fegyelmi eljárásuk. Az ügyvédeknek, a biráknak is, azonban hogyha
valamely hatóság, például az ügyvédi kamara azért akarná üldözni
fegyelmi eljárás utján a képviselőt, mert a Gotterhaltéval szemben a
magyar nemzeti himnuszt az »Isten áldd meg a magyart« akarja énekelni,
akkor ez a kérdés rögtön idejön és ha ez a nemzet a maga törvényhozását
megtiszteli azzal, hogy függetlenségét meg akarja óvni, ha ez a nemzedék
erre képes, akkor akármilyen ügyvédi kamarát inkább százszor szór szét
mint a polyvát, semhogy megengedje, hogy azt a képviselőt azért
üldözzék, vádeljárást azért inditsanak ellene, mert a Gotterhaltét nem
tisztelte és Kölcsey Himnuszát akarta énekelni magyar nemzeti ünnepen.
Azt nem vitatom, hogy ez az eset jogi kérdés-e vagy nem, de ha jogi
kérdés, akkor ebben a kérdésben az első az, hogy vajjon Magyarország
összes törvényei vagy törvényt pótló rendeletei, vagy a törvény erejével
biró szokásai szerint, vagy a nép felfogás szerint, vagy a képviselőház
felfogása szerint megtorlásra érdemes, büntetendő cselekménynek
tekintették-e? Kimondták vagy megengedték-e, hogy a magyar hatóságok a
magyar nemzeti közünnepen a Gotterhaltét annyira tiszteljék, hogy ha
valaki nem tiszteli, a miatt már büntettessék?
Azt mondja a tisztelt igazságügyminiszter ur – fájdalom, nem olvashatom
el beszédét pontosan, azért az idézésben tévedhetek – hogy ez az eljárás
vagy micsoda, a mit az első honvédkerületi parancsnokság inditott,
szabadságvesztéssel vagy elzárással nem jár. Bocsánatot kérek, az ősi
józan magyar észnek felfogását gyakran fájdalommal nélkülözöm itt a
miniszteri padokban. A magyar józan ész szerint a bűnper alatt állás a
büntetésnek egyik neme, gyakran igen sulyos neme és gyakran, mikor a
közbüntetteseket Magyarország köztörvényszékei elitélték, az enyhitő
körülmények nagyfontosságának tekintetbe vételével azt mondták, hogy
büntetendő cselekményt követett el, el is kell itélni, de ezért
büntetésül per alatt való állása elég. Ez a józan észnek felfogása.
Mert katonát, vagy nem katonát megtorló eljárás alá kényszeriteni,
ellene vádeljárást inditani, az auditor vagy járásbiró elé odaczitálni,
kihallgatni, faggatni, huzni, vonni és akként végezni, a mint
katonáéknál szokás ily esetben, a mikor arról van szó, hogy a
Gotterhalténak köztiszteletet parancsoljunk minden áron, ha másként nem
megy, lefokozással és becsület csorbitással is, maga az a tény, hogy az
eljárást meginditották, az illetőt előidézték, napjait, munkáját
megzavarták, már maga is zaklatás! Már ez maga is igen nagyfoku sértése
a képviselő szabad elhatározásának, mikor képviselőről van szó. Ezt a
honvédkerületi parancsnokságot – keletkezésének minden forrását
pragmatice nem ismerem ugyan, – én törvény által alkotott hatóságnak
tartom, ha másképen nem, azon az alapon, hogy ezt Ő felsége, a mi
koronás királyunk rendelte…
(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Törvényben van!)
… hát törvényben van, annál inkább, de ha Ő felsége rendelte is,
rendelte annál a jognál fogva, melyet felségjog czimén a nemzet kegyesen
engedélyezett neki. Minthogy pedig a szerint kétségtelen, hogy ez a
kerületi parancsnokság magyar állami hatóság, mely törvény által van
rendelve és fenntartva és melynek hatáskörét, tagjainak ellátását,
fizetését a magyar állam a maga törvényhozása utján adja meg, minthogy
ez a hatóság képviselő ellen oly cselekmény miatt inditott megtorló
vádeljárást, a mely cselekményt a mi törvényeink, törvényerejü
rendeleteink és törvényerejü szokásaink büntetendőnek nem mondják ki,
nem tekintenek, másrészről pedig, ugy a törvényhozás előtt, mint a
nemzet előtt a maga egészében ez a cselekmény becsületes, jogos,
tiszteletreméltó, sőt a hazafiság szempontjából kötelességszerü volt:
ennélfogva a katonai hatóság ebben a kérdésben ily módon való
beavatkozással sulyosan sérti a törvényhozás függetlenségét és a
képviselőnek és a képviselőháznak mentelmi jogát.
Ennélfogva én Nessi Pál tisztelt képviselőtársamnak eljárását, a mely
szerint bejelentette az esetet, helyeslem és az ő mentelmi jogának
megsértését látom ebben a kérdésben és elfogadom a kisebbségnek azt a
határozati javaslatát, a mely utasitja a kormányt, hogy e tárgyban e
hatóság ellen a további megtorló lépést ez eljárás miatt inditsa meg és
arról a Háznak tegyen jelentést. Én a maga tiszta egyszerüségében igy
látom ezt a kérdést. Akár politikai, akár jogi, akár közjogi, akár
mindenféle szempontból vizsgáljuk meg a kérdést, én igy látom a
helyzetet. Azokat a műveleteket, a melyek szerint leginkább az
igazságügyminiszter és mások pozitivum, vagy abszolutum, vagy relativum,
alaki és nem alaki jogi kérdések utvesztőjébe akarják ezt az ügyet
elterelni, azt én nem helyeslem, azt a rókák orvlyukainak tekintem, a
melyekbe a kérdés elől elbujni akarnak.
A tisztelt honvédelmi miniszter ur ma is már ismételten sugta nekem, »ha
tiszt akar lenni az illető«. Tisztázzuk a fogalmakat ebben is, mert én
nem hiszem, hogy a középkor, vagy még a középkorba visszasanditó ujabb
katonai felfogásnak minden részlete okos, józan és tisztességes. Nézzük
meg ezt a kérdést a maga egyszerüségében. Bocsánatot kérek, ha nagyon
primitiv módon fogom ezt a kérdést itt traktálni a tisztelt honvédelmi
miniszter urnak, de ugy látom, hogy szükség van rá.
Mi szükséges ahhoz, hogy valaki a magyar hadseregben vagy a magyar
honvédségben tiszt legyen? Azt hiszem, egyetért a honvédelmi miniszter
ur velem abban, hogy java fiatalkorbeli ember legyen, épkézlábu,
egészséges ember legyen és szükséges, hogy előbb katona legyen; azután a
katonai tudományokat annyira, a mennyire, de korrekte megtanulja és a
rendes szabályok szerint nem az osztrák észnek, hanem a józan észnek
szabályai szerint, ha erre katonai tudományánál, testi épségénél és
ügyességénél fogva alkalmas, a tisztikarba felveszik.
(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Jelleménél fogva!)
Kérem, első dolog mégis az, hogy keze-lába legyen. Menjünk át a másikra,
a jellemkérdésre. Fontosnak tartom ezt a kijelentését és a magam
részéről ezt a szabályt, ezt a szót, ezt az elvet elfogadom, azzal a
különbséggel azonban, hogy ez a jellem nemcsak a katonaságnál szükséges,
hanem arra egyaránt szüksége van mindenkinek, a ki a közélet bármely
pályáján megbizatást nyer; és a katonatisztnek sincsen arra nagyobb
szüksége, mint akármelyikünknek. Nincsen rá több szüksége, mint a
birósági végrehajtónak. Hát e tekintetben a honvédelmi miniszter abba a
középkori fölfogásba ne tévedjen el, hogy jellemre, becsületre csak a
katonatisztnek van szüksége.
(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Sohasem mondtam!)
No, hát, ha eddig nem mondta, ezentul se mondja. Már most a tisztelt
honvédelmi miniszter az ujabb kor katonai mozgalmainak, béke és
hadilábon levő mozgalmainak történetét jobban ismeri, mint én. Ő
résztvett azokban a hadjáratokban, melyeket én csak messziről láttam; ő
azokat közelről hajtotta végre, érdemeket, igazi érdemeket szerzett,
katonai érdemeket. Én azonban e téren egyre vagyok kiváncsi és erre
nézve szeretném őt tanunak idézni ide a Ház elé.
(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Itt vagyok.)
Hát meg is teszem. A katonai erények közé tartozik a jellem is első
sorban. Hogy miből álljon ez a jellem, arról ne beszéljünk, azt hiszem,
jobban ismerjük, ha nem beszélünk róla és ha abszolut vagy relativ
meghatározást nem adunk neki. De a katonai erények közé a jellemen kivül
és a jellemmel első sorban tartozik minden nemzetnek az önérzete és
tartozik a különböző nemzetek között a nemes versenynek az érzete. Ha
annak a magyar katonának azt mondják, te most nemzeted becsületéért
harczolsz, az egészen más dolog, mintha azt mondják, neki: te most a
Gotterhalteért harczolsz. Ha aztán azt a katonát harczba visszük, –
hiszen békében katona nem kell nekünk, nem azért fizetjük mi a katonát,
hogy itt masirozzon, hogy itt a Gotterhaltét játszsza, sőt abban is
egyetért velem talán a honvédelmi miniszter ur, hogy azért tartjuk a
katonát, hogy ha majd ellenség támad meg bennünket, legyen, a ki
megvédelmezze Magyarország népét, annak jólétét, függetlenségét, meg
szegény királyát is. Hisz annak nagyobb szüksége van reá, mint nekünk.
Mondom, akkor, a mikor az a katona hivatásának igazán a mezején van, a
mikor fegyverrel kezében az ellenség előtt áll és azt legyőzni igyekszik
és azt mondják neki, hogy te német, harczolsz a németért, te franczia,
harczolsz a francziáért, te pedig magyar harczolsz az osztrákért. Mit
gondol a honvédelmi miniszter ur, a katonai erényeknek legelseje nincs-e
gyalázatosan lábbal tiporva? Mit gondol a miniszter ur, ha a mi
katonáink ősi vitézségökkel és erényökkel nem a német, nem az
összbirodalom, nem a császári és királyi szin, nem a kétfejüsas és nem a
Gotterhalte miatt ontották volna vérüket, a mi hadseregünk tisztjei nem
százszor különbek volnának, mint ma? Ezért, miniszter ur, minden nemzet
okos kormánya, ha van neki, arra törekszik, egyedül, kizárólag arra,
hogy az állam hadseregében a nemzeti eszme, a nemzeti érzés, a nemzet
érzésének tisztelete, a kegyelet a multért, a remény és ábránd a jövendő
nagyságáért, de saját nemzetének nagyságáért verjen gyökeret, hogy
minden nemzet hadseregének tisztikarában ez legyen az első és hogy a
hadsereg ne legyen egyéb, mint a nemzet érdekeinek, a nemzet
méltóságának, a nemzet érzéseinek a hadserege.
(Bakó József: Mit szól a kormánypárt hozzá?)
(Krasznay Ferencz: Ez a jellem!)
Annak a férfiunak, a ki tiszt akar lenni a magyar honvédségben vagy a
magyar hadseregben, nem a legelső kötelessége-e az, hogy egyéni jelleme
mellett még hazája és nemzete iránti e kötelességeket teljesitse?
És teheti-e ezt, ha a Gotterhalte imádásának elmulasztása miatt büntetik
és teheti-e akkor, ha Kölcsey Himnuszának eléneklése miatt büntetik?
Ha tiszt akar valaki lenni a magyar hadseregben, az legyen először
becsületes magyar.
(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Aláirom!) (Hosszas, élénk
éljenzés a szélső baloldalon és felkiáltások: Éljen Eötvös!)
Ez a kolozsvári eset nekem azt mutatja, hogy ezzel ellenkező irány kezd
lábrakapni, ezért én nem a többség, hanem a kisebbség határozati
javaslatához járulok hozzá. (Szünni nem akaró élénk éljenzés, taps és
felkiáltások a szélső baloldalon. Éljen Eötvös A szónokot számosan
üdvözlik.)
* * *
(Báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter rövid válaszában e szavakat
mondja: A monarchia nemcsak Magyarországból áll, hanem ott van Ausztria
is a maga provincziáival. Azt hiszem minden okos ember számol a
tényleges viszonyokkal. Tényleges viszonyok pedig azok, hogy a
monarchiához nemcsak a magyar nép és a magyar nemzet, de más nép is
tartozik…)
Tisztelt Ház! Félreértett szavaim igazi értelmének helyreállitása végett
kérek szót. Rövid leszek. Fájdalommal látom, hogy mi ketten a honvédelmi
miniszter urral ebben a kérdésben meg nem értjük egymást soha. Ő azt
mondja ugyanis, hogy nemcsak Magyarország van a monarchiában, hanem
mások is vannak ott. Bocsánatot kérek, de e Házban csak Magyarország
van.
A tisztelt miniszter ur Magyarország minisztere, a magyar király
tanácsosa és nem a monarchia minisztere és tanácsosa. De akármi is ő: én
és azok, a kik itt vagyunk, Magyarország törvényhozói vagyunk és azok
maradunk is.
NEMZETI SÉRELMEINK A HADSEREGBEN.
I. A BESZÉD TÖRTÉNETE.
A kormány 1902. évi november 6-án rövid törvényjavaslatot terjesztett
elő az 1889. évi VI. törvényczikk 14-ik §-ának módositásáról, illetve a
közös hadsereg és a honvédség ujonczlétszámának megállapitásáról.
Az emlitett törvény 14-ik §-a a közös hadsereg együttes évi
ujonczjutalékát 103,100 főben szabta meg; a benyujtott javaslat szerint
e szám helyett 125,000 főben lenne meghatározandó.
1902-ig a magyar hadsereg évi ujonczjutaléka 43,889 fő volt, az uj
javaslat szerint 53,438 fő lenne, tehát évenkint 9549 ujonczczal több. A
honvédség évi ujonczjutaléka 1902-ig 12,500 fő volt, az uj javaslat
szerint 3000 fővel több, tehát 15,500. A nemzet véderőterhe tehát
évenkint összesen 12,549 ujonczszámmal növekednék.
Magában az emberanyagban való teheremelkedés is óriási lenne. Még
sulyosabbá tenné a terhet a költségemelkedés. A közösügyi bizottságok
megállapodásai szerint első befektetésül egyszersmindenkorra mintegy 450
millió korona kiadási többlet állana elő. Ennek kamatjához számitva a
rendes évi költségemelkedést: Magyarország évi hadügyi kiadása tényleg
mintegy 15 millió koronával szaporodnék
A kormány ez elviselhetlennek látszó hadügyi teheremelkedést azzal
indokolta, hogy a tábori és hegyi lövegeket tökéletesiteni és
szaporitani kell, továbbá taraczkütegeket kell állitani, végre a hadi
tengerészetnél is javitásokra van szükség s mindehhez a katona-létszámot
megfelelőleg emelni kell. De kell emelni azért is, hogy a békelétszám
mindig teljes legyen s a tényleg szolgáló legénység egy részét
méltányossági tekintetekből szabadságolni lehessen.
Én és politikai barátaim elvileg nem elleneztük volna a javaslatokat, ha
a nemzet hadügyi sérelmeit a kormány és törvényhozás orvosolja.
Követeltük ennélfogva a magyar hadseregben a magyar vezényletet, a
magyar szolgálati nyelvet, idegen jelvények helyett a nemzeti
jelvényeket, a magyar tiszti oktatást, a katonai perrend magyarságát, az
osztrák ezredekben szolgáló magyar tisztek visszahelyezését s általában
mindazt, a mihez a nemzet jogát az 1867-iki törvény világosan
megállapitotta.
A kormány rideg elutasitó álláspontra helyezkedett, mi se engedtünk.
Előállott az a több éves nagy parlamenti és alkotmányi küzdelem, melyet
a Nessi-ügyben tartott beszédem történetének följegyzésével emlitettem.
E küzdelem az első sorba hivott engem is. Sok és nagy beszédet kellett
tartanom, a mikor kivált a közérdeklődés némileg csillapodni kezdett. A
kormány és pártja obstrukcziónak nevezte el a küzdelmet, a mely azonban
nem volt egyéb, mint 1889-ben. Lelkes, komoly, elszánt küzdés a nemzet
jogaiért.
Minden beszédem nincs bent e kötetben. Talán egyik-másik összegyüjtésére
még rákerül a sor.
Ezt a beszédet 1903. évi márczius hó 5-én tartottam. Ebből az évből még
három s az 1904-ik évből egy beszédem van e kötetben. Mindannyi egyik
tünete a nagy küzdelemnek.
II. A BESZÉD.
(Hadügyi jogunk az 1867-iki törvény alapján. – A létszámemelés nemzeti
föltételeit most kell megszabni. – Mi a nagyhatalmassági érdek? – Gróf
Tisza István és gróf Andrássy Gyula érvei. – Az ellenértékek. – A
katonai perrend. – A magyar tisztek visszahelyezése. – A jelvény. – Maig
se változott a nemzet és a Habsburgok közti viszony. – Andrássy és Tisza
ne bizonykodjanak az osztrákok helyett. – A hadseregben ma is elnyomják
a magyart. – A „hier“. – A magyar elégedetlen. – Deák Ferencz is
megtagadja az ujonczot 1839-ben. – Hol van a régi nemzeti párt? – Olyan
hadsereg, mint a császári osztrák, ismeretlen a tudományban.)
Tisztelt Képviselőház! Sietek kijelenteni, hogy a napirenden levő
törvényjavaslatokat én a részletes tárgyalás alapjául el nem fogadom és
azokhoz nem járulhatok.
Ámbár már mélyen benne vagyunk az e felett való eszmecserében,
mindamellett kötelességemnek tartom a magam elhatározása indokait lehető
röviden előterjeszteni.
Közjogi és jogi oldalról is fejtegették a kérdést és én álláspontomnak
és ama férfiak álláspontjának az indokolására, a kikkel egyetértek,
szükségesnek tartom megjegyezni, hogy a mi álláspontunk közjogilag
egészen helyes, egészen indokolt, egészen törvényes. Mikor hallok
szemrehányásokat a tulsó oldalról, a melyek szerint itt a
házszabályokkal való visszaélés történnék, obstrukczió és nem tudom, mi
minden, én ama szemrehányásokat alaposaknak nem fogadhatom el.
Törvényhozásunk történetéből megkisértem bebizonyitani, hogy az ellenzék
máskor is ilyen álláspontot foglalt el, máskor is megtagadta az
ujonczlétszám megadását, általában a koronának, a kormánynak a hadsereg
kiegészitésére vonatkozó előterjesztését, ha arra fontos okok voltak.
Megtagadta nem pár hónapon keresztül, hanem egész esztendőn keresztül,
megtagadta nem kisebb ember vezetése mellett, mint a minő volt Deák
Ferencz. Lesz szerencsém majd ennek a történetét részletesen előadni.
Tisztelt Ház! Akármi történt 1867-ben, bárminő magyarázatot füzött ahhoz
vagy annak egyik-másik részéhez bárki, egy dolog bizonyos, az t. i.,
hogy az 1867: XII. t.-cz.-nek, annak a hires kiegyezési törvényczikknek
a 12. szakasza a nemzet számára biztositotta azt a jogot, hogy –
elolvasom, ámbár mindenki tudja, de mindenki feledékeny nálunk bizonyos
dolgokban, hogy »a magyar hadsereg időnkénti kiegészitésének és az
ujonczok megajánlásának jogát, a megajánlás feltételeinek és a
szolgálati időnek meghatározását, ugyszintén a katonaság elhelyezését,
élelmezését illető intézkedéseket, az eddigi törvények alapján mind a
törvényhozás, mind a kormányzat körében az ország magának tartja fenn«.
Tehát valahányszor a korona, illetőleg a kormány ide jön a nemzet
törvényhozása elé s katonát, ujonczot kér a hadsereg kiegészitésére, a
törvényhozó hatalomnak, illetőleg a képviselőháznak, a képviseletnek
mindig jogában áll, – s ez egyik alapelve és sarktétele közjogunknak – a
megajánlást feltételekhez kötni. Többet mondok: ez a jog egyuttal a
nemzet képviselete részére a legelsőrendü kötelesség ugy közjogi
szempontból, mint a hazafiasság szempontjából. Valahányszor a korona
nevében a hadsereg kiegészitéséről van itt szó, valahányszor e czélból
ujoncz megajánlásáról van szó, a nemzet képviseletének mindig legelső
rangu kötelessége megvizsgálni a kérés alaposságát, jogosságát s
egyuttal, ha elhatározza, hogy annak a kérésnek eleget tesz, megszabni
azokat a feltételeket, a melyek mellett azoknak a kéréseknek eleget
tesz. És igy ma a Képviselőház és ennek az a része, a mely ezen az
oldalon ül, nem tesz egyebet, minthogy a nemzet képviseletének ősidőktől
fogva fennálló és jogosan soha kétségbe nem vont jogát gyakorolja oly
törvényjavaslattal szemben, a mely javaslat a már megszokott sulyos
teherrel járó eddigi ujonczlétszám helyett megközelitőleg 15,000 fővel
nagyobb ujonczlétszámot követel évente. Mi tehát a föltételekről fogunk
beszélni, a melyek mellett a nemzet e javaslatot elfogadhatja és a
korona nevében kérelemmel járuló miniszteriumnak, kormánynak ezt a
kérését megtagadhatja.
Az a kérdés, hogy az ország jelen helyzete szerint, a politikai, közjogi
viszonyok mai állapotában a hadsereg mai állásában eléggé indokolt-e,
hogy a nemzet feltételeket kössön ahhoz, hogy az ujonczlétszámot
felemelje és az ugynevezett véradót önmagára nézve sulyosabbá tegye? De
még ezt a kérdést is megelőzi az a másik kérdés, vajjon a kormány
tudta-e kellőképen indokolni, hogy miért szükséges mulhatatlanul az
ujonczlétszámnak 15,000 fővel való emelése; és hogy tudta-e ezt
tökéletesen a nemzet minden rétegét megnyugtatóan indokolni?
Az előterjesztett javaslataiban nem tudta: ott egyébről nincs szó, mint
pusztán katonai, műszaki indokokról. Azt mondja, hogy a tüzérséget
változtatni kell, a tábori ütegeket és ágyukat át kell alakitani s azt
mondja, hogy taraczkütegeket kell szervezni, valamint a
haditengerészettel is kell valamit csinálni: mindebből következik, hogy
15,000 fővel emeljük az ujonczlétszámot. Azt hiszem, tisztelt Ház, hogy
nincs ebben a képviselőházban ember még a kormány háta megett sem, a kit
pusztán ez indokok meggyőznének arról, hogy ez a követelés jogos s
alapos s ennek teljesitése elmaradhatatlan. Nem is hiszi a kormány és
pártja sem, hogy ez igy volna, mert ha hinné, akkor nem vállalkozott
volna a szabadelvü párt két kiváló tagja, gróf Andrássy Gyula és gróf
Tisza István arra, hogy megkisértsék egyéb indokokkal is támogatni ennek
a törvényjavaslatnak helyességét; egyáltalában nem vállalkoztak volna
arra, hogy egészen suly nélküli és helytelen indokokkal törekedjenek
erősiteni azt az álláspontot. Elég okos férfi mind a kettő; ha szól,
bizonyára jól megfontolja, a mit mond, és ha javasol valamit, azt is jól
megfontolja, és mind a kettő – ismétlem – elég komoly arra, hogy egészen
hiábavaló indokokkal ne álljon elő a kormány javaslatainak védelmére. De
olyan szükségesnek látták ezt a védelmet, hogy még egészen hiábavaló
indokokkal is előállottak.
Mind a kettő hivatkozott a nagyhatalmi tekintetre. Meg volt már vitatva
itt e Házban szellemesen s alaposan, épen gróf Andrássy Gyula
képviselőtársam előadásában – feleletül Beöthy Ákos képviselőtársam
beszédére – hogy az a nagyhatalmi állás, az a nagyhatalmiság dolga,
nagyhatalmiság érdeke, vagy nagyhatalmi állásra való tekintet, az valami
egészen meghatározhatatlan dolog. Nagyhatalmi állás alatt azt értené az
ember közönséges józan észszel, hogy ha én mint hatalom, háboruba
keveredem valakivel, akkor vagyok én nagyhatalom, ha én őt megverem,
vagy legalább is ő nem ver meg engem. Ez lenne a közönséges józan
felfogás. Sőt tovább megyek. Ha a katedrális elmék mindig helyesen
dolgoznának, akkor ez volna a tudományos meghatározása is. Hanem hát a
katedrális elmék nem mindig dolgoznak rendesen, és a magasabb katonai
elmék sem. Bizonyos az, hogy a mi hadseregünk, a melynek különös
vitézségét és hűségét sohasem vontam kétségbe – nem is vonom, csak
csodálkozom rajta – mely hadsereg hűségben és vitézségben a világ
egyetlen hadserege mögött nem maradt el, a legnagyobb hadjáratokat pár
száz év óta mindig elvesztette.
És mikor a magyar nemzet elégedett volt, mikor elégedett tudott lenni,
akkor ez a mi országunk szövetkezve a Habsburgok egyéb országaival mégis
szakadatlanul mindig nagyhatalom volt. Viszont a történelemben vannak
esetek, hogy a győző seregek nem voltak képesek nagyhatalmat biztositani
azoknak az államoknak és uralkodóknak, kiknek hadseregeik voltak és
szerencsétlen hadjáratokat viselő hadseregek, mégis biztositották a
nagyhatalmi állást és érdekeket.
De én ennek a kérdésnek vitatásába nem bocsátkozom, mert ha sem az
ellenfél nem tudja biztosan meghatározni a nagyhatalmasságot, sem én,
akkor mit vitatkozzunk ezen? És jól tette a honvédelmi miniszter ur,
hogy ő a maga javaslatának indoklásából ezt az ismeretlen nyelven való
beszédet egyszerüen egészen kihagyta. De egy dolog bizonyos, hogy
akármit jelentsen az a nagyhatalmi állás és érdek, a melylyel egyébiránt
az 1861-iki országgyülés már elméletileg is végzett, azért sem az
országnak függetlenségét, sem az ország polgárainak jólétét, sem fajunk
önérzetét semmi körülmények között feláldozni nem fogjuk. Bármi nagy,
szent, becses és drága legyen az a nagyhatalmi állás, ezt a három dolgot
érinteni azért nem szabad. Mert ha mi ezt a három dolgot a nagyhatalmi
érdekből, vagy állás miatt, vagy nem tudom miből érinteni engedjük,
akkor a nagyhatalmi állás tényezői közül az elégedett, nyugodt, boldog
és erős Magyarország kiesik. Tessék e nélkül nagyhatalomnak lenni a
Habsburg-erőnek.
Hivatkozás történt mindkét igen tisztelt képviselőtársam részéről a
balkáni dolgokra is és Maczedóniára is. Azok az indokok, a melyek erre
nézve felhozattak, fontosak lehetnek idővel, talán később, és fontosak
lehetnek ma is Maczedóniára, de nálunk ma nem fontosak, nem is
időszerüek. Sőt ama előterjesztés szerint, a melyet legközelebb a
miniszterelnök ur tett, azok a maczedóniai állapotok nem is oly
komolyak, hogy épen minekünk kellene az évi ujonczlétszámot 15,000 fővel
felemelni. Sok kis és nagy államra nézve fontosak lehetnek, de hogy épen
mi reánk nézve ilyen fontosak lehetnének, azt a miniszterelnök ur
legutóbbi előterjesztése után nem hiszem, de bebizonyitottnak sem
láthatja senki, sőt ellenkezőleg, ha a 15,000 főnyi ujonczlétszámemelést
kérte volna a kormány korábban, mint a hogy kérte novemberben, most a
miniszterelnök ur februári előterjesztése után ettől a kérelemtől el
kellene állani, mert épen a Balkán viszonyokban előállott az a fordulat,
a mely sehogy sem indokolja azt, hogy mi évi 15,000 főnyi erővel emeljük
a magunk terhét.
Beszéltek az ellenértékekről. Bevallom, hogy én nem vettem észre, hogy
azok, a kikkel egy közjogi és államjogi elveket követni van szerencsém,
belementek volna abba az alkudozásba, a melyről itt szó volt, a melynek
feltételeiről egyszer a honvédelmi miniszter ur, legutóbb pedig a
miniszterelnök ur itt egyoldalulag előterjesztést tett. Bizonyos
ellenértékekről volt szó, bizonyos feltételekről, a melyeket a
honvédelmi miniszter ur két osztályba sorozott; az az osztály az egyik,
a melyet ő és a kabinet már megfontolt, a mely osztálynak én semmi
becsét nem látom és az a másik osztály, a melyet a kabinet még nem
fontolt meg és hogy mikor fog megfontolni, arra sem adott határozott
terminust.
Hát azokról, a miket még nem fontolt meg, ne beszéljünk. Én majd fogok
beszélni azokról, a melyeket mi megfontoltunk.