniszter jobban tudja, mi lesz, mint én. Szomoru
dolog, rettentő büntetés!
(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Én ezt csak most tanulom!)
Majd még lesz szerencsém valamire megtanitani!
Hát akkor, a mikor a tisztelt honvédelmi miniszter ur mindig azzal áll
elő, hogy ott a magyar nemzetiséget, a magyar hazafiságot megbecsülik és
én lépten-nyomon katonáinktól is, másoktól is mindig az ellenkezőt
hallom, mit következtetek én ebből? Azt nem, hogy a honvédelmi miniszter
ur nem mond igazat. Ugy beszél, a hogy tud, tudni pedig az igazat nem
tudja.
(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Csak az elégedetlen elemek!)
Ez igaz tisztelt honvédelmi miniszter ur, a magyar elégedetlen. A magyar
elégedetlen, de ő a tisztelt honvédelmi miniszter ur szerint csak elem,
a közös hadseregnek valami eleme. De mi nem azt akarjuk, mi épen azt
akarjuk, hogy a magyar ne csak eleme legyen valaminek, hanem a magyar
magyar legyen önmaga számára. Itt a különbség közöttünk, meg sok helyen
még; de mikor igy látjuk a hadsereget és a mikor mi ebben nem
engedhetünk, akkor lehetetlen másban is engednünk. Mi az önálló nemzeti
magyar hadsereget akarjuk, ezért küldtek ide választóink, ez a mi
hitünk, meggyőződésünk, ez a törekvésünk. A ki erről a törekvésről
lemond, hitvány áruló, ha ezzel az elvvel jött ide.
De tisztelt honvédelmi miniszter ur, azért, ha csak jelét látnók annak,
hogy komolyan akar a tisztelt kormány és a hadügyi kormányzat valamit a
magyar nemzetért is tenni, vagy ha annyit nem is, hogy a nemzetért
tegyen valamit, hanem csak a nemzet elleni sulyos és utálatos vétségeket
szüntetné meg; akkor az elégedetlenség, a mihez feltétlen joga van,
akármilyen politikai nézetben legyen is minden magyar embernek, talán
nem volna olyan nagy, nem volna oly zajos, mint a milyen most.
(B. Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Mesterségesen szitják!)
(Kubik Béla: Előhozzuk az adatokat, – ha tetszik – akár halomszámra! Nem
mesterséges az!)
(Papp Zoltán: Mit szól ehhez a volt nemzeti párt!
Tisztelt Képviselőház! Majd rájön a tisztelt honvédelmi miniszter ur is
arra, hogy ez nem mesterséges. Majd állitok én olyan tanut vele szemben,
a kit a miniszterelnök ur is nagy és egész tanunak ismer el.
Vannak okaink, mert vannak sérelmek, van tehát jogunk is a kért
ujonczlétszám megszavazását feltételekhez kötni, a mely feltételek a
nemzet érdekeit biztositják.
(Kossuth Ferencz: Törvényes jogunk.)
Kétségtelenül törvényes jogunk. Már most az a vád ezzel szemben, hogy az
ellenzék obstrukczióval erőlteti a dolgot, hogy a többség határozati
jogát kétségbe vonja, sőt meggátolja: szóval, hogy a házszabályok adta
joggal visszaél. Ezt a vádat hallottam. Hallottam ezt gróf Andrássy
Gyula tisztelt képviselőtársam beszédéből.
Hát én nem fogadom el ezt a szemrehányást és megkisérlem igazolni a mi
alkotmányunk történetéből, hogy ebben a kérdésben ez a szemrehányás nem
igazságos és hogy a mit az ellenzék csinál, az egészen jogos és helyes.
Volt egy eset a magyar alkotmány történetében 1839-ben, a mikor a
nemzeti párt élén – de nem az ujabban meghalt nemzeti párt, hanem a
régen és dicsőségesen élt és működött nemzeti párt élén – állt egy
férfiu, a kinek e Házban már nincs meg az üres helye, de a régiben még
meg volt: Deák Ferencz; az volt a vezére annak a nemzeti pártnak. Az
országgyülést összehivta ő Felsége, a király, – mindenki tudja, hiszen
közdolgokat mesélek el, ámbár nem lehet eléggé ismételni bizonyos
dolgokat, – 1839. év junius 2-ára. A mint összeült az országgyülés,
mindjárt az első napon Pest vármegye követe, Szentkirályi Móricz nagy
sérelemmel állott elő: azzal, hogy az ő egyik követüket, gr. Ráday
Gedeont a kormány eltiltotta az országgyülésen való részvételtől, mert
azt mondta, hogy olyan zene-bona ember ez a Ráday, – (Felkiáltások a
szélső baloldalon: Elégedetlen elem!) ugy van, elégedetlen elem;
hangosan beszél; »én pedig« – a király nevében beszélt a kormány akkor
is, – »azt akarom, hogy törvénytisztelő, józan, nyugodt emberek legyenek
a képviselők; hát én ezt a Ráday Gedeont nem fogadom el«. Azonban más
okok is voltak, kisebb okok ám, mint a maiak, de érzékeny okok.